vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

A digitális könyv

Szerző: Evelyne LangerhDátum: 2008. december 06. 19:05 Műfaj: PrózaCimkék: emberközeli élethelyzetek

Mennyi munka, izgalom, hogy szép legyen s, hogy időben elkészüljön, amit aztán szeretettel adunk át, mint legelső tiszteletpéldányt a számunkra legkedvesebb ismerősünknek. Hiszen ezek a legelső darabok, teljesen mások, mint a többi, amit a nyomdában állítanak elő, benne szívünk-lelkünk.

     Tanulnom kellene, ehelyett csak írok. Kis idő elteltével átmegyek anyám szobájába, ahol az asztalán heverésző cd-re leszek figyelmes. Kézbe veszem az anyagot, majd a papírformátumban is kinyomtatott könyvet kezdem el lapozgatni. Vörös bőrkötésű testét gondosan bekötött könyvlapok alkotják. A család kedves író barátja ajándékozta anyámnak, saját keze által kinyomtatva, bekötve. Öt centiméter a lapok vastagsága. Nemcsak egy könyvet tartok kezeim között, hanem egy gondosan kidolgozott írói munkát, és a benne rejlő könyvkötészet fortélyait. Bele látok a lapokon lévő betűkön túli munkába. Mennyi idő volt ezt megírni, a könyvben szereplő képeket elkészíteni, s készre kötni. Nem is sejti az ember, csak az, aki benne él, és mozog.     

     Legutoljára egy tanáromnak készítettem könyvet a nem teljesen kész írásaimból, és ezeket az emlékeket juttatja most eszembe. Én is mennyit ellenőrizgettem, javítgattam, majd vittem el a könyvkötőhöz, közösen kiválasztva a halvány krémszínű szövet kötést, a színben hozzá illő selyem szalag könyvjelzővel. Mennyi munka, izgalom, hogy szép legyen s, hogy időben elkészüljön, amit aztán szeretettel adunk át, mint legelső tiszteletpéldányt a számunkra legkedvesebb ismerősünknek. Hiszen ezek a legelső darabok, teljesen mások, mint a többi, amit a nyomdában állítanak elő. A legelső példányban mindig benne van a szívünk-lelkünk. Még a könyvkötőm is érezte rajtam múltkor, ahogy odaadtam neki, hogy bele kell kötnie, a két keze szép munkájával az én szívemet is.

     Állok anyám szobájában, majd egy kis időre átviszem magamhoz e könyvet, és ott gyönyörködöm benne. Még mindig nem tudok betelni e nagy munka szépségével, küzdelmeivel, örömeivel, melyet az írónak is jelentett, mikor megírta. Pár óra elolvasni egy-egy művet, de megírni milyen hosszú idő. És most eszembe jut egy vele folytatott beszélgetésem.

– Én túl racionálisan gondolkodom, hiszek abban, ami kézzel fogható – kezdtem bele a beszélgetésünkbe.

– És a sorsban, Istenben? – hangzott érdeklődő kérdése.

– Mindkettőben a magam módján, de nem járok templomban, gyülekezetekbe, csak picit hiszek. A sors, pedig biztosan eleve elrendeltetett mindannyiunk számára. Biztosan meg van valahol írva, hogy minek hogyan kell történnie. Velem is rengeteg csoda történt már, amin csak mosolyogtam volna, ha mástól hallom. Viszont nem hiszek abban, hogy rám néznek, és energia jön át hozzám a másikból, nagylábujjamon keresztül a testembe. Ez annyira nevetséges. Ugyanígy a csodaszerekben sem hiszek, amit rákos betegeknek ajánlanak fel, ill. cukorbetegeknek, hogy jobbá teszi az anyagcsere állapotukat.

– Azt mondtad, a sorsban hiszel. Nem kézzel fogható – állapította meg némi cinizmussal.

– Tudod mi volt számomra nagyon érdekes? Mielőtt kiutaztam Angliába munkát vállalni, voltak figyelmeztető jelek. Felvettem hitelt a bankból a kiutazáshoz, munkához, s éppen akkor odajött hozzám egy hajléktalan, hogy tudnék-e adni neki pénzt? Én akkor megkérdeztem tőle, hogy a hiteleimet kéri, vagy a betegségemet? Továbbá tájékoztattam, hogy éppen a bankba készülök kölcsönért. Mosolyogtam magamban, hogy engem mindenki baleknak néz! Sajnos!!! Úgy nézek én ki, mint aki GAZDAG?! Utazás előtt egy nappal, pedig sikerült elhagynom kabátom zsebéből a mobil telefonomat. Az idő szűkös volt az indulásig, így aztán anyám tekert be szakadó esőben a mobil szolgáltatóhoz, hogy le legyen tiltva a telefonom, mivel előtte lévő napon töltöttem fel tizenötezer forinttal. Emlékszem, hogy én is sietve tekertem be szakadó esőben, anyám után a városba. Villámlott, mennydörgött, fújt a szél, ami nagyon megnehezítette kerékpárom tekerését. A szél kicsavarta kezeimből az esernyőt, és még sárral is sikerült összecsapnom magamat. Én akkor felnéztem az égre és így kiáltottam: ,,Mi jöhet még?” Mintha legalábbis Isten haragját kellett volna elviselnem, amiért itt hagyom a hazámat, szerencsét próbálva a távoli UNIÓBA. Így utólag jöttem rá, hogy ezek voltak a figyelmeztető jelek. Minden olyan sorsszerű VOLT! 

– Miben hiszel még? – tette fel érdeklődő kérdését.

– A sportban… Amikor nem tudtam kikelni az ágyból a magány, szorongás, munkanélküliség, hitelek miatt, akkor döntöttem el, hogy igenis folytatom tovább. Lesz egy célom, és futni fogok minden nap. Az edzi a teste-lelket, jó az egész szervezetünknek, anyagcserénknek, pszichénknek, ellenálló képességünknek. Nincsen benne hitegetés, nem kerül pénzbe, mint az ilyen-olyan gyógykapszulák, ami tudjuk más, mint a többi. Mindezt a saját bőrömön tapasztaltam meg, tehát én erősebb lettem, élénkebb, nem betegeskedtem, míg mások igen, az influenzás időszakokban, akik hiába vették a méregdrága kiegészítőket. Abban nem hiszek, amikről jókat állítanak, de az én szervezetemben nem következik be változás az, amit a sport által érzek magamon. A természet madárcsicsergései mindig kikapcsolnak, meg a vízpart nyugalma, csöndje. OTT megáll az idő, nincs hitel, betegség, munkanélküliség. Érted?

– Én nem nagyon vagyok a futás kedvelője. Horoszkópot szoktál olvasni? – érdeklődte tőlem.

– Természetesen igen, de csak szórakozás szintjén. Elolvasom, mosolygok rajta, néha találok benne némi igazságot is, de nem irányítja úgy az életemet, hogy elolvasását követően saját magam formálom úgy a dolgaimat, ahogy aznap az összes vízöntőnek jósolták.

– Hogy állsz az ezotériával? Parapszichológiával?

– Van egy kedves íróm, szeretem M.P. könyveit, de nem mindegyiket. Érdekel a pszichológia, de a parapszichológiában, akárcsak a többiek, nem nagyon hiszek. Meg általában az értelmiségi emberek sem hisznek. Úgy vettem észre, hogy inkább az alacsonyabb értelemmel rendelkező embereket lehet meggyőzni e fajta dolgokról. Hány parapszichológiai előadásra megy el egy ügyvéd, jogász, belgyógyász, közgazdász…? Nem akarok megbántani senkit. Ez idáig nem tettem le semmit, de a legbüszkébb mégis arra vagyok, hogy segíteni tudtam embertársaimon. Volt egy suicid hölgy beteg, akit most is itt látok szemeimmel, ahogy zárójelentésére várva ült a vizsgáló előtti várakozóban. Kiborult valami a földre és megkértek engem, hogy hívjak takarítónőt. Én erre azt feleltem, hogy nem esik le az én kezemről sem a gyűrű, én is fel tudom törölni. Aztán megfogtam a parfist, és elkezdtem mázolgatni a koszt. Megpillantottam a szomorú, fiatal hölgy arcát, majd a lábam közé kaptam a parfist és úgy tettem, mint aki jó dolgát elvégezve készül elmenni a járművével. A kis hölgy elkezdett nevetni rajtam, s eközben én mosolyogtam rá. Ha rövid időre is, de sikerült elfeledtetnem a bánatát, amiért behozták a Sürgősségire. Ennek van értelme. Érted? Ebben IS hiszek! Meg a mama szavaiban, szeretetében – tettem hozzá gondolatban. Aztán elkezdtem sírni, mire anyám közölte, hogy mindig is túlérzékeny voltam. Nem érthetett senki. Kifelé erős voltam, de a benti lelkiállapotomról nem nyilatkozom. Lehetnek nekem is titkaim, vannak is, mint minden embernek. 

– Nem gondolkodtál el még azon, hogy jelentkezz főiskolára? – hangzott a kíváncsi válasz. 

– Hmmm… – kuncogtam válaszadásul. Léteznek az emberek életében olyan dolgok, amelyeket én csak ,,rajtunk kívülálló okok” – címkével látok el, s ez is közte van.

– Saját életed, te magad formálod – próbált meggyőzni.

– Nem egészen. Hogy értsd, van-e munkahely, még ha van is állásod tudsz-e jövőt teremteni: lakást venni hitelre, családot alapítani, gyermeket vállalni a JELEN helyzetben? Te tehetsz-e a munkanélküliségről…? 

Na ugye! Ezt hívom én egyszerűen csak ,,rajtunk kívülálló oknak” – amit nem az egyszerű, halandó, kis ember tud kétkezi munkája árán megváltoztatni. 

– Evezzünk más vizekre. Fontos-e számodra az empátia? 

– Természetesen! Mint tanították is, az egészségügy hivatás, és mindig úgy KELL gondolkodni, cselekedni, ahogy mi várnánk el, a beteg ember bőrében. E nélkül elképzelhetetlen. Vagy csak robot az olyan ember.

– Elgondolkodtál már azon, hogy miközben TE másokon segítesz, saját energiádból veszítesz? – kérdezte. 

– Tudod mit mondok erre? Azt, hogy amikor én adtam érzelmeket, segítő szavakat, öleléseket, bátorításokat, a másiknak, szerintem én magam jóval gazdagabb lettem, vagy legalább úgy, mint az, akinek segíteni próbáltam. Egy olyan eufórikus érzés kerített utána a hatalmába, hogy én tudtam segíteni, örömet adni, amit nem valószínű, hogy mások meg fognak ITT érteni. Az által, hogy segíthet a segítő, Ő is erőre kap, mert érzi, fontosságát! Boldogság adni! 

– Én másképpen látom. Azáltal, hogy adsz, energiát veszítesz. 

– Hát persze… 

     Még sokat elmélkedtünk az élet ezotérikus dolgairól, addig-addig tettük, hogy észre sem vettük beszélgetésünk vitatkozásba torkollott. Lehet, hogy megbántottam szavaimmal a másik embert, de nem állt szándékomban. Semmit nem változtatott ez a kisebb fajta vita a racionális gondolkodásmódomon, viszont egyet megtanultam, hogy soha senkinek nem szabad elvennem a hitét, abban, amiben hisz, még akkor sem, ha én nem látok benne rációt. Megmaradok az ésszel, értelemmel történő gondolkodásnál. Viszont nem bánthatok meg másokat a hitükben!

 

  

 

vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket