A levél
Dátum: 2012. június 10. 17:26Műfaj: NovellaCimkék: emlék, szeretet |  |
Amikor a bátyja meglátta, azt mondta, hogy olyan jó újra látni Anya kézírását. Az édesanyjuknak valóban gyönyörű írása volt, komótosan és helyesen írt. Nem hiába, mindenben precíz volt. A süteményt is hibátlanul egyforma szeletekre tudta vágni. Most ő nézte ugyanígy a bátyja kézírását.
Kezdte sejteni, hogy mekkora fába vágta a fejszéjét. A nagyobb tárgyak selejtezésén már túl volt. Mindent, amit nem akart magával vinni, egy sarokba rakott a fiúk volt szobájában. Megbeszélte a költöztetőkkel, hogy elviszik tőle, így neki nem lesz rá gondja. A fiúk otthon hagyott dolgait is a szobájukban hagyta, majd eljönnek érte. Abban biztos volt, hogy Csaba felől kidobhatná a holmi nagy részét, de Öcsi nagy gyűjtögető, ő a legrégebbi emlékihez is ragaszkodik. Majd az ő gyerekei, akiknek semmit nem mondanak a törött játékok és a megsárgult fényképek, idővel úgyis mindet kidobják. Nehezére esett kiválogatni, hogy a sokféle papírból mit érdemes megtartani. A férje zárójelentéseire és a sokéves bankszámlakivonatokra már senkinek nem lesz szüksége, és az összes levelet sem akarta megtartani. Úgy gondolta, ha már úgysem fogja rendszeresen olvasgatni őket, akkor nincs értelme mindet őrizgetni, mégsem volt képes egy mozdulattal megválni ezektől az emlékektől. Úgy döntött, hogy átnézni, hátha megtalál közöttük néhány emlékezetesebbet, és csak azokat tartja meg.
Kihúzta a tömött műanyag tasak tartalmát, és letette a négyszögletű asztalkára. Finoman nyúlt a behajtás mentén megtörő, régen elfáradt papírokhoz. Először Klári néni levelei kerültek elő abból az időből, amikor már sikeresen megalapozták a kinti életüket, és levélbe rejtve küldték haza a dollárt. Milyen fiatalok voltak, amikor elmentek a bizonytalanba, és mekkora öröm volt őket hazavárni, amikor már jöhettek! Ezt most még nem dobja ki. Eszébe jutott, hogy Klári nénit is hamarosan fel kell hívni, és megmondani neki az új címet. A jelenbe visszacsöppenve folytatni kezdte a válogatást. Különféle méretű és tapintású képeslapok következtek. Az egyiket Csabika írta a balatoni úttörőtáborból azon a nyáron, amikor Öcsi pár napra kórházba került. A tanárok nem akartak rájuk ijeszteni, ezért nem szóltak nekik, amikor pedig kiengedték a gyereket, már nem tartották fontosnak, hogy telefonáljanak. Végül az egészről utólag értesültek, amikor hazahozták őket. Még jó, hogy nem volt komolyabb baja, mint egy kiadós gyomorrontás! Szép kis emlék, mondhatom – gondolta, és a lapot a Klári néni levelére tette.
Akadt olyan képeslap is, amit az anyósának címeztek a rokonai egy ausztriai üdülésről. A régies formájú betűk erősen jobbra dőltek, a színük barnásra halványult. A címzésre merőlegesen írták a szöveget, lelkes beszámolót az üdülőhelyről és egy kisfiúról, aki már nagyon ügyesen kirándul. Apró betűkkel írták, de az aláírások így is alig fértek el. A neveikre már ő is csak hallomásból emlékszik, de a kis levélke olyan jópofa, hogy nem dobja ki, majd megmutatja a fiúknak. A nővérétől több üdvözlőlapot is megtartott. Ő régebben még a belföldi nyaralásairól is küldött egy-egy lapot a családnak. A németországi barátnőjétől minden évben érkezett karácsonyi lap, ezek közül némelyik még megvolt. Ott hevert a kupacban néhány levele is. Ezeket nem tartja meg, most már úgyis az interneten írnak egymásnak. Kezébe akadt a férje Tengizből írt levele is, egy hét oldalas levél. Szegény, honvágyában mindent megírt, ami csak történt vele, még az apró-cseprő, mindennapi eseményeket is. A fiúk még általános iskolások voltak. De régen volt! Ez becses emlék, ezt elteszi.
A bátyja kézírását meglátva eszébe jutott, hogy egyszer régen találtak egy receptet, amit az édesanyjuk írt kézzel. Amikor a bátyja meglátta, azt mondta, hogy olyan jó újra látni Anya kézírását. Az édesanyjuknak valóban gyönyörű írása volt, komótosan és helyesen írt. Nem hiába, mindenben precíz volt. A süteményt is hibátlanul egyforma szeletekre tudta vágni. Most ő nézte ugyanígy a bátyja kézírását.
Olvasni kezdte a levelet. Koreából írta, amikor vendégelőadó volt egy ottani egyetemen, és még csak néhány hete lakott ott. Azt állt benne, hogy az összes vendégtanár sokkal régebb óta tanít az egyetemen, mint ő, ezért otthonosabban mozognak az intézményben és a városban is, de végre érkezett egy fiatal tanárnő Malajziából, akit eleinte a szárnyai alá vett, és segített neki eligazodni. Első nap sorra megmutatta neki, hogy merre találja a fontosabb irodákat, termeket, és megkérdezte, hogy van-e mit ennie, vagy szüksége van-e bármiben segítségre. Az új jövevény nagyon megörült a jó szándékú fogadtatásnak, ő pedig legalább nem érezte úgy, hogy ő itt a legelveszettebb és leggyámoltalanabb ember – írta a levélben.
Elveszett? Gyámoltalan? Ő, aki mindig olyan könnyedén és magabiztosan helytállt? Akire mindig olyan nyugodtan lehetett támaszkodni, és akire gyerekkora óta mindenki másnál jobban felnézett? Hiszen számára a bátyja maga volt az ész, a határozottság és a biztonság. Soha életében nem látta őt elveszettnek vagy gyámoltalannak. Eddig nem is gondolt rá, hogy ez a talpraesett ember is érezhette magát elveszetten. Rajongásig szerette a bátyját, ezt a jókedvű, nagyhangú embert, akinek a kitartása soha egy pillanatra sem ingott meg. Összeszorult a szíve, amikor belegondolt, hogy néha ő is érezhette magát egyedül vagy kiszolgáltatottan. Hiányzott a szeretett testvér, a példakép, a bástya. Tovább nézegette a kézírást. Végül újra felvette az olvasás fonalát. Nyugodt tempóban követte a sorokat, miközben hagyta, hogy szóról szóra, mondatról mondatra megelevenedjen előtte a jellegzetes stílus, testvére egyénisége. Váratlanul érte az előbbi felismerés, de az ismerős kifejezések és az ismerős kézírás olyan hűen idézték fel neki a testvére lényét, hogy mégis jó és biztonságos volt ebben a pillanatban lenni.
Az ezután következő levelek nagyságrendekkel kevésbé tűntek fontosnak. Percek alatt szétválogatta a maradékot. A kiválogatott leveleket gondosan egymásra rendezte, majd az egészet belecsúsztatta a hosszúkás műanyag tasakba. A tasak üres vége magától visszahajlott a többéves behajtás mentén. Így tette vissza a lehajtós szekrénybe, az unokák fényképei mellé. Újra az asztalhoz ment, egy kicsit összébb rendezte, majd a kezébe vette az ott maradt papírokat. Kiment velük a folyosóra, ahol tömött szatyrokban és zsákokban várakozott minden apróbb holmi, amit már nem akart átköltöztetni. Az egyikbe még belefért a maroknyi sárgás papír. Holnap jönnek Csabáék, majd megkéri őket, hogy vigyék el a kazánba, amit el tudnak égetni.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketMég nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
