Alkonyfény
Dátum: 2009. november 19. 14:44Műfaj: NovellaCimkék: szerelem, magzat, csalódás |  |
A fiatal szerelmesek gyakran hiszik, hogy erős érzelmeik mindent legyőznek, minden bajtól megvédik őket. Aztán kénytelenek saját bőrükön megtapasztalni, hogy egy apró hiba is elég, és máris olyan helyre kerültek, ahonnan nincs visszaút.
Alkonyatkor a város megszépült. Amúgy sem volt csúf hely. De aki hajlandó volt észrevenni a közeledő éj változatos fényeit, azt mindig elkápráztatták, ahogy különös gyengédséggel élővé, valóban széppé olvasztották a „nem csúfat”.
Az alkonyban kifelé tekintő, sötét hajú lányon látszott: nehezen áll már hosszú ideig, elnehezült hasa hamar elfárasztja vékony lábait, de nem bírt ellenállni a varázsos fények csáberejének. Amikor ennek a fényjátéknak a hangulatával feküdt le, mindig szép, ringató álmok kényeztették. Nem ért a szívéhez a félelem, a magány. És álmai ugyanolyan tündéri fényekből, árnyalatokból szövődtek, mint az est maga. Béke költözött a szívébe ezektől a pillanatoktól, ha csak egy-egy éjszakára is.
Ezen az estén a varázs nem működött. A lány minden erőfeszítése ellenére csak vakon meredt kifelé. Nem tudott feloldódni a szépségben. Növekvő gyermekére gondolt, az apjára, és arra, aki az apja lehetett volna. Nagyon örült a babának, a két férfi közül viszont egyiket sem tudta már magához tartozónak érezni. Szokatlan volt, hogy ez a gondolat nem fájt.
Örült, hogy keze alá simuló hasa máris olyan szokatlanul terebélyes, biztosítva őt valóságosságáról. Türelmetlenséget érzett, szerette volna végre érinteni a babát, akivel csak a saját testének védő falán át érintkezhetett eddig. Ez a türelmetlenség azonban nem gátolta abban, hogy terhességének minden pillanatát, még azokat is, amelyek nyűgöt jelentettek, ne élvezze maradéktalanul.
Lassan elcsitult benne a szorongató nyugtalanság, a kicsi csendes úszkálása észrevétlenül tovalebegtette a sötét felhőket. Érezte, hogy nem eshet baja, amíg ez a csöppség benne él. Mintha valami burokban feküdt volna maga is, olyan burokban, amely minden rosszat kívül rekeszt.
Már elérte a lelkét a naplemente is, szépsége mégiscsak megtalálta az utat hozzá. Elmosolyodott.
És ekkor, a béke pillanatában, amikor végre elfogadta magányát, nyílt az ajtó, és Ő belépett. A lány szája kiszáradt, torka elszorult. Nem kellett megfordulnia, hogy tudja, Ő az, nem lehet más. Dermedt testében részegen, páni rémülettől és boldog örömtől meglóduló szíve biztosan jelezte, hogy nem felejtett, bármikor, bármennyi idő múlva is felismerte volna a szeretett lépteket. A múlt már nem emlék volt. Máris elmúlt a nehezen kivárt közöny, és a lány nem akart megfordulni.
Agya buta örömmel visszhangozta: „Ő az!”, s közben egész lelke azt kívánta, bár tévedne. Hirtelen megbánta azt a néhány ostoba bosszú-hetet, de már nem tudta elrejteni az eredményét. Hasán feledett keze alatt a titkot rejtő, feszülő nyugalom ezúttal nem nyugtatta meg őt is. Hirtelen, először, amióta tudott a létezéséről, szenvedélyesen gyűlölte a gyermeket, akit addig ismeretlenül, látatlanul úgy szeretett, akit annyira vágyott már a karjába venni, akihez beszélt magányában – mert megakadályozta, hogy megforduljon és a férfi nyakába vesse magát, miként szerette volna. Hidegen, élesen érezte, hogy bármit megtenne, csak az a gyerek eltűnjön belőle, mielőtt Ő észreveszi, hogy megfordulhasson, megölelhesse, szerethesse változatlanul.
Nem tett semmit, nem moccant. Várt, hátha elmúlik az egész, talán elmúlik.
A kicsi maradt, a férfi várt. A lány fejében kétségbeesett gondolatok kergetőztek – „Miért jön most már, amikor olyan fájón késő?!” – szemében maró könnycseppek küzdöttek a kicsordulásért.
Végül mégis megfordult, igyekezvén elrejteni örömét, bánatát. A férfi ott állt, valóban ő volt, és mosolygott. Szívdobogtató mosolyától a lány megremegett. Ahogy az arcáról az a forró tekintet lefelé indult, ő úgy érezte, égeti a testét.
A kávészín szemek egy pillanatnyi megtorpanás után szinte végigsimítottak a gömbölyded, középütt kissé kihegyesedő pocakon. A lány megzavarodott. Nem erre számított. Még élesen emlékezett a férfi távozása előtti estére, amikor bálványa önmagát döntötte romba, miután ő ragyogva közölte vele, – bár akkor még elhamarkodottan – hogy esetleg babája lesz.
De most a férfi láthatóan örült. A fiatal lány szájszéle megremegett.
Örömét hamar elnyomta a felismerés, hogy a férfi magáénak hiszi a kicsit. És hirtelen a csalódás, döbbent öröm helyébe mindent betöltő harag lépett. Nem látta a férfit több mint hét hónapja. Elfeledte végre. És most csak megjelent, ő pedig… Hogy gyűlölhette a gyerekét miatta, akár csak egy pillanatig is?! Keménység költözött a szívébe, ha szilárdultában még kissé ingatag volt is.
A férfikéz a dudori pocak felé emelkedett, hogy megérintse. A lány hátralépett, egészen az ablakig. Nem akarta az érintést. Ekkor a férfi beszélni kezdett, üresen kopogó szavakat hullatott elé, de ő nem akarta őket. Nem felelt. De a szavaknál is egyértelműbb közlést hordozott, amikor az ismerős, hullámzó mozgást érezve, ösztönösen felemelte a kezét. Ahogy a férfitól megtagadott mozdulattal a hasára simította a tenyerét, öntudatlanul elzárta a kettőjük közti utat. A szavak áradata megszakadt.
A lány érezte mozdulata hatását, mégsem engedte le a kezét, amelyre a férfi mereven bámult, egész pontosan a gyűrűre, ami rég nem volt már ott. Egymásra néztek, a lány látta, hogy a férfi mást várt. Ő is. Szerette volna, ha a férfi átöleli, mint álmaiban. De amikor az kétségeit, indulatait legyőzve megtette, ő nem érzett semmit. Egy kis idő után, mintha mégis… a keménysége hiába küzdött, ő mindent félresöpörve, önmagát is legyőzve átkarolta a rég hiányolt, szeretett férfi nyakát. Szerette, nagyon szerette, nem akart semmit, csak így maradni, sokáig, míg minden elrendeződik.
A férfi azonban eltolta magától, szólni akart. A lány nem akarta hallani, de nem tudott mit mondani, hogy elhallgattassa. Leejtette a karját. Csüggedten, megadóan hallgatott. A férfi pedig arról beszélt, hogy minden rendben lesz, és nagyon örül a babának.
A lány kis híján elsírta magát végre. Ehelyett ellépett a férfi mellett, mert az már túl közel volt. Ő utána fordult, és folytatta. Arról beszélt, nemsoká megszületik a gyermekük…
A lány újra átélte az elmúlt hét hónapot, amikor az a növekvő dombocska töltötte ki a napjait, amikor csak az akadályozta meg, hogy az önsajnálat teljesen elborítsa, amikor az az ismeretlen kis „ő” volt a jövő, és nagyon szégyellte előbbi gyűlöletét. Halkan, élesen a férfi szavába vágott:
– Ő csak az enyém.
Ez hidegen hangzott, és elutasítóan. Nem ezt akarta mondani. Tudta, hogy a férfi azt fogja mondani, hogy ő az apja, az övé is. Amikor kimondta, már nem volt visszaút. Ha az övé lehetne! Miért nem az övé?!
Lassan felé fordulva a lány alig észrevehető, de elszántan határozott fejmozdulattal értésére adta: téved. Nézte a szemét, a benne váltakozó dühöt, szomorúságot, ahogy a férfi küzdött magával, majd szó nélkül elment.
A lányban felötlött, hogy az egész rettenetes, kínzó jelenet alatt csak egyszer szólalt meg. Egyetlen mondat is elég? Elmondhatott volna mindent, hogy szereti a férfit, és hogy egy ideig mégis engedte, hogy valaki más szeresse őt, mert a férfi nem volt sehol, és mert ő nélküle nem tudta magát sem szeretni. De nem mondott semmit, csak állt. A férfi pedig elment, megint. Örökre. A lány válla megroskadt.
Aztán a baba ismét mozdult. Két hónap, és végre a karjába veheti. Már csak két hónap.
HAMAROSAN MEGJELENŐ REGÉNYEMRŐL INFORMÁCIÓ, ELŐRENDELÉSI LEHETŐSÉG: HTTP://NELAHMORED.HUPONT.HU/
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikketMég nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
