vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

A nabateusok függetlenségének titka a világpolitika tükrében

Szerző: PersepolisDátum: 2008. március 31. 15:54 Műfaj: SzakirodalomCimkék: petra, sivatag, róma, hellénizmus, ókor, nabateusok, arábia, kereskedelem, zsidók, történelem

Aki járt már Jordániában, a csodálatos, rózsaszín kőbevájt városban, Petrában, az átérezhette már ennek a titokzatos népnek a szellemiségét, gondolkodásmódját és kultúráját. Aki még nem járt ott, annak csak ajánlani tudom, hogy keresse fel a Kősziklát.

„Az arabok szabadságszeretők, a szabad ég alatt élnek, és hazájukul egy források, folyók nélküli vidéket választottak. Nincsenek búzamezőik, sem erdőségeik, nem isznak bort, s nem építenek házakat. E törvények megszegőit halállal büntetik. Egyes törzsek tevéket, mások kisebb szarvasmarhákat tenyésztenek.

Egyik törzsük, a csupán tízezer férfit számláló nabateusok híresek gazdagságukról. A Mediterrán országoknak tömjént, mirhát és egyéb fűszereket adnak el, melyeket a déli Arabia Felixből szereznek be. Országuk – víz híján – az ellenség számára áthatolhatatlan, de a nabateusoknak olyan esővízgyűjtő ciszternáik vannak, melyek helyét csupán a helyi lakosok ismerik. Állataikat csak háromnaponta itatják, hogy képessé tegyék azokat egy víz nélküli vidéken történő átvonulásra, vagy ha menekülniük kell. Húst esznek, és tejet isznak, borsot és vízzel higított vadmézet is fogyasztanak.” [1]

A Kr.e. 4. században élt kherszonészoszi származású Kardiai Hieronymos volt az első szerző, aki részletes leírást adott az arabokról, illetve a nabateusokról. Hieronymos Nagy Sándor kortársa volt, majd a zseniális hódító halála után részt vett utódai, a diadochosok háborúiban; először Eumenes, majd Antigonos Monophthalmos, Demetrios Poliorkétés, végül Antigonos Gonatas titkáraként. Így első kézből ismerhette meg a kor formálódó viszonyait. Az Antigonidák megbízásából kinevezték a Holt-tengeri aszfalt-kitermelés főfelügyelőjévé, így behatóan megismerhette korának arab viszonyait és népeit. Élete alkonyán (104 évig élt!) megírta a Nagy Sándor halála utáni háborúk történetét, s Diodorus Siculus, a Kr.e. I. században, Rómában élt görög történetíró az ő művét használta fel 40 könyvből álló történelmi munkájához.[2]

 Nagy Sándor sorozatos hódításai folyamán a görög kultúra az egész akkor ismert világ legnagyobb részén elterjedt. Nem csak Perzsia hódolt meg legyőzhetetlen phalanxai előtt, de eljutott egészen Indiáig is. Kr.e. 323-ban bekövetkezett halála azonban megakasztotta további hódításainak dicsőséges sorát. Halála előtt éppen egy Arábia és Észak-Afrika elleni hadjárat tervei foglalkoztatták.[3]

 „Egyesek azt is feljegyezték, hogy Alexandros tervbe vette hajóval megkerülni Arábia nagy részét, az aithiopsok földjét, Libyát, és az Atlas hegységen túl Gadeiráig lakó nomádokat, egészen a Földközi-tengerig; így aztán, Libyát és Karthágót leigázva, már jogosan nevezték volna az egész Ázsia királyának.” [4]      

 A hellenizmus „világméretű” elterjedése folytán oly mértékben kiszélesedett a korabeli világ látóköre, mint még soha azelőtt. A hellén műveltség kölcsönhatásba lépett a távolibb tájak másfajta kultúráival, s megtermékenyítően hatottak egymásra. Nagy Sándor hatalmas birodalma ugyan alig harminc éven belül részeire esett szét, de az utódállamok görög műveltségű vezetése és újszerű gondolkodása következtében eddig ismeretlen népeket és civilizációkat ismerhetett meg a korabeli Európa.

A nabateus területekkel szomszédos Egyiptomban a Ptolemaiosok dinasztiája uralkodott, míg Szíriában Seleukos utódai voltak hatalmon, s Arábia hovatartozása folyamatosan kettejük konfliktusainak forrása volt. De a nabateusoknak egyedülálló módon, Kr.u. 106-ig sikerült megőrizniük függetlenségüket.    

 Míg a nyugati szerzők meglehetősen későn fedezték fel a nabateus kultúrát, addig a szomszédos népek írásos emlékei között már korábban, a Kr.e. 8-7. században felbukkantak. Az asszír Assur-ban-apli király által legyőzött és megbüntetett népek felsorolásában találkozhatunk egy nabayti vagy nabatu nevű népcsoporttal, akiket minden valószínűség szerint a nabateusokkal lehet azonosítani.

Eredetük még napjainkban is kétséges; egymásnak teljesen ellentmondó vélemények is ismertek származásukat illetően. (A kutatók egy része perzsa bevándorlók leszármazottainak tartja, mások a Negev-sivatagot tekintik őshazájuknak, megint mások Arábia déli részét, Sába királyságát feltételezik az őshazának.)

Egy azonban bizonyos; a Közel-Kelet két nagy sémita népe, az arabok és a zsidók Ábrahámot tartották közös ősüknek. (A zsidók Sára fiától, Izsáktól származtatják magukat, míg az arabok Hágár fiától, Izmaeltől - izmaeliták.)[5]

A nabateusok arab származására pedig, melyet Diodorus Siculus leírása is alátámaszt, Jeremiás könyvében lehet bizonyítékot találni:

 „Ők azonban így válaszoltak: ’Nem iszunk bort, mert ősatyánk, Rechab fia, Jonadab ezt a parancsot hagyta ránk: soha se igyatok bort sem ti, sem fiaitok; ne építsetek házat, ne vessetek szőlőt, ne telepítsetek és ne is birtokoljatok; inkább lakjatok sátrakban egész életetekben, hogy soká élhessetek azon a földön, amelyen idegenként éltek.’” [6]      

 A nabateusok életformája azonban leginkább a Sába területén élő nomád, kereskedő népcsoport életmódjával mutatott rokon vonásokat, s mivel feltételezhető, hogy egy részük az anyaország hanyatlása után észak felé, a korábbi kereskedelmi kapcsolataik folytán már megismert vidékek irányába mozgott, így valószínűsíthető, hogy azonos eredetű népekről beszélhetünk.

Európa és az Arábia déli részén elterülő Sába királysága – mely már a Kr.e. 11. századtól fogva létezett – mindenekelőtt a kereskedelmen keresztül kerültek egymással kapcsolatba, mert Európában ekkoriban nagy volt a kereslet az arab fűszernövények, illetve az arany iránt. Ezeket a termékeket hosszú, kimerítő és igen veszélyes úton – tevekaravánokkal a sivatagon keresztül – juttatták el a levantei kikötőkig (Gáza, Askalon, később Alexandria), ahol azután hajóra rakták őket, s így jutottak el végül Európába.[7]

Arábia földjén termettek tehát az ókor talán legjobban megbecsült, s valószínűleg legdrágább fűszernövényei; a tömjén, és a mirha. Mindkét növényt vallási illetve balzsamozási rítusok alkalmával használták, de a mirha orvosságként és kozmetikumként is jól ismert volt.

Arábia északi területein, elsősorban a Holt-tenger vidékén, pedig aszfaltot (szurkot) termeltek ki, melyet szintén a balzsamozás alkalmával, illetve tömítő anyagként használtak, s melynek kizárólagos kereskedelmi joga a helybeli arabokat, a nabateusokat illette. E három – illetve az arannyal együtt négy – jelentős cikk kereskedelméből származott legendás gazdagságuk,[8] melyet Diodorus Siculus is említett művében. A Biblia is többször utal mindegyikre:

 „…Föltekintve, látták, hogy éppen egy izmáeli karaván közeledik Gileád felől. Tevéik gyógyfűvel, balzsammal és mirhával voltak megrakva, amit Egyiptomba szállítottak.” [9]

„Bementek a házba, meglátták a gyermeket anyjával, Máriával, és leborulva imádták őt. Kinyitották kincsesládáikat, és ajándékokat adtak neki: aranyat, tömjént és mirhát.” [10]

„De amikor már nem tudta tovább rejtegetni, fogott egy gyékénykosarat, bekente szurokkal és gyantával, majd beletette a gyermeket, és kitette a Nílus partján a sás közé.” [11]

„A barbárok (mert a nabateusokat így hívják errefelé) a föld mélyéből származó szurokból tesznek szert jövedelemre, amelyet Egyiptomba szállítanak, ahol a szurkot a halottak mumifikálására használják, mert ha nem teszik hozzá az illatos anyagokhoz, akkor a test nem konzerválódik.”[12]

E luxuscikkek kereskedelme feletti tulajdonjog sarkallta arra a kor legtöbb uralkodóját, hogy meghódítsa e kies, száraz és teljesen terméketlen területet, s megszerezze magának azt a kereskedelmi monopóliumot, amit addig a nabateusok tartottak kezükben.[13] Plutarkhosz is megemlít egy esetet, amikor Nagy Sándor Gáza ostroma után nagy mennyiségű illatszert küld haza:

„A zsákmány java részét elküldte Olümpiasznak, Kleopatrának és barátainak; tanítójának, Leónidasznak is küldött ötszáz talentum tömjént és száz talentum mirrhát, visszaemlékezve egy gyermekkori reménységére. Leónidasz ugyanis, mint mondják, egy alkalommal, mikor Alexandrosz két kézzel szórta a tömjént az áldozati tűzre, így szólt hozzá: ’Majd ha meghódítod az illatszereket termelő vidékeket, Alexandrosz, áldozhatsz bőkezűen, de most takarékoskodj azzal, ami van.’ Alexandrosz levelet is küldött Leónidasznak, s abban ezt írta: ’Küldök neked tömjént és mirrhát bőségesen, hogy ne légy szűkmarkú az istenekhez.’” [14]

Mindezek fényében már érthető, hogy miért is jelentett Arábia az ókori történelem folyamán mindvégig csábító, megszerzendő területet az éppen uralkodó elit számára.

Pedig természeti viszonyai a lehető legmostohább körülmények közé kényszerítették lakóit; azokat, a néhány ezer főt számláló arab törzseket, akik kellőképpen vállalkozó kedvűek voltak ahhoz, hogy ilyen keserves körülmények között is megpróbáljanak megélni ezen a területen.

A csapadék mennyisége a tengertől távolodva, déli és keleti irányban egyre csökken. A Negev „háromszögének” legcsapadékosabb északi területein – Be’er Sheba környékén – is maximum 200-350 mm az évi átlagos csapadékmennyiség, ettől délre, pedig már jóval kevesebb, legfeljebb 50 mm ez az érték. Ez azt jelenti, hogy ilyen körülmények között – általában véve – már nem lehet mezőgazdasági termelést folytatni.[15]

Mégis, a nabateusok kereskedelmükön és állattenyésztésükön kívül, éppen mezőgazdasági termelésükről voltak híresek, melynek művészetét és technikáját minden bizonnyal még sábai korszakukból őrizték meg.

Vitathatatlan, hogy Sába a Kr.e. 11 - 6. század között olyan tapasztalatokat és jártasságot szerzett az öntözéses mezőgazdaság terén, melyek által képes volt a száraz, kopár területeket zöldellő termőföldekké változtatni. Ezt a csodálatos tudást aztán megőrizték azok a nomád törzsek is, akik Sába hanyatlása idején észak felé kezdtek vándorolni, s lassan elfoglalták a Negev-sivatag lakatlan vidékeit, s századokon keresztül virágzó civilizációt hoztak itt létre.[16]

A nomád életmód miatt nem kötődhettek egy bizonyos helyhez, ezért kénytelenek voltak megtanulni alkalmazkodni a klimatikus feltételek változásához. A lehető legjobb legelőkre hajtották állataikat, s megtanultak bánni ezekkel az oázisokkal.[17]

Ezen kívül megfigyelték, hogy a csapadék milyen mennyiségben és milyen módon hullik le a Negev-sivatagban, s – mivel ez igen kiszámíthatatlan és változó volt – milyen módon képesek kihasználni a természet adta lehetőségeket saját megélhetésük érdekében.

A mezőgazdaság e sajátos, a sivatagi éghajlathoz, topográfiához és talajtani lehetőségekhez legjobban alkalmazkodó formáját, lefolyást hasznosító gazdálkodásnak nevezzük.

A nabateusok megpróbálták a szeszélyesen aláhulló csapadékot olyan helyekre összpontosítani, ahol a legeredményesebben tudták felhasználni, miközben az esetleges áradások romboló erejét igyekeztek minimálisra redukálni. Így a természettel való állandó harc helyett egy olyan erőforrás-felhasználást alakítottak ki, mely tekintettel volt a környezet korlátaira: a mezőgazdasági tevékenységüket a sivatag időszakosan – a kevés csapadékot követően – vizet vezető folyómedreibe, vízmosásaiba (vádi) összpontosították. A vádikat merőlegesen épített alacsony kőfalakkal védték az erózió, illetve a vízlefolyás sebességétől, ugyanis e teraszok gátakként funkcionáltak. Az így összegyűjtött vizet aztán föld alatti ciszternákban, vagy egyéb vízgyűjtő medencékben tárolták.[18]

Ezeknek a vízgyűjtő ciszternáknak a pontos helyét szigorúan csak a nabateusok ismerhették, mert ez jelentette előnyüket ellenfeleikkel szemben a sivatag gyilkos körülményei közepette.

„Háborúban nehéz legyőzni őket, ugyanis a víz nélküli zónában egymástól szabályos távolságra elhelyezkedő ciszternákat építettek, amelyeknek pontos helyét szigorúan titokban tartják. Erre a helyre vonulnak vissza, amely tökéletes biztonságot nyújt nekik. Csakis ők tudják, hogy hol található az elrejtett víztartalék, és ezért elegendő vízmennyiség áll rendelkezésükre. Azok, akik megpróbálják üldözőbe venni őket, meghalnak a szomjúságtól, vagy pedig gyötrelmes szenvedések után visszatérnek hazájukba. A nabateusoknak ily módon sikerült megőrizniük szabadságukat. (…) Egyetlen ellenség sem volt képes legyőzni őket, bármilyen nagy és hatalmas sereget küldtek ellenük.”[19]

Amikor Nagy Sándor először áthaladt ezen a területen – Júdea meghódítása során – előrenyomulása még egyáltalán nem érintette a délkeletre elterülő sivatagi vidéket, ugyanis a fiatal makedón király Türosz, majd Gáza ostroma után egyenesen haladt tovább a Földközi-tenger partvidékén Egyiptom felé.[20]

Azonban élete utolsó évében, amikor már komolyan foglalkoztatta egy nyugati irányú expanziós hadművelet, terveinek előkészületei előrehaladott állapotban voltak.

Babilonban hatalmas (1000 hajónak elegendő) hadi kikötőt építtetett a flotta számára, az Eufráteszt és a Tigrist mindkét irányban alkalmassá akarta tenni a hajózásra (ezért a Tigrisen leromboltatta a gátakat), felderítő hajókat küldött ki a Perzsa öbölben, s Arábia partvidékét egészen a Hormuzi-szorosig feltérképeztette. A felderítők eljutottak a Musandam-félszigetig (Katar), s úgy ítélték meg, hogy Tylos (Bahrein), s a vele szemben fekvő fűszer-elosztó bázis, Gerrha is megfelelő vidék lesz állandó települések alapítására. A király a hódításra megfelelő ürügyet is talált: az arabok voltak az egyetlen nép, akik eddig semmilyen formában nem nyilvánították ki előtte meghódolásukat.

Bár az indulás időpontját még nem tűzte ki, de az expanziós hadiflotta számára már elkezdték a legénység toborzását, s ezért a klazomenai származású Mikkalost 500 talentummal a főniciai partvidékre küldték. A szárazföldi haderő is Babilonban gyülekezett.

De az indulásra már nem került sor a király hirtelen és korai halála miatt. (Kr.e. 323. jún.10.)[21]

„Ilyen király és vezér után kellett utódot választaniuk. De ez a teher súlyosabb, semmint egyetlen ember vállalhatná. Így tehát Nagy Sándor puszta neve és tetteinek híre következtében birodalmát több király között kellett megosztani szerte a földkerekségen; és dicsősége rásugárzott mindazokra, akiknek a sorsa akár a leggyöngébb fonállal is az övéhez fűződött.”[22]

Nagy Sándor halála után, az elkövetkezendő huszonkét évben utód-hadvezérei, a diadochosok harcoltak a meghódított területeken. Ez volt a diadochos-háborúk kora.

Ez alatt az idő alatt még nem alakultak ki a végleges határok, és az állandó urai sem egy-egy területnek. Csak formálódott annak a három-négy dinasztiának a hatalmi befolyása, akik a Kr.e. 301-ben megvívott ipsosi csata után hatalmukat véglegesen kiterjeszthették Nagy Sándor hajdani birodalmának területei felett.

A nabateusok először Kr.e. 312-ben tűnnek fel a diadochosok folyamatos összecsapásainak kereszttüzében. Antigonos Monophthalmos, Nagy Sándor egyik legjelentősebb hadvezére, miután megszerezte a hatalmat Szíria felett, Ptolemaios ellen akart fordulni, hogy Egyiptomot is a saját szuverenitása alá vonja.

A történtekről az a Kardiai Hieronymos tudósított eredetileg, akit ekkoriban nevezett ki Antigonos a Holt-tenger környéki terület kormányzójának (s utasította az itt kitermelt szurokkereskedelem megszerzésére - sikertelenül).

Hogy sikerrel járjon, Antigonos katonai és gazdasági lépéseket is fontolgatott, s ennek érdekében el akarta foglalni Szelah (talán Petra) szikla-erődítményét, mely a régió karavánútjainak központja volt. Úgy gondolta, hogy ily módon megszerezheti a nabateusoktól a tömjén és az aszfalt-kereskedelem monopóliumát, ami által befolyással bírhatna Egyiptomban, ugyanis ezek az árucikkek értékesebbek voltak az aranynál is (mivel a balzsamozás során nélkülözhetetlenek voltak).

Antigonos megbízta egyik hadvezérét, Athénaiost, hogy 4000 gyalogos és 600 lovas élén támadja meg az erődítményt, mert így megszerezhetik a „Gáza – Sinai” kereskedelmi út ellenőrzését. Athénaios végre is hajtotta a megbízatást, s mivel a felnőtt férfi-lakosság távol volt, vérfürdőt rendezett az otthon-tartózkodó idős, beteg emberek, asszonyok és gyerekek között, majd több fogollyal és 500 talentum ezüsttel, tömjénnel és mirhával elmenekültek. A visszaérkező nabateus férfiak a menekülő makedónok után indultak, s mivel Athénaios figyelmetlen volt, s elmulasztotta a megfelelő őrséget felállítani, 50 lovas kivételével (akiknek sikerült elmenekülni) mindenkit lemészároltak.

A nabateusok levelet írtak Antigonosnak, melyben Athénaios ügyetlenségével magyarázták a makedón vereséget (s melyben ez által nem a saját felsőbbrendűségüket bizonyították), ugyanakkor felszólították a makedón hadvezért, hogy inkább tisztességes diplomáciával, semmint erőszakos politikával közeledjen hozzájuk.

Antigonos elfogadta igényüket, de ettől függetlenül később még egyszer megpróbálkozott területük elfoglalásával. Ekkor fiára, Demetrios Poliorkétésre bízta 4000 fős seregét. A makedónok három napig meneteltek mostoha körülmények között a sivatagban, miközben a nabateus őrszemek kezdettől fogva figyelemmel követték őket; tűzjelekkel előre figyelmeztették hozzátartozóikat a veszélyre, akiknek így elég ideje maradt Szelah áthatolhatatlan rejtekében elbújni, majd ők maguk a sivatagba menekítették állatcsordáikat, s magukkal csalták az ellenséget is. A nabateusok ismerték a ciszternák titkos helyét, azonban a makedónok nem, így ki voltak szolgáltatva a kíméletlen körülményeknek. Egy napi csata után az egyik nabateus így szólt Demetrioshoz:[23]

"Démétriosz király, mily vágy és cél vezérel téged harcra ellenünk? Népünk a sivatagban él, ahol nincsen víz, sem gabona, sem bor, és semmi egyéb, amelyet hasznodra fordíthatnál. Nem akarunk rabszolgaként élni, és ezért választottuk a sivatagot, egy olyan vidéket, ahol mindenben hiányt szenvedünk, amit más népek nagy becsben tartanak. Elhatároztuk, hogy úgy élünk, mint a vadállatok a pusztában, és nem akarunk bántani titeket. Éppen ezért arra kérünk téged és atyádat, hogy ne bántsatok bennünket, és cserébe az ajándékokért, amelyeket nektek szándékozunk adni, vonjátok vissza a csapataitokat, és tekintsétek barátaitoknak a nabateusokat a jövőben. Ha akarnátok, sem tudnátok néhány napnál többet eltölteni ebben az országban, mert nincsen vizetek és élelmetek, és nem tudtok bennünket arra kényszeríteni, hogy másfajta életet éljünk. Csak néhány lázadó rabszolgátok lenne, akik nem tudnak változtatni életmódjukon.”[24]

Demetrios elfogadta ajánlatukat, s egy sivatagi vezetővel sikeresen kijutottak a sivatagból.

Kr.e. 301-ben, az ipsosi csatában Antigonost és fiát legyőzte a Ptolemaiost, Seleucost és Lysimachost magában tömörítő szövetség, s így most Seleucos birtokába jutottak Antigonos korábbi közel-keleti hódításai.

Seleucos és dinasztiája idején tovább folytatódtak a hatalmi harcok Szíria és a Ptolemaiosok Egyiptoma között Arábia birtoklásáért, mindaddig, míg mindkét hatalmat le nem győzték a rómaiak Kr.e. 64-ben, illetve 30-ban.

Időközben a korabeli világban folyamatosan változó politikai és szellemi történések súlypontja Európába helyeződött át. A hellenizmus által elterjesztett kulturális befolyás minden téren éreztette hatását. A görögök földközi-tengeri és közel-keleti expanziójának hatásaként az áruforgalom egyre inkább a kontinentális útvonalakra helyeződött át, a korábbi vízi szállítás helyett. Az uralkodó elit példáját követve mindenhol megnőtt a vagyonosabb réteg igénye a távoli, egzotikus országok luxus-iparcikkei iránt. Ily módon – bár a nabateusoknak még mindig sikerült megőrizniük függetlenségüket – mégis igen fontos pozíciót birtokoltak a hellenisztikus királyságok között kialakult távolsági kereskedelem lebonyolításában, mert ők voltak az egyetlenek, akik képesek voltak a sivatag kíméletlen adottságait a saját javukra fordítani, tökéletesen ismerve azt, s így meg tudták nyitni a kereskedelem előtt.[25]

Ezáltal a már kialakult, gazdag hellenisztikus királyságok közelebbi kapcsolatba kerültek a függetlenségüket eredményesen őrző nabateusokkal, s ha katonailag nem is tudták igájukba hajtani őket, kulturális téren eredményesen formálták őket modern gondolkodású hellenistés-szé, olyan emberré, „aki ebben az egyetemes görög nyelvben él és gondolkodik.”[26]

Ez mindenek előtt politikai rendszerük változásán mutatkozott meg. Korábbi törzsi berendezkedésükkel felhagyva királyságot alapítottak, melynek központja Petra volt. Nomadizáló életmódjukat részben letelepedett életformára cserélték, földjeiket művelés alá vonták, virágzó gyümölcsösöket hoztak létre a sivatagban, szőlőt termesztettek, s ami korábban elképzelhetetlen volt, erődített fővárosukat, Petrát csodálatos és egyedülálló hellenisztikus épületekkel, templomokkal, palotákkal és monumentális sírépítményekkel kezdték díszíteni. Az idáig felhalmozott hatalmas vagyont, mely a kereskedelemből származott, most a települési infrastruktúra kialakítására fordították.[27]

Persze mindez a hellenisztikus befolyás nem éreztethette volna ennyire hatását, ha a nabateusoknak nem lett volna saját érdekük is, hogy egy erősebb és fejlettebb államformára cseréljék korábbi nomád törzsi berendezkedésüket. Ennek mindenekelőtt gazdasági okai voltak: a nomadizáló pusztai sátortáborok közötti nagy távolságok, a rövid legeltetési időszakok és a vízhiány miatt kívánatossá vált, hogy fennmaradásuk érdekében a törzsek között intenzívebb összefogás és kötődés jöjjön létre. Mindezeket az azonos hitbeli és kulturális összetartozás is kiegészítette és erősítette.[28]

Első, név szerint is ismert királyuk I. Aretas volt (Kr.e. 168 körül), akit Júdás Makkabeus is megemlít apokrif könyvében. Ő előtte csupán egy nabateus vezető nevét említik néhányszor (talán már király lehetett?); I. Rabbelét, akinek léte illetve királyi hatalma nem bizonyított.

 „Végül is utolérte végzete: az arabok fejedelme, Aretasz foglyul ejtette, majd városról városra menekült. Mindenki üldözte és megvetette a törvény megszegőjét, s haza és a honfitársak halálra keresett hóhérát. Végül Egyiptomba kergették.”[29]

(Jázonról, aki törvénytelen módon szerezte meg a főpapi tisztséget.)

Kr.e. 100 körül Alexandros Jannaios, a zsidó származású Hasmoneus uralkodó, kihasználva a Seleukida-dinasztián belül dúló testvérháborút, s a Ptolemios-család hatalmi intrikáit, megtámadta Koilésyriát, hogy saját hatalmát kiterjeszthesse a területre. Ez a vidék már régóta a Ptolemaiosok és Seleukidák közti hatalmi versengés sarkalatos pontja volt, ahol több várost is a Ptolemaiosok alapítottak.

Alexandros Jannaios tehát megtámadta Gázát,[30] s Josephus Flavius itt név szerint említi meg a nabateusok uralkodóját, akit a gázaiak ekkor segítségül hívtak, ugyanis a város a nabateusok egyik legjelentősebb kereskedelmi kikötője volt a Földközi-tengeren:

„Azonban az ostromlott Gáza mégis tartotta magát; nem ingatta meg sem az élelmiszerhiány, sem a rengeteg halott; lakosai inkább minden nyomorúságot eltűrtek, mintsem hogy megadják magukat az ellenségnek. Ezenfelül Aretas arab király is azzal bíztatta őket, hogy segítséget ad nekik.”[31]  

II. Aretas neve egyébként egy másféle vonatkozásban is feltűnik, mely szemléletesen bizonyítja a nabateusoknak ebben az időben megnyilvánuló északi és keleti irányban történő expanziós törekvéseit, melynek folytán néhány évtizeden belül Szíriának, és a modern Jordániának jelentős területeit foglalják el.

„Utána Aretas foglalta el Coelesyria trónját; Damaszkusz helyőrsége hívta meg a királyi méltóságra, a Ptolemaios, Mennaios fia iránti gyűlöletből. Aretas haddal vonult Judea ellen, Adida mellett legyőzte Alexandrost, de azután békét kötött vele és visszavonult Judeából.”[32]

Ez az idézet két dologra enged következtetni; egyrészt a szomszédos hellenisztikus államok meggyengülésére, melynek következményeképpen a nabateusok megerősödhettek annyira, hogy kiterjesszék befolyásukat távolabbi területek felé is. Erre Nagy Sándor színre lépte után lényegében egy népnek sem volt lehetősége, s ez bizonyítja a nabateusok kivételes adottságát, hogy olyan sokáig képesek voltak megőrizni szabadságukat. Másfelől az idézet azt is bizonyítja, hogy – függetlenül a terjeszkedéstől – a nabateusok alaptermészete nem rokonszenvezett a háborúskodással, s ha csak lehetett, elkerülték a véres összecsapásokat.

Strabón egy helyen megemlíti, hogy a nabateusok „nem igazán jó harcosok a szárazföldön, inkább kufárok és kereskedők, de nem úgy, mint katonáik a tengeren.”[33]

Véleményem szerint egy olyan sivatagi nép, akiknek hatalmas szomszédai árnyékában viszonylag hosszú ideig sikerült megvédeni függetlenségét, s elsősorban nem is az állandó védelemmel foglalatoskodtak, hanem kereskedelmükre koncentráltak, talán nem a leghelyesebb azt mondani, hogy nem volt jó a szárazföldi hadereje. Talán csak a legszükségesebb helyzetekben vetették be, s ha lehetett, inkább elkerülték a véres összeütközéseket. Ami pedig tengeri hajózásukat illeti, itt sem beszélhetünk kimondottan katonai haderőről, ugyanis a nabateusok a tengeren legfeljebb kalózkodtak, vagy kereskedelmi céllal működtek.

II. Aretast fia, I. Obodas király (Kr.e. 96-86) követte a nabateus trónon, aki elégtételt vett Gáza elvesztéséért Alexander Jannaioson, s Josephus Flavius ezt az esetet is megemlíti:

„Mikor azonban megütközött Obodas arab királlyal, egy szakadékos és hozzáférhetetlen helyen tőrbe csalták és Gadara gálaádi falu közelében a rengeteg teve mély szakadékba szorította, s csak nagy üggyel-bajjal tudott megmenekülni.”[34]

Obodas Kr.e. 86-ban megütközött XII. Antiochos Dionysos Seleukida királlyal, amikor Antiochos meg akarta hódítani a nabateusok területeit, s bár a nabateusok kerültek ki győztesen, végül mindkét uralkodó holtan maradt a csatatéren.

Obodast a Negevben temették el, s a kegyhely tiszteletére az Obodat nevet kapta (modern Avdat). A királyt halála után istenként kezdték tisztelni, s ez is szemléletesen érzékelteti azt a nabateusokat ért hellenisztikus hatást, miszerint királyaikat más hellenisztikus uralkodók mintájára istenítették.

A hellenisztikus világban egyedülálló, sikeres nabateus terjeszkedés Kr.e. 85-ben érte el csúcspontját, amikor I. Obodas fia, III. Aretas (Kr.e. 86-62) – kihasználva a Seleukida birodalom végzetes meggyengülését – elfoglalta Damaszkusz városát a helyi lakosság kérésére. Ily módon a nem is olyan régen még nomád, törzsi keretek közt élő nabateusok hirtelen kiléptek a modern felfogású, hellenisztikus világpolitika színpadára.

Aretas ezt a tettét használta fel annak érdekében, hogy megerősítse hellenisztikus uralkodó jellegét, ugyanis kinyilvánította magát a görög származású Seleukidák örökösének, görög mintára pénzt veretett, s felvette az igen hangzatos „Philhellenosz” melléknevet, melynek jelentése: „aki szereti a görög kultúrát”.

Kr.e. 72-ben aztán Tigranes, Armenia királya elfoglalta Damaszkuszt, s a nabateusok békésen visszavonultak. Amikor azonban a rómaiak veszedelmesen fenyegették Tigranes fővárosát, Tigranokertát, ki kellett ürítenie Damaszkuszt, s a nabateusok visszatérhettek a szíriai városba.[35]

Pál apostol megjegyzése igazolja, hogy még az ő idejében is nabateus kézen volt a város (IV. Aretasról van az idézetben szó):

„Damaszkuszban Aretász király helytartója őriztette a damaszkusziak városát, hogy elfogjon, s egy ablakból kosárban bocsátottak le a falon, így menekültem ki a kezéből.” [36]

Kr.e. 67-ben a zsidó Hasmoneus-dinasztián belüli trónviszály végérvényesen megállította a nabateusoknak a térséget illető nagyhatalmi politikáját.

Alexandros Jannaios özvegyének, Alexandrának a halála után két fia közt kitört a viszály, s az idősebb II. Hyrkanosnak el kellett menekülnie öccse, Aristobulos gyűlölete elől. Hyrkanos III. Aretas udvarába menekült, aki először szívélyesen fogadta.

Azonban Kr.e. 64-ben a rómaiak annektálták Szíriát, majd Pompeius figyelme Judea felé irányult. Itt legátusára, Marcus Aemilius Scaurusra bízta az ügyek intézését, miközben ő Armeniában Tigranessel háborúzott.

Scaurus igen megvesztegethető embernek bizonyult, mert pénzt fogadott el Aristobulostól, s ennek fejében őt támogatta Hyrkanos és a nabateusok ellenében. Igaz, ezt az esetet Josephus Flavius azzal magyarázta, hogy Hyrkanos fösvénysége mellett kétes ígéreteket tett csupán a római legátusnak, ráadásul még több támogatást is igényelt volna.

Mindenesetre Scaurus felszólította Aretast, hogy hagyjon fel Hyrkanos támogatásával, mert különben a római nép ellenségének nyilvánítja.[37]

„Ezután Scaurus visszatért Damaszkuszba, Aristobulos pedig nagy hadsereg élén Aretas és Hyrkanos ellen indult és Papyron nevű helység mellett legyőzte őket s mintegy hatezer katonájukat levágta;” [38]

Végül Pompeius megelégelte a zsidók viszálykodását, ellenőrzése alá vonta Jeruzsálemet, Aristobulost családjával együtt fogolyként Rómába küldte, s így Hyrkanos elfoglalhatta az egyébként őt megillető főpapi széket, kinevezték ethnarkává (fejedelem- alacsonyabb rangú volt a királynál, viszont magasabb a tetrarkánál), de a királyi címet már megtagadták tőle.

Miután Pompeius elrendezte a zsidók problémás ügyeit, végre teljes figyelemmel a nabateusok csábító gazdagsága felé fordulhatott. Elküldte Scaurust, hogy támadja meg Aretast, aki Petra jól védhető szikla-városába húzódott, s könnyűszerrel verte vissza a rómaiak támadását. Ezért Scaurus a környéket kezdte feldúlni, de csakhamar ő is abba a csapdába esett, mely már annyi ellenfelét visszafordította a nabateusoknak attól, hogy megtámadják őket. A rómaiak sem voltak képesek étlen-szomjan megmaradni a sivatagi körülmények között.[39]

„Eközben Scaurus hadat indított Petra, a petrai Arábia fővárosa ellen, s mivel ez állta az ostromot, körös-körül a földeket pusztította el. Midőn hadseregének már elfogyott az élelmiszere, Hyrkanos közbelépésére Antipatros (Hyrkanos barátja és szövetségese, Nagy Heródes apja) gabonát és egyéb élelmiszert szállított neki, amire csak szüksége volt. Ekkor Scaurus követet küldött Aretashoz; a követ, mivel vendégbarátságban volt a királlyal, rávette őt, hogy fizessen bizonyos összeget és így vessen véget földjei pusztításának, s mindjárt kezességet is vállalt háromszáz talentumért. Erre Scaurus véget vetett a háborúnak, mégpedig nem annyira azért, mert Aretas így kívánta, hanem inkább azért, mert ő maga is így akarta.”[40]

Így tehát Róma ellenőrzése alá vonta Judeát, de a nabateus uralkodónak még mindig sikerült megtartania függetlenségét, mint vazallus király. A megállapodás szerint területeinek legnagyobb részét megtarthatta saját ellenőrzése alatt, ugyanakkor szabadságukat egy nagyobb összeg fejében tudták megváltani.[41]

Igazság szerint a rómaiak azért hagytak fel Petra ostromával olyan hirtelen, mert hírt kaptak arról, hogy VI. Mithridates Eupator, pontosi király öngyilkos lett a kimmériai Boszporoszban, ahová menekült, miután Lucullus és Pompeius megtörték hatalmát. Így Rómának lehetősége nyílt arra, hogy a kialakult hatalmi vákuumban a kis-ázsiai területeken rendezzék helyzetüket, s Pompeius számára most az volt az elsődleges, hogy Kilikia területét kiterjessze, Pontost Bithyniához csatolja, és hogy az új tartományokat Rómának adót fizető vazallus királyságok gyűrűjével vegye körül.[42] Ebbe a képbe Nabataea is tökéletesen beleillett, mint kliens királyság.

A Kr.e. I. század második felének nabateus uralkodói már folyamatos szerencsejátékot játszottak az egyre hatalmasabb Rómával szemben, s lavírozásuk a fennmaradás érdekében még több mint száz évig eredményes volt.

I. Malikos (Kr.e. 59-30) is hazardírozott, amikor állást kellett foglalnia a római köztársaság folyamatosan változó hatalmi viszonyaiban; helyesen ítélte meg a helyzetet, amikor Julius Caesart támogatta Pompeius helyett, azonban helyzete komolyan megingott, amikor Caesart megölték, s ő a merénylőkhöz, és az őket támogató parthus szövetséghez csatlakozott Antonius és Octavianus ellen.

De tehetséges ember lévén, aki ügyesen használta fel gazdagságát és diplomáciai képességeit, ugyanakkor tanult elődei cselekedeteiből, most képes volt előnyére kikerülni a szorongató helyzetből; megvásárolta Rómától országa függetlenségét, s a nabateusok tovább élvezhették szabadságukat.

Kr.e. 42-ben, a philippi csata után a Római birodalom kormányzása Antonius és Octavianus között oszlott meg. Octavianus kapta a birodalom nyugati részeit, míg Antonius a Mediterraneum egész keleti medencéje felett befolyással bírt. Antonius szövetségre lépett az utolsó Ptolemaida királynővel, a tehetséges, céltudatos és erőszakos VII. Kleopátrával, aki egy idő után teljesen behálózta Antoniust érzelmileg, s a férfi az asszony minden szeszélyes kívánságát teljesítette. Antonius a kedvéért szakított Rómával is.

Kleopatra természetesen világhatalmi terveket dédelgetett magában, melynek kivitelezésére Antoniust tökéletes alanynak találta. Ezért aztán igyekezett megszerezni magának az összes környező királyságot, s Antoniust folyamatosan azzal zaklatta, hogy kergesse el azok jogos uralkodóit.

Antonius nem akart ellenszegülni Kleopátra kívánságainak, de azt sem akarta, hogy általános közfelháborodást váltson ki ez által. Így aztán mindegyik kért királyságnak csak egy részét adta ajándékba az asszonynak.[43]

(A nabateus királyság egy keskeny csíkja került az egyiptomi királynő birtokába a Vörös tenger partja mentén.)

„Ezért szüntelenül zaklatta Antoniust, hogy másoktól vegye el a birtokokat és ajándékozza neki. Midőn most Syriában találkozott vele, ezt az országot is szerette volna hatalmába keríteni. (…) és azt követelte Antoniustól, hogy Arábiát és Judeát vegye el királyaiktól és adja neki. Ez az asszony annyira behálózta Antoniust, hogy nem csak a legbizalmasabb viszonyban volt vele, hanem az, mintha csak megbabonázta volna, kötelességének érezte, hogy minden szeszélyét teljesítse. Azonban mégiscsak visszariadt attól, hogy nyilvánvaló igazságtalanságokat kövessen el; mégsem akart mindenben engedni neki, és ezzel túlságosan nagy megbotránkozást kelteni. Hogy tehát ne utasítsa el kereken a kérését, másrészt pedig hogy minden követelésének a teljesítésével ne tűnjék fel igazságtalannak ország-világ előtt, mindegyik királytól csak országának egy részét vette el és ezt ajándékozta Kleopátrának."[44]

„Az adókat az ajándékba kapott országrészekkel együtt ugyancsak Kleopátrának juttatta Antonius. (…) Az arab király, akitől Heródes hajtotta be az adót, egy ideig fizette ugyan az évi kétszáz talentumot, később azonban késedelmeskedett, és ha sok unszolásra végre megfizette a járandóságok egy részét, ezt mindig csak büntetéstől félve tette meg.”[45]

A nabateus király azonban vonakodásával azt érte el, hogy Antonius megbízta Nagy Heródest, hogy viseljen hadat az arabok ellen, s kényszerítse őket engedelmességre. Minderre természetesen Kleopátra ösztönözte, aki a két vazallus király összeugrasztásából a saját hasznát remélte. Heródes megtámadta az arabokat, s súlyos vereséget mért rájuk.

Kr.e. 31-ben az actiumi csatában Antonius és Kleopátra alul maradtak Octavianus-Augustus hadaival szemben, így a nabateusok ismét megőrizhették függetlenségüket.

Kr.e. 30-ban III. Obodas került a trónra, aki viszont egészen jelentéktelen személy volt ambiciózus helytartója (epitroposz), Syllaios mellett. Syllaios a saját érdekeit helyezte előtérbe, végül messze-tekintő tervei érdekében még a királyt is megmérgeztette.

Obodas után ismét egy Aretas, immár a negyedik került a nabateus trónra (Kr.e. 5 – Kr.u. 40), akitől szintén megpróbálta Syllaios megszerezni a királyi hatalmat.

Közben Nagy Heródes megtámadta az arabokat, mert Syllaios támogatta a trachóni rablókat, akik folyamatosan portyáikkal zaklatták a környező vidéket. A fondorlatos epitroposz Rómában még Augustus császárral is megpróbálta összeveszejteni Heródest. Végül Syllaios, kétszínű mesterkedéseinek köszönhetően teljesen kétségbeejtő helyzetbe sodorta Nabateát.

Ármánykodásaiért végül a rómaiak elítélték, és kivégeztették.[46]

Nagy Heródes személye érdekes befolyással bírt a nabateus történelemre, ugyanis anyja nabateus, apja idumeai származású volt, sőt gyermekkorában – feltételezhetően – hosszabb időt töltött Petrában. Amikor később el kellett menekülnie Jeruzsálemből, Petrában próbált meg menedéket találni, de a nabateus király elutasította.

Uralkodása során is folyamatos kapcsolatot ápolt a Nabateus királysággal, de amikor az arabok folytatták expanziós törekvéseiket, összeütközésbe kerültek a mostanra rendkívül megerősödött Heródessel. IV. Aretas oly módon igyekezett konszolidálni a kialakult feszült helyzetet, hogy férjhez adta Phasaelis nevű lányát Heródes Antipashoz, Nagy Heródes fiához.

Heródes halála után (Kr.e. 4.) fiai között lett felosztva országa, majd Kr.u. 6-ban a római légiók annektálták a területet, és kialakították Judea provinciát.

Heródes Antipas Kr.u. 27-ben szenvedélyes szerelemre lobbant unokahúga, Herodias iránt, aki meg is ígérte, hogy hozzá megy feleségül, ha Antipas eltaszítja nabateus feleségét, Phasaelist.

Ezzel a tettükkel nem csak a vallási szokásokat, de Aretast is súlyosan megsértették, aki felindultságában haddal indult Heródes Antipas ellen. A nabateus hadsereg legyőzte Antipas csapatait, de ezzel kivívta Róma haragját, ugyanis Judea provincia most már az ő érdekkörükbe tartozott.

Vitellius, a szíriai kormányzó el is indult Aretas ellen, de ekkor érkezett a hír, hogy meghalt Tiberius császár, aki kiadta a parancsot a támadásra. Vitellius feleskette csapatait az új császárra, Caligulára, azonban nem folytatta az előrenyomulást, mert megbízatása Tiberius halálával megszűnt.[47]

„Egyébként Aretas, miután értesült Vitellius felvonulásáról, madárjóslatot tartott, és kihirdette, hogy Vitellius hadserege semmi esetre sem érheti el Arabia Petraeát, mert egy vezér hamarosan meghal: vagy az, aki parancsot adott a háborúra, vagy az, aki ennek utasítására a háborút megindította, vagy pedig az, aki ellen a hadsereg harcba indult.”[48]

Ismét egy érdekes adalék arról, hogy bár a nabateusok a századok folyamán, egyedülálló módon képesek voltak megőrizni függetlenségüket, mégis mennyire hatottak rájuk a körülöttük zajló világ eseményei, szellemi áramlatai: a madárjóslás (augurium) jellegzetesen a római vallás gyakorlásához tartozott (etruszk eredetű), előttük még a görögök sem alkalmazták.[49]

Mint tudjuk, a nabateusok sábai őseiktől a napkultuszba és a hozzá kapcsolódó misztériumvallásokba vetett hitet kapták örökül, majd Krisztus tanításai folytán az új világvallás gyorsan hatott a nabateusokra is.[50] De amint látjuk, bár politikailag függetlenek voltak a hatalmas szomszédoktól, eszmei, vallási nézeteik erősen hatottak rájuk is. Ahogyan korábban a hellenizmus eszmei áramlatai is.

IV. Aretas alatt élte Nabatea aranykorát. Petrában ekkor épültek a legszebb épületek, melyek egytől-egyig a hellenizmus igen intenzív hatásáról tanúskodnak.

A letelepedett életmód gazdagságot és biztonságot hozott, ugyanakkor kiterjedt kereskedelmi útvonalaik (akár szárazföldön, akár tengeren) kiapadhatatlan utánpótlást biztosítottak. Ez a kétségtelen pénzügyi háttér biztosította az építkezéseket, és azt a szakmunkát, mellyel mindezt megteremthették. A Negev északi részének települései ekkor kezdtek látványosan növekedni; utakat, középületeket, csatornákat, teraszokat, templomokat építettek.

De ellentétben Aretas egy korábbi elődjével, a „Philhellenosz” III. Aretasszal, aki még hódolata jeleként vette fel a „görög-barát” jelzőt, rávilágítva ezzel a követendő (kulturális) útra, IV. Aretas már a „Philodemosz” melléknevet használta, melynek jelentése: „aki szereti népét”. Ez a tendencia jól tükrözi azt az egészséges öntudatot, melyet a biztos anyagi háttér következtében ért el ez az életrevaló nép.[51]      

A nabateus expanziós törekvések Damaszkusz végérvényes elveszítésével fejeződtek be.

II. Malikos (Kr.u. 40-70), IV. Aretas fia volt, aki gazdag és független országot örökölt apjától. Bár uralma folyamán mindvégig megőrizte a nabateusok legendás szabadságát, már tagadhatatlanul a Római birodalom árnyékában éltek, s csak idő kérdése volt, hogy Róma mikor kebelezi be ezt a királyságot is. Hűségüket, melyet függetlenségük fejében egy ideje súlyos pénzösszegekkel kellett mindig igazolniuk, most katonai osztagok felajánlásával is bizonyítani kellett.

Amikor Titus véres leszámolással vetett véget a zsidók nemzeti felkelésének Kr. u. 70-ben, II. Malikos 1000 lovast és 5000 gyalogost bocsátott rendelkezésére.

Még ugyanebben az évben II. Rabbel (Kr.u. 70-106) követte apját a trónon, de mivel kiskorú volt, anyja, Shaqilath kormányzott helyette hat évig, mint régens. Rabbel, akit az „aki életet hoz és megszabadítja népét” jelzővel illettek, Bostrát, egy északi várost részesített előnyben Petrával szemben. Hangzatos melléknevét egy feltételezett szaúd-arábiai felkelés elfojtása nyomán kapta. Uralma idején a királyság megőrizte gazdagságát és jólétét, melyet Rabbel apja és nagyapja hagyott az utolsó nabateus királyra.

Rabbel halálával a Nabateus királyságot Szíria római legátusa, Corelius Palma annektálta Traianus császár nevében, és területén kialakították Arabia provinciát. A hatalomátvétel – sok szomszédjukkal ellentétben – véres közjátékok, lázadások nélkül ment végbe, sőt a Római Birodalom uralma alatt is folytatódott a terület virágzása; újabb utak épültek, s a terület híres volt szőlőtermeléséről.

Nabatea hatalmának súlya abban rejlett, hogy területeit képes volt kiterjeszteni, és viszonylag hosszú időn keresztül megtartani; területe Damaszkusztól Dél-Arábiáig terjedt, északon a római tartományok: Judea, Samaria, Galilea, Peraea, Decapolis, illetve Egyiptom határolták, míg keleti határa a végtelen sivatag, s azon túl talán Parthia volt.[52]

Leleményes mezőgazdaságuknak, és csodálatos kereskedő-képességüknek köszönhették anyagi többletüket, és józan politikájuknak azt, hogy évszázadokon keresztül képesek voltak megőrizni öntudatukat olyan jelentős szomszédok mellett, mint a Nagy Sándor hírnevéből élő hellenisztikus királyságok, az életrevaló zsidó állam, vagy a hatalmas Róma. Függetlenségüket hol a sivatag viszonyainak felhasználásával, hol pénzzel való megváltással, esetleg dinasztikus politikával tudták megóvni. Még az átmenetet is képesek voltak békésen és emberi életben kárt nem téve megvalósítani. Mindezt békeszerető természetüknek köszönhették.

 

 

vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

---

Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.