A szezon és a fazon
Dátum: 2013. október 10. 21:56Műfaj: PrózaCimkék: macska |  |
Legújabb múzsámmal egy állásinterjún találkoztam. Mégsem róla írok most, hanem arról, amin a találkozásunk után elgondolkodtam. Nos, legalább tisztáztam magamban egy fogalmat.
Találkoztam valakivel, akinek már a jelenlététől is hideglelést kaptam. Roppant mód, már-már fenyegető mértékig tiszteletet parancsoló volt a viselkedése. Szerettem volna megfejteni, mi volt nekem olyan rémes ebben, ezért a találkozó után elgondolkodtam, mi is valójában a tisztelet, mit jelent ez a szó számomra és mások számára. A kor, a teljesítmény vagy a tudás tisztelete inkább elismerést, a rang tisztelete inkább félelmet. A tekintélyt parancsoló magatartás számomra csak parancsoló magatartást jelent, tisztelet nélkül, vagyis attól teljesen függetlenül. Az a kérdés, hogy valakit valamiért tisztelünk-e, vagy létezik egy alapvető tisztelet, amit minden lény megkap, mielőtt olyan személyes érzéseket és megítélést váltana ki a belőlünk, ami befolyásolni tudja az iránta táplált tisztelet mértékét.
Nem szeretem gyakran használni a tisztelet szót, mert ez a fogalom számomra valami alapvető, nem pedig egy változó tényező. Ezért nem szívesen mondom, hogy nagy tisztelője vagyok valakinek. Sokkal inkább helytállónak tartom azt mondani, hogy a csodálója vagyok, hiszen a csodálat olyasmi, ami kiváltható valamilyen egyéni tulajdonsággal vagy teljesítménnyel.
A tisztelet, amelyet bárki vagy bármi iránt tanúsítok, egy olyan állandó, ami nem a másik felet jellemzi, hanem engem. Minden más, amit tiszteletnek szokás nevezni, valamilyen egyéb érzés. Tisztelni számomra azt jelenti, hogy felismerem az illetőt olyannak, amilyen, a maga valóságában tekintek rá, gondolataimban oda helyezem őt, ahol a legmegfelelőbb helyen van, és ehhez tartom magam. Pont annyi a tisztelet bennem, amennyire képes vagyok elfogulatlanul megfigyelni a másikat és elfogadni olyannak, amilyen. Nem olyannak látni, amilyennek szerintem lennie kellene, vagy ésszerű lenne. Ha már látom, kivel van dolgom, melyek a lényeges tulajdonságai, már tudom tisztelni a körülményt, hogy ő ebben a pillanatban ez és nem más. A családom tagjait vagy a barátaimat sem tisztelem jobban, mint az idegeneket, legfeljebb jobban szeretem őket, és mivel volt alkalmuk tenni értem, több hálával vagyok irántuk, jobban felnézek rájuk. Pontosabban látom, milyenek ők, módomban áll ítéletet alkotni róluk és tiszteletben tartani olyan adottságaikat, mint a tériszony, vagy az egyéni ízlés.
Mivel a tisztelet alapvető lenne, nagyon tud hiányozni, ha nincs, vagy ha nem elég. Éppen ezért szerte a világon fékeveszetten hajszolják, acsarkodva követelik. Ezzel az egyik nagy baj az, hogy ami nincs, azt hiába is követeljük. A másik, hogy összekeverik a tekintéllyel, a figyelemmel, a szeretettel, a csodálattal, az elismeréssel. „Nézz fel rám!” „Ismerd el, hogy figyelemre méltó/félelmetes/hatalmas/imádnivaló vagyok!” Márpedig ezek mind olyan viszonylagos tulajdonságok, amelyek csak adott időpontban és adott helyzetben érvényesek, ráadásul meglétük éppen nem azon a félen múlik, akitől a „tiszteletet” várják. Egy barátnőm bevallotta, hogy a komoly tekintetem miatt tartott tőlem, amíg közelebbről meg nem ismert. A félelmeit én okoztam, én is oszlattam el, ő pedig ezután sem tisztelt kevésbé. Láttam verekedős tizenéveseket, akik a szüleik előtt kicsire összementek. Ők a szüleiket sem tisztelik jobban, mint a maguknál kisebbeket, legfeljebb megpróbálnak úgy tenni. Van, akit csodálok a művészetéért, de nem tudom, milyen embernek találnám, ha személyesen ismerném. A művész csodálata nem egyenlő azzal a semleges tisztelettel, amelyet ismeretlen élőlényként ugyanúgy érdemel meg tőlem, mint bárki más. Nagyra tartom a művészetet, a tudományt, a megértést vagy pl. a kedvességet, de mindegyiket másért értékelem. A gonoszt, a gyilkost megvetem, de tudomásul veszem, tiszteletben tartom a tényt, hogy ő ki és milyen. Ha ezt szem elől tévesztem, a csapdájába kerülhetek. Így a vadidegennek kijáró tisztelet nem csupán valamilyen megelőlegezett jó hozzáállást jelent, hanem óvatosságot is. Tiszteletben tartom azt, hogy ő lehet bármennyire jó vagy rossz, de azt a tényt is, hogy nem ismerem őt.
Tehát nem valamilyen tulajdonságot tisztelek egy emberben vagy egy dologban, hanem a létezését, illetve a létjogosultságát. Azt hiszem, a tisztelet vagy annak a hiánya nem valamilyen érzelem, hanem egy hozzáállás. Nem az a különbség, hogy egy adott személy kit mennyire tisztel, hanem, hogy az egyes ember mennyire hajlamos a tiszteletre. Minden érzelem, amit hajlamosak vagyunk ehhez társítani, valami más, amit hasznos a nevén nevezni. Tehát ha ösztönösen félek valakitől, ez leginkább azért lehetséges, mert félnivalót látok benne. Talán azt láttam meg a szemében, hogy az átlagos tiszteletadás, amire képes vagyok, nem lenne elég neki, ez pedig éppen elegendő ok a félelemre.
Eddig 3 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Zseva (#28316) | 2013. október 12. 14:05 |
Kedves Macsek! Számomra is megnyugtató, hogy ez a kérdés hasonlóképpen fogalmazódik meg benned is. A szereteten túl tiszteletet a szüleim iránt érzek. Azért, mert minden nehézség ellenére jutottak el, ameddig csak lehetséges volt. Minden tiszteletem azoké az embereké, akik a tudásukkal fel tudták hívni magukra a figyelmet..., de mint embert, ha közelebbről megismertem, már nem biztos, hogy tisztelni is tudtam... A kettő ugyanis nem szorosan kötődik egymáshoz... Jó kis téma! | |
| |
2. Macska (#28312) | 2013. október 11. 20:08 |
Kedves János! Örülök az értékelésnek és annak, hogy mások számára sem közömbös témát jártam körül. Köszönöm! | |
| |
3. Bányai János (#28311) | 2013. október 11. 19:56 |
Kedves Macska! Aktuális témát jársz körül, szinte minden részletére kiterjedő alapossággal. Igazad van, a tisztelet egy bennünk meglévő, vagy kialakuló érzés, amelyet benyomásaink folytonosan alakítanak. Gratulálok! | |
| |
