A hajó
Dátum: 2009. január 22. 00:43Műfaj: NovellaCimkék: új kezdet, elmúlás, álmok, remény, hangulat, érzések |  |
Egy rövid történet, mely az elmúlásról, az álmok elvesztéséről, a mindent hátrahagyásról és az újrakezdésről szól. Teljes mértékben szimbolikus, biztos, hogy Neked mást fog jelenteni, mint nekem, pillanatnyi hangulatomban, de azért talán ébreszt pár gondolatot. Akkor már megérte.
Sötét éjszaka volt, a felhők eltakarták a csillagokat. Hatalmas vihar tombolt, közel s távol a villámok fénye volt az egyetlen fényforrás, a mennydörgés hangja az egyetlen hang. A tenger háborgott, hatalmas hullámokat vetett. A hullámok tetején egy gyönyörű, lángvörös hajó küzdött az életben maradásért. Háromárbocos, vadonatúj hajó, gyönyörű lángvörös vitorlákkal. Különös alakja volt, nagyobb, hosszabb és erősebb szerkezetű volt, mint a korabeli hajók, lángvörös teste a legkülönb fából készült. Egész megjelenése erőt, hatalmas sugárzott. Hosszú, hegyes orra brutális megjelenést kölcsönzött az egyébként kecses, gyönyörű járműnek.
A hajó küzdött az elemekkel, hogy fent maradjon a hullámok tetején. Fedélzetén emberek rohangásztak, kék egyenruhás, jelentéktelen emberek, katonafélék, akik minden megpróbáltak megtenni azért, hogy a szél ne tépje szét a vitorlákat és lehetőleg megmentsék a hajót a hatalmas vihar által ígért biztos pusztulástól.
A férfi egykedvűen szemlélte az eseményeket. A fedélzet szélén állt, vörös köpenye egész testét befedte, aranyozott váll-lapjai és ruhája arany szegélye előkelő megjelenést kölcsönzött neki. Lába nem érte a fedélzet fáját, úgy tűnt, mintha kevéssel a hajótest fölött lebegett volna. Negyven év körüli, fekete hajú, tekintélyt parancsoló megjelenésű férfi volt. Az eső nem érte testét, köpenyét. Inkább szemlélője, mintsem részese volt az eseményeknek.
Kis szemlélődés után a parancsnoki híd felé indult – inkább siklott -, mely a hajó hátsó részén, a kormány alatt terült el. A sürgés-forgásban senki sem vette őt észre, teljesen észrevétlenül haladhatott. A kétszárnyú ajtón beérve egy nagy teremben találta magát – mindenhol térképek, távcsövek, különféle, tájékozódást könnyebbé tevő eszközök, könyvek hevertek szerteszét, a polcokon, valamint a terem közepén lévő asztalon, mely körül négy, szemlátomást ideges figura sürgölődött, mindenféle iratokat, papírokat, tervrajzokat nézegetve. Nem vették észre a belépő férfit, annyira lekötötte őket a munkájuk. „Nem működik! Nem tudjuk, mi a baja!” „Ha nem jöcünk rá, mind itt pusztulunk!” – kiáltozták. A vörös köpenyes egy ideig nézte a sürgés-forgást, majd tekintete megakadt egy, őt figyelő szempáron. A szempár egy fiatalabb, 20-as évei derekán járó, rövid, fekete hajú férfihez tartozott, aki egy hatalmas, trónszerű székben ült a terem túlsó felében, és eddig eltakarták a sürgölődő emberek. A férfi tekintete ellentmondást nem tűrően fúródott a vörös köpenyes szemébe, egész megjelenése világokat leigázó akaratot, magabiztosságot, fenségességet sugárzott. Hirtelen mozdulattal felállt, és szemét le sem véve a jövevényről, határozott léptekkel felé indult.
Az asztal körül sürgölődő embereket hirtelen érte császáruk megmozdulása, és csak akkor vettek tudomást a jövevényről, mikor utat engedve indulatos lépteinek, követték császáruk tekintetét.
„Azt ígérted, hogy működni fog!” – vágta a császár a köpenyes alap szemébe a szavakat pár lépés távolságról. „Azt ígérted, hogy működni fog!” – a szavak visszhangzottak a férfi elméjében… hallotta már ezeket a szavakat korábban, egy másik alkalommal, egy kék szempár tulajdonosától… sok évvel ezelőtt, ám akkor inkább csalódottság, szomorúság, mint harag töltötte meg ezeket a szavakat. „Azt ígérted, hogy működni fog!” – hallotta ismét a lágyan csilingelő hangot a fejében, és az emlékek egyszersmind elöntötték tudatát. „Csinálj valamit, különben mind itt pusztulunk!” – ezek a szavak visszarántották a valóságba, és feledtették vele régi, fájó emlékeit. Ügyet sem vetve a császárra, hangtalanul odasiklott az asztal körül értetlenül ácsorgó négy alak mellé. Az asztalon a hajó tervrajzai voltak kiterítve. Az ő hajójának tervrajzai. Ő álmodta meg, ő tervezte, ő építette. Évszázadokkal megelőzte korát, egyedi és tökéletes volt mindenféle szempontból. Két hónapja indult próbaútra, hogy kipróbálják azt a forradalmian új meghajtó-rendszert, melyet ő álmodott meg, és ő készített el. Ez volt az egyetlen ilyen hajó, a második, amit valaha építettek – az első a próbaúton összetört, kettétörte a hajótestet a víz. A második már egy átgondolt, jobb terv alapján épült – hibátlanul kellett működnie.
A tervrajzon a hajó elején két kinyitható szárny, hátulján pedig két hatalmas tengelyen egy-egy hajócsavar helyezkedett el. A rendszer a beáramló vizet felhasználva, bonyolult fogaskerék-rendszeren keresztül hajtotta meg a hátsó tengelyeket, melyek szél nélkül is gyorsították a hajót, így az még több vizet kap, még nagyobb lendületet, és így tovább. A megvalósítás páratlan és egyedülálló volt abban a korban, segítségével forradalmasítani lehetett volna a tengeri kereskedelmet. De a rendszer nem működött.
A köpenyes férfi a trón mögé siklott, felnyitott egy csapóajtót és a feltáruló lépcsőn lement a hajó gyomrába. Sárgás derengéssel megvilágított terembe ért, mely egy félkör-szerű erkélyben végződött, közepén négy fa karral, szélein pedig egy-egy lépcsővel, melyek a hajó gyomrában megbúvó, bonyolult fogaskerék-rendszerhez vezettek. A férfi a két szélső kart felfelé tolta, mire jobb oldali első szárny kinyílt, és a fogaskerék-rendszert elöntötte a víz. A bal oldali kar viszont elakadt fél úton – a bal oldali rendszer nem működött.
A férfi elzárta a jobb oldali zsilipet, majd lement a hajó gyomrába, megkeresni a hibát. Kis keresgélés után megtalálta: egy fogaskerék meglazult, eltört az egyik foga, és így a kapcsolódó kerék beletört, amitől az egész rendszer működésképtelenné vált. Egy pici apróság, és mégis mekkora bajt tud okozni… Megjavította a hibás kereket, majd a hídról mindkét oldali zsilipet kinyitotta. A meghajtó-rendszer működésbe lépett, a középső két karral pedig szabályozta a beáramló víz mennyiségét a szükséges mértékig. A munkálatok után visszatért a felső szintre, ahol császára és a jelen lévő emberek elismerően és hálásan hajoltak meg előtte. A fedélzetre érve látta, hogy a hajó a vihar ellenére úgy siklik a háborgó tengeren, mintha tükörjégen csúszna. A megfáradt katonák és matrózok is hálásan pillantottak rá. A férfi elégedettséget érzett – büszkeséggel töltötte el, hogy működött a találmánya. De hát persze, hogy működött, hiszen ő álmodta meg…
Három hónappal később, fél év távollét után a hajó hazatért. A férfit hősként ünnepelték városa kikötőjében, barátok, ismerősök jöttek a sikeres próbaút után épségben hazatérő hajót üdvözölni. A férfi, bár fél éve nem látta családját, mégsem haza indult, hanem a városban járkált – bár lába továbbra sem érintette a város talaját sem. Örömöt és büszkeséget érzett, sikerélményt, mert sikerült egy álmát valóra váltani. Késő éjjel ért haza, és bár halkan ment, hatalmas „APA!!!” visítás törte meg a csendet. Gyerekei –egy 6 éves fiú és egy 4 éves lány – szaladtak köszöntésére. (Ő sem értette, miért nem találkozott velük a kikötőben, de ezt az apróságot figyelmen kívül hagyta; örült, hogy itt vannak). Gyermekeit felesége követte büszke, kimért léptekkel, üdvözölte hosszú útról hazatérő férjét. Éjjel sokáig beszélgettek a kalandokról – persze a férfi megtartotta magának a hajó titkát – és másnap sokáig aludtak a családi fészek melegében.
Másnap követ érkezett, azzal a paranccsal, hogy a császár hivatja a férfit. A feleség arca elkomorodott: „Még csak most jöttél haza, megint el kell menned, máris?” Arcán szomorú kifejezés tükröződött. A futár egy meghívót hozott, melyben a császár meghívta a férfit a sikeres hajóút tiszteletére rendezendő mulatságra a palotába. A család megkönnyebbült, a férfi pedig este elindult a palotába.
Egész oda úton az a nyugtalanító érzése támadt, hogy valaki figyeli. Nem követik, csak figyelik. Többször megállt szétnézni, de senkit sem látott, csak érezte a különös jelenlétet. A mulatság kellemes volt, bár a férfit az ilyen rendezvények sosem vonzották különösebben. Túl sok ember, túl sok szabály… a rendezvény csúcspontja az volt, amikor a császár – aki első kézből akart tapasztalatot szerezni az új hajóval, élete kockáztatásával – bejelentette, sikerült kifejleszteni egy olyan hajót, mely alapjaiban változtatja meg a hajózásról alkotott elképzelést mindenkiben, és mely olyan erőt ad népe kezébe, mellyel mindenféle esetleges tengeri támadót vissza tudnak verni, és lábuk előtt heverhet az egész világ. Ennek első lépéseként 50 ilyen hajóból álló flottát fog építtetni, melyet további hajók követnek majd. A nép örjöngött, üdvrivalgásban tört ki, a férfi pedig, bár büszke volt magára és hajójára, érzett némi csalódottságot. Nem a kapott jutalmat, földet és pénzt kevesellte, csupán nem ezt akarta. Hazafelé haladva komolyan gondolkodóba esett. Nem akarta, hogy harci eszköz legyen valóra vált álmából, nem akarta, hogy pusztításra használják. Ő sosem akarta ezt… Elmélkedése közben a kihalt utcán hirtelen elé toppant egy szürke csuklyás alak, megállásra kényszerítve és visszarántva őt a valóságba. „Ez a világ még nem áll készen rá, barátom!” mondta az alak, aki hangja alapján idősebb férfi volt. „Korai még, te is tudod. Gondoskodj róla, hogy ne kerüljön rossz kezekbe. Bár nem árthatok neked, ezt tudom, elvehetek tőled minden mást, ami számodra fontos. Legyen rá gondod, hogy helyesen dönts. Ez a világ még nem készül fel erre.” A férfi lecsukta szemeit. A csuklyás hirtelen kardot rántott és a férfi felé szúrt. Az egy villámgyors mozdulattal a háta mögött termett, felemelte jobb kezét, csontváz ujjai rákulcsolódtak a csuklyás vállára, aki hatalmas üvöltés közben azonnal kiszenvedett, és összeesett. A férfi kinyitotta a szemét, a csuklyás még mindig ott állt előtte. „Nincs más út. Ne kényszeríts. A döntés a tiéd.” – mondta, majd eltűnt az árnyak közt. A férfi lenézett a kezére – teljesen ép volt…
Hazaút helyett a kikötőbe ment, ahol hajója ringatózott a lágy hullámokon. Elmélázva csodálta művét. „Már nem olyan, mint régen volt.” – gondolta magában. Valami alapjaiban változott meg. Már szomorúságot, ürességet érzett. Akart valamit, valami igazán jót, és ráébredt, hogy nem azt érte el, amit várt. Ő sosem akarta, hogy így alakuljon, hogy ártsanak vele. Sosem akart ártani senkinek, mégis ártatlanok szenvednek majd őmiatta. Tudta, hogy csak egyetlen út van, tudta, hogy mit kell tennie. De nem érezte magában az erőt, hogy meg tudja tenni.
A világ elsötétült előtte, 100 és 100 hasonló hajót látott madártávlatból, ahogy szelik a végtelen tengert. Amerre jártak, pusztulást hoztak, és aki nem hódolt be, azt kíméletlenül elpusztították. Az ország egyre nőtt és nőtt, látta, ahogy terjed a térképeken, mint valami dögvész vagy kórság a beteg állaton. Látta a világégést, a pusztulást, melyet jóhiszeműsége idézett elő. A szándéka, hogy valóra váltsa az álmát. A szándéka, hogy jobbá tegye a világot. De az embereket nem lehet megváltoztatni, ismerte fel végül. Hatalomvágy, kapzsiság, bosszú – ezek azok, melyek igazán mozgatják az emberek nagy részét. Fájt neki a felismerés, hogy okozója lesz ennek a pusztulásnak, és tudta, csak egyféleképp vethet ennek véget. Elpusztít minden emléket, ami a hajóhoz kapcsolódik – ha elpusztítja a hajót, amit teremtett – és ha ő is vele száll a sírba…
Hirtelen ült fel az ágyban, verejtékben úszott az egész teste a szörnyű rémálom után. Felesége felébred,t gyengéden megsimogatta, aggodalmas arccal kérdezte: „Mi a baj?” a férfi nem felelt, csak szomorúan bámult maga elé, majd mélyen felesége szemébe nézett, csak egy pillanatra. Felesége mindent értett, reményvesztetten csóválta a fejét. „A hajó, igaz?” Kérdően nézett párjára. „Nincs más út?” – kérdezte reménykedve. A férfi szomorúan csóválta a fejét.
Sosem merült fel benne, hogy magával vigye a családját is. Talán nem akarta, hogy a gyermekei egy hajón nőjenek fel. Talán a hajó sorsa fontosabb volt neki, mint a családjáé. De a lényeg, hogy könnyes búcsú után maga mögött hagyott mindent, amit eddig az otthonának nevezett. Hátrahagyta szeretteit, barátait, ismerőseit, és egyedül szelte a habokat az istentelen gépezettel, mely valóra váltotta ugyan egy álmát, de tönkre is tette az életét. Hónapok óta úton volt már. Nem tudta, hova tart, nem tudta, merre menjen, de azt tudta, minél távolabb kell kerülnie otthonától, hogy sose találják meg. Tudta, hogy az ő élete a tenger, a szabadság, a szabad szárnyalás. Nem tartozott oda abba a városba, nem tartozott azok közé az emberek közé.
„És meddig akarsz menekülni?” – hallott egy hangot a háta mögül. Megfordult, és a szürke csuklyással találta szembe magát.
„Nem tudom” – felelte. „De minél messzebb akarok kerülni.”
„És ez megoldás?” – kérdezte a csuklyás.
„Nem. De ha a hajónak pusztulnia kell, én sem élhetek.” – felelte a férfi.
„Ezt vond vissza!”
A férfi átgondolta. „Élhetek, ha elhiszem, hogy máshol jobbak az emberek, és elölről tudom kezdeni.”
„És elhiszed?” – érdeklődött a csuklyás.
„Nem, de nincs más választásom, ha élni akarok, mint megpróbálni hinni benne.”
„És a hajó miért nem maradhat?” – kérdezte a csuklyás.
„Talán félnék, hogy valaki rájön, mire képes. Talán félnék, hogy megint csalódás ér. Talán mindig arra emlékeztetne, mit hagyta magam mögött, és nem tudnék szabadulni a régi életemtől. Jobb tisztán újrakezdeni.”
„Képes leszel megtenni?”
„Muszáj lesz.” – válaszolta a férfi. „Nincs más út, ha élni akarok.”
A csuklyás szótlanul bólintott, majd eltűnt.
A férfi partközelben megállt a hajóval, olajjal locsolta be a fedélzetet. Egy pillanatra megjelent előtte szeretett családja képe, amint mosolyogva integetnek felé – majd a látomás tovatűnt, és ő tovább folytatta a locsolást. Mikor végzett, meggyújtotta a hajót és egy kis csónakkal a part felé indult. Kifelé evezve nézte, ahogy hajója, álma a lángok martalékává válik. Szeméből könnyek csordultak, siratta elveszett álmait. A hajó leégése után partot ért: egy ismeretlen tájon, teljesen egyedül, ismerősök, barátok, minden nélkül, egy szál magában. Csak vörös köpenyét hozta magával, és az emlékeit, a fájdalmát, gondolatait.
Lába nem érintette az új part homokját, ahogy hangtalanul siklott a távolban látszódó kis város felé. Hitte, van számára egy hely, amit egyszer majd ismét új hívhat: otthon.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Eddig 1 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Sonkoly Éva (#7539) | 2009. január 26. 06:20 |
Az újra kezdések mindig áldozattal járnak, hogy megéri-e azt csak később tudjuk meg. Akkor is így van ez, ha kicsit a "föld felett" járunk. Üdvözlettel:Éva | |
| |
