vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

A hard-rock mítosza és kvintesszenciája – Led Zeppelin: Four Symbols (ZOSO, 1971)

Műfaj: SzakirodalomCimkék: zene, rock, tarot, misztika, kelta, ezoterikus

Minden idők egyik legfontosabb rock-lemeze, nemcsak a hard-rock mérföldköve. Egy lemez, amelynek szinte minden száma klasszikussá vált. Rövid tanulmány, egy készülő könyv részlete

Egy  lemezborító egyetlen szó nélkül: a címlapon rőzsehordó öregember omladozó falra akasztott képen. A belső borítón lámpás  próféta, aki hegytetőről néz le a völgybe. A lemez cimkéjén négy  szimbólum. Egy körbe zárt toll, három egymásba fonódó karika, három  összekapcsolódó mandulaszem, valamint egy rejtélyes szó, ami ZOSO-nak olvasható.

Ez az LP, a Led Zeppelin  IV. számú albuma, a hard-rock műfaj múlhatatlan kvintesszenciája. 

Amikor a zenekar és mindenható, "botfülű" menedzsere, Peter Grant, kitalálták, hogy negyedik lemezüket minden külső "eligazító"  nélkül dobják piacra, sokan "üzleti öngyilkosságnak" tartották az  ötletet. A Zep  azonban bízott saját erejében és hatásában: az 1968  őszétől kezdődő három év alatt a feje tetejére fordították a  rock-világot, a kemény zene, a blues egészen sajátos ötvözetével, és  a brit folk elemeit is úgy használták fel, ahogyan előttük senki  más.  Első három albumuk többszörös platinalemez lett, nyolcszor  turnéztak az Egyesült Államokban (volt, aki akkoriban azt hitte  róluk sikerük nyomán, hogy amerikaiak), bejárták Nyugat-Európát, a 

Távol-Keletet, most őket kísérte az a tömeghisztéria, ami az  előző évtizedben a Beatlest. A negyedik albumuknál már 

megengedhették maguknak, hogy azt csináljanak, amit akarnak.

        Így  talált rá mind a négy zenész a maga szimbólumára, amelyek részben a  kelta misztikából, részben pedig a Page által tanulmányozott okkult hagyományból származtak. A próféta figurája pedig egyenesen  a tarot kártya Nagy Árkánumának IX. lapjáról jött. (A rőzsehordó  mesebeli nagyapó alakjának eredete ismeretlen).

    A zene, a nyolc dal pedig maga a tökéletesség. A nyitó Black Dog furcsa, amelynek erotikus történetében szó sincsen kutyáról, csupán egy, az udvarház körül ólálkodó labradorról kívántak megemlékezni,  féloldalas ritmusokkal kíséri Plant rhytm and blues-os  „előéneklését”, amelyre egy pompás gitárriff felel. A Rock And Roll a legjobb Chuck Berry-s hagyományokat  követi, persze Zep-hangvétellel megbolondítva. A The Battle Of  Evermore megzenésített Tolkien-történet akusztikus gitárokra és mandolinokra,  amelyben Robert Sandy Denny-vel, a Fairport Convention egykori  énekesnőjével énekel szép duettet. És ezt követi az első oldal végén  a dalok dala, a Stairway To Heaven, egy tarot-út költői  megfogalmazása három tételben, Page duplanyakú gitárjának  főszereplésével.

 

Egy akkordfüzér, amelynek hallatán milliók szíve szorul össze, verssorok, amelyeket  nemzedékek kívülről tudnak és együtt énekelnek a lemezzel.  Ez a 7 perc 55 másodperc újraértelmezte a rockot, közös nevezőre hozta a misztikus balladákat a kemény rock-blues hatásokkal, az  akusztikus gitárfutamokat a féktelen szólókkal. Egyike volt azoknak  a kompozícióknak, amelyekkel a rock-zene végleg átkerült az  ifjúsági szórakozás kategóriájából a művészetébe.

    A dalt az együttes wales-i Bron-y-Aur tanyán kezdték el írni

1970 őszén egy ódon kandalló mellett, majd egy másik dél-angliai  vidéki kúrián, Headley Grange-ben és a londoni Island stúdióban  készült el a végleges változat. Születéséről számos legenda kering. A szöveget Robert Plant spirituális útkeresésének tekintik. Az énekes  ekkortájt már belemélyedt a tarot-kártya rejtelmeibe, és a szélben  lengedező, mennyekbe vezető lépcsőút gondolata jól egybevág a Remetével. Megtalálhatók benne fantasztikus elemek is,  a rejtélyes Hölgy, vagy a nevetéstől visszhangzó erdő, amelyek a  Plantnek oly kedves Arthur-legenda, vagy A Gyűrűk Ura világát  idézik. Robert meríthetett egy további olvasmány-élményéből, Lewis  Spence Mágikus művészet a kelta Britanniában című könyvéből is, így  kerülhettek bele a szövegbe a Május-királynők, a dudások, és a  nyüzsgő élő sövények.

 

    A bevezető akusztikus gitár-akkordokról Jimmy Page azt

állította, hogy különféle hangolásokat próbált ki két nyakú 

gitárjának 12 húros felén, más vélemények szerint a Spirit 

kaliforniai hippi-zenekar egyik dalában hallotta ezt a futamot a Zep  "agya" és megtetszett neki.... A reneszánsz hangulatot erősítette a  háttérből az a blockflőte-hang, amit John Paul Jones elektromos  orgonán "állított elő". A "tépelődő" első részt egy határozottabb  középrész követi, majd jön egy igazi hard-rock szóló, amelynek  eredetileg öt változatát vették fel, és a végén az addig  kifinomultabb hangján éneklő Plant John Bonham dübörgése közepette üvölti a végső tanulságot:

 

„és minden egy és egy minden

Sziklák vagyunk s el nem porladunk”

 

A záró sor kíséret nélkül szólal meg a  Hölgyről és a mennyei lépcsőútról, amely a távolba vész.

 

    Mivel köztudott volt, hogy Page a híres-hírhedt mágus Aleister Crowley híve, egyes keresztény  fundamentalista körök azt állították: a dal sátánista üzenetet  tartalmaz, amit akkor lehet hallani, ha valaki visszafelé játssza le  a dalt. Az együttes ezt az ostobaságot mindössze egy mondatból álló  közleményre méltatta: "A mi lemezjátszónk csak egy irányban működik: 

előre".

 

    A dalt premierje után egyetlen Led Zeppelin-koncerten sem

mulasztották el a Stairway-t játszani, többnyire a bulik végén vagy  ráadásként. A kalózlemezekről számtalan változata ismert, Plant "megbeszéli" bennük a szöveg egyes sorait a közönséggel – egyik kiszólása, „Has anybody remembered laughter?” fogalommá vált, volt olyan, hogy csak annyit kellett mondania: „Has anybody…” - és a koncertváltozatok  Page zseniális gitárjátékát ezer színben mutatják be. Külön  figyelemre méltó az 1980. július 7-én Nyugat-Berlinben, az utolsó  Led Zeppelin-koncerten előadott változat: Page többször is újra  kezdte a szólót, mintha érezte volna, hogy így együtt a négy  muzsikus soha többé nem fogja játszani.  A három életben maradt  zenész még közkívánatra beiktatta programjába 1985-ben a Live Aid-en 

és 1988-ban az Atlantic cég 40. születésnapi buliján. Page 

szólókoncertjein néha előadott belőle egy instrumentális egyveleget. Amikor 1998-ban Planttel közösen felléptek Budapesten, az egyik dal  végén bejátszotta a legendás akkordsort - aztán elvetemült módon megállt. 2007. december 10-én a londoni O2 Aréna Led Zeppelin-reunionján  azonban – Jason Bonhammel a doboknál - ismét elindították a szíveket a lépcsők útján…

A Stairway To Heaven minden idők rádióban legtöbbször játszott dala lett Amerikában. Jellemző, hogy éveken át számos gitárboltban  kiírták: "Nincs Stairway To Heaven", különben minden amatőr gitáros  ezt próbálgatta volna. Csupán 2001. szeptember 11 után nem lehetett  egy ideig játszani, amikor az amerikai rádiókban cenzúráztak minden  olyan dalt, amely tűzről, halálról, mennyekről, pokolról szólt – John Lennon Imagine-jától az AC/DC Highway To Helljéig.

        A második oldalon a Misty Mountain Top szinte punkosan brutális, pedig ez is Tolkien-ből, a Hobbit című regényéből táplálkozott. A Four Sticks viszont megint tele van furcsa ritmusképletekkel, és John  Paul Jones mellotronja nyugtalanító szimfóniát varázsol az ének  mögé. E dal „rejtett keletiessége”, akárcsak a III.-as Zep-albumon hallható Friends-é, vagy a Psychical Graffiti Kashmirjáé, akkor jött ki igazán, amikor Page és Plant 1994-ben arab és indiai muzsikusokkal közösen áthangszerelte, később Plant önálló koncertjein ugyanebben a szellemben játszotta. Az ugyancsak örök kedvenc Going To California újra kis akusztikus gyöngyszem,  Plant ismét bebizonyítja, ha még valaki nem jött volna rá, hogy  nemcsak "üvölteni" tud. A köztudatban „hippi-emlékezésként” élő dalt Jimmy és Percy az általuk nagyra tartott Joni Mitchell iránti tiszteletből írták.

És a vége egyszerűen frenetikus: a When The  Levee Breaks, Memphis Minnie 1928-as szerzeményének átdolgozása,  "Bonzo" Bonham ágyúlövés-szerű dob-dübörgéseivel, és hideglelős  szájharmonika-játékkal. Az eredeti dal az 1927-es nagy Mississippi-árvizet idézi fel, a Zep felvétele azonban 2004-ben új értelmet kapott, amikor a Katrina hurrikán elmosta New Orleanst. Ezt a zenét keverték a pusztulást bemutató klip alá, és Spike Lee afro-amerikai rendező is ezt a címet adta a katasztrófáról és a szövetségi kormány nemtörődömségéről szóló filmjének. Szinte látjuk, hogy Plant a mindennél őrültebb refrén közben saját tengelye körül forog és hatalmas hajkoronája forgószéllé válik.

Amikor egy hanyag slide-gitárfutammal hirtelen vége lesz a dalnak és a  lemeznek, a hallgató még sokáig levegő után kapkod…

 

  

 

 

 

 

 

 

vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

Eddig 2 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.


1. Göbölyös N. László   (#1101)

2008. június 09. 18:06

Nekem is alap a Zep, nem véletlenül írtam róla két könyvet is. Ez az írás egy karácsony el?tt megjelen? köny részlete - szó lesz benne a Zep II-r?l is. Üdv Neked! gnl

 


2. Rézi   (#1062)

2008. június 07. 08:20

Nekem a Zepp a kezdet 68 óta,a polcomon vannak a lemezei és DVD -i s nem porosak....Kár hogy a Bonzó elment olyan korán...Üdv,Rézi!

 


Szavazás

Beérkezett szavazatok száma erre a cikkre: 2 db

A szavazatok átlaga: 5

Ha belépsz, tudsz szavazni.