Dzsonsz elmélkedése fölösleges tetteinkről
Dátum: 2012. október 28. 08:23Műfaj: NovellaCimkék: valóság |  |
Dzsonsz a konyhába indult kávéért és közben arra gondolt, hogy mi emberek a szokásaink és az elfogadott minták rabjai vagyunk. Olyan elfogadott mintáké, amiket minden nap, éveken át vakon követünk, mert nekünk úgy egyszerű, és mire rádöbbenünk, hogy mi történt (semmi), eltelik 50 – 60 -… év.
Dzsonsz a konyhába indult kávéért és közben arra gondolt, hogy mi emberek a szokásaink és az elfogadott minták rabjai vagyunk. Olyan elfogadott mintáké, amiket minden nap, éveken át vakon követünk, mert nekünk úgy egyszerű, és mire rádöbbenünk, hogy mi történt (semmi), eltelik 50 – 60 -… év.
Legelőször vegyünk egy látszólag ártatlan témát – töprengett Dzsonsz –, a kávét. Kávét akkor iszunk, ha be akarunk ülni valahová. Mondjuk egy gyorsétterembe, presszóba, a mozi büféjébe, vagy akárhová - ilyenkor a kávé a belépőjegyünk, az igazolásunk ottlétünk legális voltáról - de tulajdonképpen magunk elé tehetnénk egy üres poharat is, hogy azt emelgethessük; vagy akkor ihatunk kávét, ha pár percre el akarunk lógni a munkából, ha valamit halogatni akarunk, ha csak simán jól akarunk kinézni, ha tetszik egy pultos, ha közelebb akarunk kerülni valakihez, vagy el akarunk bújni a világ elől... és sorolhatnám a végtelenségig a lehetséges indokokat. De egészen biztosan nem azért iszunk kávét, mert kávét akarunk inni.
Közben kész lett a kávé, Dzsonsz kitöltötte és automatikusan kevergetni kezdte miközben az ablakon bámult kifelé. Csak az első kortynál vette észre, hogy nem tett bele cukrot.
Ugyanígy vagyunk a csipsszel – folytatta elmélkedését –, amiért reklám alatt kimegyünk a konyhába, A sörrel, amit barátainkkal meccsnézés közben iszunk, vagy a meccsel, amit sörivás közben nézünk; sőt a kézfogással, amit főnökünkkel és munkatársainkkal reggelente rituális módon, barátságos mosoly kíséretében végzünk, vagy épp a mosollyal, ami a rituális reggeli kézfogáshoz jár. Senki ne mondja, hogy igazán kedve van minden áldott reggel mosolyogni azokra az emberekre és kezet rázni velük, vagy hogy szervezetének szüksége van másfél liter folyadékra – konkrétan sörre - azalatt a másfél óra alatt, amíg a meccs tart. Úgysem hinném el – ingatta fejét Dzsonsz –, még akkor sem, ha döntetlen miatt hosszabbítanak. Igaz, a kettő között van még a szünet, de akkor esszük ugyebár a csipszet.....
Dzsonsz visszasietett a szobába, mert elkezdődött a második félidő.
Milyen célból veszünk például egy autót? – kérdezte magát, amikor meglátott a tévében egy dobogóra állított járgányt a vendégcsapat kapuja mögött. Nevetséges lenne azt állítani, hogy napi utazásainkra. Az autót elsősorban mutogatni lehet, szombaton le lehet mosni, lehet róla beszélgetni, el lehet mondani, hogy milyen jó vétel volt, hogy megelőztünk vele valakit, hogy mennyivel mentünk, ki lehet belőle könyökölni, lehet beletenni zenét, dzsípíeszt, italtartót, szélvédőcsíkot, bukócsövet, csiptuningot, lehet benne telefonálni - igaz tilos, de azért lehet - és reggelenként "jól meg lehet vele szivatni azt a kis senkit" (mindig valamelyiket), majd meg lehet vele érkezni a cég parkolójába és kovbojosan, vagy elegánsan, vagy hanyagul, vagy épp semmivel sem törődve, ki lehet belőle szállni... és ezt mindenki látja...
Vagy ott van a saját ház – emlegette magának Dzsonsz amikor újra észrevette a tévé fölött máladozó vakolatot –, már akinek az kell és megengedheti magának, vagy ha nem is engedhetné meg, ő azért megengedi, mert neki az kell. A házat elsösorban felépíteni lehet. Vagyis meg lehet próbálni... Ha sikerül, akkor lesz hová visszavonulni a betegállomány évei alatt, már akinek lesz betegállomány, mert akinek más lesz, az máshová vonul vissza, ott már nem lesz szükség a házra. Akkor a ház majd a gyerekeké lesz és azok megosztozhatnak rajta volt hitvesükkel a válóper alatt. Addig is a házra el lehet költeni egy halom pénzt, lehet venni hozzá építőanyagot (már aki veszi az ilyesmit), fel lehet rajta méretni a kárt, meg lehet javítani a tetejét, lehet miatta a biztosítóhoz szaladgálni, körülötte lenyírni a füvet, venni hozzá másik fűnyírót, azt később garanciában becseréltetni, emiatt összeveszni az eladóval, majd perceken belül annak főnökével és este ugyanennek a háznak a félkész teraszán mondhatjuk zavartan kedvesünknek (elnézve a sittkonténer mögött alábukó napot): "ne haragudj drágám, hogy olyan durva voltam veled akkor, ott, tudod a szaniteres polcoknál".
Ha házra nem telik, akkor lakás kell. A lakás azért jó mert annak át lehet törni a falát a szoba és az étkező között, mert így sokkal jobb elosztású lesz, és ha egy új tévé-sorozatból ennek épp az ellenkezője derülne ki, akkor a lukat be lehet falazni. A lényeg, hogy minél több vasárnapon szórakoztassuk szomszédainkat a hiltivel. A fáradság itt nem számít, azt hétfőn ki lehet pihenni a munkahelyen, a szomszéd is ezt fogja tenni. És ha egy este a ripityára bontott konyhában elhomályosulna előttünk a cél, menjünk be a szobába és jelentsük ki életünk párjának, hogy "hiszen értünk teszem Drágám". Előtte a "Drágám" szót jól gyakoroljuk be, lehetőleg tükör előtt (az előszobában van, útba esik).
Dzsonsz kicsit felhangosította a készüléket, mert a szomszédban elkezdték fúrni a falat.
Itt elérkeztünk a házasság (szent) kötelékéhez. De átugorjuk – dünnyögte Dzsonsz. Ő ugyanis kívülálló volt. Bár úgy érezte, hogy 41 éves korára így is rengeteg tapasztalatot gyűjtött, mégsem tartotta helyénvalónak olyan dologban állást foglalni, amiben még nem volt része. Ráadásul önnön magával kerülne ellentmondásba, mert legbelül ugyan tudja magáról, hogy tulajdonságai miatt alkalmatlan ilyen kapcsolatra, mégis szeretné. Ezért úgy tűnt, megmarad abban a szűk táborban, akik még kijelenthetik magukról, hogy sohasem váltak el…mert meg sem nősültek.
De szerelmes már volt. Legalábbis ezt hitte magáról. Mi is az embereknek a szerelem? – tette föl magának a kérdést. “Egy ismerősömnek két geometriailag tökéletesen középen elhelyezkedő mellbimbó; nyilvánvaló, hogy ő is a fenti csoportot, vagyis a sohasem elváltak táborát gazdagítja. Nők számára sokszor egy jó megjelenés, egy határozott fellépés – az ilyesmi ugyanis idegesíti őket, ezért beleesnek. Sokaknak a másik egy trófea a ház a kocsi és a szerető(k) mellett. Egy másik ismerősöm azt mondta, hogy ő akkor tudja magáról, hogy szerelmes, amikor azt szeretné, hogy a másik mosolyogjon és ezt a mosolyt ő szeretné okozni…. ritkán van így, de előfordul vele. Na és nekem?” Dzsonsz itt egy percre elakadt, újra kifelé bámult az ablakon, csak most a nagyszobából, néha elkezdett járni a szája, hang nélkül, mint néha a nyugdíjasoknak, amikor magukban ülnek a pesti villamoson, végül fölébresztette őt a tévériporter kiabálása. Gól!
A kamera közelről mutatott egy játékost, ahogy örömében néhány társával hason csúszott a gyepen, míg az ellenfél tehetetlenül csípőre tett kezekkel nézte őket. Valószínűleg a szomszédban is látták, mert egy pillanatra abbamaradt a fúrás.
Dzsonsz mosolygott, mert az ő csapata rúgta a gólt és mert azt remélte, hogy a fúrást már nem fogják újra kezdeni.
A meccsnek vége lett, Dzsonsz még egy percig elnézte a lelátókon tarka-barka ruhában ünneplő szurkolókat, aztán újra az ablak felé fordult és tovább tűnődött.
“Mi nem egyszerűen kávét iszunk, sörözünk, meccset nézünk, autót veszünk, házat építünk, párt választunk vagy szurkolunk és tarka ruhát veszünk magunkra, mi ezekkel a tettekkel üzenünk. Azt üzenjük velük a világnak, hogy mi is számítunk, hogy még versenyben vagyunk, hogy mi is érünk annyit, mint bárki más……sőt….
Ilyenek vagyunk.”
Mondd kedves Olvasó, te is úgy érzed, hogy ilyenek vagyunk? Szerinted milyenek vagyunk?
irdide
Eddig 1 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Macska (#26088) | 2012. október 28. 13:16 |
Igen, azt hiszem, tényleg ilyenek vagyunk. Legfeljebb sokan szeretnénk azt hinni, hogy pont mi nem vagyunk ilyenek, és amikor mégis illúziószaga van a dolognak, akkor azt reméljük, hogy a gyerekeinket majd képesek leszünk spontánabb életre nevelni. Próbálkozunk, és az siker, ha hagyjuk, hogy a valódi igényeink győzzenek. Számomra legalábbis a "beülés" mit sem ér a finom illatú, forró kávé nélkül, ami otthon ülve, csak úgy l’art pour l’art, belefeledkezve ugyanolyan jólesik. | |
| |
