A Vezúv kitörése - Pompeii és környékének rövid története a katasztrófáig
Dátum: 2008. április 25. 13:51Műfaj: SzakirodalomCimkék: vezúv, pompeii, katasztrófa, vulkánkitörés, pusztulás |  |
Kr.e. 79 augusztusában kitört a Vezúv, s elpusztította az ókori Róma egyik leghíresebb üdülővárosát, Pompeiit. A vulkán kitörése és a város pusztulása azonban az ókori civilizáció történetének példa nélkül való forrását hagyta az eljövendő korokra.
„… Már jó néhány napja érezhető volt a földrengés, de nem keltett különösebb félelmet, mert Campaniában ezt megszokták; ezen az éjszakán azonban olyan erős volt, hogy szinte már nem is mozgott, hanem felfordult minden…
Már reggel hat-hét óra felé járt az idő, s mégis mindig bizonytalan s valósággal bágyadt volt a világosság. A körülöttünk levő épületek a folytonos földlökések következtében annyira megrongálódtak, hogy ezen a nyílt, de mégiscsak szűk helyen nagy okunk volt rettegni biztos beomlásuktól. Ekkor végre jónak láttuk távozni a városból… Amint kijutottunk a házak közül, megállapodtunk. Itt sok csodálatos, sok félelmetes élményben volt részünk… Azután láttuk, hogy a tenger visszaszívódik, és a földrengéstől mintegy visszahömpölyög. Valóban a partszegély kiszélesedett, és sok tengeri állat ott rekedt a szárazzá vált fövényen. A másik oldalon a borzalmas fekete felhőt ide-oda cikázó tüzes és kacskaringós villámok szaggatták meg, s amikor meghasadt, hosszú lángnyelvek csaptak föl benne: ezek hasonlítottak ugyan villámokra, de nagyobbak voltak…
Nem sokkal később az a bizonyos felhő leereszkedett a földre, elborította a tengert, körülvette és elrejtette Capreae szigetét, a Misenum-fok kiugró szikláit szintén eltakarta a szemünk elől…
Ekkor hamueső kezd hullani, egyelőre csak ritkásan. Hátrapillantok: mögöttünk sűrű sötétség terjengett, elborította a földet, rohanó áradat módjára hömpölygött utánunk… Alig tekintünk körül, máris sötétség szakad ránk, nem olyan, mint a holdtalan vagy felhős éjszaka, hanem olyan, mint mikor zárt helyiségben eloltják a lámpát. Ekkor felhangzott az asszonyok jajveszékelése, gyermekek siránkozása, férfiak kiáltozása: egyesek szüleiket, mások gyermekeiket vagy házastársukat szólítgatták, vagy hangjukról lassan felismerték; egyesek a maguk baján, mások szeretteik sorsán siránkoztak; akadtak olyanok is, akik halálfélelmükben a halálért esedeztek, sokan az égi istenek felé nyújtogatták karjukat, sokan mások azt hangoztatták, hogy nincsenek már sehol sem istenek, és rászakadt a világra az a bizonyos utolsó, örökké tartó éjszaka… Kissé kivilágosodott, de mi nem arra gondoltunk, hogy itt a virradat, hanem csak arra, hogy közelebb ért hozzánk a tűz. A tűz azonban jókora távolságban megállott, de újból ránk szakadt a sötétség, újból hullott a sűrű hamueső, egyre sűrűbben. Többször is felkeltünk, hogy lerázzuk magunkról; különben eltakart, vagy éppen agyonnyomott volna bennünket a súlya…
Végül ez a bizonyos sötétség mintegy füstté vagy köddé finomulva eloszlott, nemsokára igazi világosság derült ránk, még a nap is kisütött, mindenesetre sárgás fénnyel, mint amilyen napfogyatkozáskor szokott lenni. Még mindig káprázik a szemünk, de döbbenten látjuk már, hogy mindent vastag hamuréteg borít, mint a hó. Visszatértünk Misenumba, úgy-ahogy rendbe hoztuk testünket, majd remény és félelem közt hányódva töltöttünk egy aggódással és kétségekkel teljes éjszakát. A félelem mindennél erősebbnek bizonyult; mert a földrengés is makacsul tartott, sokan pedig félőrülten rémületes jövendölésekkel űztek csúfot a maguk és mások bajaiból…”1
Campania már az ókorban is Itália legértékesebb, legkedveltebb területei közé tartozott, s mindezt kellemes éghajlatának, kiemelkedően termékeny (vulkáni) talajának és kereskedelmi szempontból kedvező fekvésének köszönhette. Campania volt az itáliai félsziget legjelentősebb gabonatermő területe, de emellett megtermett itt az olajbogyó, a szőlő és sokféle gyümölcs is.
A kedvező klíma és a természeti környezet szépsége miatt Campania, és ezen belül is a Nápolyi-öböl környéke a rómaiak legnépszerűbb üdülőhelye lett. Olyan - pihenésre, kikapcsolódásra lehetőséget nyújtó – kisvárosok sorakoztak itt végig, mint Baiae, Misenum, Herculaneum, Oplontis, Pompeii, Stabiae vagy Surrentum.
Ez a terület volt Róma legfontosabb tengeri kikötője is Kr.e. a IV. század végétől egészen Ostia kiépítéséig, ezáltal kereskedelmi jelentősége is meghatározó volt.
A területet a legrégebbi időkben – valószínűleg már a kőkorszak óta, de bizonyosan a bronzkorszakban – az opikoi (ausones) népesség lakta, akik idővel beolvadtak a bevándorló oszk (osci) népcsoportba. Ők már az Itáliában leginkább elterjedt sabell nyelvet beszélték, s ez által az italikus nyelvcsoporthoz (indoeurópai nyelv) tartoztak. A korai vaskorban érték el dél-Itáliát az első görög gyarmatosítók, akik sokkal magasabb fokú műveltséggel rendelkeztek, mint az oszkok. Az otthoni görög mintára megszervezett poliszok igen nagy hatással voltak a szomszédos oszk városok berendezkedésére és kultúrájára. Herculaneum például a görög Héraklész tiszteletére kapta nevét.
Pompeii elnevezése sem a görögből, sem a latinból nem vezethető le, ezért nagy valószínűséggel oszk eredetű lehet. A város területét már a Kr.e. VII. század végén benépesítették a környék pásztorai és földművelői, s kedvező lehetőség nyílt az utak csomópontjában a piac kialakulására is. Pompeii esetében is érezni lehetett a görög hatás érvényesülését, ami a piactér központi kialakítását és a görög eredetű isteneknek emelt szentélyek építését érinti, de egyébként a lakosság nyelve továbbra is az oszk maradt. Kr.e. a VI. század végén Pompeii etruszk hatalmi befolyás alá került, s ők is rányomták sajátos építészeti stílusuk bélyegét a városra. Az etruszkok után, Kr.e. 400 körül a harcias samnis törzsek foglalták el egész Campaniát, s így Pompeiit is. A samnisok szintén az italikus népek sabell nyelvcsoportjához tartoztak, s így rokonságban álltak az oszkokkal. Egészen a végleges római hódításig az így kialakult oszk-samnis keverék lakosság határozta meg Campania népességét.
Ebből a korszakból származnak Pompeii általunk ismert városképének legrégebbi alkotásai, mint például a városfal; vagy maga az egész város urbanisztikai kialakítása. Észrevehetően a praktikus görög városépítés módszereinek átvételére törekedtek.
Kr.e. a III. század folyamán azonban a diadalmaskodó Római Köztársaság a saját politikai fennhatósága alatt egyesítette az Appennini-félsziget legnagyobb részét, Szicíliát pedig provinciaként kapcsolta területéhez. A különféle uralmi és szövetségi rendszerekkel függésbe hozott területek illetve városok az új politikai helyzet alapján Róma érdekeinek megfelelően voltak kénytelenek politizálni. Pompeii végig hű maradt Rómához, s ezzel a politikájával biztonságát és anyagi jólétét alapozta meg, bár külpolitikai és katonai függetlenségét elvesztette. A Kr. e. II. századra Pompeii egyike lett Itália legprosperálóbb városainak, s ezt elsősorban kereskedelmi szempontból előnyös fekvésének köszönhette. Ekkoriban kezdett összeolvadni Itália déli részén is az egyre inkább önálló stílust képviselő romanizáció és a Mediterraneum keleti részére jellemző hellenisztikus kultúra, azonban a fokozatos elrómaiasodás folyamatát egy időre lelassította a Kr.e. 90-ben kirobbant itáliai szövetségesek háborúja. A felkelésben – melyben a Rómával szövetséges városok azonos jogokat akartak kiharcolni, mint amilyenek a hatalmas köztársaságot megillették – Pompeii is szembe került Rómával. Végül Róma kénytelen volt biztosítani minden szabad itáliai lakosnak a római polgárjogot, s ekkor kapta meg Pompeii is először a municipium, majd a colonia státuszát.2
A municipiumok, vagyis önkormányzattal rendelkező városok csupán a latinok számára megadott jogokkal rendelkeztek (a politikai szereplés jogát, a vagyonszerzés lehetőségét Rómában, illetve a rómaiakkal való házasodás lehetőségét kizárták). A coloniákat a római polgárok letelepítésének céljából alapították Itáliában, illetve a provinciákban.3
A colonia így elméletileg Rómával egyenlő privilégiumokkal rendelkezett, azonban a köztársaság késői időszakában már csak az új provinciákban alapítottak korábban lakatlan területeken ilyen jellegű településeket. Pompeii esetében leszerelt veteranusokat telepítettek be a városba az őslakos samnis lakosság közé, s a várost Sulla, a győztes hadvezér Colonia Cornelia Veneria Pompeianorum néven colonia rangra emelte. A betelepítést a samnis arisztokrácia és a római colonusok közti gyakori konfliktusok kísérték, ugyanis mindennaposak voltak a vagyonelkobzások és erőszakos birtokbavételezések, s jó időre az őslakosság alávetett helyzetbe került a rómaiakkal szemben. Lassú folyamat volt a két társadalmi réteg összeolvadása, de végül kialakult Pompeii új arisztokráciája, melyben megközelítően azonos mértékben foglaltak helyet a régi samnis családok és a később betelepült rómaiak leszármazottai.
Kr.u. 62-ben (február 5.)4 komoly földrengés pusztított Campaniában, melynek központja Pompeii környékén lehetett, mert szinte valamennyi épület súlyosan megrongálódott. Ezeket a károkat a végső pusztulásig sem sikerült teljesen kijavítani, annak ellenére, hogy az újjáépítés lelkiismeretesen folyt 79 augusztusáig.5
„Hallottuk, hogy Pompeiit, Campania jelentékeny városát, amely a tengernek annál a bájos öblénél fekszik, ahol a surrentumi, stabiaei és herculaneumi partok találkoznak, földrengés rombolta le. A környező területek is súlyos károkat szenvedtek. A dolog télen történt, pedig ez az évszak a régiek írásai szerint mentes szokott lenni ettől a veszélytől… A rengés ezúttal nagy pusztítást végzett Campaniában. Annál nagyobb volt az általános megdöbbenés, mert Campania, bár gyakran érték ilyen csapások, mindeddig nagyobb bajok nélkül állta ki azokat.”6
Az eddigi feltárások szerint Herculaneum sokkal kisebb város volt, mint Pompeii; becsült lélekszáma 5000 körül lehetett, míg Pompeii lakosságának száma feltételezhetően 15-20 000 körül mozgott.
Herculaneum alapterülete nagyjából Pompeii egyharmadát tehette ki. A város a Vezúv déli lejtőjénél, rögtön a lejtős partvonal szélén feküdt, s napjainkban az északi szegélye felett emelkedik Resina olasz városka.7
„Mellette van (ti. Neapolis mellett – a szerző) Hérakleion (Herculaneum) erődje egy, a tengerbe kinyúló hegyfokon, amely a délnyugati szélnek igen erősen ki van téve s ez az ott-tartózkodást egészségessé teszi.”8
Pompeiivel ellentétben Herculaneum feltűnően szabályos szerkezetű város volt, s ez minden bizonnyal a szomszédos görög alapítású Neapolis hatása lehetett. Csupán a város tengerparti peremén épült lakóházak alaprajzai tértek el a megszokott négyzethálós utcarendszertől.
Herculaneum lakói nem a jól jövedelmező iparból, illetve kereskedelemből éltek, mint gazdag szomszédaik, hanem – kezdetben – egyszerű halászok voltak, vagy földművelők; majd a romanizáció hatására felismerték a városka kedvező fekvéséből adódó előnyöket is. Így a tehetősebbek egyre inkább szempontnak tekintették a csodálatos, nyugodt környéket, a festői tájat, és nem utolsó sorban a gyógyulni vágyók az egészséges tengeri levegőt. Sorra épültek a szebbnél szebb magánrezidenciák, a domboldalakon a teraszos kiképzésű villák.
De ahogy Pompeii, vagy Oplontis esetében, ugyanúgy Herculaneumnál is megfigyelhető a villák kétféle funkciójú kialakítása. Megkülönböztethető egymástól az ún. „villa rustica”, amely a földbirtokok majorsági központjaként működött, s itt kaptak helyet a gazdasági ágazatokban alkalmazott rabszolgák, a mezőgazdasági műhelyek, gazdasági helyiségek, konyhakertek, istállók, bor- és olajraktárak, valamint csűrök és cséplőhelyek is.
Az ún. „villa suburbanák” azonban már előkelő tulajdonosuk fényűző életvitelét, luxus-igényeit és a kényelmet tartoztak kielégíteni. Ezek a városközpontok nyüzsgésétől és zajától távol eső csodálatos kastélyok szinte már vetekedtek a kisebb hellenisztikus királyságok uralkodói központjaival, mind méretüket, mind pompájukat tekintve. Ezeknél a villáknál már teljesen újfajta építkezési stílus alakult ki, s így elkülönült egymástól a városi és a vidéki architektúra.
Amíg a városi házak építésekor a külvilág teljes kizárását és a magánszféra intimitásának megóvását tartották szem előtt, addig a vidéki kúriák esetében a természet felé való nyitottságot igyekeztek kihangsúlyozni.9
Ilyen dinamikus fejlődés és általános jólét jellemezte Campania egészét 79. augusztus 24.-éig, amikor egészen váratlanul bekövetkezett az, amiről addig senki sem akart igazán tudomást venni: a vidék, mely szülőföldjük, bizony forrongó vulkáni terület, s a hegy, melynek lankáin szőlőt termesztenek, csak alszik, és borzasztó hirtelenséggel fog felébredni…
Az előjeleket – melyekről Cassius Dio, még ha meseszerűen is, de részletes leírást ad (valószínűleg egykorú, de tanulatlanabb szemtanúk történetei alapján) – nem sokan vették komolyan. Gyakrabban fordultak elő a területen kisebb-nagyobb földlökések, melyek már egészen hozzátartoztak a mindennapokhoz, s nem okoztak különösebb meglepetést. A 17 évvel korábbi súlyos földrengésre még ugyan sokan emlékeztek, de a Vesuvius akkor sem tört ki, így nem kapcsolták össze a két eseményt.
Augusztus 24.-én, délelőtt aztán iszonyatos robajjal szétrobbant a hegy krátere, s a levegőbe lövellte az addig benne felgyülemlett vulkáni eredetű anyagokat, hamut és port. A gomba formájú felhő lassan kezdett szétterülni egész Campania felett, teljesen eltakarva a napot; fokozatosan eluralkodott a homály, végül teljes lett a sötétség. A szél a hamufelhő egy részét egészen Egyiptomig, Szíriáig vitte, Rómában pedig később járványt okozott – ahogy ezt Cassius Dio írta. A pánik egyre inkább elhatalmasodott az embereken, holott közvetlen életveszély még nem volt, még órák teltek el addig, hogy a várost teljesen betemesse a törmelék. A három napon keresztül a levegőből hulló kő- és hamueső délkeleti irányban terítette be a hegy környékét, így elsősorban Pompeii és Stabiae kerültek a csaknem 4 méteres hamuréteg fogságába. Herculaneumot ezzel szemben mintegy
Ritka természeti jelenség egy vulkán ilyen jellegű kitörése, mely nem csak lávaömléssel és földrengéssel társul (ráadásul elsősorban nem is ezek okozták a végzetes pusztítást), hanem még a kráter szétrobbanását és félelmetes mennyiségű iszapréteg lerakódását is eredményezi. Éppen ezért, bár az áldozatoknak embertelen kínokat jelenthetett, az utókornak felbecsülhetetlen érték az elpusztult városok ilyen jellegű konzerválódása, s mindenki számára közös érdek volna a Vezúv által eltemetett városok lehetőség szerinti megóvása.
Pompeii az ókori civilizáció történetének példa nélkül való forrását hagyta az eljövendő korokra. Az elpusztult városokat már nem lehetett újjáépíteni, de a későbbi nemzedékek megőrizték emléküket, a térképeken még nagyon sokáig feltüntették helyüket, s a Pompeii felett emelkedő dombot Civitasnak (Város) nevezték el.
Az irodalomban az elmúlásnak és az emberi végzet homályosságának metaforáját jelentik az elpusztult campaniai városok.10
Utalások:
1. C. Caecilius Plinius Secundus levele Cornelius Tacitusnak – VI,20. –Borzsák István fordítása (Castiglione László: Pompeji – Herculaneum)
2. Castiglione László: Pompeji – Herculaneum (12-22. o.)
3. Történeti fogalmak kisszótára – „municipium” (242. o.)
4. Castiglione László: Pompeji (53. o.)
5. Castiglione László: Pompeji – Herculaneum (22-30. o.)
6. Seneca: Naturalis Quaestiones VI.1. –
Castiglione László: Pompeji (53. o.)
7. Castiglione László: Pompeji – Herculaneum (30-33. o.)
8. Strabón: Geógraphica V,IV. – Dr. Földy József fordítása
9. Castiglione László: Pompeji – Herculaneum (33-34. o.)
10. Castiglione László: Pompeji (128-130. o. és 137-143. o.)
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
