A vonaton
Dátum: 2008. szeptember 05. 12:28Műfaj: NovellaCimkék: régi szerelem |  |
Egy pénteki utazás ihlette ezt a kis írást, mikor egy nem várt pillantban belépett a vonatba s abba a furcsa délutánban az a valaki, akit én régen annyira szerettem, hogy akkor a mindent jelentette! S most ebben a péntek délutánban most egy kicsit ismét felborzolta az emlékeimet, miket róla őrzök!
Egy furcsa és idegen, számomra soha meg nem szokható helyről mentem haza.
Már több órája utaztam a koszos büdös vonaton, az utam nagy részét a hátam mögött tudtam már ezen a júliusi koraesti pénteken, és alig vártam már hogy haza érjek az én igazi otthonomba. Oda, ahol ismerek mindent és mindenkit, ahol tudom, merre kanyarognak az utak és kis patakok, és a Hernád, merre vannak a kedves helyeim, oda, ahol az életem van!
Már eléggé benne voltunk a délutánban, de a nap még mindig melengetett minket és a nyári szellő a frissen learatott búzatáblák illatát hozta be a lehúzott kocsiablakon! Ismerős, kellemes és finom illat volt ez, mint sok egyéb, ami a széllel szállt akkor koraeste. Tudtam, már nem vagyok messze, az életemtől, amit valamiért hátra kellett hagynom, valakiért, és csak reménykedni tudok, hogy jól döntöttem!
Robogott a vonat és én néztem az ismerős vidéket és már gondolatban otthon voltam. Otthon az udvaron, mellettem a két kutyám, benn a házban a szüleim és a testvéreim, a családom!
Megállt a vonat, mert megálló következett, de nem is érdekelt oly sokszor láttam már volt idő, hogy nap mint nap, senkit nem vártam, semmi ismerős arcot nem kerestem!
Arra lettem csak figyelmes, hogy valaki nem zárta be a kocsi ajtaját és ez kissé zavart is, mint mindig és akkor megláttam Őt!
Ott állt az ajtóban az a valaki aki azt a régi nyarat örökre bevéste az emlékezetemben!
Olyan volt, mint akkor régen, csak a haja lett fekete, de a szeme olyan volt mint az ég, olyan kék mint akkor mikor belészerettem abban a különösen furcsa, összekeveredett nyárban! Olyan volt a keze a lába a bőre, és az arca! Az arc, amit abban a nyárba de sokszor felidéztem reggel és este, meg amikor csak eszembe jutott, hogy mennyire is hiányzik!
Annyira akartam őt akkor abban a régi nyárban, hogy szinte fájt, mert jól tudtam, soha nem lehet az enyém, és az a tudat, hogy soha nem kaphatom meg, még jobban arra ösztönzött, hogy csodáljam, és reménytelenül is, de nagyon szeressem!
És én csodáltam, szerettem és egyre jobban akartam!
Köszönt! Meglepődőt hogy pont itt, ezen a vonaton találkozunk annyi év után, amikor ő is mástól s én is mástól megyek haza! Leült velem szemben, és én nem tudtam levenni a szemem róla, ismét fel akartam tölteni az emlékezetem a képével, fel akartam frissíteni minden érzést, ami akkor rég annyira sokat jelentett számomra! És csak néztem, ő is nézett és beszélgettünk! Csupa közhely, minden egyes mondat, minden egyes kimondott szó, de most ezeknek a közhelyeknek is nagyon tudtam örülni, mert vele beszéltem! Vele!
Rávilágított a nap, hunyorgott, éppúgy, mint akkor. Melege volt neki is, apró izzadságcseppek csillantak meg homlokán, és mellkasán.
Szép volt! Mint akkor, mint rég, mint mindig! S most már egyre jobban látszott rajta, hogy igazi nő!
Rázkódott a vonat, kis hajtincs hullott le a homlokára, és vártam, hogy félretolja a szeméből! Pont úgy mint rég, ugyanazok az ismerős mozdulatok, amire álmaimból is emlékszem.
Furcsa volt, hogy ott ülünk egymással szemben, „a költő és a múzsa”, de erről ő mit sem tudott! Sok vers született akkor neki, de egyet sem látott, egyet sem mutattam meg, sőt az én érzéseimből sem tudott semmit, vagy ha tudott is én nem vettem észre, de nem is baj. Elég volt, hogy én tudtam mit jelent nekem az, hogy ő létezik, hogy láthatom, hogy magam mellett tudhatom, és hogy hagyom hogy az álmaimba is beférkőzzön.
S most mindez már csak emlékké szelídült, de most hogy ott ült szembe velem, mintha csak tegnap lett volna! És én boldog voltam és szomorú. Boldog, hogy itt van, és szomorú hogy minden, ami volt elmúlt!
Aztán eszembe jutott valami, abból a régi nyárból, amikor annyira készültem a születés napjára, tele voltam izgalommal és félelemmel! Vajon tetszeni fog neki azaz írás, jó lesz az a kis ajándék? Aztán eljött a nagy nap, és eljött ő is hozzám akkor azon a napfényes délután. Leült mellém az ágyamra és én odaadtam neki minden ajándékom, és olyan puszit adtam neki, mint még soha senkinek! Életem legszerelmesebb, de másnak, a legártatlanabbnak tűnő puszija volt! Olyan boldog voltam, hogy ott ül mellettem és örül mindennek, és én örülök neki!
Aztán ismét ránéztem, ahogy néz ki a piszkos vonatablakon, és legszívesebben magamhoz szorítottam volna, de nem tehettem meg bárhogy is akartam!
Néztem a kezét, kerestem az ujjain valamit. Ott volt!
Ott volt az a kis ezüstgyűrű, közepén a vékony vájatba, sorba egymás mellett a kis kék és fehér kövek! Az utolsó ajándékom volt, amivel a szívem egy darabját is neki adtam, örökre! Nagyon boldog voltam, hogy hordja annyi év után is!
-Én otthon őrzöm az ő utolsó ajándékát, egy kis ezüst karláncot, mert sajnos az egyik szem kettévált a forrasztásnál és azóta nem csináltattam meg! De nagyon sokáig hordtam, hogy még az is rá emlékeztessen!-
Néztem a gyűrűt és a szívem összeszorult, de nyeltem egyet, rámosolyogtam és folytattuk a beszélgetést ahol abbahagytuk!
Ahogy mentek el mellettünk a fák a bokrok, az állomások, úgy közeledtünk az utazásunk végére! Egyre ismerősebb lett minden, már láttam a házunk tetejét, hogy a távolból kikukucskál a fák sötétzöld lombjai közül, majd behúzott a vonat az állomásra, fékeztek és csikorogtak a kerekek, kiszálltunk a kocsiból és indultunk le az aluljáró felé a peronon!
S én tudtam, hogy bármennyire is rossz, de megint el kell engednem őt, mint már annyi sokszor ebben az életben s át kell adnom valaki másnak, mert már én is valaki másé lettem! Elengedem, de valahogy mindig a legváratlanabb pillanatokban lép be újra az életembe, akkor mikor nem is gondolok rá, s ilyenkor olyan furcsa az egész. Valaki más mellé férkőzik olyankor vissza, ha csak egy kis időre is a szívembe, s az igazat megvallva, azt a kis helyet mindig is neki tartom fenn!
Aztán kimentünk az aluljáróból, engem már vártak, Ő pedig indult haza, gyalog. Nem messze lakik az állomástól!
Aztán az a találkozás járt a fejembe hosszú ideig, s gondolkodtam, a régi nyáron, hogy, milyen volt, aztán milyen lett!
S végül is arra jutottam, hogy minden jó volt számomra, minden kis emlékké szelídült érzés, s valahogy elfér egymás mellett két lány, akit egykor szerettem, s aki most jelenti mindazt, amit az a másik, abban a régi-régi nyárban.
2008. júl.-aug.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Eddig 7 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Evelyne Langerh (#4325) | 2008. október 01. 23:40 |
Szia! Megígérem, hogy el fogom olvasni, de most két napig sajnos csak angol könyvet olvashatok, ha túl leszek a vizsgán, ígérem elolvasom és hozzá szólok. Üdv. E.L: | |
| |
2. Tóth László (#4286) | 2008. október 01. 11:59 |
Kedves Evelyne! Megszületett a következő írás! Az utolsó ősz címmel, hosszú de kérlek olvasd el, és szólj hozzá! Köszönöm | |
| |
3. Evelyne Langerh (#4103) | 2008. szeptember 25. 21:25 |
várom.....:) | |
| |
4. Tóth László (#3514) | 2008. szeptember 08. 13:54 |
Köszönöm, aranyos vagy Evelyne! nagyon örülök, hogy tetszett az az írásom! Lesz még egy kettő! :-) | |
| |
5. Evelyne Langerh (#3507) | 2008. szeptember 08. 12:27 |
miért ne olvasná végig? hát azért (is) vagyunk MIND ITT!!! :) | |
| |
6. Tóth László (#3487) | 2008. szeptember 08. 07:51 |
Köszönöm kedves Evelyne, hogy elolvastad, nem gondoltam volna, hogy valaki végigolvassa! Én köszönöm! | |
| |
7. Evelyne Langerh (#3391) | 2008. szeptember 05. 16:37 |
Gyönyörű. Köszönöm. | |
| |
