Álom
Dátum: 2013. október 02. 18:54Műfaj: NovellaCimkék: szerelem, epika, álom, próza |  |
Olyankor átnézek még Budára egy-egy pillanatra, ahol talán még őrzi valaki a korábbi vágyaimat - ha nem is a szívében, de legalább az ajtaja előtt, hogy mielőtt otthonába térne, belé törölje a nagyvárosi élet mocskait.
Felébredtem egy nagyon mély álomból - én, aki valaha hétalvónak voltam titulálva. Hol van az már barátom, hol van az!
Azóta gyötörtek már hónapokon át álmatlan kórságok is, amikor szerelemtől vergődve fetrengtem hosszú órákon át, majd altatókkal ütöttem agyon az éjszakákat, hogy elfelejtsem, vagy ne is jöjjenek hozzám a pergő, színes képek.
Később sokat meditáltam, és egy-két pohár édes vörös bor elég volt vacsora után - mert akkoriban már újra ettem is - hogy átszenderegjem azt a pár sötét órát.
Egy ideje megint tudok aludni, csak úgy, mert érzem hiányát ismét a pihenésnek. No jó, sokat tettem is érte! Gyakran gyalog mentem a Kerepesi úttól a Blaha Lujza tér felé, végig a körúton, majd a Margit-hídtól az Árpád-hídig a szigeten át hazáig, a pesti oldalra vissza. Micsoda esték voltak, édes Istenem! Ropogott a hó a bakancsom alatt, én pedig csak gyalogoltam a szikrázó pelyhek között, mintha tudtam volna, hová is pontosan... Persze, mindig megfontoltan cél volt az otthonom, de közben olyan elszántan raktam egyik lábamat a másik elé, mint aki fejébe vette, kisétál ebből az átkozott világból örökre. Végül sikerült, valóban megteremtettem magam körül egy másik létet. Új munka, más helyen, érdekes emberek, másik szerető, és megint tudok aludni - legfeljebb a kutyával bolyongok előtte kicsit a szeles Duna parton. Olyankor átnézek még Budára egy-egy pillanatra, ahol talán még őrzi valaki a korábbi vágyaimat - ha nem is a szívében, de legalább az ajtaja előtt, hogy mielőtt otthonába térne, belé törölje a nagyvárosi élet mocskait.
Szóval, felébredtem mély álmomból a múlt héten is egyszer, és tegnap is.
Az első alkalommal nagyon felzaklatott. Mire kinyitottam a szemem, nem láttam a kedves arcot, de éreztem még bőre illatát, és megérintettem a számat mutató ujjammal, ahová gyöngéd csókot lehelt, majd elillant nyomtalanul, csak egy mellkasomból feltörő sóhajt hagyva maga után.
Másodszorra arra eszméltem, hogy karjában tartott, és fülembe súgta: féltem tőled. Hiába néztem körül ágyamon felülve, ő már megint nem volt, csak az ölelése melegítette lelkemet tovább a hűvös szobában.
Ma megint lementem az ebbel a folyóra új esélyért, friss álmokat meríteni. Ültünk a vízparton, hallgatva a hullámok csobogását. Néztem a sötét égbolton fénylő csillagokat, és kergettem az ábrándjaimat alattuk.
(A történeteim és verseim kivétel nélkül mind a fantáziám szüleményei. Kérem, hogy senki ne azonosítsa őket se velem, az íróval, se a szereplőimet más valóságos személlyel! Ködmadár)
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Eddig 2 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Ködmadár (#28310) | 2013. október 11. 16:35 |
:-) | |
Válasz Zseva hozzászólására (#28309). |
|
2. Zseva (#28309) | 2013. október 11. 12:56 |
Nagyon jól megírt cikk. Szinte látom, amint pakolod egyik lábad a másik után... A távolság a tiéd, amit két út között megteszel. Így vagyunk ezzel, kijárjuk magunkból még a fájdalmat is... | |
| |
