A vég kezdete (11.)
Dátum: 2013. augusztus 05. 15:37Műfaj: NovellaCimkék: parázs, epika, novella, szerelem |  |
A napjaim egyre elviselhetetlenebbek voltak. Nap közben csak lézengtem a fáradtságtól, éjjel viszont virrasztottam megint. Tíz percenként nézegettem halott fiókjaimat, mert az egyetlen ember, aki tudott róluk, nem ért rá írni. Legalábbis azt mondta.
Minden gondolatom csak Dávid körül forgott. Iszonyú erőfeszítéssel igyekeztem elvégezni a munkámat. Nyelvtanulással próbáltam elterelni a figyelmemet, de igazán nem volt hatásos semmi sem.
Az összes kreativitásom és energiám szexuális képzelgésekben és versekben tört elő. Már nem voltam jó semmire. Nem érdekelt a világ, nem lehetett velem beszélgetni semmiről. Már csak belső, torzult világomban léteztem.
Parázs ismét Magyarországon volt, már napok óta, de nem keresett. A levelemre se válaszolt, amiben üdvözöltem újra itthon. Egy képet is mellékeltem pedig – pezsgőt eperrel. Vívódtam, mit tegyek. „Nem szabad írnod, Zsóka! Megint leráz. Látod, mint akkor... Jön a szülinapod, és ő addigra nem lesz sehol...” gondoltam egyik pillanatban. A másikban újra olvastam a levelét, amiben az állt, hogy nyugodjak meg. Siet haza, és elhozza a békét nekem... Hinni akartam. Nem a szememnek, hanem a vágyaimnak! Felhívtam végül.
- Beteg vagyok – mondta a telefonban. - Valami vírusos, gyomros valami. Tegyük el a randit a jövő hétre! Nyugodj meg kicsi Ködmadár, rengeteg időnk van! Ott foglak várni a vágányok végénél, ahol a múltkor. Fekszem. Sokat alszom, de ha nem válaszolok is, írj csak, majd elolvasom. Annyira szeretem a leveleidet!
Megnyugodtam. „Jönni fog! Megint átölel, megint megcsókol, megint a fülembe suttog. Megint... Talán mégsem jön el. Ha most is kitalál valamit, nem állok szóba vele többet!”
Hiába álltam a vágányok végén, nem jött el. Fáztam, és dühös voltam. „A kurva életbe! Megint átvert! Hogy lehetek ennyire hülye? Vagy valami baj van. Igen, talán nem gyógyult meg - kerestem mentséget neki. - Azért felhívhatna, hogy ne várjam ebben a hidegben! Nem igaz, hogy szó nélkül tűröm, hogy így bánjon velem! Ilyet még egy Parázs Dávid sem tehet!” - és jéggé fagyott kezemmel beütöttem a számát a telefonomba.
- Megfeledkeztem rólad. Lázas a gyerek, cserélgetem rajta a vizes ruhát Itt ülök az ágyánál egész nap. Hogy képzeled, hogy kérdőre vonhatsz? - mart belém.
Haragudtam magamra, hogy egyáltalán rosszat feltételeztem róla. Szerencsétlen ápolja a gyerekét, aggódik érte, én meg önző módon csak magamra gondoltam, pedig tudom, nekem nem jár semmi. „Örülhetek, ha jut belőle egy parányi morzsa. Várnom kell, türelmesen. Van időnk, megmondta - és amit ő mond a gyönyörű, mosolygós szájával, az úgy van! Majd küldök energiát, hogy mihamarabb meggyógyuljon Emese.
Hiába számoltam vissza a szokott módon. „3-2-1 most alapszintemen vagyok. Hogy egy mélyebb, egészségesebb tudatszintre jussak, most elszámolok tíztől egyig... Miért nem írt ma sem? Talán mégis, csak nem láttam azóta a fiókomat.”
Kiugrottam az ágyból, és már mentem is a net-re, végig járva a helyeket, ahová írhatna Dávid. Már volt külön Facebook fiókom a számára, és e-mail címem, amit csak ő tudott. Néha szerencsém volt, és találtam valahol pár kedves szót, egy-két rövid mondatot. Ez megerősítette bennem, hogy minden rendben van. Vár a béke... Minden nap kevesebbet aludtam. Fél éjszaka lógtam a internet-en, és egyre korábban ébredtem hajnalban. A kialvatlanságtól, és a kínzó vágyakozástól nem tudtam folytatni a nyelvtanulást.
A fogorvosi váróból megírtam neki sms-ben, mennyire félek.
- Fogat fogért! Hajrá, Ködmadár! - jött azonnal a válasz.
Mosolyra húzódott a szám. „Milyen édes! Ezt rajta kívül senki nem tudta volna elérni nálam, ebben a helyzetben.” Igazából hónapok óta nem mosolyogtam már a törött fogam miatt. Végre felgyógyult a fogorvosom, Dávid létezése pedig erőt adott, hogy elszánjam magam a műtétre. Szép akartam lenni. Neki akartam szép lenni, miatta akartam megtanulni mosolyogni újra. „Add Istenem, hogy átöleljen megint!” – és beültem a fogorvosi székbe.
- Ezt ki kell műteni a szájsebészeten - mondta ki végül a doki a halálos ítéletet gyökér kezelt szemfogam felett. Pattanásig feszült idegeim pánikrohammal reagáltak a hírre. - Utána pár hét lábadozás, és két hónap múlva teszünk rá koronát.
Kész voltam. Nem tudtam megmozdulni, egy épkézláb mondatot kinyögni sem. „Két hónap? Fog nélkül?” Fél órán át próbáltak életet lehelni belém. Aztán megegyeztünk, hogy a beavatkozás előtt beveszek két szem Xanax-ot majd. Megfogadtam, hogy műtét közben Parázsra gondolok. Ő biztosan el tudja vonni a figyelmemet, hisz eddig mindenről sikerült neki!
A napjaim egyre elviselhetetlenebbek voltak. Nap közben csak lézengtem a fáradtságtól, éjjel viszont virrasztottam megint. Tíz percenként nézegettem halott fiókjaimat, mert az egyetlen ember, aki tudott róluk, nem ért rá írni. Legalábbis azt mondta. Cége nagyszerű munkát kapott, s én örültem a sikerének. Tele volt a város a reklámjaival. Ezt láttam az iroda ablakából, suhantam el mellette a villamossal. A közösségi oldalon megosztottam, ahányszor felbukkant. Minden-minden Dávidról szólt - az átküzdött nappaloktól a gyötrelmes éjszakákig. Egyre rémesebb leveleket írtam neki. Az egyikben elküldtem, a másikban bocsánatot kértem a hangnemért. Kitöröltem a Facebookról, aztán kértem, hogy fogadjon el újra ismerősnek.
Sok év után újra megnéztem az Egy őrült naplójá-t. A szerelmi téboly jeleit véltem felfedezni magamon is.
Amikor Parázsnak elmeséltem, csak nevetett.
- Nincs semmi baj! Olyan jó ez az érzés, ne szenvedj már! Élvezd! Úgy örülök, hogy mindezt kihoztam belőled!
Örülni? Arról már egy ideje nem volt szó... Verset írtam A légy vergődése címmel… Talán nem a legsikeresebb alkotásom, de egész életemben emlékeztetni fog az akkor átélt kínjaimra, az biztos! Nem értettem Dávid viselkedését, és nem értettem saját magamat sem. Képtelen voltam eldönteni, hogy szerelmes vagyok-e, vagy csak valami ördögi vágy hajszol halálra. Bántott a lelkiismeretem miatta, és a férjem miatt is. Nem akartam tőle semmit, csak a hangját hallani, csak érezni az érintését. Nem gondolkodtam rajta, hogy mindezt hányszor, vagy meddig. Őszintén szólva akkoriban már egyáltalán nem gondolkodtam. A külvilág megszűnt létezni számomra. Már a puszta életben maradásomért küzdöttem.
- Találkozzunk - mondta, amikor legközelebb beszéltünk - és kitűztük a következő randi idejét december elejére.
„Három egész órát tölthetünk együtt, kettesben egy lakásban!” Nem akartam hinni a szerencsémnek. „Vége lesz ennek az átkozott kínlódásnak! Csak addig bírjam ki még valahogy!”
(A történeteim és verseim kivétel nélkül mind a fantáziám szüleményei. Kérem, hogy senki ne azonosítsa őket se velem, az íróval, se a szereplőimet más valóságos személlyel! Ködmadár)
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketMég nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
