A Laki-köd, avagy június figyelemreméltó fagya - 4.
Dátum: 2008. október 01. 09:53Műfaj: NovellaCimkék: fagy, hőség, éhínség, európa, természeti katasztrófa, vulkán kitörés, izland, anglia, klimatikus változás, köd |  |
1783 nyara, Izland. Iszonyú intenzitással tört ki a Laki vulkán, melyről már mindenki azt gondolta, hogy régen kihunyt. A pusztítás nem csak Izlandot sújtotta, a kénes ködfelhőt Európa felé sodorta a szél. A következő években rejtélyes módon megnövekedett a halálozási ráta az egész kontinensen...
Gilbert White, az elismert angol természettudós és ornitológus egy baljós hangulatú október végi estén íróasztalánál ült, és szokásához híven részletes levelet fogalmazott barátjának, Daines Barringtonnak. A tiszteletre méltó Barrington – a Royal Society egyik elismert tagja –, és White évek óta jó barátságot ápoltak; mindkettejüknek közös szenvedélye volt a természet szeretete, azon belül a helyi állat- és növényfajták megfigyelése, s minden megállapításukat fel is jegyezték és rendszerezték. White, aki a Hampshire megyei Selborne-ban született, és itt is élt, Selborne természettörténete és régiségei címmel írta meg nagy művét, míg Barrington, aki Barrington első vicomtjának negyedik fia volt, Kísérletek és megfigyelések a madarak énekéről, valamint Esszé a madarak nyelvezetéről címmel írt értekezéseket.
White észre sem vette, hogy időközben besötétedett. Szorgalmasan rótta a sorokat, miközben a gyertya lassacskán csonkig égett íróasztalán, s a tűz csöndesen ropogott háta mögött a kandallóban. Háziasszonya gőzölgő teát hozott be, s csöndben letette asztala sarkára, majd ugyanilyen észrevétlenül kiment a szobából. De a tudós úgy elmerült munkájában, hogy a tea lassacskán kihűlt az asztalon, anélkül, hogy a férfi megkóstolta volna.
Sok volt a mondanivalója, s most alig győzte papírra vetni. Különös jelenségekre lett figyelmes az utóbbi időben, s ezek legnagyobb része – az elmúlt évek megfigyeléseivel összevetve – bizony aggodalomra adtak okot. Régóta figyelemmel kísérte az évszakok alakulását, s ezek minden hatását a környezetre. Részletes leírásokat adott az elmúlt évek teleiről, nyarairól; az 1781-es nyár – példának okáért – olyan szokatlanul forró volt, hogy a White kertjében termő barackfák gyümölcseinek héja bebarnult, majd lejött a húsról. Az almák pedig szinte megsültek a fákon, zamatuk unalmas és íztelen volt, és nem lehetett eltenni őket télire. De mindez még semmiség volt az elkövetkezendőkhöz képest. 1783 rekkenő nyarán is pusztított a forróság; … a mézharmat olyan gyakori lett, hogy megviselte és elpusztította kertem ékességét. Loncaim, melyek egy egész héten keresztül a legbájosabb és legkedvesebb növények voltak, melyeket szem megpillanthat, a következő hétre a legutálatosabb gazokká váltak; valamiféle nyálkás ragacs borította be őket, és fekete levéltetűk és légyrajok árasztották el teljesen. – írta még korábban. Ugyanakkor a darazsak abnormálisan megemelkedett számáról is említést tett. Másutt pedig így írt a szokatlanul hideg télről – …az örökzöldeken a hó minden nap elolvadt, majd alaposan megfagyott minden éjszaka; úgy, hogy a laurisztinek, babérok, és eperfák úgy festettek három, vagy négy napig, mintha tűzben égtek volna; míg egy hasonló fajta szomszédos ültetvényen, nagy hidegben, ahol azonban a hó egyáltalán nem olvadt el, a növények sértetlenek maradtak. Ettől fogva arra következtetnék, hogy ez az ismétlődő hóolvadás és fagyás az, ami oly végzetes a növényzetre, sokkal inkább, mint maga a hideg súlyossága.
White hunyorogva pillantott fel. Öreg, gyulladt szemei egyre fáradékonyabbak lettek az utóbbi időben. Lassan felállt, hogy köszvényes derekát is kinyújtóztassa, s odacsoszogott az ablakhoz. Nyugtalansága, mely hetek, hónapok óta kínozta, nem csillapodott továbbra sem.
A vérbe áztatott, fakó színű nap ugyan lassan már teljesen lebukott a horizont alá, a bűzös fojtogató, kékes színű köd azonban még mindig itt tekergett kedves fái körül. És ez már hosszú hónapok óta így volt. Eszébe jutottak Henry Bryant-nek a Norfolk Chronicle-ben megjelent sorai: …szokatlan homály terjengett a levegőben, halott csönd volt, és bőséges harmat hullott. William Cowper, egy hertfordshire-i költő pedig így írt ekkoriban: Sokan félnek lefeküdni, földrengéstől tartva; többen pedig azt mondják, hogy a nap fel sem kel, és le sem nyugszik, és nagy magabiztossággal állítják, hogy közeleg az ítélet napja. Máskor meg ezt írta: Oly sokan gyengélkednek ebben az országban a láztól, hogy a földművesek csak nehezen gyűjtik be a betakarítást, a napszámosokat nap, mint nap le kell vinni a földekről, mert képtelenek a munkára, és sokan meghalnak... White pedig ezt írta aznap a naplójába: … a gabonaszárak néhány szántón sárgába fordultak, és úgy festenek, mintha megpörkölődtek volna.
Mindenütt csak a pusztulás, a betegség és a halál. Asztalán már kupacokban tornyosultak a különféle újságok, s ami korábban elképzelhetetlen volt, most vastag hasábokban tudósítottak e különös, baljóslatú időjárási jelenségről, s a nyomában járó pusztításról. Ahogy az első újságok vezércikkei írták, a gyilkos, füstös köd először 1783. június 22.-én érte el Angliát. Az emberek pánikba estek a fakó, vérszínű nap, és a kékes, fullasztó pára láttán, melynek keletkezését és okát nem ismerték. Aztán csak egyre sokasodtak az újságok gyászhírei, melyek a gazdagabb nemesemberek veszteségeiről tudósítottak. A parókiákon pedig csak a névtelen bejegyzések sorai nőttek folyton: a bedfordshire-i Mauldenben a szokásos 4-5 lelket számláló halálozás helyett már 17-en haltak meg, a közeli Cranfieldben csak a nyár folyamán 23 ember halt meg, pedig itt is 5-6 szokott lenni a természetes halálozási ráta. Ampthillben a szokásos 5 fő helyett tizenegyen lettek oda, s ez így ment megyéről megyére, vidékről vidékre. S a szörnyű, fullasztó pára nem válogatott szegény és gazdag, nő és férfi között.
White visszaballagott íróasztalához, s még egyszer visszaolvasta magának a levelet, amit barátjának írt.
Tiszteletre méltó Daines Barrington részére!
1783 nyara megdöbbentő és baljóslatú volt, telve szörnyűséges jelenségekkel; a riadalmat okozó meteorok és borzasztó égzengések mellett, melyek e királyság különböző grófságait tartották félelemben és okoztak aggodalmat, e különös pára, vagy füstös köd, mely hetek óta uralkodik e szigeten, és Európa minden részén, sőt, még határain is túl, a legkülönösebb jelenség, mely az emberi emlékezet semmi ismert képzetéhez sem hasonlítható. Naplóm szerint – úgy találom – hogy e különös eseményt június 23.-tól július 20.-ig bezárólag megemlítettem, mely periódus során a szél minden irányban változott, anélkül, hogy bármiféle változást okozott volna a levegőben. A Nap délben oly kifejezéstelen volt, mint a felhőkkel takart hold, és rozsdaszínű, fakó fényt árasztott a földre, valamint a szobák padlójára, viszont különösen égő színű és vérvörös napfelkeltekor és napnyugtakor. Egész idő alatt a hőség oly heves volt, hogy a mészárosok által árult húst már alig lehetett megenni a leölés utáni napon; és a legyek úgy hemzsegtek a sikátorokban és a sövénykerítések mentén, hogy a lovak megbokrosodtak tőlük, és bárminemű lovaglás kényelmetlenné vált. A vidéki emberek babonás félelemmel nézik a nap vörös, fenyegető képét, és valóban, a legfelvilágosultabb embereknek is van oka a nyugtalanságra; ugyanis Calabriát és Szicília szigetének egy részét egész idő alatt földrengések rázták meg, sőt, e kritikus időszak során Norvégia partjainál is egy vulkán emelkedett ki a tengerből. Ekkor Milton nemes hasonlata jutott eszembe a napról, melyet Elveszett Paradicsomának első könyvében említett, és ez idézet valóban különösen alkalmazható mostanában, mivel a végén egyfajta babonás félelmet említ, mivel az emberek gondolataira nagy hatással vannak az ilyen különös és szokatlan jelenségek.
„-És amint a nap újra felkelvén
Áttekint a lapos, ködös égen,
Megfosztva sugaraitól, vagy mikor a hold mögül
Homályossá fogyatkozva félelmes szürkeséget vetve
A nemzetek felére, és változástól félve
Összezavarodnak a felségek-.”
Illő tisztelettel és megbecsüléssel
Leglekötelezettebb és legalázatosabb szolgája
GIL. WHITE
Gilbert White ekkor még nem sejthette, hogy bár e szörnyű ködöt az őszi szelek október végére szétoszlatták, milyen kemény telek, özönvízzel pusztító tavaszok és őszök, és rekkenően forró nyarak következnek majd még e zord időszakot követően. Az átmeneti időszakok pusztító esői elverték a termést, kimosták az elvetett magokat, megrohasztották a zöldségeket, gyümölcsöket és a gabonát, nőtt az éhínség, a lesoványodott, elgyengült emberek hullottak, mint a legyek, pusztított a pestis és a kolera, nyáron a még esetlegesen megmaradt gyümölcsök a fákon szinte megsültek a forróságban, de a legtöbb helyen már semmi sem termett meg. A telek pedig olyan hidegek és fagyosak voltak, hogy aki véletlenül hosszabb időre kint maradt, annak elfagytak a végtagjai, s a legyengült szervezeteket az üszkösödés kezdte ki. Még a ragyogó napsütést sem lehetett élvezni, mert ahelyett, hogy tartósabb enyhülést hozott volna, a hirtelen olvadás után éjszaka visszafagyott minden, a levegőben pedig éles, jeges tüskécskék szálldostak. A levegő vizes részecskéi voltak ezek, melyek egyszerűen megfagytak sodródás közben. De amilyen aprók és láthatatlanok voltak, olyan fájdalmasan sértették fel az ember bőrét, ha óvatlanul kimerészkedett a szabadba. A kitett termométerek és barométerek üvegei elpattantak a kíméletlen fagyoktól, s lassacskán már hő-mérő eszközökkel mérhetetlen hidegek következtek.
Európára csaknem évtizedes klimatikus katasztrófa köszöntött…
Elnézést, hogy nem rendes műfordításban közöltem a Milton-részletet, de sehol sem leltem rá a magyar fordításra, ezért voltam kénytelen saját fordításommal közölni, holott tudom, ezt nem illik. (A szerző)
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Eddig 5 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Persepolis (#4516) | 2008. október 08. 09:01 |
Igen, talán jobb is, h nem megyünk bele hitvitákba, hiszen nem a mi dolgunk. Nyilván Neked is megvan a saját meggyőződésed, meg nekem is (úgy látom, nem azonos), úgyhogy felesleges lenne egymást győzködni. Meg ez a tér nem is arra való. Egyébként nem emlékszem, hogy kérdéseket tettem volna fel... :)) Nerora pedig a másik cikknél válaszolok(nem Néró!!!) :)) | |
Válasz hozzászólására (#4492). |
|
2. Persepolis (#4481) | 2008. október 07. 09:54 |
Válaszolok Neked a másik cikknél, ahová a válasz oda való: a Gyilkosság. E-mailt írni nincs nagyon időm, mert napközben dolgozom, és ha e-mailt kezdenék írni, akkor belemelegednék, és oldalakat írnék. :))) | |
Válasz hozzászólására (#4457). |
|
3. Persepolis (#4446) | 2008. október 06. 09:34 |
Köszönöm, igyekszem. Remélem, ebben a témában egyetértünk. :))) | |
Válasz hozzászólására (#4363). |
|
4. Persepolis (#4333) | 2008. október 02. 09:52 |
Köszönöm, bár én csak a történelmi hátteréről tudok írni, a szakmai, tudományos nem annyira az én asztalom. Csak mint lelkes önkéntes szószóló tudok tenni vmit az ügy érdekében. De ha ezzel is tudok segíteni, már megérte... | |
| |
5. Persepolis (#4293) | 2008. október 01. 12:38 |
Köszönöm. Sajnos nem lehet elégszer felhívni a figyelmet minderre. De tegnap részt vettem a HP szakmai napján, és örvendetes tényként tapasztaltam, hogy komolyan a zászlójukra tűzték a környezetvédelmet. Bárcsak minden nagyvállalat követné a példájukat. Ugyan ezeket a természeti katasztrófákat mi emberek nem tudjuk megakadályozni, de legalább amiről mi tehetünk, azt próbáljuk meg. Ez a Laki-kitörés egyébként valóban megtörtént, az eddigi egyik legkomolyabb volt a történelem folyamán, lényegében még a nagy francia forradalom kitörésében is közvetetten felelős volt (legalábbis a következményei), mégis feledésbe merült. Holott manapság is bármikor megismétlődhet. De erről a sorozat végén úgyis akarok írni egy összefoglalást és figyelemfelkeltő dokumentációt. | |
| |
