Családi állapotok
Dátum: 2013. november 26. 15:23Műfaj: PrózaCimkék: macska |  |
Kedves Olvasók! Most sem igazi művészi élményt kínálok. Inkább megosztom azokat a gondolataimat, amelyek egy ilyen történetnek mindig csak egyik oldalán tudatosulnak. Köszönöm a figyelmet!
Sok panaszt hallottunk már arról, hogy valaki a párja családjába kerülve válogatott atrocitásokkal találta szembe magát. Piszkálják a hobbija, a vallása, az anyagi helyzete, a kora vagy akár a haja hossza miatt. Vagy csak úgy. Ha nincs miért, akkor addig kérdezgetik, amíg egy mondvacsinált fogást nem találnak rajta. A szerencsétlen pedig meg akar felelni, ezért még akkor is készségesen válaszolgat, amikor már több kérdéssel ezelőtt is torkig volt az egésszel. Akár éveken át, mindaddig, amíg rá nem jön, hogy az a viszony nem jó viszony, amelyikben folyton tűrnie kell. Legfeljebb konfliktusmentesnek látszik.
Az elvárásokat természetesen nem lehet egészen kiiktatni, hiszen, ha gyermekünket vagy testvérünket párnak választják, jogosan szeretnénk őt jó kezekben tudni. Ebben az esetben is csupán azt az egy dolgot várhatjuk el a partnerétől, hogy szeresse őt. Így jogosan kérik számon a fiút, aki tíz éve járogat a lánnyal, és még mindig nem nyilatkozott a közös jövőjüket illetően. Ennél beljebb azonban normális esetben nem merészkedhetnénk. Na, de nézzünk magunkba! Ki normális ebben a világban?
Kár, hogy éppen a lényegről feledkezünk meg, pedig a képlet olyan egyszerű lenne. Adott a szeretett családtag és egy személy, aki boldoggá teszi őt. Mit érdemel egy ilyen személy? Hálát és köszönetet, igaz? Vagy talán mégsem...?
Nézzük máshonnan! Adott a szeretett családtag és egy személy, aki boldoggá teszi őt. Mi közünk nekünk ehhez a személyhez? Ő az, akivel rokonunk az ágyát és talán az asztalát is megosztja. Azt az ágyat és asztalt, amelyet valakivel mindenképpen megosztani vágyott, véleményünktől függetlenül, kizárólag a saját örömére. Volt vagy van választásunk? Nem. Ez jellemzően nem a mi választásunk, már nem a sötét középkorban élünk.
Két dolgot tehetünk. Vagy örömmel fogadjuk a családtag választását, vagy örömtelenül. Ha csak a legenyhébb módon fejezzük is ki fenntartásunkat a választottjával, azaz a választásával szemben, az iránta való bizalmatlanságunknak adunk hangot. Tudomására hozzuk, hogy szerintünk felnőtt kora ellenére nem tud jó döntést hozni. Akkor is, ha ezt így nem mondjuk ki. Egy dolgot még abban az esetben sem szabad elfelejtenünk, ha az új családtag valamelyik tulajdonsága zavar bennünket. Szerettünk a párjában nem szakmai riválist keresett, nem is pénzügyi befektetőt, sem valamiféle pedigrés jószágot, akivel villogni lehetne, csak valakit, akihez nemileg vonzódik, és akivel emberileg jól kijön.
Persze, aki mindenáron fogást akar találni, az nem az alapoknál fog keresgélni, hiszen esélyes, hogy ott mindent rendben talál. Egy párkapcsolat alapjai rendkívül kizárólagos jellegűek, így azzal rivalizálni sem lehet. Aki kóstolgatni akar, ilyenkor valamilyen nyilvánvalóan kínos kérdéssel jön, amiről tudja, hogy fájni fog. (Az öcséd kapott már valami állást? A bátyád elment már elvonóra? A nővéred talált már valakit?) Aki pedig éppen minden téren remekel, megkaphatja, hogy „Nahát, hogy te milyen szerencsés vagy!” Amikor rivalizálóval van dolgunk, bármit tehetünk, úgyis rosszul jövünk ki belőle. Rendre a nyomorunkra tereli a szót. Érdemes megfigyelni, hogy ha az ilyen családtagnak bármilyen örömteli vagy semleges dologról próbálunk mesélni, mint a nyaralás vagy a kutyánk, meg sem hallgatja. Ha mégis muszáj neki, kényszeredett arckifejezése azt üzeni: „Na ne mondd, milyen érdekfeszítő, hogy oda ne rohanjak!”
Az ilyen beszélgetésekben nem csak a szeretetlenség nagyon rossz, hanem az is, hogy legtöbbször ítélkezés és számonkérés íze van. Márpedig ilyesmire nem formálhatunk jogot. Én sem kérdezgetem a húgom barátját, hogy mennyi fizetésemelést kap. Ahogyan a szomszédomat sem bátorkodom a magánügyeiről kérdezni, ugyanúgy ehhez sincs semmi közöm. Ha mégis rákérdezek, nem számít, hogy csak a kíváncsiságomat nem bírtam fékezni, vagy pedig azt akarom éreztetni vele, hogy ő már mindenestül a mi tulajdonunk és játékszerünk. Neki joga van a rosszabbikat feltételezni, az alapján kezelni engem és megvédeni magát.
Ne feledjük! Az alap, hogy a fiatalok ketten jól megvannak, mi pedig ha úgy tetszik, örülhetünk, hogy egy fővel bővült a megszerethető személyek köre. Nem kötelező, csak egy lehetőség. Annak, aki vevő rá. A mi kapcsolatunk az új családtaggal nem arról szól, hogy melyikünk beszél több idegen nyelven, kinek magasabb a végzettsége, melyikünk sikeresebb a munkájában vagy a pénzügyeiben. Mi most valakivel családi kapcsolatba kerültünk. Ha bármelyik fél mégis ilyen részleteken lovagol, azzal magára vonja a kapcsolat megmérgezésével járó felelősséget. Habár ebbe legtöbbünk nem gondol bele idejében. Csak azzal a törekvéssel vagyunk elfoglalva, hogy maguk mögé utasítsuk a kipécézett személyt. Micsoda nemtelen eljárás olyan ember ellen harcot indítani, aki eleve megfelelési vággyal közelít felénk! Mondhatom, nagy dicsőség legyőzni azt, aki nem védekezik! Na persze, akinek a visszaélés a kenyere, az nem ilyen finnyás. Sőt, feledve kapcsolatai minőségét és értékét, vérszemet kap.
Talán most azt várjátok tőlem, hogy megoldást kínáljak arra az esetre, ha egy napon a kegyesen befogadott, a jöttment vagy a kipécézett szerepében találjátok magatokat. Jobb ötletem nincs, még az elején legyetek résen! Ha piszkálnak, ha rivalizálnak veletek, netán olyasmiben bírálnak vagy kérnek számon, ami a saját szuverén döntéseitek körébe tartozik, akkor vegyétek észre, hogy túllépik a határaikat és a ti határaitokat is! Érdemes észben tartani, hogy mi a párválasztásnál csak a párunkat kerestünk. A többieknél nincs semmi, amire szükségünk lenne, ellenben nálunk van a párunk, aki nekik kedves, és idővel az ő gyerekei is. Az illetéktelen ítélkezés és számonkérés nyugodtan visszautasító, márpedig azon felül, hogy szeressük a párunkat, nagyjából minden más ilyen. Amit veszíthetünk, az a látszatbékesség, ami csak annak fog kínosan hiányozni, aki a kinyírásáért nyilvánosan felelőssé válik. Az egészből különben nem érdemes lelki ügyet csinálni. Nyilvánvalóan felháborodunk, de minden csoda három napig tart. Ám, mint mindenben, akár ebben a helyzetben is lehetnek lehetőségek. Ki tudja? Hirtelen nem is tudom, de például akiről tudod, hogy nem őszinte a mosolya, azt sokkal nyugodtabb szívvel fogod ugráltatni, ha úgy látod jónak.
Eddig 5 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Macska (#28689) | 2013. november 27. 21:17 |
Kedves János! Egyetértek, lépten-nyomon találkozni lehet a jelenséggel. Többen mondták már, hogy a jósággal, az alkalmazkodó készséggel váltom ki, hogy egyesek bepróbálkoznak. Csak én erre vissza szoktam kérdezni, hogy akkor a másik ember mért nem csap le a rám. Illetve, hogy az ugye, rendben van, ha eközben én nem élek vissza más jóságával. Nagyon köszönöm az értékelést! | |
| |
2. Bányai János (#28687) | 2013. november 27. 18:10 |
Kedves Macska! Sajnos általánosítanom kell, pedig nem kedvelem az eljárást. Nem csak a családon belül, a munkahelyen, a sportban, a politikában, a művészetben, és még sorolhatnám, szinte mindenhol ez a módi. Talán nem véletlen német (osztrák) barátaink kissé .sommás véleménye: Echte ungarische wirtschaft. Kitűnő, lényegbevágó írás, gratulálok! | |
| |
3. Macska (#28686) | 2013. november 27. 16:00 |
Kedves Éva! Köszönöm a visszajelzésedet! Nem mozgok ilyen területen, egyszerűen az első emberi közösség, az ovi óta tapasztalom a jelenséget. A különbség annyi, hogy a „idegeneket” sima ügy végérvényesen leépíteni, a családtagokat viszont nem. Igen, azért írom meg, hogy kevesebb ilyen történjen, illetve ami történik, ne tudjon úgy elfajulni. Olyan vérmes illúzióim nincsenek, hogy bárki magára ismer, és megjavul, de aki hasonló cipőben jár, esetleg könnyebben felismerheti az eszközeit, amelyekkel védekezhet. Mondjuk, amelyeket eddig szégyenlős volt bevetni. ;-) Puszi! | |
Válasz Zseva hozzászólására (#28683). |
|
4. Zseva (#28683) | 2013. november 27. 08:58 |
Csak egy érzés... Egészen biztos, hogy ilyen területen mozogsz, hogy lehet, van rálátásod ezekre az életet megkeserítő dolgokra. Ne hagyd itt abba, mert nagyon sok embernek segíthet ez. Nekem már sajnos nem, mert túl vagyok ezeken. Való igaz ilyen és ehhez hasonló dolgokkal találtam magam nem egyszer szembe... A magam módján kezeltem, és azt hiszem nem rosszul, de hogy fájdalmat azt tudtak okozni ezzel, az biztos... Folytasd ezt a témát. Sokan vagyunk, vannak még, akik erre nem figyelnek/tek fel időben... | |
| |
5. Zseva (#28682) | 2013. november 27. 08:51 |
Kedves Macska! Most már így utólag minden szavaddal egyetértek, mert a gyakorlatban nagyon sokszor elszenvedője voltam az ilyen "megmérgezéseknek". És az is igaz, hogy mindezt ha idejében észre vettem volna. Ha egy rokon, vagy testvér - sajnos - ilyen beállítottságú "fekete báránynak" könyveli el magában azt is, aki pedig nem az. És mindent elkövet, hogy ezt éreztesse is. Számtalan példával tudnám alátámasztani a mondanivalód. Nem tudtam volna így megfogalmazni, de mindig jelen volt egy-két ember részéről ezek a "beszólások"... Egy kicsit megkönnyebbülés, hogy van ennek a jelenségnek "előtörténelme", hogy mit, miért tesznek azok a "jóakarók". Ezt a mentalitást, ahogy a dolgokhoz közelítenek, látjuk, tapasztaljuk, de sokáig nem tudjuk felhívni erre a figyelmet. De egyszer azért megkapja a magáét az is - lehet későn - aki ezzel "keserítette" az életünket. :-) Puszi, Éva | |
| |
