Végtelen küzdelem
Dátum: 2010. május 11. 16:12Műfaj: NovellaCimkék: élet, magány |  |
Mondják: az élet nem küzdelem. Nos, él olyan ember, aki számára az. Mindennapjait azzal tölti, hogy próbálja túlélni az aznapot. Egy életkocka a sok közül.
Lenn a téren tömeg kavargott. Vegyesen, válogatás nélkül összecsoportosult emberek.
Minden irányba próbáltak haladni, de nagyrészt inkább akadályozták egymást. Szinte mindenki kezében volt valami ennivaló, vagy ital. Ezért is kellett óvatoskodni a másik kerülgetésével, hogy ne kenjék össze egymás ruháját a lángossal vagy ne borítsák egymásra a sört.
A sátrak szabályos rendben sorakoztak: volt, ahol könyveket árultak, a másiknál porcelánokat, a harmadiknál faárut. Néhol pedig zene szólt.
Két sorban álltak a sátrak, közöttük tolongtak a nézelődők. A sorok végén keresztben bódék voltak felállítva: itt sütöttek és főztek.
Az idős férfi először a csukott ablakon keresztül nézte a kavalkádot, majd kíváncsian kinyitotta az ablakot és kihajolt. Már pár másodperc múlva érezte, hogy nagyon rosszat tett magának.
Amikor a sült kolbász és lángos, és különböző sült finomságok illata eljutott szaglóérzékelőihez, óriásit kordult a gyomra. Ma még csak egy kefírt evett. És már csak egy árválkodott a hűtőben. A nyugdíjra még várni kellett pár napot...
"Még hogy szegénység van! - elmélkedett magában. - Ha igazán nélkülöznének az emberek, nem tudnának 400 forintos lángost enni! Fogalmuk nincs, mi az, hogy nyomor!"
Könnybe lábadt a szeme, miközben lassan körbejártatta tekintetét a sátrak előtt tolongókon.
"Istenem, add, hogy legalább egyszer én is egy jót ehessek ott lenn..." - fohászkodott.
Elszorult szívvel és szinte fájó gyomorral csukta be az ablakot. Kedve lett volna megenni a maradék kis kefírt, de akkor mi lesz holnap?
Leült és gondolkodni kezdett. Pár perc múlva átsuhant egy mosolyféle az arcán, mutatva, hogy eszébe jutott egy ötlet. Megvárja az estét, amikor már sötétebb lesz kicsit, és akkor lemegy... Hátha szerencséje lesz.
Ismerte már ezt a kirakodást: minden évben itt voltak az árusok. Úgyis nyitva lesznek sötétedés után is. Viszont a tülekedés kisebb lesz, várhatóan.
Először félve hagyta el a ház biztonságos nyugalmát, és torkában dobogó szívvel indult útnak. Nem tudta, mi fog történni, rábízta magát a vakszerencsére - vagy szerencsétlenségre. Ennél rosszabb már nem nagyon lehet a helyzet.
Elindult az első sátornál, a könyvesnél. Elolvasgatta a címeket, és közben néha rátekintett a többiekre.
Kis idő múlva azt figyelte meg magán, hogy hasonlóan kezdett viselkedni, mint mások: nézegette az árukat, némelyiket kezébe vette, szkeptikusan forgatta, mintha kifogásolná a minőségét, végül visszarakta. Aztán ment a következő sátorhoz.
És így sétált végig az egyik oldalon. De még mindig nem történt semmi olyasmi, ami közelebb vitte volna az ötletéhez. Szándékosan kihagyta a forróságot és füstöt árasztó bódékat. Aztán áttért a másik oldalra és akkor meglátott valamit, amitől a torkába ugrott a szíve, és a pulzusa az egekbe emelkedett. Reménykedni kezdett... De izgatottságát nem mutatva odalépett a sátorhoz, ahol apró csecsebecséket árult egy középkorú nő. Senki nem téblábolt a sátra körül, a férfi egyedül állt neki nézelődni, és fel is emelt néhány ékszert. A nő érdeklődve köszöntötte a potenciális vásárlót. A férfi visszaköszönt, nehogy udvariatlannak tűnjön, és közben azon imádkozott, hogy nehogy idetévedjen valaki, és megzavarja.
Letette a kezében lévő bizsut, és felemelt egy másikat. Addig forgatta a kezében, míg kiesett a kezéből. - Jaj, bocsánat, kétbalkezes vagyok! - szidta magát, és már hajolt is le, hogy felvegye.
Nem látta, a nő hogyan reagál az ő ügyetlenségére, mindenesetre biztos volt benne, hogy mindössze pár másodperce van...
Amikor behajolt az asztal alá, pillanatok alatt begyűrte a fűben heverő ötszázast a pulóvere ujjába. Aztán diadalittas mosollyal visszaadta a leejtett ékszert.
- Megtaláltam! Még egyszer, ne haragudjon!
- Semmi baj, a lényeg, hogy megvan.
- Meg bizony...
Elköszönt, és lassú léptekkel elballagott a következő sátor felé. Meg akarta várni, míg a pulzusa visszaáll a rendes ritmusba.
Nem gondolta volna, hogy imája ilyen gyorsan "célba ér". Mindenesetre most már végignézeget mindent, hisz amiért jött, már itt van a kezében. Már szinte érezte a lángos ízét a szájában...
A pénzt közben kihalászta a pulóver ujjából, és áttette a zsebébe. Innentől el nem engedte, végig a markában fogta, mintha attól félt volna, hogy most kilopják tőle, vagy ő is elveszíti. Végigtapogatta az ujjaival, csak hogy érezze, hogy tényleg VAN pénze.
Utoljára a lángosos bódéhoz ment. Megnézte az árakat, és KÉT sima lángos fért bele az összegbe. El sem akarta hinni! Ez azt jelenti, hogy holnap is lejöhet…
"Istenem, köszönöm!" - motyogta. Amikor sorra került, egy lángost kért. Gondosan megnézte, hogy tényleg jól kapta-e a visszajárót, és beletette a zsebébe.
Amikor kezébe kapta a szalvétába csomagolt finomságot, úgy nézett rá, mint valami csodára. Egy beteljesült álomra.
Földöntúli öröm terült szét arcán, miközben szinte rágás nélkül nyelte a falatokat. Aztán szalvétájával megtörölte a száját, és csendesen maga elé mosolyogva visszaindult a házhoz. Kinyitotta a kaput, és lassan felballagott a lépcsőn. Amikor becsukta maga mögött a lakása ajtaját, nekidőlt az ajtónak és jólesően végigsimogatta a pocakját. Hát a holnapi nap már csak könnyebben telik...
Abba most még nem mert belegondolni, hogy amikor a kirakodás pár nap múlva véget ér, számára folytatódik tovább a végtelen küzdelem az életben maradásért...
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
