A Tó
Dátum: 2008. április 07. 12:39Műfaj: VersCimkék: félelem, vers, lélek, boldogság, fájdalom, halál, élet, körforgás |  |
A Tó felé
Éppen virágzott a rét,
mikor átkellt rajta.
Óriás-fák nőttek ki
a föld szívéből,
és az állatok
apraja-
-nagyja
csillogó barna szemével
félve nézte őt.
Este volt,
gyönyörű este,
melyben a hold mosolya
tükröződött minden apró,
leveleken gubbasztó
cseppben.
Minden ág és virág
az ő nevét suttogta,
és minden apró neszre,
melyet léptének halk pecsétje
nyomott a barnás földbe
vidám baglyok huhogtak felette,
és madarak százainak éneke
töltötte be a tájat
megzavarva több száz álmot,
kik szintén dalolni kezdtek...
E tájon sétált
gondolataiba merülve,
mégis óriási figyelemmel
a természet szimfóniája felé,
mert szerette ezt a zenét.
Mert csak ezt a zenét
szerette.
Lassan haladt a Tó felé...
A Tónál
A sötétség leple feketére mázolta
az amúgy is zöldes víz színét.
Testének halvány vibrálata élt
- ez melengette szívét.
Mellében hallotta a Tó hangját,
selymes, hívó szavát,
mely csak a testét kérte,
hogy megmártózzon,
hogy ledobja magáról a fátylat,
és megmutassa, mit más nem láthat,
melyért epekednek
s veszekednek,
millióan harcba mennek,
könnyek hullnak,
sírok telnek,
feltárulnak a lezárt vermek,
mely egyetlen álma
és egyetlen vágya
minden embernek.
Ő ezt tudta,
nagyon jól tudta,
de eddig túl önző volt,
hogy másnak megmutassa
azt, ami az övé.
De ma eldobta a kulcsot.
Eldobta, mert a mai nap más volt,
túlcsordult a megváltástól:
két bimbódzó külsejű alak
tűnt fel a tájban,
és táncolni kezdtek,
majd összeolvadtak
az egyedüli vágyban
felvonultatva
a természet tökéletességét:
a tökéletes hullámot,
a tökéletes görbét.
És vígan indult a Tó vize felé...
A Tóban
Már régen vágyott az ölelésre.
S most nyakig a feketeségben
napsütöttnek látta az estet.
Testének minden apró rezdülése
óriási erővel mosta a partot:
kioltott Napokat
s így csillagokat, Holdakat,
elsodorta a múló éveket,
megállította a vándorló életet,
szétzúzta az utolsó végletet,
és szinte utolérte a végtelent...
Ezek összessége
újabb hullámokat
rengett a sötétbe.
Ő csak nézte, nézte
és nem vette észre,
hogy a benne kúszó lény
feltör a habokból
és lerántja a mélybe.
( Nem küzdött,
s talán nem is félt már,
csak tűrte némán,
hogy nehéz teste testét befedje,
és feltárja előtte
a Tó titkát...)
A Tó mélyén
Sötét volt...
Sötét volt ott,
ahol világos folt
nem tarkállott,
csak fekete fénynyalábok
söpörtek végig
burkoló hidegként
a fenéken.
Menydörgött,
de nem villámlott.
Fény nélkül hasított a létbe,
a felismerésbe:
A cseppek feljutnak az Égbe,
majd újra lehullnak,
és a Földre zuhanva
visszavágynak,
( s tán vissza is jutnak).
Körforgás ez.
Cseppenként.
Ő testeket látott:
égbe-lopókat, lehúzókat,
fuldoklókat és belenyugvókat.
Mindannyian lebegtek.
Már csak testek voltak.
Üveges tekintetük
felfelé meredt,
ahol egy Ember sétált
a virágzó réten...
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
