A vízpart öröme
Dátum: 2008. április 02. 13:57Műfaj: PrózaCimkék: novella |  |
Ez a rövid történet arról szól, hogy megelégeltem, hogy a párom többet van horgászni a vízpaton, minthogy otthon lenne. Azt gondoltam talán nem is pecázni van, ezért utána mentem...
A vízpart öröme…
Hogy hogyan lettem nő létemre pecás? Gondoltam, megosztom másokkal is. Olyan nőkkel, akiknek a párja szintén többet tölti az idejét a vízparton, mint esetleg odahaza, persze ha az időjárás engedi. Bár az én páromnak mindegy, hogy esik vagy fuj, be van fagyva vagy nincs, képes télvíz idején is kijárni a partra. Mintha valami szent hely lenne. Hát ezt elégeltem meg. Azt, hogy reggelente üres az ágy, mert megint hívta a vízpart. Ez aztán már végképp sok, hogy évek óta csak a vízpart és a horgászcimborák. Mintha a világ csak ebből állna. Ezért aztán egyik reggel, nem tudom mi vezérelt, hogy megnézzem. Talán, mert sütött a nap, vagy netán a féltékeny gondolat, hogy talán nem is pecázni van, hanem netán valami titkos szeretőnél? Akkor aztán lesz ne mulass! Elhatároztam, megnézem a vízparton. Úgymond leellenőrzöm, valóban a botot fogja-e. Bicajra pattantam, és uzsgyi ki a Duna- partra, amely nem messze van a házunktól. Volt is meglepetés amikor meglátott. Még a szája is tátva maradt, megkérdezte: vajon milyen betegségben szenvedek, hogy kimentem utána. Csak -mondtam neki szűkszavúan. Feledve a bűnös féltékeny gondolatot. Megjegyeztem, hogy már megint, mint annyiszor az évek során, egyedül hagyott, s mától ennek vége, egyszer és mindenkorra. Itt leszek vele, feláldozom magam, s én is horgászcimborája leszek.
Csendben ültünk egy darabig, aztán megkért, fogjak neki kishalakat azaz öklét. Nem valami szép látvány volt, ahogy a hemzsegő kukacok közül kiemelt egyet a műanyag dobozból. De az még borzalmasabb volt, legalábbis számomra, ahogy a kukacot felnyársalta a horogra. Tette ezt minden sajnálat nélkül. Ez csak a légy lárvája. Gondoltam magamban: én ugyan meg nem fognám. És elkapott a szánalom eme kis ronda féregtől, ahogy fickándozott még átbökve is. Mintha az életért könyörögne. De nem volt kegyelem. Sorsa bevégeztetett.
Aztán a párom megmutatta, hogyan dobjam a vízbe. Miért is ne, az első próbálkozásra a hátam mögött lévő bokorban landolt a halálra ítélt szegény pára a horoggal együtt. Aztán végül is sikerült valahogyan a vízbe hajítanom. Igaz, párszor összetekeredett a damil, de hamar rájöttem a technikájára. Megy ez nekem, mint a karikacsapás! Nem kellett sokáig lesnem, vitte az ökle az úszót. Persze, hogy örült a lelkem. Kinek nem örülne… Bevágtam ahogy a páromtól ellestem. S csodák csodájára, vagy csak az én csodálatomra, megfogtam életem első kis halát. Eme izgalom lázba hozott, ami kihatott a halakra is, mert ettek becsülettel az általam eléjük tálalt csali eledelből. A kisvödörben fél óra alatt úgy egy tucat hal próbált volna kiúszni, hogy megússza és ne legyen téve a nagyhalak szemének szájának tálalva. Majd rosszul lettem, amikor az én őshonos pecázó párom az orrom előtt átfúrta a horgot a kishal derekán, hogy még valamennyire életerős maradjon és úszkálhasson remélhetőleg az éhes nagyhalak szeme előtt. Már- már, a sajnálatom odáig fajult, hogy megfogadtam, én ugyan nem fogok többet. Ám egy gólya, amely szelídnek mutatkozott, mint a gesztenye, hozzánk társult. Szeretvén a gólyákat, melyről mindig az jut eszembe, hogy ő hozza a gyereket, úgy két méterre tőlünk árgus szemekkel lesett. Először azt sem tudtam, mire vár fél lábbal. Párom rögtön nyúlt a vödörért és odadobott neki egy kis halat. Nagy hosszú piros csőrével hamar becsámcsogta. Jó kis csemege lehetett, mert ette, mint kisgyerek a szülinapi tortát. Erre én is kedvet kaptam, hiszen ilyen pillanat ritkán adódik, hogy én egy gólyát tápláljak. Dobáltam neki egyesével a még élő hal falatokat. Mígnem az összes kishal elfogyott. Gondoltam, fogok még neki párat. Ám a párom épp szerelte a csúkázóját. Ezért rám bízta a csonti felrakását a horogra. Hiába ellenkeztem. Márpedig a gólya még nem lakott jól. Kirázott a hideg amikor megláttam a nyüzsgő csontikat. Hemzsegtek a dobozban, egymást kerülgetve szanaszét. Úristen! Én ebbe bele nem nyúlok! Ám az éhenkorász gólya, kérlelő tekintete felcsigázott. Lenyeltem minden undoromat, és csukott szemmel kiemeltem egyet közülük. Ám jó pár kárba ment, mert majd eldobtam a dobozt. De az se semmi volt, ahogy a horogra raktam. Kissé szétmálott a kezemben, de nem érdekelt, mert így is ficánkolt. Bedobtam a vízbe, és sorjában fogtam a halakat. Párom is csodálkozott, milyen mázlista vagyok, hiszen máskor alig tud öklét fogni. Aztán sajnálatomra a gólya jóllakottan távozott. Én pedig a kezem mosogattam a folyóban. És persze el voltam ájulva magamtól, hogy mikre vagyok képes. Milyen rejtett tehetségem van. Hova tűnt a női finnyásságom? Aztán megint ültem a vízparton a párommal és vártuk a csodát. Lestük az úszót és a kapásjelzőt. Néztük a rajta táncoló szitakötőket, a vízben lubickoló vadkacsákat. Hallgattuk a békák soha meg nem szűnő brekegését. Elméláztunk a ringató Dunán a víztükörben habzó lombokon. Gondolataim úgy távoztak tova, mint a Duna sodrása. Olyan békés nyugalom áradt bennem, mint még soha. Talán egy óra is eltelt, de nem érzékeltem az időt. Aztán a párom félbeszakította a természet csendjét, s megkért vigyázzak a botokra míg ő elmegy beszélgetni a horgásztársaihoz. Könyörögtem, ne menjen. Annyira meghitt volt a természet, és ahogy egymás mellett ültünk. S elmerültünk a végtelenbe. Kettesben, csendben. Egyre várva: a halakra. De ő menni akart. Megmutatta mi a teendő, ha a kapásjelző karika megemelkedik. Vágjak be, és tekerjem az orsót. Aztán egyedül hagyott. Én meg csak néztem a neonsárga karikát. Véletlenül sem mertem levenni róla a szemem. Magamban reménykedtem, hogy legyen már végre kapás. Legyen értelme, ha már itt ülök. Olyan érzés volt, mint mikor a lottó ötöst húzzák. Vagy bejön, vagy nem. Szerencse kérdése, és persze a csalié és a beadagolt etető anyagé, mert ugye ki tudja, mitől eszik jobban a hal. A párom ezt már kitapasztalta. S általában mindig ugyanazzal próbálta etetni ezeket a tányérba való vízi állatkákat. Néztem, ahogy az ebihalak kergetőztek egymással. A Dunában lévő rablásokat, amikor akkora csobbanás hallik mikor a nagy hal bekap egy kisebbet, azzal a robajjal ahogy teszi. Egyik szemem mindig a karikán volt. Talán fél óra telt el vagy még több, de megemelkedett a jelző. S nem voltam rest rántottam hátrafelé a botot. A párom ezt látva hangosan kiabált: asszony tekerd az orsót! S elkezdtem tekerni. Olyan izgalom kerített hatalmába, amit eddig nem éreztem. A hal, amit még nem láttam, nehezen adta meg magát. Feszült a damil, mint a cövek. Aztán egyszer csak könnyebben tudtam tekerni az orsót. Gondoltam, ebből aztán nem lesz rántott hal vagy halászlé, mert nincs már a horgon semmi. Talán leakadt. Ám megint éreztem a hal menekülő haláltusáját, erejét. S csak tekertem, tekertem. A bot nagyon meghajolt. Olyannyira, hogy a parton mindenki velem izgult, azon elmélkedtek, hogy vajon mekkora és milyen lehet a hal. A párom addig készítette a szákot. Már alig bírtam tekerni, annyira feszült a damil. Ám ahogy minden beteljesül, a hal is a szákban végezte. Nagy örömömre egy másfél kilós pontyot sikerült partra tévesztenem. Sikeremet tapsvihar fogadta a parton. A horgász cimborák elismerően mosolyogtak. Talán kicsit irigykedve, mert mostanában nem igen fogtak pontyot, pedig mindenkinek erre fájt a foga. Persze a páromat is heccelték, hogy az asszony fogja helyette a halat. Én pedig úsztam a dicsőségben.
Reggel, amikor felébredtem, nem gondoltam volna, hogy milyen élményekkel leszek gazdagabb. S zsákmányt látva elfeledtem a csontikkal való viszontagságot. A kishalak miatt érzett sajnálatot. Csak az számított, hogy nemes hal került a horogra. S ami a legfontosabb, a párommal töltöttem kint a természet lágy ölén jó pár órát. Már a féltékenységem is alább hagyott. Megéreztem, milyen is a horgász világ. Hisz nincs annál csodálatosabb, mint mikor beleolvadunk a mindenségbe, ahol találkozik, egybeolvad az ég a földdel, a folyó a fával a virág a madárral, az ember önmagával. Milyen jó hallani az állatok zenéjét, a víz halk csobbanását. S elmélázni a hullámokban rejtőző nem látható vízívilággal. Egy szóval jól éreztem magam.
Ezután én is törzsvendége, szerelmese lettem a Duna- partnak. Beleszerettem a természet andalító nyugodt csendjébe, ami magával ragadott akkor is, ha nem fogtunk semmit, csak üldögéltünk a vízparton.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
