A Szentföld rövid története az első zsidó háborúig - A zsidó háború
Dátum: 2008. április 25. 12:17Műfaj: SzakirodalomCimkék: háború, szentföld, zsidóság, róma, titus, vespasianus, szabadságharc |  |
Bár a zsidó háború világtörténeti jelentőségű esemény volt, ez elsősorban a zsidó történelem szempontjából érthető: a jeruzsálemi Templom elpusztult, megszűnt az önálló zsidó állam jelképe. Iosephus Flavius műve az egyik legjobb dokumentáció a római legiók tevékenységéről Róma története folyamán.
Kr.e. 63-ban Pompeius elfoglalta Jeruzsálemet. Bár Hasmoneus – tehát zsidó származású – király, II.Hyrkanos (Kr.e. 63-40.) uralkodott Izraelben, mégis Róma védnökségét „élvezte”.
Kr.e. 37-ben Herodes (Kr.e. 37-4.) lett a király, aki már edomita származású – nem zsidó – lévén, ráadásul Róma-barát, népe gyűlölte. Hiába virágoztatta fel az egész országot gazdaságilag, hiába követte egyik építkezés a másikat, a jeruzsálemi Templomnak világszerte csodájára jártak, népszerűséget és megbecsülést csak népe ellenségeinél talált. Izraelben meg csak fokozódott a vallási és társadalmi elégedetlenség…
Herodes örökségén három életben maradt fia osztozott, így az ország egysége megszűnt.
Iudaeát Archelaos kapta (Kr.e. 4- Kr.u. 6.), akit nemcsak a zsidók utáltak, hanem a rómaiak sem bíztak benne. Száműzése után trónját nem töltötték be, hanem Iudaea római provincia lett. Élére procurator (helytartó) került, aki a császárnak és Syria legatusának tartozott felelősséggel. Ezt a tisztséget gyakran büntetésből adták alacsonyabb rangú tisztségviselőknek, s a zsarolási lehetőségek és hatalmaskodások egyre súlyosabbá tették a helyzetet, a korrupció egyre nőtt.
Átmenetileg Claudius felfüggesztette a procuratori rendszert, s utoljára királyt ültetett a trónra, Agrippát, Herodes unokaöccsét (Kr.u.41-44.), akit kivételesen szeretett a népe. Halála után a politikai függetlenség ismét elveszett.
Az I. század közepére az ország politikai helyzete egyre áttekinthetetlenebbé vált, a feszültség egyre elviselhetetlenebb lett. A farizeus pártból (a jómódú városi lakosság érdekeit képviselő, mérsékelt vallási, politikai párt) kiváltak a zelóták („buzgólkodók” – szélsőséges nemzeti párt), akik a Róma elleni végső leszámolást hirdették. Megjelentek az első önjelölt messiások is, és szintén lázítottak…A mérsékeltek (farizeusok és a konzervatív szadduceusok, akik egyébként egymás ellenfelei voltak) aggódva figyelték a vallási fanatikusok megerősödését és térnyerését. Bár a Szinhedrionban (a jeruzsálemi legfőbb törvényszék tanácsa) és a jómódúak körében a mérsékeltek voltak fölényben, de a kemény adók és a vég nélküli zsarolások, a korrupció miatt egyre inkább ellehetetlenülő nép a lázongók táborát erősítette. Nero elnyomása pedig egyre súlyosabb lett. Hiszen a zsidó öntudat, civilizáció és kultúra nem volt képes elviselni, hogy megfosztották függetlenségétől.
A zsidó nép vallásos érzékenységét minden lehető alkalommal megsértették, zaklatások érték. A régóta felszín alatt forrongó indulatokat végül Kr.u. 66-ban Gessius Florus procurator robbantotta ki1.
„Gessius szinte hivalkodott népellenes cselekedeteivel, és mintha csak hóhérnak küldték volna elítéltek kivégzésére, semmiféle rablástól és gyalázatosságtól nem riadt vissza. Kegyetlenkedésében nem ismert irgalmat, aljassága nem ismerte a szégyenkezést…”2
Caesareában a római kormány – Florus javaslatára – megfosztotta a zsidókat polgárjoguktól, az ott többségben élő görögök javára. A görögök pedig megakadályozták, hogy a zsidók templomukat látogathassák3. Ezután a jeruzsálemi Templomból tulajdonított el 17 talentumot, s ezzel a zsidóknak eljátszotta minden türelmét.
Miután Florus többször is provokálta a lakosságot, kitört a lázadás. Ő pedig most már katonákkal indult Jeruzsálem ellen, ahol borzalmas vérfürdőt rendezett, mintegy 630 embert öltek meg a római katonák. Az események híre eljutott a syriai helytartóhoz, Cestius Gallushoz, aki vizsgálatot rendelt el. De a palackból már kiengedték a szellemet, most már nem volt visszaút. Jeruzsálem lakossága két részre szakadt, a mérsékeltek (főpapok, előkelők, vezető farizeusok, tehát az elit) ellenezték a háborút, a szembefordulást Rómával. De a lázadók már elérkezettnek látták az időt az általános felkelésre. A forradalmi kormány vezetői Simon bar Giora és Giskhalai János voltak. A mérsékeltek és az őket támogató római egységek azonban kénytelenek voltak visszavonulni, de amikor a megígért szabad elvonulás helyett a lázadók kíméletlenül leöldösték a rómaiakat, végre Cestius Gallus is rászánta magát a beavatkozásra. Expedíciós sereget állított fel Antiokheiában, miután úgy látta, hogy most már komoly veszély fenyegeti Róma érdekeit, a stabilitást.
30.000 fős sereggel indult Jeruzsálembe, a Róma-ellenes lázadás leverésére, de amire senki nem számított, csúfos vereséget szenvedtek. Nagyobb volt az ellenállás, mint amire számítottak. Római legio egy provinciában még ilyen nagy veszteséget soha nem szenvedett, csaknem 5.300 gyalogos és 480 lovas esett el, szinte egy tartományi hadsereg!
Jeruzsálem felszabadulása megfordította a közvéleményt, sokan csatlakoztak a lázadókhoz, mert már úgy érezték, hogy nincs szükség kompromisszumra, hiszen le lehet rázni a római igát. Cestius Gallus veresége az új zsidó állam kezdetének számított. Ezt a 66-ban vert pénzérmék is bizonyítják, melyeken az önálló Iudaea „1.év” felirata is fel van tüntetve. A későbbiekben még készültek veretek 2., 3., és 4.év felirattal is. Jeruzsálemben megválasztották a nemzeti hadsereg vezetőit, Joszéf ben Gorión, Hananja ben Hananja főpap és Joszéf ben Mattitjáhut (a későbbi Iosephus Flavius) személyében, akik mind az elitből kerültek ki. Megkezdődtek az előkészületek Iudaea függetlenségének megvédésére.
Nero leváltotta Cestius Gallus legatust, s Syria új helytartója Gaius Licinius Mucianus lett, a iudaeai sereg élére pedig Titus Flavius Vespasianust állította. A két kinevezés kettéválasztotta a közigazgatást és a hadsereget a tartományban. Vespasianus lényegesen nagyobb sereggel indult, mintegy 60.000 fővel.
A zsidó háborúban a Vespasianus vezetése alatt álló sereg volt az utolsó, mely még főleg a császári csapatokra épült. A Birodalomnak már nem egy helyi felkelés begyakorlott leverését kellett levezényelnie, hanem mindenképpen győzni kellett! Az ehhez szükséges nagy létszámú hadsereget minden további nélkül ki tudta állítani, így a katonai fölény mindenképpen Rómáé lett.
A 26 fegyverben álló legióból hat Syriában és Iudaeában állomásozott ebben az időben. Iosephus előre figyelmeztette honfitársait, hogy esztelenségbe hajszolják bele magukat és az országot. Rómát képtelenség legyőzni!4
„…hogy fontolják meg és gondolják meg jól, ki is lesz az ellenfelük, ha háború üt ki,…hogy a rómaiakkal hadtudomány és hadiszerencse dolgában nem mérkőzhetnek, és városaikat, hozzátartozóikat és önmagukat is vesztükbe taszítják.”5
Vespasianus 67 tavaszán megindult Galilea ellen, s szívós kitartással a háború első évében egész Galilea római kézre került. Galilea főparancsnoka, Iosephus, Jotapata ostrománál került római fogságba, s mivel megjósolta Vespasianusnak és Titusnak, hogy császár lesz belőlük, nem esett bántódása. Sőt, nagy megbecsüléssel és tisztelettel vették körül. Iosephus belátta, hogy a kis népek csak akkor őrizhetik meg önrendelkezésüket, ha Róma védőszárnyai alatt élnek és elfogadják az ökumenikus Pax Romana nyújtotta áldásos jólétet. De honfitársai nem tudtak neki megbocsájtani, voltak, akik gyávának bélyegezték, mások árulónak.
67-68 telén, a háború második évében Jeruzsálemben a fanatikusok kezébe került a hatalom. A szélsőséges zelóták egyik vezére Giskhalai János volt. A korábbi vezetőket félreállították, sokakat megöltek közülük. A közállapotok egyre siralmasabbá váltak, a belső forrongást még éhínség is tetézte6.
„Garázdálkodásukat nem tűrte tovább a nép, hanem fellázadt, hogy megbuktassa a zsarnokokat.”7
Néhány nagy tekintélyű mérsékelt megkísérelte a tömeget a zelóták ellen fordítani, és sokan támogatták is őket. Összecsaptak a fanatikusokkal, akik erre behívták segítségül az idumeneusokat. Együtt, összefogva valóságos vérfürdőt rendeztek Jeruzsálemben, statáriális módszerekkel ítélkeztek. De az idumeneusok hamar belátták, hogy a zelóták eszközként használják őket, s kivonultak a városból.
Vespasianusnak a kezére játszott a jeruzsálemi terror, ezért nem is foglalkozott a városban uralkodó állapotokkal. Helyette megkezdte a vidék elfoglalását. Peraea, Iudaea, Samaria, míg végül a felkelők kezén már nem maradt más, csupán Jeruzsálem (a zelóták rémuralma alatt) és a Nagy Herodes által emelt három erőd, Herodium, Machaerus és Maszada. Vespasianus jól taktikázott, hódításai megszüntették Jeruzsálem hátterét, magát az országot. A három elszigetelt erőd pedig már nem tudott segíteni, így Jeruzsálem magára maradt.
A Maszadát elfoglaló sicariusok (orgyilkosok) sok közeli település ellen intéztek támadást, többek között az
68. június 9.-én meghalt Nero. Vespasianus már éppen Jeruzsálem ellen akart volna indulni, amikor megtudta a hírt. Felfüggesztette a hadműveleteket, s kivárta, mi történik Rómában. Közben benne is konkrét elképzeléssé érett az ambíció: érdemtelenek helyett ő lehetne a császár. A tét óriási volt, több mint katonai diadal egy provinciában.
Miközben rövid időn belül egymást váltották a császárok: Galba, Otho, Vitellius; Vespasianusnak meg már az egész ország a kezében volt (Jeruzsálem és a három vár kivételével), Jeruzsálemben tovább tombolt a zelóta-terror. Már mindenki megelégelte önkényüket és a zsarnokoskodást, s behívták a városba Simon bar Giora csapatait. Simon beszorította a Templomba a zelótákat, és most már ő terrorizálta a lakosságot.
69. július elsején az egyiptomi legiók Vespasianust kiáltották ki császárrá, majd csatlakoztak hozzájuk a syriai és iudaeai seregek is. A nyár közepére az egész Kelet Vespasianust ismerte el császárnak. De egyelőre még csak ellencsászár volt. A Róma-városi hatalom még Vitelliusé volt, s Vespasianusnak szüksége volt a legitimációra is: a senatusi szavazásra. 69. december 20.-án merénylet áldozata lett Vitellius is, s most már Vespasianusé volt az egyedüli hatalom. Rómában Licinius Mucianus volt Vespasianus helyettese, amíg ő Keleten tartózkodott, az államügyeket ideiglenesen a kisebbik fiúra, Domitianusra bízták. A iudaeai hadjárat teljes befejezése pedig Titusra maradt.
Az újonnan kinevezett főparancsnok megkezdte a végső hadműveletet: Jeruzsálem ostromát. Titus katonai tanácsadója egy előkelő, zsidó származású alexandriai férfi: Titus Iulius Alexander, Iudaea korábbi procuratora volt. Jeruzsálemben egyre áttekinthetetlenebbé vált a helyzet: már három csoport harcolt egymás ellen, a Templomot sem kímélve. A halottak temetetlenül hevertek, tűz pusztított mindenütt, égtek a gabona-raktárak, éhínség volt. A külső veszedelem rövid időre egységbe tömörítette a lázadókat, és több támadást is indítottak a rómaiak ellen. Miután Iosephus több felhívása is eredménytelen maradt, hogy adják meg magukat, kitartó eltökéltség után a rómaiak sorra áttörték a városfalakat. Az ostromlottak közül – a szökési kísérlet kíméletlen megtorlása ellenére – sokan átmenekültek a rómaiakhoz. Valószínűleg ekkor menekült el Jeruzsálemből Johanan ben Zakkai is egy koporsóban megbújva. S miután Titus elé vezették, ő is megjósolta a római fővezérnek, hogy császár lesz belőle.
Titus a felsővárosnál és az Antonius-erődnél próbálkozott az áttöréssel, majd kísérletet tett a város kiéheztetésére8. 70. Tammúz 17.-én elesett a belső város. Miután a rómaiak lerombolták az Antonius-várat, a védők a Templomba szorultak, ahonnan nem tudtak kitörni. Bár Titus meg akarta kímélni a Templomot, ez végül nem sikerült, s Áv hó 9.-én leégett a Szentély. Megsemmisült a zsidó állami lét utolsó jelképe is.
Titus katonái gyilkoltak, fosztogattak. Jeruzsálemet egyéves ostrom után végső soron az éhség, a szomjúság és a tűz győzte le. Két évezred elmúltával a zsidók ma is mély gyásszal emlékeznek meg Tisá-be-Áv (Áv. 9.= augusztus 9.) szomorú napjáról9.
Giskhalai János életét megkímélték, de életfogytig tartó fogságra ítélték; a másik lázadó vezért, Simon bar Giórát a fényes triumphus legfőbb látványosságának szánták, majd ezután kivégezték. A diadalmenetben 700 válogatott zsidó foglyot vonultattak fel. Titus és Vespasianus - bár a senatus külön-külön triumphust szavazott meg nekik – közösen tartották meg diadalmenetüket 73-ban. Felvonultatták a gazdag zsákmány egyik legértékesebb darabját is, a hétkarú arany gyertyatartót, a menórát. Ez látható Titus diadalívének belső oldalán. Vespasianus a győzelem jelképeit a Béke templomában helyezte el, mely a Iudaea feletti győzelem emlékére épült a zsidó háború zsákmányából 71 és 75 között.
Vespasianus a győzelem apropóján pénzérmét is veretett (71-ben), melynek hétlapján a „Iudaea Capta” felirat volt olvasható. Titus Antiokheia mellett, Daphnéban állított színházat, homlokzatán a felirattal: „Ex preda Iudaeae”, vagyis „a júdeai zsákmányból”.
A rómaiak Jeruzsálem pusztulása után azért a biztonság kedvéért hátrahagytak a városban egy megszálló hadsereget, a Legio X. Fretensist, mely majdnem 200 éven keresztül maradt ott, lovas- és gyalogos egységekkel kiegészítve. Jeruzsálem római megszállás alá került. A megszálló sereg rangja miatt megváltozott a város katonai-közigazgatási pozíciója; a parancsnok és a kormányzó magasabb rangú személy lett, procurator vagy praefectus helyett legatus.
Vespasianus a háború leverése után az ország területét, mint saját birtokát kezelte, s a földeket bérbe adatta. Ammausban a veteranusoknak coloniát alapított.
Nagy Herodes erődeinek leverése már egyszerűbbnek tűnt, mint a háború és Jeruzsálem ostroma, mégis 3-4 évet vett igénybe elfoglalásuk.
Herodium esett el először, Lucilius Bassus kormányzó foglalta el. Ezután Machaerus következett, melynek minden védőjét, aki megadta magát, kegyetlenül legyilkolták. Maszada tartotta magát legtovább. A sicariusok vezére Eleazár ben Jair volt. Flavius Silva, akit Lucilius Bassus halála után neveztek ki legatusnak, a rendelkezésére álló teljes katonai erővel vonult Maszada ellen (Legio X. Fretensis, auxiliáris csapatokkal kiegészítve). Bár az ostrom igen megerőltető volt, végül áttörték a falat. Eleazár a helyzet reménytelenségét látva öngyilkosságba hajszolta a vár védőit, így 960-an vetettek véget önkezükkel életüknek, nehogy a rómaiak fogságába kerüljenek; csak két asszony menekült meg néhány gyermekkel – Iosephus szerint.
Bár Iosephus nem említi Maszada elestének évét, ez csak 74 lehet (Flavius Silva kinevezésének időpontja alapján, ami 73-ban volt). A történészek mostanában élnek a gyanúval, hogy Iosephus története Maszada elestéről nem fedi a valóságot. Valószínűleg a tömeges öngyilkosság története irodalmi fikció, melyet ő talált ki, hiszen nem volt ott az erőd elestekor, s az ásatásokon sem kerültek elő emberi csontmaradványok, melyek ezt alátámasztanák. Maszada tehát nem az ellenállás utolsó búvóhelye volt, hanem csak a bűnözők végső menedéke.
Így elképzelhető, hogy a két asszonyon kívül még többen is megmenekültek. Miután bevette Maszadát, Flavius Silva erős helyőrséget hagyott hátra, nehogy megint lázadás lehetséges kiindulópontja legyen az erőd.
Eleinte csak felkelésnek lehetett tekinteni a zsidó háborút, hiszen a római legiók nem a szuverénnek még névlegesen sem nevezhető zsidó állammal álltak harcban, hanem a városi lázadókkal. A jeruzsálemi hatalmi szervek kialakulása után már jogilag is háborúnak tekinthető volt a küzdelem. De Iosephus csak a galileai csapatokat tekintette valódi háborús érdekeltnek, a jeruzsálemieket zendülő csőcseléknek, Maszada sicariusait pedig gonosztevőknek, bűnözőknek. A zsidó felkelés elszigetelt maradt, a zsidókat egy nép sem támogatta, sőt inkább a rómaiak felé mutatkoztak szolgálatkésznek. A városokban a nem zsidó népesség sem állt a zsidóság oldalára, és a csatlós királyok is a rómaiak rendelkezésére álltak összes segédcsapataikkal együtt. Senki sem mert volna ujjat húzni a világ urával…
Iosephus Flavius és Johanan ben Zakkai elfogadták, hogy Róma megnyerte a háborút, s a további harcok hiábavalóak. Mindketten a római főparancsnok számára kedvező jóslatnak köszönhették kiváltságos pozíciójukat és lehetőségeiket a római uralom nyújtotta körülmények között.
Iosephus Rómában telepedett le, s történetíróként megírta a háború történetét. Johanan ben Zakkai Javnéba ment, ahol tovább ápolta a zsidó hagyományokat. A diaszpóra így át tudta venni a hiteles zsidó tradíciókat, s így neki köszönhető, hogy szinte 2000 éven keresztül állam nélkül is fennmaradt a zsidóság.
A zsidó lét túlélését három alternatíva képviselte:
1., Iosephus Flavius, aki átállt a rómaiak oldalára, így a fennmaradás ugyan biztosított volt, de magában foglalta az árulást és az asszimilációt. – A zsidóság elutasította őt és a római világba való betagolódást.
2., Eleazár ben Jair, aki felvette a harcot; az esélytelen küzdelmet és az önpusztítást is vállalva vaktában rántotta végzetükbe a rábízottakat is. De Jeruzsálem és Maszada elesett, a harc hiábavalónak bizonyult, úgyhogy ezt az esélyt is elvetették.
3., Johanan ben Zakkai, aki semmibe vette Róma hatalmát és fenntartotta, átmentette a zsidó hagyományokat az érdekek politikai érvényesítésének lehetősége nélkül is. A zsidó örökség végül Johanan mellett döntött, s még Iosephus történetét is az ő szájába adták. Johanan ben Zakkai maga lett a zsidó hagyomány új formája10.
Bár a zsidó háború világtörténeti jelentőségű esemény volt, ez elsősorban a zsidó történelem szempontjából érthető: a jeruzsálemi Templom elpusztult, megszűnt az önálló zsidó állam jelképe.
Iosephus Flavius műve pedig az egyik legjobb dokumentáció a római legiók tevékenységéről Róma története folyamán.
Utalások:
1. Hahn István: A zsidó nép története (34-38. o.)
2. Iosephus Flavius: A zsidó háború – II.14. (190. o.)
3. Hahn István: A zsidó nép története (38. o.)
4. Rubicon történelmi folyóirat (1997/ 3- 4) – Titokzatos ókor
Komoróczy
5. Iosephus Flavius: A zsidó háború –
Önéletrajz, Tárgyalás a lázadókkal (543. o.)
6. Rubicon történelmi folyóirat (1997/ 3- 4) – Titokzatos ókor
Komoróczy
7. Iosephus Flavius: A zsidó háború – IV.3. (321. o.)
8. Rubicon történelmi folyóirat (1997/ 3- 4) – Titokzatos ókor
Komoróczy
9. Hahn István: A zsidó nép története (40. o.)
10. Rubicon történelmi folyóirat (1997/ 3- 4) – Titokzatos ókor
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
