Állati átverés
Dátum: 2008. április 13. 11:18Műfaj: NovellaCimkék: család, átverés, állat, állatkert, vidék |  |
Apa kocsit hajt. Türelmesen, figyelmesen. Anyuka mellette épp a térképet bújja: keresik az apró települést, amelyről már annyi jót olvastak az útikönyvekben. Parkok, virágok, vendégszerető helyiek, természetvédelmi tanösvény a folyó partján – és még vadasparkjuk is van!
Apa kocsit hajt. Türelmesen, figyelmesen. Anyuka mellette épp a térképet bújja: keresik az apró települést, amelyről már annyi jót olvastak az útikönyvekben. Parkok, virágok, vendégszerető helyiek, természetvédelmi tanösvény a folyó partján – és még vadasparkjuk is van! Anna és Kati, a két gyerek biztosan szeretni fogják. Megerősítésül a gondolatra, a két kislány szája persze be nem áll a kocsi hátuljában, készült nagyban a leltár: kell találni vízilót, zsiráfot, tevét és majmokat, na, azt mindenképpen.
– A következő útnál balra, és aztán majd jobbra. Itt mutatja! – vezeti ujjával az autót Fruzsina. Férje odapillant, csak ellenőrzésképp, de engedelmesen kiteszi az irányjelzőt. Mindketten hosszú ideje készültek már erre a közös, családi hétvégére, szervezték az időt, a programot. Félretették azt a keveset, amit lehetett, hogy ma semmi ne legyen elérhetetlen. Fárasztó, lélektelen roboton voltak túl mindketten, a férfi egy hivatalban dolgozott informatikusként, felesége pedig simlis vállalkozónak könyvelve kereste az örök kiskapukat, gyakran hajnalig.
A kistelepülés templomtornya lassan feltűnt a horizonton.
– Odaértünk már? – türelmetlenkedik Panna.
– Még egy kicsit kell menni – jelenti ki Kati magabiztosan.
– Türelem! – mondja Feri, és megfékezi a kocsit a település határát jelző tábla előtt. Takaros, kis házak, gyönyörűen rendben tartott virágoskertek között utaznak.
– Figyeld a táblákat, Anya! – mondja a férfi, de közben ő is pislog, hátha észrevesz valamit. A főúton gyorsan a település másik végére érnek, de semmit nem találnak. Megfordulnak, újrakezdik, immár lassabban. Semmi. Végül egy kis boltot találnak, ahonnan épp fejkendős néni indul hazafelé. Feri megáll, és letekeri az ablakot.
– Bocsánat, hol találjuk az állatkertet? – kérdezi.
– Állatkertet? Na, az van a drótos Miskánál, hogy vinné el a fene! Mindig hozzám fújja a szagát a szél – tör ki a néne. – Nem is volna szabad ennyi jószágot összezsúfolni akkora helyen.
– De merre találom? – próbálja útját állni a szóáradatnak a férfi.
– A második utcán forduljon jobbra, aztán az utolsó ház – mondja a néni, és felkászálódik a biciklire. Feri is sebességbe kapcsol, a lányok egyre türelmetlenebbek. A mondott ház elég rossz állapotban áll. Kopott fű az udvaron, egy lovaskocsi, ajtó helyett egy pokróc leng. A család kikászálódik az autóból. A rozzant akáckerítés mellett nem találják a csengőt, vagy bármilyen eszközt, amivel jelezhetik, ott vannak. Tanácstalanul állnak néhány pillanatig, amikor egy öreg férfi fejét lehúzva kilép a házból.
– Jó napot! – kiabálja Feri. Az öreg kinéz rájuk, és még mélyebben homlokába húzza simlisapkáját. Kelletlenül indul a kerítés felé.
– Mi tetszik? – böki ki, amikor közelebb ér.
– A vadasparkot keressük – mondja a férfi. A gyerekei izgatottan nyüzsögnek a kerítés mellett.
– A micsodát? – kérdez vissza az öreg.
– Az állatokat – pontosít Feri. Az öreg szótlanul néz néhány pillanatig.
– Állatok? Hát, vannak, azok vannak. Ott hátul.
– Megnézhetjük akkor? – próbálkozik a férfi.
– Bánja a rosseb – vonja meg a vállát az öreg. – Jöjjenek beljebb.
Feri megfogja nagyobbik lánya kezét, és belépnek az udvarba. A koszos, fehér kutya felemeli a fejét, de látja, a gazda nyitja a kaput, ezért visszahajtja a mancsaira, és újra lehunyja a szemét.
– Mennyi a belépő? – kérdezi zavartan Fruzsina az öregre nézve. A bácsi megvakarja a füle tövét.
– Mit szeretne? – kérdez vissza végül angyali türelemmel.
– Hogy mennyit kell fizetni?
– Miért akar fizetni? – értetlenkedik.
– Hát, hogy körbevezet a parkban – mondja Fruzsina bizonytalanul. Az öreg szótlanul nézi a kutyáját. Eszébe jut, hogy kisunokájának vinni kellene valamit a neve napjára.
– Ötszáz forint – böki ki. Megint a kisunokájára gondol. – De a gyereknek kétszáz.
Fruzsina belenyúl a tárcájába, és átadja az összeget. Az öreg gondosan félbehajtja, és zsebre teszi. – Jöjjenek – mondja nagylelkűen, és elindul az udvar belseje felé.
– Istálló! – szólal meg pár lépés múlva a roskatag épületre mutatva. A homályban két tehén kérődzik csöndben, kicsit távolabb egy öreg, sovány ló tűri sorsát. A gyerekek tátott szájjal lépnek be és nézik a hatalmas állatokat. Nagyvárosban születettek, a csokoládégyár lila jószágán túl sosem láttak valódi állatot.
– Marcsi, meg a Jolán – mondja az öreg a két tehénre mutatva.
– Apa, apa, meg lehet simogatni? – kérdezi a kisebbik lány.
– Lehet? – fordul az öreg felé a férfi.
– Felőlem – von vállat az öreg. A kicsik közelebb óvatoskodnak az állatokhoz, amelyek egykedvűen lengetik farkukat. Feri felemeli Pannát, aztán Katit, akik óvatosan simogatják a meleg, szőrös testet.
– Puha – jelenti ki Kati. Lassan továbbindulnak. A hátsó udvarban, egy viszonylag nagy területen tyúkok kapirgálnak, kék-három nagydarab pulyka mellett. A kakas méltóságteljesen tekint a váratlan látogatókra. A gyerekek lassan közelebb vonulnak. A tyúkok először csak igyekeznek kitérni az útból, aztán valóban iszkolnak. Panna és Kata megpróbálják utolérni őket, de a látszólag lomha állatok szaporára fogják, ha a sorsukról van szó.
– Idenézz! Gyíkocska! – kiált fel Panna hirtelen. Odaguggolnak a kő mellé, ahol a hüllő melengeti magát a napon, egyelőre mit sem sejtve az emberekről. Panna odanyúl, hogy megfogja, de a gyík gyorsabb, elillan a gazok között.
– Cica! – mutat a felbukkanó öreg kandúrra Kati.
– Ejj, az öreganyád, megint a tyúkok közt kujtorogsz? – mordul fel az öreg is, és lehajolva egy követ dob a macska felé. Az persze tudja, hogy gazdája nem elég pontos, ezért lassan, méltóságteljesen távozik a színről.
– Nézd, virág! – mutatja testvérének újra Kati. Újra leguggolva figyelmesen nézik az épp szirmait bontó gyermekláncfüvet.
– El lehet lőni – mondja Feri, és már mutatja is: hüvelyujja és mutatóujja közé fogva a szárat, messzire pöccinti a tányért. A gyerekek egyre ügyesebben próbálják utána csinálni.
Lassan eltelik az idő, elfogytak az állatok.
– Köszönjük szépen! – mondja az öregnek Fruzsina végül.
– Igazán… – morogja az öreg.
– Viszontlátásra – köszön Feri.
– Alászolgája – mondja az öreg, és behajtja mögöttük a kertkaput.
Apa kocsit hajt, hazafelé, figyelmesen. A gyerek szája persze be nem áll.
– Láttad, hogy szedte a tyúkocska a szemet? – ordítja a kicsit nevetve.
– És… és…, amikor a tehén pisilt? – tódítja a nagyobbik kacagva.
– És amikor a ló tüsszentett? És amikor a kutya kakilt? És… és… – vágnak egymás szavába harsányan. Feri szótlan felesége térdére teszi kezét, Fruzsina pedig ránéz. Mindketten tudják, hogy elég alaposan átverték őket, ennek ellenére különös, meleg jóérzés hullámzik bennük.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
