Az utolsó karácsony
Dátum: 2012. december 25. 17:54Műfaj: NovellaCimkék: novella, karácsony, bemutatkozás |  |
Az élet elmúlik felettünk. Egyszer azt vesszük észre, hogy megöregedtünk és egyedül maradtunk. És minden évben eljön a szeretet ünnepe, kinek így, kinek úgy.
Egy hajlott hátú öreg nénike a botjára támaszkodva lassan haladt a jeges, fagyos úton. Minden lépését megfontolta, ebben a korban egy rossz mozdulat, és máris megvan a baj. Könnyen törnek a csontok, és nehezen forrnak össze. A megváltó születésének napja volt, kora délután. A közeli piac felé tartott. A fenyőárusok ilyenkor már feladják a reményt, és hazafelé tartanak tömött pénztárcájukkal, hogy ők is együtt töltsék a szent estét szeretteikkel. De hátrahagyják nyomaikat, egy-két el nem kelt göthös kis fenyőt, és letöredezett ágakat. Jól számított, most is kergetett a hideg, metsző szél néhány fenyőágat. Nehézkesen lehajolt és összeszedett az elárvult, szomorú tűlevelűekből egy csokorra valót. Hazafelé menet, útja egy papírbolt mellett vezetett el. Betért, és vett egy kis üvegcse aranyfestéket és egy pár apró gyertyát. Ahogy kilépett az üzletből az eladó már húzta is le a redőnyt és sietős léptekkel elindult a saját karácsonyának melege felé. A néni lassan, nehézkesen haladt, elmaradoztak mögötte az ünnepi kivilágítás fényei. Hazaért a város széli piciny házba. Lepakolta terhét és egy kicsit kipihente magát, erőt gyűjtött, mert még volt egy dolga. Kimenni a kertbe és a szomszéd diófájáról áthullott diót összeszedegetni. Ahogy beért maga köré gyűjtögetett mindent, ami szükséges volt és leült kedvenc, öreg fotelébe. A diókat ollóval, kettéválasztotta, óvatosan kipiszkálta a bennük lakókat. Ezután egy cérnára gombot erősített, ez lett a diódísz akasztója, majd a két fél diót összeragasztotta és lefestette arany festékkel. Vázába tette a fenyőágakat és feldíszítette a diófüggőkkel. A legnagyobb dió került fel csúcsdísznek. A megtisztított dióbelet egy tányérba tette, és körbeállította gyertyákkal. Közben beesteledett és mikor elérkezettnek látta az időt meggyújtotta a meleg fényt-adókat. Az imbolygó gyertyák fényében megcsillantak az arany diók. Visszaült kedvenc helyére és magára terítette az összes takaróját. Fűtésre már régen nem tellett, de belül úgy érezte, hogy melegség önti el, nyugalom és békesség ereszkedik a kicsi konyhára. Karácsonyi dalt dúdolt, csendben inkább csak magának.
Lassan elbóbiskolt. Álmában kicsi lány volt újra, aki csillogó szemekkel áll a hatalmas fenyő előtt, teli izgalommal, örömmel és szeretettel. Érezte a fenyő illatával keveredő fahéjillatot, a mézeskalács és a szaloncukor mennyei ízét.
Hirtelen nőni kezdett, fiatal, széplánnyá serdült. Kilesett az ablakon. Odakint hatalmas hóban a kiválasztott, a ház előtt álló fenyőt díszítgette, határtalan ügyetlenséggel. Amikor erre a látványra kitört belőle a nevetés, a lebukott, hanyatt-homlok menekülőre fogja a dolgot és a jeges úton még többször elvágódva, visszavonult.
Most arcvonásai megváltoztak, egy érett, boldog asszony nézett vissza rá a tükörből. A karácsonyfa a szoba sarkában állt tele díszekkel, fényfüzérekkel, csillagszórókkal. Kipirult arccal fogták a kezét, az egyik oldalon egy boldognak látszó férj, a másik oldalán a legnagyobb gyerek, majd a két kicsi: két fiú és meg egy lány. Ezután családi öleléskört alkottak és boldogan egymást túlharsogva énekelték a „Mennyből az angyal”-t.
Hirtelen ráncok barázdálták a szép arcot, élete legnehezebb karácsonyához érkezett. A gyerekek már kirepültek, a saját karácsonyukat ünnepelték. A szeretett férj egy hónapja, hogy örökre itt hagyta. Nem volt ereje ünnepelni, csak járkált a lakásban, nem találta a helyét. Egyetlen szál nagy gyertya pislákolt utalva az ünnepre, fenyő, díszek és karácsonyi zene nélkül.
A képek most felgyorsultak. Látta, ahogy a teste összeaszalódik, ahogy a lakása egyre szegényesebb, és elhanyagoltabb lesz. Már nem tellett semmire sem a kevéske pénzéből, szinte mindenről lemondott már.
Ekkor váratlanul megcsörrent a telefon, felriasztva szendergéséből. Nehézkesen kikecmergett a takarókupac alól és elindult a telefon felé. Lassan haladt, teljesen elzsibbadtak a végtagjai. Amíg oda ért arra gondolt, hogy milyen jó, hogy a telefonszámlát mindig elsőre fizeti ki, inkább másról mond le, hiszen ez a köldökzsinór a világgal.
–Most, biztos, hogy a gyerekek hívnak, olyan régen hallottam már a hangjukat - gondolta.
Már azt hitte soha nem ér oda, attól félt, hogy a vonal másik vége megunja a várakozást és leteszi a telefont, de szerencsére az utolsó csörrenésnél felvette a kagylót és boldogsággal a szívében szólt bele:
− Te vagy az drágám?
− Nem, nem, elnézést a zavarásért, de egy szilveszteri ajánlattal szeretném megörvendeztetni…- hadarta egy idegen a betanult, rádumálós mondókáját.
Egy ideig hallgatta, majd csendben visszatette a kagylót. Visszaült a helyére és újra beburkolózott. Mi a fenének vette a lányom ezt a masinát, ha soha nem hív rajta. Mennyi időmbe telt, amíg megtanultam a kezelését- dohogott magában.
Ekkor hirtelen fény töltötte be a kicsi konyhát. Nem akart hinni a szemének egy igazi angyal állt előtte, félrefordította a fejét és rámosolygott. Nem tudta, hogy valóság, vagy csak a képzelet játszik vele. Ebben a pillanatban újra megszólalt a telefon.
Na nézd már, néha évekig meg sem szólal, most meg kétszer is - villant át a gondolat az agyán.
Fel akart állni, de nem engedelmeskedtek a tagjai. A telefon kitartóan csörgött, majd átváltott üzenetrögzítőre és megszólalt:
− Drága anyuka, nem vetted fel biztos megint elszunyókáltál. Karácsony van a Lajos megint tökre itta magát és csak veszekedés lett a nagy ünneplésből. Annyira útálom már, hogy azt ki nem tudom mondani. Eszembe jutottál. Te mindig meg tudtál vigasztalni mikor kicsi voltam. Kár, hogy nem tudtunk beszélni, puszi, lányod!
Eddig 1 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Latrodectus (#26425) | 2013. január 13. 18:07 |
Szomorú történet, de nagyon szépen írtad le. Gratulálok. | |
| |
