A kis kagyló
Dátum: 2008. november 09. 09:12Műfaj: PrózaCimkék: emberközeli élethelyzetek |  |
Mindenkihez egyenként odament, és oda adott nekünk egy kis kagylót, és egy kis csokit, rajta kis műanyag pillangóval. Úgy tette ezt a felnőttképzésen, mintha mindenkinek egy-egy darabot adott volna a szívéből. Ugyanígy végig haladt egy tálcával is, és mindenkit megkínált az otthon készített süteményével.
Erről a kis tárgyról egy nagyon kedves személy és egy vele kapcsolatos szép történet jut eszembe. Pici, barna színű kagyló, mély emberi tulajdonságokkal felruházva. Talán azért, mert ez a picuri tárgy egy kedves ember kezéből került hozzánk. IGEN, direkt nem egyes szám első személyben írtam, mivel mindannyian kaptunk belőle egy darabot. MI, akik ott voltunk öt hónapon át egymás életében.
Soha nem feledem, azt az utolsó vizsga előtti napot, tele izgalommal, feszültséggel, ünnepi hangulattal. Mindannyiunkban ott volt a stressz, a vizsgadrukk, és ugyanakkor tudtuk, hogy ez az utolsó egymás társaságában eltöltött napunk. A tanóra éppúgy eltelt, mint máskor, nevetéssel, vidámsággal, tanulással. Majd kinyílt az ajtó és megjelent a másik tanárnőnk, kezében egy hatalmas tálcával. Meglepődtünk. Egy pillanatig csend költözött osztálytermünkbe. Az osztálytársammal egymásra néztünk, majd elindultunk tanáraink felé két reklámszatyorral. Barátnőm Éva, útközben megkérdezte tőlem, hogy kinek szeretném átadni az ajándékot. Én is, és valószínűleg ő is tudta a választ. Majd odaléptünk hozzájuk.
– Szeretném az osztály nevében megköszönni a lelkiismeretes munkádat – mondtam, miközben kezem nyújtotta felé a csomagot.
– Köszönöm szépen – felelte tanárnő.
– És puszi is van? – kérdeztem mosolyogva.
Természetesen volt, és ugyanígy odamentem megköszönni a munkáját a másik tanárnőnek is. Ő nevetve megjegyezte, hogy azért nem adott puszit a másik osztálytársamnak sem, mert meg van fázva. Nevettünk, majd visszamentünk a helyünkre. Néma csend következett. Mindenki figyelte a két lányt, ahogy kezeik bontották a csomagjainkat. Ünnepies, családias atmoszféra jellemezte a hangulatot. Tekintetem körbejárta a termet, miközben elemezte osztálytársaim arcát, majd ismét a két tanárnőn pihent meg.
– Nagyon szép, még a csomagolás is! – adott hangot érzéseinek a fiatalabb.
– Ezért késtünk el reggel az óráról, mert otthon csomagolta az Éva – feleltem.
– Igen. Gondolom – mondta mosolyogva.
Eközben a másik tanárnő csak némán bontogatta a csomagját.
– Ilyen szép és különleges ajándékot még nem is kaptunk. Talán virágot, de ez igazán szép, és egyedi – felelte, miközben szemeivel nézegette a díszes fa dobozt.
Másik „Marcsink”, pedig elkezdte olvasgatni a fazekas által egyedire megkreált tálat, melynek kívül az oldalán mintázatot adva, az osztály névsora volt olvasható. A közepén, pedig egy angol szöveg ,,Simplicity is an advanced course!” volt látható, alatta az iskola nevével, és a tanfolyam befejezésének dátumával. Az asztalon lévő csomagban ott maradt még egy-egy könyv ,,Aranyköpések” felirattal. Krémszínű, szövetkötésén aranyszínű betűkkel, félkör alakban volt ráírva a szöveg, alatta egy kis mintával, évszámmal. Ők is észrevették, hogy valami még ott lapul a csomagban. Mind a ketten kezükbe vették, és el kezdték lapozgatni az öt hónap alatt összegyűlt közös, vicces megszólalásainkat. Láttuk, ahogy mosolyognak és mutogatják egymásnak a vicceket.
– Nézd! Ez jó… – jegyezte meg egyikőjük.
– Ez is, emlékszel? – reagált rá a másik tanárnőnk.
– ,,Értelmes dolgot írt valaki” – olvasta fel mosolyogva saját korábbi mondatát a könyvből a fiatalabbik. Azért tudjátok, hogy ezt nem így gondoltam! – jegyezte meg nevetve.
Jó volt elnézni őket, a tanárainkat, akik e pillanatokra gyermekekké váltak, a meghatódottság, és az öröm ízei miatt.
– Ki kötötte be? – hangzott felénk a kérdés.
– Egyik könyvkötő barátom, a posta közelében, de hozzá a designe-t én választottam ki… Vele.
– Kinek volt az ötlete? Az aranyköpéseknek a kinyomtatása.
Néma csönd. Majd kis idő elteltével megszólalt mellettem ülő osztálytársam.
– Erikától származik.
– Ezt mindannyian készítettük, mindenki benne szerepel a saját megszólalásával – feleltem. Tulajdonképpen az emlékkönyvembe volt bele ragasztgatva, amit mindenkinek oda adtam, hogy írjon, rajzoljon bele. És akkor mondták a többiek is, hogy ez milyen jó dolog. Ezért támadt ez az ötletem… Szétnéztem magunkon, de nem igazán tudtam mire vélni a nagy csöndet, meglepett arcokat. Kis idő elteltével Marcsi tanárnőnk (mindkettő Marcsi) két kis tasakkal a kezében, mindenkihez egyenként odament, és oda adott nekünk egy kis kagylót, és egy kis csokit, rajta kis műanyag pillangóval. Úgy tette ezt a felnőttképzésen, mintha mindenkinek egy-egy darabot adott volna a szívéből. Ugyanígy végig haladt egy tálcával is, és mindenkit megkínált az otthon készített süteményével.
– A csokit csak a nyelvvizsga után szabad elfogyasztani – mondta mosollyal az arcán.
Majd az osztály közepén megállva felolvasott nekünk egy könyvből egy részletet, erőt és hitet adva a másnapi nyelvvizsgánkra. Megható volt, talán azért is, mert sok képzésen vettem már részt, de ennyi érzelemmel, emberi értékekkel még nem találkoztam sehol.
Biztos vagyok benne, hogy még egy tanár sem adott minden egyes diákjának kedveskedve apróságokat, és saját készítésű süteményeket a tanfolyam végeztével. Azzal is tisztába vagyok mennyire elfoglalt a másik, és mindezek ellenére is saját szabadidejét feláldozta ránk. A felolvasása végére hangzavar lett, mert már fél lábbal mindenki a másnapi vizsgára tartott. Megköszöntük egymásnak (Ők a tanárok és MI a diákok) ezt a kemény munkával eltelt öt hónapot, és mindenki elindult az ajtó felé.
Vizsga napján
Másnap reggel autóval utaztunk át Sarkadra, a vizsga helyszínére. Tanárnőnk útközben meghatódva mesélte, hogy milyen nagy örömet szereztünk nekik előző napi ajándékainkkal. Amit felvittek a főnökükhöz megmutatni, aki azt mondta nekik, hogy nagyon becsüljék meg, mert nem szokott gyakran előfordulni ilyen. Aztán otthon, átvitte még megmutatni a szomszédjának, édesanyjának, élettársának és az ismerőseinek. Én mosolyogva jegyeztem meg, hogy ,,úgy megsétáltattad a „fazekunkat” (ami kerámia tál volt), mint más ember a kutyáját.” Nevettünk. Jó volt éreznünk, hogy örömet, boldogságot szereztünk másoknak ajándékainkkal. Egyébként is, adni mindig jobb, mint kapni!!! Majd rövid időn belül megérkeztünk a vizsga helyszínre.
Én próbáltam az utolsó pillanatot is kihasználva tanulni, miközben a mellettem ülő teacher szórakoztatott.
– Minek ilyenkor már tanulni? Mit tanulsz Erika? – kérdezte, miközben nevetve felolvasta füzetemből a levelezési sémáknál szerepelt elbúcsúzási mondataimat. Ezt tanulod, hogy Love, Erika… Love, Erika... Love, Erika…
– Igen, egész biztosan, ezt tanulom. Ne incselkedj! – mondtam.
– Jól van, csak tanuljál – felelte.
Szétnéztem a stressztől megrészegült osztálytársaimon, miközben elindultunk a terem felé. Megálltam dobogó szívvel a torkomban az ajtónál, és visszanéztem tanárnőre, aki küldött egy biztató mosolyt felém. Csak álltam, néztem rá, és eszembe jutottak a reggel elolvasott sms sorok.
,,…Tudod, a fény harcosa vagy. Bízz magadban! Minden rendben lesz holnap! Ne maradj most fent sokáig! Jó éjt! J”
Majd becsukódott az ajtó. Amikor kiosztották a feladatlapokat, egyszerűen dekoncentráltá váltam. Egy üres fehér lapot láttam magam előtt a rajta lévő fekete betűket, nem értelmezte agyam. Mindez húsz percig tartott. Olvastam a sorokat és nem értettem, hogy mit olvasok. Ilyen még soha életemben nem fordult elő velem. Végignéztem az osztálytársaimon is, és szintén ezt véltem felfedezni mások arcán is, hogy többen nem álltunk a helyzet magaslatán.
My software is freezing in my head at the moment. Memory card is full – tagadta meg a gondolkodás minden formáját agyam.
A readinges első feladatban egy daily rutin hiányzó mondatainak betűjét kellett beírni az üres helyekre. Az volt a bökkenő, hogy szerintünk egy helyre több megoldást is be lehetett volna írni. A második feladat tartalmilag két különálló részből állt. Egyik része egy katasztrófát írt le, míg a második része a csokoládé evészetről szólt. A beírnivaló mondatok pedig nem voltak tartalmilag szétválasztva. Annyira kevés volt rá az idő, hogy a szövegkörnyezetet nem is nagyon tudtam elolvasni, csak a megoldanivaló mondatokat.
A writinges feladatban két levelet kellett írni kétszer huszonöt percben, százhúsz szóban. Egy bocsánatkérő hivatalos levelet a tanárnak, és egy baráti hangvételűt a barátnak, természetesen a megadott szempontok alapján. Katasztrófa! Én még magyarul sem tudok ennyi idő alatt összehozni egy fogalmazást. Na jó, azért talán túloztam egy kicsit. J
A listeninges feladat egyenlő volt a katasztrófák katasztrófájának négyzetével. Eddig szerettem Mr. Beant, de amióta a vizsgán az ő interjúja volt a feladat, azóta csökkent az iránta érzett rajongásom. Nem tudtam, hogy az interjút próbáljam megérteni, vagy a feladatlapon próbáljam megkeresni a természetesen nem sorban elhangzó kérdéseket és válaszokat. Amíg kerestem a feladatlapon, hogy hol van a szöveg, addig nem tudtam hallgatni/figyelni a szöveget. S a második részében pedig beírni kellett volna a hallott szöveget értelemszerűen a hiányzó helyekre. Szintén rémes volt.
Szünetben mindenki lógatott fejjel ült a padon. Mindannyian kezünkben szorongattuk az előző nap tanárnőnktől kapott kis csokoládét és a kagylót. Az egyik fiú osztálytársam bohóckodva bele tette fülébe a kis kagylót, miközben megjegyezte, hogy nem hallja a tenger vizének hangját. Utána átkarolta tanárnőnket a srác, majd saját stílusában, viccesen tett egy kijelentést.
Mindenki azt mondta, hogy a szokásosnál is nehezebb volt a vizsgafeladat, ezt az osztályunkkal együtt vizsgázó emberek is kijelentették, akik túl voltak már pár sikertelen angol nyelvvizsgán.
A suli maximális volt, a képzés, tanárok szinték professzionálisak voltak, de a képzési idő, az-az öt hónap a nulláról indulva borzasztóan rövidnek bizonyult. Nagyon kemény munka állt a hátunk mögött, mind a tanárok, mind a tanulók részéről. Nagyon sokféle feladatokat, gyakorlatokat oldottunk meg, minden érthetően el lett magyarázva, és sokat is készültünk rá. Mégis úgy éreztük, hogy a munkánk eredménye nem állt egyenes arányosságban a ráfordított idővel. Én többet vártam el magamtól, de sokan közülünk a kurzus végére teljesen elfáradtak. Nehezen volt követhető a felgyorsult eseményeket. Mégis azt mondom, hogy szép volt ez az öt hónap. Szomorúan bandukoltunk hazafelé. Emlékszem, hogy tanárnőnket is nagyon megviselték a történtek, aki szomorúan az autóban ülve meredt maga elé.
– Tegnap még minden olyan szép volt, meg az egész öt hónap. Jó lett volna, ha a végén nem kellett volna vizsgát tenni – jegyezte meg halkan, kedvesen.
– Ez jó. És akkor miért jelentkeztünk? Hát pont a végkimenetel lett volna a lényeg – jegyeztem meg negativisztikusan. A szituációra haragudtam s nem rá.
– Tudom – mosolyogta. Mindegy – súgta maga elé elkedvetlenedve.
– Most nehogy szomorú legyél. Ez nem rajtatok, meg a képzésen múlott. Nehéz volt – reagáltam én.
Úgy éreztem, hogy tanárnőnket majdhogynem jobban megviselte ez az egész, mint minket, hogy nem úgy sikerült írásbelink, ahogyan azt vártuk!!! SAJNOS!!!
Én azért mindenkinek köszönetet szeretnék mondani. A tanárainknak a munkájukért és önmagunknak a küzdelemért. Ha másból nem is vizsgáztunk ötösre, emberségességből azt hiszem IGEN! Megtettünk minden tőlünk telhetőt, és mások munkáját megköszönve örömet tudtunk szerezni tanárainknak a meglepetéseinkkel.
KÖSZÖNÖM MINDENKINEK, HOGY AZ OSZTÁLYTÁRSAITOK LEHETTEM. SOK SZERENCSÉT, KITARTÁST AZ ÉLETHEZ, ÉS PUSZIT KÜLDÖK MINDENKINEK!!!
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Eddig 2 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Evelyne Langerh (#5511) | 2008. november 10. 20:03 |
Igen, és büszke vagyok, a két profi tanárunkra, meg a sulira, a legjobbak. Megtörtént minden így ahogy le van írva. És csodálatos érzés volt közöttük lennem. E. | |
| |
2. Mano Manoka (#5510) | 2008. november 10. 19:40 |
Aranyos történet, ilyen is létezik? | |
| |
