Ilyen egyszerű
Dátum: 2014. január 21. 23:13Műfaj: NovellaCimkék: diák, tanár, kapcsolat, bűn, bűnhődés, bűntudat, jóvátétel |  |
Kicsöngettek, de nem akartam menni. Intettem inkább az osztálynak, hogy mehetnek, hogy legalább az illúzió meglegyen, hogy az történik, amit mondok. Amikor teljesen kiürült a terem, egy fekete hajú lány dugta be a fejét az ajtón. Rám emelte a szemeit, majd elvigyorodott. – Csókolom!
Tudtam, hogy ha máskor nem is, a nap végén megtalál, hiszen egész nap engem keresett. Reggel láttam az aulában felém loholni, fodros, piros miniszoknyája lobogott utána, de akkor le tudtam rázni. Első szünetben pár diákkal beszéltem a folyosón, amikor megláttam. Szegények nem tudták mire vélni, hogy szó nélkül faképnél hagytam őket, de nem tehettem mást – és ez így ment egész nap. Minden órát más teremben tartottam, mint ahova ki voltam írva, éppen üres termekbe vezettem át az osztályaimat, szünetben kerülőúton mentem a tanárimhoz.
A gyerekek nem kérdezték, mi bajom, nekik bármit csinálok, furcsa vagyok. A szobatársam viszont jól ismert engem.
Amikor a harmadik szünetben üstökös módjára vágódtam be a tanárimba, és vadul becsaptam magam mögött az ajtót, Melinda csak felpillantott a dolgozatból, és megcsóválta a fejét.
– Megint?
– Minden évben ilyenkor – bólintottam.
– Szerinted el tudod kerülni?
– Nem akarok beszélni vele! – mondtam a kelleténél hevesebben.
– Nemtom – vonta meg a vállát Melinda. Én tuti beszélnék valakivel, ha nekem lenne egy…
– Épp elégszer voltam miatta pszichológusnál.
– Mindenesetre, van nálam Xanax – mondta, azzal visszafordult a dolgozathoz.
Nálam is volt. Meg rózsafüzér, szenteltvíz, ezüstérme, Szent Imrét ábrázoló medál – egy rakás kacat, amiről már tudtam, hogy nem működnek, de mégis…
Bármit tehettem, a nap végén ott ültem a harmadik emeleti osztályteremben, és ahogy Lana rám vigyorgott, tudtam, milyen hiábavaló volt minden erőfeszítésem.
– Mit szeretnél, Lana? – kérdeztem, viszonylag kedvesen. Igyekeztem úgy tenni, mintha csak egy átlagos diákkal lenne dolgom.
Tulajdonképpen kinézetre nem is volt sok különbség. Az, hogy Lana kecsesebben mozog, nem tekinthető különlegesnek, akár balettozhatna is, a testalkata megvan hozzá. Egyszer elő is adta a Hattyú halálát. Nem beszél sokat, rengeteg időt tölt a folyosón, sötétebb ruhákban jár, mint az átlag, pont, mint egy tökéletesen hétköznapi alteros (vagy mi a bánatnak nevezik most magukat).
Ritkán néz az ember szemébe – mert ezzel elárulja magát.
A szeme tompa, fénytelen, mint a pókhálóval beszőtt ablak. Bármennyire mosolyog is, a szemében sosincs több élet, mint egy poros porcelánbabáéban.
– Csak boldog születésnapot akartam kívánni – mondta, és macskaügyességgel ugrott fel a tanári asztal előtti padra, egyik lábát átvetette a másikon, és mosolygott.
– Köszönöm, asszem… én meg boldog évfordulót – mondtam félszegen.
– Boldog az – felelte.
Egy darabig csak néztük egymást, a kínos csendbe belesajdult a szívem.
– Miért jöttél vissza? – kérdeztem halkan.
– Nem is mentem el soha.
Hazudott. Tudtam, mert láttam, amikor elballagott – a szülinapomon tette.
– Tönkreteszed az életemet – mondtam. Feleolyan határozott sem voltam, mint amilyennek látszani akartam.
– Te pedig elvetted az enyémet.
Nem kiabált. Sőt, halványan még mindig mosolygott. Olyan nyugodt volt, amilyen nyugodt én már sosem lehetek.
– Ez nem igaz! – kiáltottam. Elvesztettem az eszem, és vele minden mást is. – Nem én… Nem úgy történt! Csak… csak vicceltem, csak játék volt az egész, hát nem érted?
– Játék? – vonta fel pengevékony szemöldökét. – Nekem nem tűnt annak.
– Csak csipkelődés…
– Játékba nem szoktak belehalni.
– Nem gondoltuk, hogy komolyan fogod…
– De legalább gondolkodtatok, nem néztem volna ki belőletek.
– Gyerekek voltunk…
– És az mentség?
– Felnőttem! Megváltoztam, érted? Már minden máshogy van, mint régen…
Alig egy évtized alatt tökéletesen a visszájára fordult minden. Tanár lettem, öt évig tanultam pedagógiát, gyermekpszichológiát, gyerekvédelmet, csoportdinamikát, és egy rakás mást. Tinédzser lelkisegély-szolgálatoknál önkénteskedtem, önsegítő köröket alapítottam, erőszak-megelőzési alapítványokat támogattam, tucatjával hívtam az iskolába a felvilágosító és prevenciós előadókat – de a holtakat ez sem tudta feltámasztani.
Nem akartam több szenvedést látni. Nem akartam több vért látni.
Lana mégis mindig itt volt.
– Tudom, hogy megváltoztál – mondta. – És hogy megbántad.
– Akkor mit akarsz még? – kérdeztem szipogva. Kétségbeesetten szorongattam a Szent Imrét ábrázoló medálomat.
Lana nem szólt semmit.
Leugrott az asztalról, és az ablakhoz sétált, több mint tíz éves bakancsa pont úgy kopogott, mint akkor.
– Szent Imre csak a gyerekeken segít, ugye tudod? – mondta nekem háttal.
– Érted imádkozom.
Lana gúnyosan felnyögött, egyre csak bámult ki az ablakon.
– Kövess – mondta végül. – Azt akarom, hogy kövess. – Nem akartam közelebb menni, de a lábaim nem nekem engedelmeskedtek. – Azért járok vissza, hogy kövess – mantrázta tovább. – Azt szeretném, hogy kövess.
– Lana, én úgy sajnálom – zokogtam.
– Tudom – felelte.
– Én nem akartam…
– Én sem. De ha követsz, ígérem, hogy minden rendbe jön.
– Meg tudsz nekem bocsátani?
– Ha követsz, akkor igen – mondta.
Megfogta a kezemet, és elrepültünk, az ablakon át, mint az angyalok, vagy
„Repülőgépek, óceánok,
a füvek, a fák, a mezők, a virágok,
a különös álmok, amiket látok,
ha egyszer éjjel hiába vártok.”
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Eddig 2 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Pyrrhusz (#29288) | 2014. február 09. 20:06 |
Mi több te neved is szerepel ebben az üdítően könnyedén csorgó történetben! De, mint tudjuk az "anarchia nem a káosz, hanem a hatalom nélküli rend".(Lukács):-) | |
Válasz Nem Tom hozzászólására (#29282). |
|
2. Nem Tom (#29282) | 2014. február 04. 06:59 |
Mit szólnál, ha odairnám az idézett vershez a költő (Lukacs) nevét? | |
| |
