Végállomás
Dátum: 2014. május 11. 07:59Műfaj: NovellaCimkék: bizalom, megbocsájtás, hűség, szeretet, kiábrándulás |  |
Soha nem szerette, ha megmondják neki merre menjen, mikor induljon, hová érkezzen. Ez egyszer mégis odafigyelt, különösen, mert a szájába lett rágva, és ő hagyta magát rábeszélni.
Mintha nem is ő lett volna, aki elindul, hanem egy "bábu", azt sem tudva, csak sejtve hová, és kihez. Nem volt egészen magánál. Hiszen az utolsó pillanatban döntött úgy, hogy útra kel. Tegnap még határozottan tudta, hogy nem fog soha többé találkozni vele, most meg újra itt van. Hányszor szállt fel már erre a buszra, amely oda viszi, hozzá. Mindig várt rá, - kivéve azt az egy alkalmat, amikor szórakozottságból egy megállóval előbb szállt le. Azonnal észbe kapott, de már akkor késő volt. Sebaj, egy megállót csak kibír. Miközben gyalogolt, eszébe sem jutott, mi lesz, ha nem várja a szokott helyen. Akkor is a mobilja nála volt, de nem ment vele semmire, hiszen se feltöltve nem volt, se a számát nem ismerte. A meglepetés csak akkor érte, amikor nem látta ott állni a kocsit, se őt. Akkor egy kicsit azért megszeppent. Nem várta őt? Most mi lesz? Merre induljon tovább?... –
De ez most más. Ilyen nem fordulhat elő. Biztos, ami biztos megkérdezi az illetékestől, pontosan mikor indul az a járat, és honnan, aki útbaigazította és értetlenségére, többszöri kérdésére megerősítette, csak egy busz indul hat órakor és az nem áll meg ott, ahol ő szeretné, mert az gyorsjárat. Meg volt győződve róla, hogy arra a buszra száll, amire kell. Nem tehetett mást. Tíz perc késéssel a busz el is indult végre. Most volt ideje újra átgondolni vajon jól tette e, ha ismét hagyta magát rábeszélni. A tájat figyelte és időközönként a kezében szorongatott mobiltelefonjának sötét lapját. Vajon miért mondta, hogy vigye magával? Első gondolta az volt, hátha fel akarja töltetni, mert tudta, hogy nincs rajta egy huncut forintja sem. Ideje sem volt jobban szemügyre venni, amikor bedobta a táskájába. Most látta csak, hogy ráadásul lemerült. Nem foglalkozott soha vele, amúgy sem ő használta, - hiába tőle kapta - hanem a lánya. Ha hívja, majd kicsörög. De a telefon végig az egész úton néma maradt. Nem telt bele egy óra, amikor megérkezett, azzal a tíz perc késéssel.
Sokan voltak a pályaudvaron. De mégsem lesz nehéz őt felfedezni közöttük - gondolta. Körbenézett. Többször is. Majd elindult végig a tömegen, jobbra-balra tekintgetve, forgolódva, de hiába. Akkor visszafordult és ugyanazt az utat - nem számolta hányadszor - járta végig, de őt sehol nem látta. Az nem lehet! - villant át az agyán. Megbeszélték. Nincs itt semmi félreértés, hacsak?… De miért nem hívta fel? Csak nem történt valami baja? Érezte, hogy valami nagyon, de nagyon nem stimmel. Ilyen még egyszer sem fordult elő, hogy nem várja őt. Ekkor a hangosbemondóra lett figyelmes, ami felsorolja, hogy melyik járat merre indul és mikor. Ismerős település neve ütötte meg a fülét, ahová pontban fél nyolckor indult volna a helyi járat. Pár perce volt, hogy eldöntse, nem várhat tovább. Ez az utolsó lehetősége. Az állomáson mégsem maradhat?
Felszállt a kaposhomoki járatra és a sofőrtől megkérdezte, biztosan megáll e a templomnál. Megerősítette, és ha nem is volt olyan nyugodt, mint előtte, már nyoma sem volt benne a kétségnek, hogy még fél óra és oda fog érkezni, ahová elindult. Szokatlan volt, mert a helyi járatot még soha nem vette igénybe. Nem volt rá szüksége, bár néha eszébe jutott, hogy ezt is megtehetné egyszer.
Harmadmagával szállt le buszról, egy darabig egy felé vitte az útjuk, majd elváltak és ő egyenesen ment tovább. Ennek a kis településnek, melynek az egy templomon és kocsmán kívül egyéb jellemzője nem volt - sosem kérdezte – vajon hány lélek a lakója? Most viszont jobban szemügyre vehette. Hosszú út volt előtte, amin gyalogosan még sosem lépkedett, pedig hányszor gondolt rá, egyszer ki kéne próbálni. Ez az alkalom most jött el. Nosza, szedte a lábát, amúgy nem éppen ráérősen. Nem volt nyugtalan, de annak kifejezetten örült, hogy a pár órával előtti esőnek már itt-ott van csak nyoma. Eltűntek a házak és egyszeriben nagyon egyedül érezte magát, amint egy vége se hossza fasor mellett haladt el. Erre – érdekes - nem emlékezett, pedig hányszor hajtottak rajta keresztül, igaz kocsival, de az pillanatoknak tűnt. Észre sem vette, valahogy mindig elkerülte a figyelmét. De most ez más. Így gyalogosan. Megmagyarázhatatlan érzés futott át rajta, olyan nyugtalanságféle. Vajon jó helyen jár? Hát persze. Mert a fasor mögött, amint megpillantotta az ismerős házakat, már el is tűnt belőle az iménti rossz érzés. Megérkezett…
A bejárati kapuja tárva-nyitva, ez még a jobbik eset, mert hogyan is mászott volna keresztül a zárt kapun? Az ablakon át látta, hogy megy a tévé, a hangja kiszűrődött… A kocsija sehol. Az ajtaja zárva. Bekukkantva a kis ablakon egy halvány lámpa jelezte, nem lehet messze… Közben besötétedett. De hol lehet most ő? Először villant át az agyán, hogy éppen őt keresi valahol. Valamit nagyon, de nagyon félreértettek… Remélte, rövidesen minden ki fog derülni, tisztázzák, ami már számára sem volt olyan egyértelmű, mint amikor elindult otthonról.
Várt és közben egyik cigarettáról a másikra gyújtott, majd elővett egy dobozos sört, - még jó, hogy hozott magával - és kortyolt egyet-kettőt belőle. Abban a végtelen nagy csendben és sötétségben - más híján - egykedvűen nézegette a csillagos égboltot…
Már éppen azon gondolkodott hol is fog ő megágyazni magának, ha mégsem jönne haza,... egyszerre ismerős kocsi moraja ütötte meg a fülét. Hazaérkezett végre a drága! Amikor meglátta még mosolygott is. A kocsi leállt, és ő kiszállt. Abban a minutumban a férfi, mint egy vadállat elkezdett üvölteni.
- Hol a picsában voltál? – ordította, ahogyan a torkán kifért. Csak úgy zengett hangjától a határ. A nő szinte beleborzongott.
Abban a pillanatban tudta már, hogy hová érkezett, és számára ez a végállomás.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketMég nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
