A nyolcadik!!!
Dátum: 2012. december 02. 16:35Műfaj: PrózaCimkék: a londoni olimpia, nyolcadik aranyérme, ugye tudod te is, hogy ki szerezte |  |
Hallgattam, azon a bizonyos "Sólyom"-rádión. Szurkoltam, miközben...nyár volt, tűzött a Nap, elvonult a világtól, aminek nem volt feltétlenül dolga a szabad ég alatt...
Rettenet ez a forróság, és már olyan régen tart, hogy végtelennek tűnik! Eső egy csepp se, a föld már úgy porzik, ha a szél meglibbenti a szárnyaival, mint a legfinomabb liszt, úgy száll, s lep be mindent.
De, nincs mese! Fel kell kelni hajnalok-hajnalán… kapa a kézbe, és menni a kertbe, hogy a semmiből megnőtt dudvából kiszabadítsam a másodvetésű veteményt. Már akkorára nőttek, hogy egy lőállás-megközelítést simán végre lehetne benne hajtani, katonai kiképzés gyanánt!
Minden adott: hűs az idő, a Nap még éppen a látóhatáron kukucskál – gyerünk! Jaj, a „Sólyom” itt ne maradjon! A Sokol rádió, szegény apám öröksége. Ő is Kossuth rádió-hallgató volt, mert ezen a masinán, igazából, csak ez az adó jön be. De nem is kell más, mert ezt akarom én is hallani! Amolyan… háttér-rádiózás ez, ahogy a mostani nagy nyelvújító időszak felkent és kenetlen prókátorai hívják.
Hírek, időjárás-jelentés – már megint az égben lesz a csúcsa! - aztán a szokott műsorterv szerint tovább… sporthírek: kilenc órától lesz élő közvetítés Londonból. Lassan vége a XXX. nyári olimpiának. Telik az idő, futnak a napok, a hetek! Ha belegondolok – az olimpián résztvevőknek négy év telik el kemény felkészüléssel, hogy az az egy nap az ő napjuk lehessen. Aztán elég egy rossz pillanat, és oda az álom! Tegnap mondta valaki: „Nem az a lényeg, hogy arany-, ezüst-, bronzérem sikerül-e az olimpián, hanem, hogy teljes szívvel bele veti-e az olimpikon magát a küzdelembe!” Az adott olimpikonnak is más lehet a véleménye a dologról – egy kicsit, mi, egyszerű szurkolók pedig – valljuk be őszintén! – telhetetlenek vagyunk! Főleg azokkal szemben, akik már évről-évre „szállítják” a dicsőséget ennek az országnak! Egy pillanat alatt „elfelejtjük”, hogy ő is ember, hibázni neki is szabad.
A kézilabdás fiúk eredménye… evés közben jön meg az étvágy, így is szép, hiszen ott vannak a legjobb négy között… ezt előre aláírta volna bárki. De most, hogy itt volt a lehetőség, egy kicsit savanyú a szőlő. A vízilabdás Kemény-legények… ők viszont csalódás, bárhogy is szépítjük a dolgot! Az eredményeik, a csapat játékereje… a 9-12 hely, nagyon messze van ettől! Ám ez már így sikerült, nem jött ki a lépés – kár, nagy kár! Így is szép a londoni éremtábla, hiszen már van hét arany, és erre még a legvérmesebb szakértők se számoltak… hogy a többi éremről ne is essék szó!
„Kapcsoljuk a londoni stúdiót!” – riadok fel gondolataimból
„Kedves hallgatóink, a mai programban a tíz kilométeres gyorsúszásban leszünk érdekeltek, Risztov Éva jóvoltából, valamint birkózóink közül…” – Risztov Éva… nagyon ismerősen hangzik a név. Az biztos, hogy úszó, de az utóbbi időben ritkán hallottam a nevét. Az is lehet, hogy csak én vagyok „lemaradva” róla? Az úszókról nekem Hargitay András, Darnyi Tamás, Verrasztó Zoltán és Evelin, Cseh Tamás – és most már az ifjú titán, Gyúrta Dániel! - jut eszembe. No és persze… Egerszegi Krisztina, Egérke, a kicsi lány… ahogy Vitray Tamás becézte, és biztatta azon a feledhetetlen olimpiai döntőben!
Tíz kilométer?! Te jó szagú, hiszen annyit még kerékpárral is elég letekerni, nemhogy úszva! Erre ennyi lány és asszony adta a fejét, hogy egy nyíltvízi versenyen – mert ezt nem holmi feszített víztükrös, steril uszodában ússzák ám, hanem kint valami tavon! – leússzon kétfalunyi távolságot? Vannak köztük, akiknek nem csupán írott és szerzett „jog” az emancipáció – ők komolyan is veszik!
„- Most indult el a mezőny. Itt, az elején még nagy a tülekedés, a helyezkedés. Reméljük, nem jár úgy a mi Évánk, mint a 2011-es sanghaji világbajnokságon, ahol kizárták ebből a versenyszámból! … Természetesen időről-időre jelenkezünk majd a verseny közben, hogy beszámoljunk annak állásáról.”
„Gyere ki, nehogy beleszakadj, mert akkor aztán kutathatok utánad, hogy hol van a gyökered!” – imádkozok ahhoz az egyetlen tarackhoz, ami árván búvik meg a többi nagyra nőtt gyom között. De csak beleszakad, akárhogy óvatoskodok vele. Kapával kutatok a maradvány után, ami ott rejtőzik valahol mélyen a földben.
Nagydarabot sikeredik kirángatni, de biztos, hogy maradt még belőle. Az pedig, újra ki fog hajtani, hiszen szívósfajta! Ahol egyszer gyökeret vert, csak teljes gyökerével lehet onnét kipusztítani! A tarack a gyomok leggyomabbika! Szívós és szinte elpusztíthatatlan.
A szakértők kerülnek a mikrofon elé.
„Éva visszatérése óta – visszatérés, miért, visszavonult?... mondom, hogy lemaradtam valamiről! – egyre jobb és jobb formában úszik. Ezt eredményei is alátámasztják...” és sorolja az időket, helyezéseket. Szép lista, csupa érem és rekord! Még valami üti meg a fülemet: Éva Debrecenbe költözött, vagyis – „hazai” lett. Ő is Hajdú-vármegyei lakos – én is! Ő tud úszni – én… nem süllyedek el, egy darabig!
„És, milyen reális eredményt vártok Risztov Évától?” – teszi fel a kérdést a riporter. Jósoljatok gyerekek, vagy inkább az eredmények ismeretében mondtok valamit?
„Hát – azt még nem hallotta a szakértő, hogy ezzel a szóval nem kezdünk mondókánkba? – a realitás azt mondatja velem, hogy az első húszba-huszonötbe bekerülés már szép siker lenne!”
A másik sokkal szakértőbb, már egy kicsit merészebben jósol:
„Szerintem az első tíz-tizenöt közé bekerülhet.” Éva, hallod, húzz bele, nehogy a szakértők mellé trafáljanak! Aztán legyen, mondjuk… minél előbb!
„Risztov Éva még mindig ott van az élmezőnyben, annak is az élén…!” – mondja cseppet se rejtve el lelkesedését a hallgatók előtt a közvetítő-riporter. Ne is rejtse, kinek tartogatná azt, hogy az ő szíve is a magyarokért dobog, hogy most ő se csupán egyszerű, tárgyilagos szemlélője annak, ami abban a tóban, vagy hol(?) történik?
Húú, már nagyon kipirított a Nap! Egy kicsit elmegyek hűsölni a fa alá, de a rádiót is viszem, nem akarok lemaradni, mert… ki tudja!
Kapcsolgatnak a pesti és a londoni stúdiók között. A fő kérdés: honnét várható még érem? Az öttusázók még hátra vannak, ők mindig képesek igazán nagy dolgokra! Igaz, mióta a látványnak, a tömörségnek egy kicsit feláldozták ezt a sportágat, azóta igazán nagy „robbantásra” még nem voltak a mieink képesek. De mindig ott van bennük az a bizonyos dinamit!
„- Elnézést stúdió – vág közbe az éppen okfejtegető hozzáértő szavába a helyszíni drukker-riporter – Risztov Éva még mindig az élen úszik, szorosan a nyomában az olasz és amerikai úszókkal. A többiek tőlük méterekkel leszakadva. A hátralevő távolság még tetemes ugyan, de Éva, mintha csak most kezdte volna az úszást – fáradtságot nem látni a mozgásán. Egyenletes tempóban gyúrja a vizet.”
A stúdiókban levők megélénkülnek. Szinte mindegyik azonnal visszaemlékszik apróságokra, ami – szerinte – esetleg, még jól jön a végén…! Ki erre, ki arra.
„Na, most kérdezd meg őket: hányadikként várják Évát a végére? – esik ki a számon önkéntelenül. Körbe nézek, látta-e, hallotta-e valaki, de a Napon kívül senki se mosolyog!
Ráeszmélek, hogy… szurkolok, bíztatom, szorítok a… „kicsi lánynak”, aki itt lakik az Alföldön, a kálvinista Rómában!
Valami más – számunkra „érdektelen” - sportágból van közvetítés, mert arról is kell a sportszerűség nevében hírt adni, de már csévélném előre a szalagot! Mi van Évával, azt mondjátok már?! Kit érdekel most az amerikai kosárlabda csapat számszerű eredménye – amúgy se vagyok oda a kosárlabdáért, mert nekem túl finom játék, és azzal, hogy állandóan „kezelnie” kell a játékvezetőnek azt a gumigolyót, ezzel összetörve a játék folyamatosságát…! – ússzunk már tovább! Lehet, hogy Éváék már ott szárítkoznak a parton, és drukkolnak a többieknek?
Visszamegyek a munkámhoz, de a figyelmem ott jár a rádió hullámain: mi van Évával?
Megint egy tarack! Csak nem idáig ér az a gyökér? Végül is… nem elképzelhetetlen! Ki tudja, mi van a mélyben? Arra kezdi a földet túrni, mikor húzni kezdem, amerről az előbbit is kiszakítottam. No, várj csak, majd a kapa kinyomozza!
Egy darabig vízszintesen megy a földben, aztán hirtelen… függőlegesen eltűnik a mélységbe…! Ezzel is fogok még találkozni – majd, hiszen ami árthat csak gyökerestől írtható!
„- A verseny végére kapcsoljuk a tíz kilométeres gyorsúszás helyszínét – hangzik izgatottan a londoni stúdiós szájából.
„- Már csak húsz-huszonöt méter van hátra. Risztov Éva továbbra is az élen … gyerünk Éva, meg lesz az!.. már csak 15… még mindig ő halad az élen, és ebben a pillanatban…olimpiai bajnok a női tíz kilométeres nyílt-vízi gyorsúszásban Risztov Éva, Magyarország! Azt hiszem, kedves hallgatóim, kevesen gondoltuk volna, hogy ez a nap ekkora meglepetést tartogat a számunkra! Meg van a nyolcadik olimpia aranyérmünk itt, Londonban, Risztov Éva jóvoltából! Ennél nagyobb öröm aligha érhetett volna bennünket! A stúdióé a szó.” – fejezi be a közvetítést kissé elérzékenyülve a közvetítő-riporter.
No, kedves szakértők! Akkor lehet magyarázkodni: ki járt közelebb a jóslatával a valósághoz, ahhoz, ami most megtörtént itt, a fülünk hallatára? A stúdióban egy pillanatnyi csönd, aztán észbe kap a vezető riporter, s mintha ez amolyan… természetes, várt, borítékolt győzelem lett volna, széles mosollyal kísérve – ami áthallatszik a rádión is – a két megszeppent „okoskához” fordul. Azok csak hát-olnak, meg minden féle módon kezdik a maguk jóslata felé csavarni a szót, de egyik se mondja ki: itt csoda történt!
Megmenti őket a helyszíni riporter újbóli bejelentkezése:
„ - Itt áll mellettem a vegyes zónában az újdonsült olimpiai bajnok, Risztov Éva…”- és felteszi, a kicsit egyszerű, kicsit sablonos kérdéseit a lihegő lánynak, aki éppen csak maga mögött hagyott tíz kilométert, és csak úgy mellékesen, a világ többi úszóját, akik azon mesterkedtek, hogy elvegyék tőle ezt a diadalt! Ám a kérdésekre adott válaszok nem szokványosak! Éva megköszöni az őt segítő, benne bízó, támogató edzőknek azt, hogy erőt és kitartást adtak neki. Hitet abban, hogy igenis… sikerülni fog ez a mai diadal! És aztán:
„ – És köszönöm Debrecen városának, azt, hogy helyet és esélyt adtak arra, hogy újból felálljak, és eljussak idáig. Ez az arany érem nem csupán az enyém, hanem Debrecené is! Köszönöm azoknak, akik elhozták – titokban – ide a versenyre az egyik legkedvesebb embert számomra… az édesanyámat, hogy együtt örülhessek vele a sikernek, amit annyi lemondás, futással, úszással töltött hajnal és nap után elérhettem ma! Köszönöm!”
Hangja megcsuklik. Kihallatszik belőle, hogy nem a kötelező nyilatkozat szerinti mondókát mondta most el a mikrofonba. Onnan, belülről, az ismeretlen rejtekéből jöttek a szavai, és talán ezért voltak olyan őszinték!
Meg van a nyolcadik arany! Hallod világ? Mi, magyarok, akik annyit adtunk már a köznek, akik mégis annyi rosszat kaptunk már cserébe… újból felállunk a dobogó tetejére!
Ne tudom mekkora az első hely alapterülete, hogy felférünk-e rá mindnyájan, vagy csak a debrecenieknek jut rajta hely, de én köztük leszek!
Egykoron én is ott láttam meg a napvilágot, így én is egy kicsit, debreceninek érzem magam! Nem csak most van ez így. Akkor is „debreceni vagyok”, amikor nem úgy sikerülnek a dolgok, mint ahogy előre várható lenne. De most – akár fél lábbal is! – ott állhatok Éva háta mögött azon a dobogón! Nyertünk… együtt nyertünk egy olimpiai éremnél is nagyobb és szebb dolgot: az összetartást! Letelt már az ezer év, amíg súlyt bennünket a turáni átok? Azt hiszem, ez elsősorban a szívekben kell, hogy elmúljon. Tudjunk örülni egy másik magyar sikerének, irígység, hátsó szándék nélkül! Sírni már régen tudunk együtt, küzdeni is olykor-olykor vállvetve, tanuljunk meg végre együtt örülni is! Nem sírva vigadni, mert az valami egészen más!
Süthet már a Nap teljes erejével, nem csak a hátam érez forróságot.
Az egyik riporter szájából hallottam: „Olyan jó most magyarnak lenni Londonban!” Nem csak ott – itthon is! A nyolcadik után pedig, egyenesen… felemelő! Éva – nem vagy már magad, egy egész ország büszke rád, és… köszönjük, hogy azok lehetünk, aranyos büszkék!
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
