A készre kötött könyvem
Dátum: 2008. november 09. 09:54Műfaj: PrózaCimkék: emberközeli élethelyzetek |  |
A román kisfiút barna hajjal, nagy barna szemekkel képzeltem el. Míg a magyar gyermeket világos hajjal, zöldes barna szemekkel láttam gondolataimban. Gyermekek. Nem román és magyar kisfiúkat, hanem gyermekeket láttam, akiket a barátság láncszemei kötött össze, kiket még a nyelvi akadályok sem hátráltattak közös játékaikban.
A minap jelenésem volt a könyvkötőnél, kinek most a kész munkáját tartom kezeim között. Tejeskávé színű szövetkötés borítja írásaimat, melynek tetején aranyszínű betűvel nevem és könyvem címe olvasható, selyem szalag könyvjelzővel a kötésben.
E kedves házaspár Békéscsaba belvárosának szívében dolgozik a boltjukban. Amikor megjelentem náluk, éppen nagy munka kellős közepén tartottak. Az asztalon tornyosuló munka bizonyította, hogy akad munka bővén. Bekötés előtt álló könyvek sokasága, készülésben lévő bizonyítványok, díszdobozok, „alkatrészek” tárultak a látogatók szemei elé. A férfi a kötészetért volt felelős, a kedves felesége, pedig adminisztratív teendőkben segédkezett neki. Mozgott a dolgos kéz, miközben beszélgetésbe kezdtünk. Elmeséltek nekem egy kedves történetet két kisfiúról, akik Romániában élték gyermekéveiket, egymás melletti kertes házban, egymás anyanyelvének ismerete nélkül.
– Képzeld el, egymás szomszédságában élt a két gyermek, s csak egy kerítés és a közös nyelv hiánya választotta el őket egymástól. Mégis jókat játszott egymással a két apróság.
Ahogy mesélték nekem a történetet szemeim előtt megelevenedett két hatalmas kertes ház, melyet csak egy kerítés választott el. És mindezek mellé odaképzeltem egy nagy diófát is, melynek terebélyes lombkoronája átnyúlt a szomszéd térfélre is. Alatta a román kisfiút barna hajjal, nagy barna szemekkel képzeltem el. Míg a magyar gyermeket világos hajjal, zöldes barna szemekkel láttam gondolataimban. Gyermekek. Nem román és magyar kisfiúkat, hanem gyermekeket láttam, akiket a barátság láncszemei kötött össze, kiket még a nyelvi akadályok sem hátráltattak közös játékaikban. ŐK is már ,,Egységek a sokféleségben”!
– Képzeld el, hogy minden nap tanultak egy kicsit a másik anyanyelvéből úgy, hogy csak egy kerítés volt közöttük. Történt egyszer, hogy az egyik kicsi szülei elkezdett egymással beszélgetni gyermekük számára ,,idegen” nyelven, hogy hová rejtsék el előle az ajándékaikat. Ekkor az ajtóban megjelent a kis kölyök huncut mosollyal az ajkán, melyek azon nyomban szóra nyíltak.
– Tudom, hogy azt próbáljátok megbeszélni, hová tegyétek el előlem az ajándékokat. Elkezdett mindenki nevetni. A kicsi ugyanis értette szülei szavait, mivel többé-kevésbé megtanulta szomszédjától a számára idegen nyelvet, ami valljuk be nagy hasznára is vált. Inkább úgy fogalmazok, hogy előnyt tudott belőle kovácsolni saját magának.
Miközben mesélte könyvkötő barátom a történetet én elképzeltem Romániában a családot nevetni, s láttam, ahogy eközben a pici könnyei potyogtak, a szülők pedig egymást megölelve kacagtak.
A történet szereplőinek ,,mosolya” a Mi nevetésünkkel, folytatódott, vált eggyé. Bárcsak minden ember így tudna nevetni, határtalanul, még idegenben is, gyermekien, őszintén, színesen. KACAGNI… KACAGNI… és MINDIG csak kacagni, mely a leggyönyörűbb muzsikaszó a világon.
…
Kár, hogy a két kisgyermek határainkon túl nem olvashatják a róluk szóló történetet, de kedvem lenne velük személyesen találkozni.
Köszönöm kedves könyvkötő ismerősöm e szép munkát, és nektek gyermekek a történetet.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
