Keresem a szót, keresem a hangot
Dátum: 2013. május 21. 08:15Műfaj: PrózaCimkék: életkép |  |
... Jó nagyon. Tetszik mint írás, de nem mint életkép, a tartalmát illetően... Rájöttem, mennél inkább keressük a csendet és akkor már régen rossz, annál inkább nem lehet benne részünk... de már ez is jelent valamit. Nem jót, azt már tudom...
Nem csak egy társ húzhat keresztbe, hanem egy partner, egy kutya, és egy felnőtt, még ha gyerek is... Az unalom megöl... Fel kéne pörögni, de mitől? A bepörgést már ismerem...
... Azt kellene tenned, mint a barátom, aki alkalmanként itt tölt egy - majd három napot -... amikor bespájzolja magát a konyhába és bekapcsolja a rádiót magas frekvencián... és alkotni akar. Valahol ő nem az egyedüllétet és nem a csendet keresi ilyenkor. Ő "kikapcsolódni" jön hozzám... egyedül. Ja? Az alkalmazkodás az nem igazán az erőssége... Magasról tesz arra, hogy a másik mit szeretne..., hogy szeretné, arról nem beszélve, hogy nem csak ketten vagyunk... Szóval én nem vagyok egyedül. Az alkalmazkodás magasiskolája, amin ez alatt a pár nap alatt keresztülvergődök..., már nem csak rá, de a másikra is tekintettel.
... Persze az is lehet, hogy ne akkorra időzítsem a csend iránti vágyamat, igényemet, amikor éppen az a cél, hogy valamitől feldobódjak. No arra még egy kicsit várhatok. Majd megjön ahhoz is a kedv, csak ki kell várni. Először végig kell járjam vele az összes "akciós" üzleteket... (Tesco, Aldi, Peni, ...) ahol pár száz forinttal olcsóbban kapok meg mindent. Erre nagyon büszke, hogy ő ilyet is tud. Négykerekűvel a feneke alatt. Hiába mondom én, hogy nekem csak két lábam van és két kezem. Ha mindazt be akarnám szerezni, amit ő ripsz-ropsz megold. Amit persze elveszít a héven, de megnyeri a vámon... Ez azt is jelenti egyben - mint mondja, hogy én "nem tudok vásárolni"... a kezem valahogy mindig oda téved, ami a jobb, de egyben drágább is... Én a minőséget szeretem, abból is a magyart. Nem tehetek róla, de valahogy ráérzek arra, ha valami olcsó abban csalódni fogok. Nem ismerem még, de ő nagyon dícséri valamiért azt, amit én nem... Itt jön be az alkalmazkodó képességem másik része... Hallgatni rá még akkor is, és megvenni azt, amit nem is ismerek ugyan, de ő azt mondja, hogy jó... Lutri ez az egész, de majd feljavítom - gondolom és beteszem a kosaramba... Rá/fizetni úgy is én fogok.
Amikor már lóg a nyelvem a ki- be rohangálástól, egyikből a másikba és hazaindulunk végre, a lányom szája persze nem ér fülig, mert közben a kutya rá lett bízva. Mondanom se kell, hogy nem fűlött a foga ahhoz, hogy ez a szerep vár rá megint. Vigye ki, takarítson fel utána. Megtette. Nekem a gyomrom is kifordult csak a maradványa után, de ő bírta, vagy leküzdötte, nem tudom... ha kutya is de vendég... nem tehet róla, ő is alkalmazkodik, legalábbis megpróbál több-kevesebb sikerrel. Valamiért nem bírta a hosszú utat...
Beszerző körútunk után kárpótlásul gyorsan lazára vetkőzünk, hogy semmi ne zavarjon a továbbiakban, hiszen úgyis a szokásos dolgok következnek. A tedd ide, vidd oda... Viszem én, hozom én időszak. Jól ismerem. Semmit sem fog találni, pedig ugyanott van minden, ahol hagyta. Kicsit talán rendezettebben, mint utoljára. Ugyanaz lesz a ebéd, vagy a vacsora, inkább kettő az egyben, mert az idő közben előre haladt és nem hátra. De megszoktam már. Ha vele vagyok, akkor szűkre szabott, mindent bele abba az egy- majd három napba... utána keresem a szót, keresem a hangot és a csendet...
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
