Black Ice: Eredendőek erdejében
Dátum: 2014. május 09. 05:55Műfaj: VersCimkék: vers, rím, élet, sors, vadász, természet, eredendő, erdő, black ice, költészet |  |
Természet porondján, madarak dallamos éneke,
a szellő leheletnyi csókjára, álmából felébred-e?
Gigászi lombkoronák alatt pihen, levélpaplanon,
eltakarják, óvják a fák ágaikkal, szeretve nagyon.
Az erdő szelleme rá figyel, benne gyönyörködik,
csodálva, szivárványszínű palástban így őrködik.
Napsugár cirógatásban keresi a fény, tekintettét,
tündérek avartáncára szép életráébredésnyi, lét.
Megnyílnak virágok, mintha mind e percre várna,
elindul ő kecsesen oly nesztelenül a patakpartjára.
Víztükörbe áldás, hűsítőnedűje csillapítja szomját,
kalapot emelnek előtte a sohasem mérges gombák.
Villámcsapás lesújtott felrázza pokol, belsőfélelem,
mennydörgés lenne inkább, nem a kéz, a fegyveren.
Hirtelen fagyott csend ilyen íme ez időmegtorpanás,
előtekintettek egybeolvadva állt ő s előtte a vadász.
Szemeiben a mindenség, a természetes szépségi kép,
szívdobbantó gyengéd vadság szabadsága benne ég.
Ekkor térdre rogy zihál, s forróság, mellkasában tűz,
fegyvert elejtve rájön ilyen ha a sorssal szembesülsz.
Feltör belőle belső igazságszérumnyi, léteszméletes,
reményfokain lépdelve lélekben, érezve a tökéletest.
Lélektükrödben megláttam a láthatatlant, és áthatolt,
szeretve ölelném most magamhoz, ki szívemig hatolt.
Egy őzike így gyógyít, de tudd te, mint idő, ő elszaladt,
eredendőek erdejében, az ember így, egyedül maradt.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
