Dóminus vobíscum (Et cum spíritu tuo)
Dátum: 2014. január 04. 17:03Műfaj: NovellaCimkék: hit, hitetlenség |  |
Katkovics Rozália sokáig szöszmötölt a zárral, a kulcs sehogyan sem akarta elfordítani a zárnyelvet, míg többszöri próbálkozás után hangos kattanással mégis megadta magát. A plébánia hűvös levegője jól esett az öregasszonynak, a hosszú tél után rögtön a nyár zuhant az emberek nyakába, harminc fokkal
Dóminus vobíscum (Et cum spíritu tuo)
Katkovics Rozália sokáig szöszmötölt a zárral, a kulcs sehogyan sem akarta elfordítani a zárnyelvet, míg többszöri próbálkozás után hangos kattanással mégis megadta magát. A plébánia hűvös levegője jól esett az öregasszonynak, a hosszú tél után rögtön a nyár zuhant az emberek nyakába, harminc fokkal, porral, égető napsütéssel.
– Feje tetejére állt a világ, a tavasz elveszett, ellopták, kiírták az alkotmányból, tán még a Bibliából is – morgolódott halkan, nehogy megijessze Szentpéteri atyát, ezt a drága jóembert, szívének örök szerelmét, földi életének bearanyozóját, egyetlen gyermekének apját.
Karda Barnabás lenyelte az utolsó falatot. Avas szalonna. Száraz kenyérrel. Ritka kincs így együtt. Az utolsó vacsora. In nómine Patris, et Fílii, et Spíritus Sancti. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Egy mosoly hullott alá az arcáról, akár egy megsárgult falevél, lassan pörögve ért földet, s mögötte nem sok maradt. Mindenre emlékezett. Fratres, agnoscámus peccáta nostra, ut apti simus ad sacra mystéria celebránda. Testvéreim! Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, és bánjuk meg bűneinket, hogy méltóképpen ünnepelhessük az Úr szent titkait! A kalapács súlyosnak tűnt, túl nehéznek érezte, vagy csak ő volt már nagyon legyengülve, a plébánia ablakán át bekukucskált a szélben bólogató diófa, a lombkoronáján átbukdácsoló aranyló napfény festett a falra ünnepi árnyalatokat.
– Atyám! A fájdalom megtisztítja a lelket és az elmét, akár a tisztítótűz, kiégeti a kétséget mindörökké. Mondjuk együtt, atyám: „Hiszek az egy Istenben, mindenható Atyában, mennynek és földnek, minden láthatónak és láthatatlannak Teremtőjében.
Hiszek az egy Úrban, Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, aki az Atyától született az idő kezdete előtt. Isten az Istentől, Világosság a Világosságtól, valóságos Isten a valóságos Istentől, született, de nem teremtmény, az Atyával egylényegű; és minden általa lett, értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért leszállott a mennyből.
Megtestesült a Szentlélek erejéből, Szűz Máriától, és emberré lett.
Poncius Pilátus alatt értünk keresztre feszítették, kínhalált szenvedett és eltemették. Harmadnapra feltámadott az írások szerint, fölment a mennybe, ott ül az Atyának jobbján, de újra eljön dicsőségben, ítélni élőket és holtakat, és országának nem lesz vége.
Hiszek a Szentlélekben, Urunkban és éltetőnkben, aki az Atyától és a Fiútól származik; akit éppúgy imádunk és dicsőítünk, mint az Atyát és a Fiút. Ő szólt a próféták szavával.
Hiszek az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházban, vallom az egy keresztséget a bűnök bocsánatára, várom a holtak feltámadását és az eljövendő örök életet. Ámen.”
Ugye, jól mondtam, atyám? Mint régen, ministráns koromban. Hiba nélkül. Nem mondta velem, atyám. Jaj, persze hogy nem, hiszen beragasztottam a száját azzal a széles, barna ragasztószalaggal. Jól ragad. Biztonságos. Nem jön le könnyen.
Dóminus vobíscum. Et cum spíritu tuo. Atyám, bűnös lélek vagyok, tudom. Sokat hallottam, oly sokat, hogy én magam is kezdtem elhinni, pedig nem gondolnám, hogy rossz ember lennék, csak – azt hiszem – nem vagyok elég jó. Hittem én, atyám, hittem, s ez lett belőle. Vadság, elhagyottság, kín, gyűlölet. Nem is értem, hogyan történhetett ez meg, bár Isten útjai kifürkészhetetlenek, az ember útja nagyon is belátható, még ha nem is megérthető mindig, olyan, akár a vadszőlő, kanyarog mindenfelé, beborít mindent, míg végül eltűnik a látóhatár. Igen, atyám, tudom én, a halál megváltás a sok szenvedés után, de nem értem, Isten miért és hogyan büntet, egyiknek korbács jut, a másiknak meg tejjel, mézzel folyó Kánaán. Biztosan nem én vagyok az első, aki ezt kérdezi, de bevallom őszintén, megingott hitem Isten igazságosságában. Fáj, atyám? Igen. Elhiszem. Amikor szétszakad a hús, az inak elpattannak, akár egy gitárhúr, a porcok recsegve törnek apró darabokra, kifröccsen a vér… Igen, atyám, az fáj, bár a fizikai fájdalom talán semmiség ahhoz mérten, hogy a lélek mennyire tud fájni. Persze én megbocsátok. Ebben jó vagyok, nagyon jó, tiszta szívemből tudok megbocsátani, semmi harag nem marad utána szívemben.
Magának is megbocsátottam atyám. Ugye, emlékszik? A meztelen fotók a sekrestyében. Fáztam, dideregtem, de a festőművésznek kellettek azok a fotók, az új oltárképhez, Isten dicsőségére. Ugye, atyám? Csak hétéves voltam. És elhittem. Ez is az én bajom, hogy mindent elhiszek, meg hogy mindent megbocsátok.
Negyvenkét éves vagyok. Hajléktalan, munkanélküli, se feleség, se család, se gyerek, se élet. Mintha kirabolt volna Isten, mielőtt még adott volna valamit. Emlékszik, atyám, mit is mondott? Isten majd megsegít. Én meg elhittem. Elhittem, hogy segít. Hittem magának, atyám, hogy meglelem a párom, a társam, nem jelent semmit, hogy vékony szálú, vörös hajam a szemembe lóg, hájas a hasam, vézna a karom, görbe a lábam, savósan szürke a szemem, vékony és színtelen a szám, kampós az orrom. Nem számít, hogy csak bolti eladó vagyok, nincs vagyonom, nincs pénzem, nincs semmim… Isten majd megsegít, csak légy türelmes, fiam, mondogatta.
Tudja, atyám, egyszer elfogy a türelem. Megértettem, a világ nem a tökéletleneknek, a gyengéknek való hely, mert a tökéletlenek és gyengék elpusztulnak, vagy rabszolgák lesznek, mert a tökéletlenekből és gyengékből hiányzik az akarat. Az életre. A nevetésre, a boldogságra, hiszen állandóan azzal kell szembesülniük, hogy a tökéletesek és erősek uralják a világot, hiába a szeretet, az erkölcs, a békesség, a tisztelet. A világot nem érdeklik ezek a fogalmak, atyám, a világ kisebbik része el akarja hitetni a világ nagyobbik felével, hogy az élet szar. Mindenki el akar hitetni valakivel valamit, s a végén valaki mindig rosszul jár. Olyan nincs, hogy mindenki jól járjon, Olyan csak a mennyországban lehetséges, vagy a mesékben. De én már köpök a mennyországra is, meg a mesékre is.
Ez a szög nagyon hegyes, atyám. Gyorsan átszalad a húson, s még a csonton is, ha útjába akad. Acélszög. Kemény nagyon. Nem görbül meg. Szerencsére, mert ha meggörbülne, ki kellene húzni, s az felesleges fájdalommal járna. Felesleges fájdalomra nincs szükség, csak ami jár. Ami a szenvedéshez kell. A bűn mértékéig.
Amikor meghalt anyám, sokat jártam templomba. Ugye, emlékszik még, atyám. Gyakran beszélgettünk. Ma már tudom, hazudott nekem. Anyám sose szeretett engem, nem is az ő gyereke voltam. Apám halálos ágyán bevallotta. Csak a mostohám volt. S maga ezt tudta, atyám, mégsem mondta el. Engedte, hogy szenvedjek, hogy sírjak, hogy szeressem. Pedig anyámat szerettem a legjobban. Apám alkoholista volt, s mikor részegen hazatámolygott a kocsmából, mindig felébresztett, akár hajnalban is. Maga mellé térdepeltetett a konyhában, s imádkoztunk. Néha egészen reggelig. Ha nem mondtam elég hangosan az imát, akkor megpofozott. Néha a nadrágszíjjal vert véresre, mert szerinte nem szerettem és nem tiszteltem eléggé Istent, mert képes voltam elaludni. Ritkán anyám ki tudott menteni a karmai közül, máskor őt is megverte, s hárman imádkoztunk hajnalig a konyha hideg kövén térdepelve, míg apám ki nem józanodott, vagy el nem aludt.
Amikor a tenyér közepén átmegy a szög, s nekiütközik a fának, majd átszakítja a rostokat, akkor sikoltó hangot ad ki. Talán a vértől. Talán a fától. A fene sem tudja. Persze sokkal jobban fáj, ha a szöget a lábfejbe ütik. Hosszabb úton halad az élő szövetben, hogy az idegszálak akadálytalanul érzékelhessék a bűnt, s utána a bűnbocsánatot.
Szerettem az Erzsit. Az életemet is odaadtam volna érte. Övé lett a szüzességem, a hitem, a szerelmem. És a pénzem. Mindent megvettem neki. Olyan volt az ágyban, akár egy tüzes kanca. Persze nem tudom, hogy milyen lehet az ágyban egy tüzes kanca. Mindent megvettem neki. Aztán elfogyott a pénzem. Azt mondta, tud ő szerezni, vannak ismerősei. Csak egy papírt kell aláírnom, s apródonként törleszthetem. Szerettem az Erzsit. Olyan tökéletes feneke volt, mint egyetlen nőnek sem. És nem volt szégyenlős. Mindenre megtanított. Aláírtam a papírt. Igen, atyám. Szerettem az Erzsit. Egy nap nem tudtam otthon bemenni az ajtón. A kulcs nem nyitotta a zárat. Talán elromlott. Azt gondoltam, hogy elromlott, mert annyi minden el tud romlani, szinte észre sem vesszük. Erzsi nyitott ablakot.
– Mi van, hájpacni? – kérdezte, s nevetett. Hangosan, tele szájjal, ragyogó fogsorral, amiért nagyon tudtam szeretni. Aztán közölte, én már nem lakom ott, a ház nem az enyém. Aláírtam a papírt. Ha nem fizetek, nem ott lakom. Szerettem az Erzsit, aki nevetett rajtam, s megvetően vágta oda, hogy tűnjek el. Már nem ott lakom.
Igen, atyám. Az ember gyakran téved. Az ember vak és süket. Mert vak és süket akar lenni, s nem akar belegondolni a következményekbe. Senkit sem hibáztatok én ezért. Én írtam alá a papírt. Mentem mindenfelé. Senki sem segített, csak néztek rám, mint egy leprásra. Senki sem segített.
Éjszakánként sétáltam a parkban, nappal dolgoztam a boltban. Aztán azt mondta a főnököm, hogy kirúg. Büdös vagyok, és udvariatlan, türelmetlen a vásárlókkal. Elmeséltem neki az Erzsit. Nagyon szerettem, de nincs hol fürdenem, nincs hol kimosnom a ruhámat. Ruhám se nagyon volt, az Erzsi semmit nem adott vissza nekem. A főnököm kirúgott. Büdös vagyok. Mondta. Majd nem leszek az. Mondtam.
A telek szörnyűek voltak. Télen csak fázni lehet. Egyszer majdnem meghaltam. Megvertek. Huligánok. És nevettek rajtam, mint Erzsi. Teli torokból. Beledobtak a szemetes konténerbe. Két napig szinte mozdulni sem tudtam. Senki sem segített. Ilyenné lett a világ. Pedig imádkoztam. Nagyon nagy akarattal és hittel. Atyám. Maga sem segített, pedig azt hittem, befogad, lesz hol laknom, beleülhetek végre nagy fehér sarokkádjába, s lecsutakolhatom magamról illatos szappannal és forró vízzel a szennyet, a koszt.
Nem félek a haláltól, atyám. De már nem imádkozom. Már nem.
Kormos nyomozó nyűgös volt, egész éjszaka nem aludt, égett a gyomra, a kapitányság melletti patika meg még nem nyitott ki. Nyüzsgött a város, okádta magából a bűnt és az erőszakot. Szentpéteri atyát a mentők már hordágyra tették. Tele volt ragasztgatva „Leértékelt áru” feliratú sárga címkékkel. Az idős papnak remegett a keze, a nyomozó nem tudta eldönteni, hogy a fáradtságtól-e, vagy a félelemtől. A tűzoltókat várták. A pap magához intette.
– Nyomozó úr. Nem bántott, jó gyerek, csak rosszul alakult az élete. Nem is tudom, mi lesz vele. Végig beszélt hozzám, de nem tudtam neki válaszolni, mert beragasztotta a számat. Aztán szöget vert a tenyerén át az asztal lapjába. Régi, vastag tölgyfaasztal. Majd a lábfején át a padlóba. És már régóta nem szól egy szót sem, csak bámul maga elé. Azt hiszem, már Isten előtt van a lelke. És engem vár. Hogy válaszoljak a kérdéseire. Az összes kérdésére. A legjobb tudásom szerint. Jaj, Istenem! – Remegő kézzel vetett keresztet – In nómine Patris, et Fílii, et Spíritus Sancti. Ámen.
2013
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
