vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

Visszatérés

Szerző: BloodygenieDátum: 2010. február 08. 11:49

Műfaj: EgyébCimkék: gondolatok, visszaérés, feltámadás

Már rég nem írtam olyan cikket, amit alkalmasnak találtam rá, hogy feltegyek. De visszatértem. Talán csak kis időre. Talán megint eltűnök majd... De mindig visszatérek. Mert egy őszinte hang, még ha most még gyengécske is, mindig kihallatszik a tömegből...

Régen nem írtam. Gondolkodtam. Nagyon sokat az elmúlt pár hónapban. Szerettem volna mindenki elől eltűnni. De ez lehetetlen volt. Szerettem volna elmenekülni egy kicsit a való világból.

Talán már mindenki érezte úgy, hogy a világ ellene fordul. Nem jó semmi. Nincs más, csak a nagy, sűrű fekete felhő... én is így vagyok ezzel. A boldogságot nagyon nehéz elérni, és én még csak a közelében sem vagyok. A fájdalom, amit érzek, teljesen megőrjít. Mind a fizikai, mind az amit itt érzek, itt bent, mélyen, ott, ahol csak én láthatom, és csak én tudhatom, hogy valójában milyenek is a dolgok. Álarc. Egy maszk, amit minden nap az embereknek mutatok. Kegyetlen, fájdalmas a fenntartása. De nem mutathatom meg, hogy valójában ki is vagyok. Nem lehet...

Ez az arc, amit minden nap mutatok, egy olyan ember arca lehetne, aki vidám, életerős, szereti az életét és meg van elégedve magával. Nem vágyik többre. Ez nem így van. Egy olyan embert akarok magam helyett mutatni, aki nem én vagyok. Tudom, ez nem jó. Mégis jobbnak tűnik mint a saját életem és a saját arcom. Nem akarom a saját arcommal mérgezni a barátaimat. A legtöbben vidámnak és erősnek hisznek és tartanak. Igazán csak az lát belém akit közel engedek magamhoz. Olyan ember pedig nagyon kevés van.

Mindenki álarcot visel. Másnak mutatja magát, mint ami valójában. Van aki kevésbé, van aki nagyobb mértékben. A fájdalom, amit egyes emberek hurcolnak, számunkra elképzelhetetlen. Hisz mindenkinek a maga baja a legnagyobb... és ez így van rendben.

Nekem az írás egy menekülő út. Azok, akik olvassák az írásaim, nem engem látnak maguk előtt, hanem saját magukat az én szavaim árnyékában. Hisz mindenki így érez kicsit. Mindenki magányos kicsit, fél és talán még dühös is magára. Ezért írok. Hogy megmutassam az embereknek, senki sincs egyedül...

Kevés írásom teszem fel. Talán mert nem tartom magamat jónak. Még csak tűrhetőnek sem. De talán "idegenekkel" megosztani ezeket az érzéseket sokkal könnyebb, mint azokkal, akik a közelembe vannak és ismernek. Már letudok írni olyan érzéseket is, amik eddig számomra leírhatatlanok voltak. Most már tudok beszélni. Úgy érzem magam, mintha egy emberekkel teli teremben állnék és túl kellene kiabálnom a tömeget. De még nem tudom. Még nem elég erős a hangom hozzá, hogy meghallják a hangom. Egy biztos. Nem adom fel, tovább próbálkozom addig, amíg mindenki meg nem hallja a hangom...

vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

Eddig 3 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.

1. Zseva   (#25698)

2012. szeptember 25. 21:48

Kedves Szabina! A suttogást nem mindenki hallja. Kiabálj! Oda fognak figyelni rád és még mindig jobb utána halkabbra venni a hangod. A lényeg, hogy meghallják azok, akiknek szól!

 

2. Bloodygenie   (#17851)

2010. február 10. 13:34

Kedves Nem Tom! Elgondolkodtató, de van benne igazság. Köszönöm... Szaby

Válasz Nem Tom hozzászólására (#17831).

 

3. Nem Tom   (#17831)

2010. február 10. 06:48

Kedves Szabina! Nem kiabálni kell a tömegben, hanem suttogni, és ha figyelnek rád, akkor te leszel a leghangosabb! Tamás