Alkalmi teherhordó
Dátum: 2008. november 21. 17:21Műfaj: NovellaCimkék: fantasy, egypercesek, novella |  |
Világ életemben jobban éreztem magam távol a civilizációtól. Bár napjainkban egyre kevesebb hely nyeri el tetszésemet, ez a hegység mégis tartalmaz valamit a régen volt idők hangulatából. Olyan pozitív nyugalom érzése fog el most is engem
Alkalmi teherhordó
Világ életemben jobban éreztem magam távol a civilizációtól. Bár napjainkban egyre kevesebb hely nyeri el tetszésemet, ez a hegység mégis tartalmaz valamit a régen volt idők hangulatából. Olyan pozitív nyugalom érzése fog el most is engem.
A fák egyre ritkulnak. A kis kanyargó ösvény marad kicsi, ámde kevéssé kanyargó. Ellenben megszaporodnak rajta a kövek, mint vérfakrasok népsűrűsége teliholdas éjjelen.
Jobb oldalt sűrű fenyőerdő terpeszkedik. Mindenféle segédlet nélkül, ha húsz méterre lát el benne halandó szem. Beleképzelhetnék valamilyen tűlevelek közül leselkedő szörnyet, de most nincs kedvem hozzá.
Balra meredek hegyoldal. Olyan, hogyha legurítanál rajta egy elefántot, csak kétszáz méterrel lejjebb állapodna meg. Persze nem csak helyzeti energiájából vesztene, hanem keveselné a megmaradt külső hámrétege 60-70 százalékát is. Mindemellett nagyon csökkenne az életkedve.
Előttem úticélom bujkál, innen még láthatatlan. Első sorban ez a hegy takarja el, melyen már oly régen caplatok felfele. Sebaj, van még elég időm.
Mögöttem alkalmi teherhordóm szuszogása jelzi, nehéz az a zsák. Persze ezért nem is én cipelem.
Talpam alatt az út lassan tovább halad.
Felettem az égen kósza felhők takarják néha a napot. Vagy csak a nap rejti felhők mögé a tekintetét, mivel nem kíváncsi rám.
Meg tudom érteni. Én is jobban szeretem az éjszaka sötétjét.
Az erdőből hírtelen felhangzik valami csicser, vagy rikács. (Nem vagyok ornitológus.) Ahogy odapillantok, egy madarat látok manőverezni az ágak között.
Erről egy vers jut eszembe, a címére már nem emlékszem.
valami őrült gondolat
valami esős és ködös tájon
valami madár száll felém
lehulló tollát megtalálom
valami őrült remegés
valami hiány ha nem vagy velem
valami madár repül tovább
többi tollát is megkeresem
valami őrült fut tovább
azt hiszem igen én vagyok
valami őrült éji madár
felhők között szárnyalok
- Messze vagyunk még? Meleg van és dög nehéz ez a cucc.
- Mondtam, hogy nem lesz sétagalopp. A tóig kissé meredek ez az ösvény, de kibírod, nem?
- Persze. Sétagalopp… Van még sör?
- Nesze – húzok elő egy dobozzal az oldalamon lógó hűtőtáskából.
- Höhö, díjazom a minőséget – közli, majd húsz másodperc alatt tünteti el a fél litert.
- Nyomás tovább – adom ki az utasítást, s összevont szemöldökkel nézem, ahogy az üres sörös dobozt ledobja a meredek hegyoldalon. Később össze fogom szedetni vele. Ez felvidít.
E nem túl szimpatikus egyént még reggel szedtem össze a lenti faluban, indulás előtt. Hírtelen jött ötlet volt, ahogy megláttam a helyi kocsmában. A korai időpont ellenére már egy korsót dédelgetett, s bambán bámulta a falon mászkáló legyeket.
Az igazat persze nem mondhattam el. Előadtam neki egy kitalált történetet, holmi vadkempingezésről, s mikor elővettem pár bankjegyet, már nyert ügyem volt. Látszott rajta, hogy szerinte jó üzletet kötött velem. Ez a helyzet nekem is megfelelt.
- Messze vagyunk még? Dög nehéz ez a vacak.
- Már nincs sok hátra.
- Adj egy sört! – Ez már inkább felszólításként hangzik, ezért úgy döntök, itt az idő.
- Rendben, pihenjünk egy keveset. Maradt még két doboz, igyál egyet.
- Oké – derül fel erre a lehetőségre. Leül egy útmenti nagyobb sziklára, s mohón nekilát az elpusztításának.
Hátizsákomból előveszem kedvenc nyílpuskámat. Nem egyszerű lövedéket helyezek bele, hanem egy speciálisat. Eredeti fa vessző, kimondottan erre a célra. A belevésett rúnákat csak nehezen tudnám kisilabizálni, de nincs rá szükségem. Én magam készítettem, és nem először fogom használni.
Kibiztosítom a fegyvert, célra emelem, majd útjára küldöm a hírtelen halált.
Mindezek után kényelmesen a zsákhoz sétálok, és kiveszek belőle egy-két nélkülözhetetlen komponenst. Időm van, senki nem fog zavarni itt fent.
- Indulás! – adom ki a parancsot.
A zombi engedelmesen kezdi el menetelését. Nem szuszog, nem morog, nem berzenkedik a nehéz zsák miatt.
Vidáman mosolyogva kortyolok bele az utolsó megmaradt hűvös Stella Artois-ba, s egyik kedvenc dalomat dúdolgatva indulok el én is. Teherhordóm bal szemében rezgő nyílvesszőm adja az ütemet.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketMég nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
