A nyíló Nap
Dátum: 2014. január 17. 08:18Műfaj: NovellaCimkék: diák, serdülő, tinédzser, fiatal, öngyilkosság, karrier, választás, identitás, identitáskrízis |  |
Nem haragszom senkire. Nem bántott senki. Nincs semmi bajom, nem történt velem semmiféle tragédia. Nem lehet majd felelőst találni, ne is keressetek. Legyetek jók!...
Ennyi nem elég, ugye? Írjak még pár sort? Ja, hátha meggondolom magam. Nem fogom.
Bíborvörös az ég alja, igazán szép innen fentről. Hamarosan felkel a Nap, és az majd még szebb lesz. Nem tudom, mit kéne mg mondanom.
Hogy mikor kezdődött? Azt nem tudom, talán így születtem, talán nem is fontos. Arra viszont emlékszem, mikor jöttem rá. Mert nem eldöntöttem, hanem rájöttem, hogy már régóta erre tartok. Múlt héten történt, hétvégén. Vasárnap.
Most hétfő reggel van, és milliónyi vörös rózsa nyílik az ég alján. Vasárnap volt a szülinapom, a tizennyolcadik, és a nagymamámtól egy csokor vörös rózsát kaptam, és azt hiszem, ez volt a jel.
Reggel ideges voltam, nem izgatott, hanem ideges, de nem értettem, miért. Volt minden, mi kellett, torta, gyertyák, rokonok…
Tizennyolc égő gyertyát zsúfoltak a torta tetejére, én meg végig azon gondolkoztam, milyen lehet szegény gyertyáknak. Ott állnak a tömegben, mindenki szeme láttára, és bár úgy tűnik, hogy ragyognak, ők is tudják, hogy gyorsan el fognak fogyni. Nincs sok idejük hátra, és még azt sem hagyják nekik, hogy tisztességesen elolvadjanak, mert akkor összeviaszoznák a tortát. Szóval félúton a békés elmúlás felé eloltják őket, beteszik a konyhai kacatosfiókba, és örökre elfeledkeznek róluk. Talán csak majd egy áramszünet során kerülnek elő, mielőtt végleg megszabadulnak tőlük egy lomtalanításkor.
Mama pedig pont olyan vérvörös rózsákat adott, mint most az ég alja. Megható volt, azt mondta, hogy olyan vagyok, mint a rózsák, olyan szép és fiatal. Anya erre azt felelte, hogy a rózsákat vízbe kell tenni, hogy tovább maradjanak szépek, úgyhogy keres egy vázát. Mama viszont félrehívott, és azt mondta, hogy egy-két nap után vegyem ki őket a vízből, és lógassam fel őket fejjel lefelé. Így sokkal gyorsabban elszáradnak ugyan, de örökre megtartják a formájukat, nem fognak elhervadni, hanem örök bimbóként tarthatom őket egy száraz vázában.
Azt hiszem, valahol itt értettem meg, de nem vagyok benne biztos. Nem emlékszem, mi játszódott le bennem, csak azt tudom, hogy addig féltem, utána viszont megnyugodtam. Olyan nyugalom volt az, ami azóta is tart, olyan, amilyet az álomtalan alvásban érez az ember. Mindig ilyen éreztem, mielőtt felébredtem az ájulásból.
Kisebb koromban gyakran ájultam el a napon, és soha senki nem hitte el, mennyire élvezem. Az eszméletlenségben nyugalom volt, olyan isteni béke, amihez semmi nem fogható. Egyedül azt a részét utáltam, amikor mindig arra ébredtem, hogy mindenki körülöttem sürög, rohangálnak, mentőt hívnak, vízzel locsolnak, és nem értik, hogy nekem csak az a nyugalom kell vissza.
Izé… megbeszélhetnénk, hogy most az egyszer ne legyen ekkora felhajtás? Nem mintha bármin is változtatna, vagy érdekelne egyáltalán, de magatokat kíméljétek meg a hepajtól. Felesleges. Ez most tulajdonképpen annyit jelent csak nálam, mint másnál az, amikor eldöntik, mik akarnak lenni.
Kérdezgették is a rokonaim a szülinapi összejövetelen, hogy mi leszek, ha nagy leszek. Korábban erre mindig csak zavartan ingattam a fejem, vagy tettetett humorral feleltem, hogy „felnőtt”. De mit nekem, te több éves pályaválasztási tanácsadás, egyik pillanatról a másikra holtbiztosan tudtam a választ.
– Semmi. Nem növök fel.
És azt hiszem, ennyi a lényeg. Mindjárt felkel a Nap, és az osztálytársaim hamarosan elindulnak az egyetemi nyílt napra, de én nem megyek velük. Én nem szakadok el, nem kelek arra egy nap harmincévesen, hogy pont olyan senki vagyok, mint bárki más, nem adom fel, nem öregszek meg, nem halok meg. Mármint én természetesen meghalok, de Én soha.
Gruft Emília s.k.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
