A sarokban
Dátum: 2010. szeptember 12. 20:26Műfaj: NovellaCimkék: mocskos idők |  |
A gyerekkor fontos dolog az életben. Kapcsolat a szülőkkel, kapcsolat a megismerésre váró külvilággal. Ez a történet nem galamb lelkűeknek való. Összecsapott, és mocskos; akár az életünk.
I - Mit csinálunk holnap? - kérdezte a lány, hangjának játékos hangszíne kisimította Marcel arcán a ráncokat.
- Szombaton? Megöljük az Elnököt, majd végzünk egymással is. - Olyan nyugodtan mondta, mintha csak egy könnyed bevásárlásra készülnének.
- És vasárnap? - Sophie, kérdése nem lepte meg Marcelt. Komoly helyzetekben a lány már számtalanszor eljátszotta az agyatlan fruskát. Talán így zárja ki a külvilágot, hogy csak a feladatra koncentráljon minden idegszálával; ki tudhatja.
- Unatkozol, igaz? Nézd mit vettem reggel! - Marcel kiment az előszobába, ahonnan nemsokára egy hétágú korbáccsal tért vissza. Sophie vérvörösre kirúzsozott szája mosolyra húzódott, és egy határozott mozdulattal elkapta a felé dobott fenyítőeszközt.
- Egy utolsó játék! Egy halálos tánc a Pokol tornácán! - Marcel letolta a nadrágját és ráhajolt az íróasztal székének támlájára. Sophie párszor csettintett a korbáccsal, majd ütőtávolságra sétált. A hatalmas franciaágyon egy majdnem egyéves csecsemő szopta az ujját. - Gondolom meg is dugjalak, rabszolgám! - Marcel bólintott, és kisvártatva sikolyok és gyereksírás hangjai töltötték meg a szálloda elnöki lakosztályának nappaliját.
- Itt a beszéde Elnök úr. Rövid beszéd. Aztán pár kézfogás a választópolgárokkal és vissza a Fészekbe. - Mondta a tanácsadó, miközben az elnöki limuzin százötven kilométer per órás sebességgel szelte az autópálya aszfaltját. Az Elnök arca gondterhelten nézte az elsuhanó tájat. Utált hétvégén dolgozni, mint az emberek többsége. Mindegy. Letudja ezt a szombati rendezvényt, aztán talán végre hancúrozhat egyet a titkárnőkkel a medencében. Mi tagadás elfáradt a kampány végére, de nem ezért voltak karikásak a szemei. Nyolc hónapos unokája eltűnt három nappal ezelőtt az óvoda zárt játszóteréről. Biztosan elrabolták, persze senki nem látott semmit sem. Tanácsadóira hallgatva megpróbálta eltussolni az esetet, de mindhiába, mert a sajtó hiénái megneszelték, és most boldog-boldogtalan erről kérdezte őt. - Még az is lehet, hogy szavazatokat hoz majd ez a sajnálatos történet, uram!
- Lehetséges. Az-az istenverte skót nem jelentkezett már két órája! - McCollough, egy felföldi exkommandós látta el közel huszonnégy éve a védelmét, és most égen-földön keresi a pici Henryt. - Ha van ember a Földön aki biztosan megtalálja, az biztosan az a whiskyvedelő, borostás pokolfajzat!
- Egyetértek uram! - A limuzin ünneplő, integető emberek közé érkezett meg. Az Elnök megigazította a nyakkendőjét, és kiszállt az autóból, méghozzá olyan bájmosollyal az arcán, amit csak az igazi profi politikusok tudnak.
A fényképezőgép önkioldója egy hangos kattanással jelezte, hogy elkészült a kép. Sophie pislogott egy keveset a vaku éles fénye után, majd visszacsúsztatta méretes farkát a szoknyája alatt viselt csipkés fehérneműbe. Pár pillanattal korábban egy negyven év körüli üzletember ijedt arca előtt meredezett a fent nevezett testrész, aki egy ágy háttámlájához bilincselve feküdt, egy külvárosi motel egyik lepukkadt szobájában. Száján ragasztószalag, hájas teste meztelen. Sophie hangosan kinevette a férfit. Egy újabb balek, aki lent hordja az agyát. Könnyű préda. Felvette a férfi nadrágját, és kivette belőle a tárcáját. Kinyitotta a bukszát és szemrevételezte a tartalmát.
- Látod, nálam van a fénykép, és a személyid. A pénzt is elveszem. - Nem kevés. Szép kis summa. Eltengődhetne belőle hónapokig is, de ma elkölti az összeset. Holnapután már úgysem lesz rá szüksége. - Ugye nem szeretnéd, ha ezt a dolgot megtudná a feleséged! Remélem tanultál az esetből, te disznó! - Ledobta a bilincs kulcsát a férfi mellkasára, rákacsintott a rémült és elcsigázott arcára, majd távozott a szobából. Majd a takarítónő szól a recepciósnak, ő meg kiengedi. A szoba ajtaját mindig résnyire hagyta, sohasem csukta be
Ugye látták a Házibuli című filmet, a bájos Sophie Marceauval? Nicolas is látta, vagy milliószor. Imádta. Akárcsak az anyját, aki egyedül nevelte fel őt. Senki sem értette meg őt. Utálta a férfiakat, és utálta magát is, amiért egy ilyen testbe született. Gyűlölte az apját, akinek csak addig kellett az anyja, amíg ő megfogant, utána aztán nem is jelentkezett.
Amíg más fiúgyerekek katonásdit játszottak, addig ő egyedül babázott otthon, néha még anyja rúzsát és ruháit is kölcsönvette, és királykisasszonynak öltözve flangált az üres házban. Később anyja kifizette a nemi átalakító műtétet és ő végre Sophie lehetett. Annyira jól nézett ki, hogy simán talált olyan munkát magának, amilyent csak nőknek szoktak adni. Így lett bébiszitter. Ma még jól érzi magát, holnap pedig megöli az apját.
- Nem kell elvinnie! - McCollough úgy tette rá kezét az üvegre, hogy a viharvert csapos egy lépést sietve hátralépett. Nem csoda, hiszen finom Glenfiddich whisky állt benne; igaz már nem sokáig. A kopaszodó, csapzott szakállú skót is meglepődött, hogy egy ilyen útszéli sztriptíz bárban ilyen isteni italok is lehetnek. Valami idétlen zene basszusa töltötte meg a termet, egy indiai szépség táncolt éppen a színpadon. - Azt gondolom tudja, hogy miért a skót whisky a legjobb pia. - mondta és a csapos nem vesződött azzal, hogy poharat adjon az őrült férfinak, aki az imént törte be az akadékoskodó kidobó orrát, mert a skót egy óriási korttyal indított, igaz majd a fele lecsorgott a szakállán. Nem válaszolt neki.
- Szóval, ha már ennyire érdekli elmondom. Az árpa szárításánál tőzeget használnak ettől olyan... hé várjál csak! - Nem fejezhette be a mondatot, mert egy fiatal srác sétált el a pult előtt, és McCollough elkapta a kabátját. A kinézete alapján piti, drogos zsebtolvajnak tűnt, jól ismerte a fajtáját.
- Hol találom Sophiet?
- Mi van, tata? - McCollough megfogta a srác kisujját és egy laza mozdulattal eltörte. A fickó felüvöltött, és megpróbált elfutni, de a skót erősen tartotta.
- Hol van Sophie?
- Én nem tudom....várjon, várjon megmondom! - úgy látszik egy újabb ujj nem kerül gipszbe.
- A Marat téren megtalálja!
A biztonság kedvéért azért leütötte őt az időközben üressé váló üveggel. Kis üveges whisky! Mekkora arcátlanság!
Marcel pelenkát cserélt a kis Henryn, és nézte, ahogy a cumit szopogatja a szájában. Kedves kis kölyök, semmiről sem tehet. Valamikor ő is ilyen aranyos kisfiú lehetett. Az apja biztosan felvette amikor sírt, és talán még mesét is mesélt neki lefekvéskor. Nem emlékszik ilyesmire. Csak a kiabálásokra, és a verésekre. Az apja mindenért verte; ha leette magát, ha fordítva vette fel a pulcsiját, ha éppen esett az eső. Levette a vastag szíjat a nadrágjáról, és azzal ütlegelte végig a lakáson, amíg csak meg nem unta. Bármit is tett, a verést nem kerülhette el. Nem tudott megfelelni az apjának, aki talán a munkájában felgyülemlett feszültségeket vezette le ily módon. Egy idő után aztán már nem szaladt el, épp ellenkezőleg: megállt, és üvöltve kérte az ütéseket, közben pedig beleröhögött apja képébe. Apjának nem tetszett ez a felállás. Abbahagyta, és elküldte az ország legtávolabbi internátusába. Felnőtt koráig alig találkoztak. Amikor ő hazajött, akkor apja elvonult a vidéki nyaralóba, ahová ő nem tehette be soha a lábát. Egyszer azonban elment oda, amikor az apja külföldre utazott. Egy kevésbé erős ember beleroppant volna abba, amivel ott ő találkozott. Apja hatalmas dolgozószobája dossziék tucatjaival volt telezsúfolva. Marcel sorra kinyitotta azokat; gépelt lapokat tartalmaztak. Mindegyik lap közepén egyetlen rövid mondat: GYŰLÖLÖM A FIAMAT!!
Bárcsak élne még az anyja! Biztosan nem hagyná így elfajulni a dolgokat. Sajnos belehalt a szülésbe. Apja biztosan ezért gyűlöli. Mindegy. Most már nincs visszaút. Holnap megöli őt, így pont kerül egy szégyenteljes történet végére.
Az Elnök mosolyogva integetett, az utca két oldalán, kordonok mögött ácsorgó tömeg felé. A beszéd jól sikerült, még sokáig fognak beszélni róla, úgy tűnik ezzel a bravúros huszárvágással valószínűleg újraválasztják. Egy kiabáló emberre lett figyelmes, aki egy pár hónapos csecsemőt tartott a karjában, és a gyerek szüleit kereste. Az Elnök azonnal felismerte és odaszaladt hozzá. Testőrei lemaradtak, ő pedig a kezébe vette az unokáját. Felemelte a feje fölé, mire az emberek ujjongani kezdtek. Visszasétált az út közepére. Megvan, visszatért hozzám. Mondhatni pont jókor. Lefényképeztette magát, és lépdelt tovább.
McCollough utálta az embereket, és ha belőlük egy tömeg formálódott, akkor egyenesen hányingere lett. Így nem lehet valakit megvédeni. Bárki lehet potenciális gyilkos. Még az a járókeretes, hajlott hátú öreganyó is, aki megpróbált minél előbbre furakodni. Most azonban tudta, hogy kit is kell keresni. Bárcsak ne tett volna meg dolgokat a múltban. Túl szorosra fűzte a kapcsolatát az Elnökkel. De végül is sokat köszönhet neki. Alkalmazta miután leszerelt a kommandósoknál. Ott kellett lenni mindenhol, a nap huszonnégy órájában. Még a végtelen hosszúságú orgiákon is. Az Elnök nagyon szereti a fiatal lányokat, szerencsére neki is jutott belőlük. Figyelte tovább az embereket, hátha megtalálja azt, akit keres. A leendő gyilkost. A saját fiát.
A kordonon egy fiatal, könnyes szemű nőt engedtek át a rendőrök, aki minden erejét beleadva rohant az Elnök irányába. A testőrök szerencsére megismerték; Marie volt az, a kis Henry édesanyja. Az Elnök örült, újabb kiváló propaganda fotó. Fogta a kis Henryt, de valami nem stimmelt. A pelenkában olyan éles dolgok is tapinthatóak voltak, ez nem valami természetes.
Marcel is látta, hogy felesége szalad, hogy újra átölelje fiúkat, a kis Henryt. Ez nem volt a tervben. Neki nem kell meghalnia. Átugrott a kordonon, és kiabálva szaladt az apja felé. Nem tudták, hogy kicsoda, egy nyugdíj előtt álló mokány testalkatú rendőr hátba lőtte. Marcel elesett, ránézett az apjára, aki pillanatok múlva cafatokra fog szakadni az unokája szögekkel kibélelt pelenkájába rejtett robbanóanyag felrobbanásakor.
Sophie látta Marcelt, amint rohan a felesége, az apja és a fia felé, de már nem tehetett értük semmit sem. Az óra elütötte a hatot. Idő van. ideje a tettek mezejére lépni. Elővette a detonátort, hogy a levegőbe küldje az Elnököt, a kedves papát.
McCollough végre megtalálta akit keresett. Meglátta Nicolast, a fiát. Meg kell akadályozni őt, mindenáron. Elővette a detonátort, tenni kell valamit! Kést vett elő és egy villámgyors mozdulattal elhajította.
Sophie nem tudta aktiválni a bombát, mert egy kés állt bele a hátába. Elterült a földön, és szürcsölve, nehezen vette a levegőt. Egy férfi lépett oda hozzá, és felemelte a fejét.
- Fiam, ne tedd! Bocsáss meg nekem, kérlek! - Sophie értetlen arcot vágott. - Ne mozogj, mindjárt hívom a mentőket. - Átölelte a fejét, és egy apai csókot lehelt Sophie homlokára. Sophie rámosolygott, és ahogy szállt ki belőle az élet, valami földöntúli üresség kerítette hatalmába, aminek ő nagyon örült.
- Tudod, hogy már késő apa! - mondta és megnyomta a gombot a detonátoron. Az Elnök, Marcel, Marie, a kis Henry, a testőrök és nézelődők tucatjai estek áldozatául a pusztító robbanásnak. Egy másik pokolgép is robbant az elsővel egy időben. Az, amit Sophie mellkasára erősített. Amely széttépte őt, és amely széttépte az apját is. Így kell elvarrni a szálakat...
Félelmetes, mocskos egy történet, de az életben ennél szörnyűbb dolgok is előfordulnak.
Eddig 8 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Pyrrhusz (#22032) | 2010. szeptember 20. 18:07 |
Azt hittem már hozzám se szólsz! :-)) Odakentem, oszt nekem is odakentek, Kendtek. De én már az elején szótam... | |
Válasz Nem Tom hozzászólására (#22022). |
|
2. Nem Tom (#22022) | 2010. szeptember 19. 13:49 |
Látod, ha nem a Vigiliához adtad volna be a novelláidat akkor már kaptál volna választ. Nekem ez az írásod is tetszik.Megnyugtatlak, és is szoktam odakenni írásokat, de akkor nekem is odakennek. (Úgy mint neked) Tamás | |
Válasz Pyrrhusz hozzászólására (#21979). |
|
3. Pyrrhusz (#21979) | 2010. szeptember 16. 17:28 |
Egyébként pedig a Wc csészékkel van gondom... No meg azokkal a szerkesztőkkel, akiknek már közel két hónap is kevés volt ahhoz, hogy eldöntsék kellenek a novelláim vagy sem. | |
| |
4. Pyrrhusz (#21978) | 2010. szeptember 16. 17:25 |
Jól odakentem. Két teljes napig volt elfekvőben, amikor is újra átolvastam és beküldtem. Úgy látszik, hogy nem használt a pihentetés. Kidolgozni jobban? Lehetne, de ebből most ennyi is bőven elég. Az persze tény kérdés, hogy a munka már kezdett az ital rovására menni.:-)) Kösz, hogy újfent benéztél. | |
| |
5. Pyrrhusz (#21929) | 2010. szeptember 14. 15:33 |
Romlás virágai. "Mocskos a világ, hát akkor ő sem fog mosni mától." De hasonlít a 16.századi spanyol udvarhoz is. Valójában azonban megnéztem a Das Boot című filmet, ebből az élményből fejlődött ki mindez. | |
| |
6. Jones Brigitta (#21915) | 2010. szeptember 14. 04:52 |
Mintha Róma végnapjaiban játszódna a történet. Kétségtelen tény, hogy az akkori idők kisértetiesen hasonlítanak napjaink degenerált világához. | |
| |
7. Pyrrhusz (#21901) | 2010. szeptember 13. 21:27 |
Én időben szóltam!!:-)) "Szopi Marszó" nekem is kedvencem. | |
| |
8. Unole Lozen (#21900) | 2010. szeptember 13. 20:25 |
Sophie Marceaut szeretem. Ezt a történetet nem. Abban igazad van, hogy az élet durvább, mint a képzelet. | |
| |
