Örömforrás
Dátum: 2013. június 18. 17:10Műfaj: PrózaCimkék: elmélkedés, kommunikáció, emberek, közösség |  |
Mindig örömmel tölt el, ha másoknak segíthetek. Számomra jelent örömet és ha ezen keresztül szerezhetek másnak is… Magamból indulok ki, ami nekem jó... legyen az akár egyszerű kérés, számomra mindig az a fontos, ha hozzám fordul bárki – látszólag - apró-cseprő dologgal, miért ne tenném?
Engem megérint mások sorsa, élete és ha olvasok egy írást a nélkül, hogy közelebbről ismerném az illetőt, nem ítélkezem. Az nem az én dolgom… Nincs hozzá jogom, hogy valaki felett pálcát törjek önmagában azért, mert élete egy fontos eseményét megosztja pár emberrel, nem a többséggel. Melyik időszakából valóan? Hiszen valamiről írunk a múltból. Lehet, hogy amilyen időintervallumban az az esemény játszódott nem is tehettünk volna másként, mégis az idő múlásával sok mindent átértékelünk jól vagy rosszul. Lehet, képzeletünkben kiszínezzük, túlértékelünk egy eseménysort, ami velünk vagy másokkal megtörtént. Mindig lesz egy kérdés bennünk, mi hogyan oldottuk volna meg azt az adott pillanatot? Ha fontos valamiért a másik.
Néha nehéz még magunk előtt is elismerni, valamit másként tehettünk volna a múltban. Az őszinteséggel a nyíltsággal oldódik bennünk némileg a feszültség, az írótársakkal való megosztással szeretnénk valamit elérni a nem mindig sikertörténeteinkkel, de elsősorban számunkra fontos írásainkkal. Hiszen a szereplők többnyire mi magunk vagyunk, vagy a hozzánk közel állók, a környezetünkből kiragadott, a megfigyeléseinkből és a tapasztalatainkból nyert történetek ezek. Fantáziavilágunk, elérhetetlen álmaink és vágyaink, fikciók is, amit szerettünk volna, de valamiért elkerült, nem valósult meg, azok is mi magunk vagyunk.
Az idő, mint mondják, begyógyítja a sebeket, melyeket okoztunk egymásnak. Nem csupa jó vagy rossz dolog ért bennünket életünk során. Mégis vannak olyan emberek, akik mások nyomorúságából profitálnak. Nos, nekem fáj elsősorban, ha valakit mégis megbántok. Belegázolok a lelkébe akaratomon kívül. Azt soha nem tudatosan, előre megfontolt szándékkal teszem. Egyszerű reakció, melyet valamivel kiváltott. Lehet egy szó, egy mozdulat, egy odavetett mondat, ami felszínre hozza bennünk mélyen, még magunk előtt sem igazán ismert énünket. Mert a fájdalom, ami nem csak fizikai lehet, hanem lelki még magunk előtt sem mindig ismert. Az, az ember, aki alapból, teljesen figyelmen kívül hagyja írótársa eredeti azon szándékát, hogy őszintén, nyíltan megosztja a vele való történeteit, tiszteletet, nem pedig megvetést érdemel. Kivétel nélkül, hogy mennyire felkészült a gondolatai kifejezésmódjában, hiszen nem egy „alomból” származunk… és valaminek a megértése, értelmezése sem egyformán jelenik meg mindenki tudatában.
Az írás, ami egyben örömforrás valakik számára, azt is kellene jelentse, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz az írás eszközével. Kérdések és hozzászólások formájában. A szándékot is kerülve, hogy tudatosan megbántsunk másokat, hiszen csak az írás áll egyedül rendelkezésünkre. Szavainkat, mondatainkat jelekkel adunk a másik tudomására, nem egyébbel. A következtetéseket is kulturáltan a másik megbántása nélkül kommenteljük, hiszen az írót, mint embert az írásain keresztül, bárki is állítja az ellenkezőjét, nem lehet megismerni, de közelebb lehet jutni hozzá, és el is lehet távolodni tőle.
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
