Afrika
Dátum: 2008. április 22. 10:40Műfaj: NovellaCimkék: afrika, pusztulás, gyilkosság, polgárháború, fekete |  |
A novellát a Frontvonal című film és a Darfurban jelenleg folyó harcok és gyilkosságok ihlették. Mi a kényelmes otthonainkban el sem tudjuk képzelni mi is folyhat ott...
A lemenő nap fénye világította át a kavargó port. Gyerekek és kutyák játszottak a viskók között. A levegő, amit a föld lehelt vissza még mindig forró volt. Mauru a kunyhója előtt üldögélt, egy aprócska faoroszlánt farigcsált késével az unokájának, Tanirinek. A kisfiú nagyon szeretett a pici faállatkákkal játszani.
Öreg szemei már nem bírták a megerőltetést abba kellett hagynia a munkáját. Körülnézett, faluja csupán néhány viskóból állt, a közösséget 8 család alkotta. Igaz népes családok.
Rengeteg volt a kisgyerek és sok az öreg. Élelem ezen a tájon alig akadt, a föld nem volt termő, néhány kecskét tartottak csupán és vadásztak, a vízért kilométereket kellett gyalogolni.
Mauru már régóta tudta, hogy előbb utóbb felélik azt, amit ez a táj nyújtani tud és odébb kell állniuk.
De nem volt hová menni. Az országban törzsi háborúk dúltak, mindenfelé pusztulás és kínhalál járt.
Az ő kis faluja annyira elszigetelt helyen feküdt, hogy a pokol is elkerülte. Tudta, hogy ez nem marad így örökké.
Ahogy fogy az élelem, a közösség úgy válik egyre követelőzőbbé, sürgetik a továbbállást.
Hova is mehetnének? Hova vezethetné a népét, ahol nem várja őket halál?
Az egyik kunyhó előtt nagy visongásra lett figyelmes, két kisgyerek kapott hajba valamin a többiek pedig hangosan drukkoltak nekik. Az egyik asszony kiabálva kergette szét a gyerekcsapatot.
Taniri is velük együtt futott, nevetését száz közül is megismerte az öreg. Egy idős, fekete asszony éles hangja szólította a gyereksereget, a vadászok zsákmánya már átsült a nyárson.
Feltápászkodott ő is, hogy megnézze a vacsorát. Már egy ideje alig, vagy egyáltalán nem evett. Meghagyta a kicsiknek. Ők a jövő, nekik kell az élelem a túléléshez.
Most is úgy tett, ahogy már hónapok óta, leült egy fa alá és nézte a falatozó gyerekeket.
Amikor a ínséges koszt után köréje gyűltek mosolyogva mesélt nekik egy történetet a Föld születéséről. A nagyobbak sokat sejtő mosollyal, a kicsik áhítattal figyelték. A legenda végére már csak a legnagyobbak voltak ébren.
Az asszonyok némán felnyalábolták a gyerekeket és bevitték a kunyhókba. Mauru is behúzódott öreg kis viskója magányába. Nagyöregként megadatott neki a kiváltság, hogy egyedül élhessen. Amióta Samiti, az asszonya meghalt nem is kívánt mást csak magányt.
Lázas álmából riadt sikoltozás ébresztette fel, a kunyhók között géppisztolyropogás és autók zaja hangzott fel. Igyekezett talpra kecmeregni, ahogy kilépett a viskóból a rémület megbénította. Fegyveresek voltak mindenhol, akit értek ütöttek, a férfiakat, akik dárdával próbálták védeni asszonyaikat és gyermekeiket lelőtték, mint a kutyát.
Mauru nem értett semmit, nem tudta honnan jöttek ezek az emberek, csak azt tudta, hogy eljött a pokol. Tekintete Tanirit kereste, de sehol sem látta a kisfiút. A nevét kiáltva igyekezett magához hívni őt, de a szörnyű sikolyok és a fegyverek elnyomták a szavát.
Legalább negyven fegyverest számolt össze, az egész küzdelem talán fél órát tartott. A viskók szalmatetejét felgyújtották, az égő házak nappali világosságba borították a falut. A férfiak többségét legyilkolták, az élők is több sebből véreztek.
Mauru látta, hogy pár asszony és gyerek is a földön fekszik. Szívét vasmarokkal szorította a fájdalom és a kétségbeesés.
A támadók összeterelték őket, majd az asszonyokat és a gyerekeket külön választották.
A vezetőjük Mauruhoz lépett és a gépfegyver csövével megbökte az öreg mellkasát.
- Te vagy itt a vezető? – kérdezte, az öreg alig értette a nyelvjárást, de félszegen bólintott.
- Én.
- Van élelmetek?
- Nincs nekünk semmink csak az a pár kecskénk. – suttogta, megpillantotta az unokáját az egyik asszony karjában.
- Milyen törzsből való vagy? Labatu, vagy Samaté?
- Nem tartozunk mi egyikhez sem. Zomuluk vagyunk.
A férfi szemében fellángolt a gyűlölet. Fejével intett és két embere megragadta Mauru karját, térdre kényszeríttették és belemarkoltak a hajába.
Öreg volt, de nem tudatlan. Egy percig sem gondolta, hogy ezek itt életben hagyják őket. Fogalma sem volt, melyik törzshöz tartozhattak, de érezte, hogy a gyűlöletük egyre forr.
- Nem tűrünk meg egyetlen ellenséges törzset sem a földünkön! – ordította a férfi
- Mi nem vagyunk az ellenségetek! – suttogta az öreg
A válasz sem késett soká, Mauru arcát elborította a vér. Halotta az asszonyok és gyerekek zokogását.
- A férfiakat kötözzétek meg! Tudom, hogy támogatják a Labatu törzset! Hallani akarom, hogy bevallják ezek a disznók! A többiekkel azt tesztek, amit akartok.
Az öreg kábán is tudta, hogy ez mit jelent. Folyamatosan ütötték. Hajánál fogva kényszeríttették, hogy felnézzen. A tűz fényénél látta, ahogy a fegyveresek kirángatnak egy-egy nőt, vagy egy kislányt a csoportból és a földre teperve megerőszakolják. Egyszerre négyen is kínoztak egy nőt. Neki végre nyugta volt, nem ütötték. Kikötötték egy oszlophoz a falu közepén, a torkánál szíj szegezte a fához. Nem tudta lehajtani a fejét. Amit látnia kellett borzalommal töltötte el, nem ordított, nem volt már hangja rég, időérzékét elvesztette, talán a józan eszét is.
Valamit ráöntöttek azt térítette észhez. Erős szagából kitalálta mi az. Benzin. Fiatal korában, a városban érzett utoljára ilyen szagot. A felismerés émelyítő rettegéssel töltötte el. Rövid ideig lehetett eszméletlen. Alig tíz méterre tőle három katona tepert a földre egy kilenc éves kislányt. Lábait szétfeszítették, az egyikük leadott egy sorozatot a levegőbe, majd a forró fegyvercsövet a lány lába közé nyomta. A sikoly iszonyú volt, Mauru becsukta a szemét. Azt kívánta bár halott lenne, hogy ne kelljen ezt látnia.
A gyerekeket összeterelték az egyik ép kunyhóba, lelocsolták benzinnel a falakat. Az öreg tudta, mi fog következni. Taniri is ott lehet bent, a gondolattól öklendeznie kellett.
Néhány asszony volt már csak életben, őrjöngve könyörögtek a gyerekek életéért, fejbe lőtték őket. A katonák csak röhögtek, egyikük cigarettára gyújtott, majd a csikket bedobta a kunyhóba.
A tűz gyorsan terjedt, esélyük sem volt. Az öreg remélte, hogy a füst előbb fojtotta meg őket…
A parancsnok ekkor Mauru mögé lépett, egyetlen mozdulattal elvágta a torkát, majd felgyújtotta.
Az öreg üveges szemei a lángoló kunyhóra meredtek. Nem érezte már a pokoli fájdalmat.
A katonák a dzsipekbe szálltak és elhajtottak.
Egész hajnalig a bokorban gubbasztott, fogalma sem volt róla, hogy jutott oda. Kis testét rázta a hideg. Már délelőtt volt, mikor kimerészkedett rejtekéből. A tűz már kialudt, csak az émelyítő bűz maradt, az égett hús szaga. El akart futni, de kényszeríttette magát, hogy bemenjen a leégett viskók közé. Minden felé testek hevertek, a felismerhetetlenségig összeverve, megkínozva.
Anyját kereste, de nem ismerte fel egyik tetemben sem. Nem talált élő embert.
Azután meglátta a ruháját. Az egyik kunyhó mögül lógott ki. Lassan odavánszorgott. A borzalomtól tágra nyílt szemmel nézte az anyját.
Az asszonyt egy bozótvágó késsel a torkánál fogva szegezték a kunyhó falához. Testéről leszaggatták a ruhát, melleit és hasát összevagdosták.
A kisfiú lekuporodott a lábaihoz, gondosan ügyelve nehogy anyja kifolyt vérébe nyúljon és pici kezeivel simogatni kezdte az asszony lábát. Halkan egykori kedvenc énekét dúdolta, azt, amit az anyja is, amikor meg akarta őt vígasztalni.
Mikéle Tolmedo atya így talált rá a kisfiúra pár nappal később, katatón állapotban egy szörnyű vérengzés áldozatai között.
- Hogy hívnak? – szólt lágyan, nehogy megijessze.
A gyerek ránézett, úgy tűnt most fogja fel a külvilágot maga körül.
- Taniri.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
