A XXI. századi város peremén - A Takarítónőkről -
Dátum: 2009. január 16. 12:43Műfaj: PrózaCimkék: emberközeli élethelyzetek |  |
,,...Nem a benne dolgozóknak van szüksége alázatra, mert ők becsülik-e munkát, örülnek, hogy ez is van, hanem az embereknek, akik lenéző tekintettekkel pillantanak rájuk mellettük elhaladva. S ők ezért alig mernek az emberek szemébe nézni, félve a megalázó tekintetektől. Ezért van jelen minden mozdu
Miután jól felöltözködtem, elindultam otthonról s utam első ízben lakótelepünk orvosi rendelőjébe vezetett. Türelemmel vártam a soromat, s eközben szemléltem az idegen lakótelepi arcokat. Elhaladt mellettem egy körzeti orvos, jól megtömött orvosi táskájával, fejében a hatalmas tudásával. Én illendően köszöntem, amit figyelembe sem véve sietős léptekkel mellettem elhaladva fogadott(?).
– Mindegy – gondoltam magamban.
Tovább nézelődtem a rendelőnkben várakozó embertömegen. Mindenki arckifejezésén az ország gazdasági válságának nyomait fedezhettem fel. Lógatott orr, beesett szürkés arc, karikás szemek, szomorúság, bánat. Társadalmi körkép nyomorral fűszerezve az Európai Uniós országunk városkájában. Ez a pillanatkép megfogott engem. S a következő percekben egy másik háziorvos kifelé haladó sietős lépteire lettem figyelmes. Nem mertem köszönni, mert féltem, hogy ez a tanult ember sem fogja fogadni. Csak pár pillanatig tartott ez az érzés és magamon erőt véve, mégis megtettem.
– Viszontlátásra doktor úr! – köszöntem.
– Kezét csókolom, viszont látásra – hagyta el száját e köszönési forma, miközben fejét kissé előre hajtotta.
Igen, igen. Sosem szabad általánosítani. Van ilyen is, és akad ugye olyan ember is. Nem vagyunk egyformák, még ha ugyanazt tanulták is. Ha intelligensek és tanultak vagyunk is.
Aztán megjelent egy fiatal lány szép barna hajjal, kedves, mosolygós tekintettel, egy kulcscsomóval és egy partvissal a kezében. Feje kissé le volt hajtva, alázattal nézett ránk és a kis felmosó vödrére. Szótlanul figyelt bennünket, s ha olykor elkapott egy tekintetet megszeppenve a földre tekintett, a cipője orra hegyére. Kedves, becsületesen dolgozó munkás embert láttam meg a személyében, kinek feladata, hogy tisztává varázsolja két keze által a rendelő várakozójában a rendet. Majd miután végeztem az orvosnál kezemben a receptekkel, hangosan elköszönve lépkedtem a kijárat felé. Hátam mögött hallottam hangokat, és a kulcsok csörömpölését. A kis hölgy jött utánam, hogy kiengedjen az ajtón. Be volt zárva, mivel a rendelési idő már befejeződött és ő fehér, átlátszó bőrű kezeivel próbálta a zárban elfordítani a kulcsot. Ezt követően illemtudóan köszönt nekem. Volt benne valami elképesztően gyönyörű ott legbelül. Nem külsőségre gondolok kedves olvasó, hanem ami a lelke mélyéről felém vetítődött. Az-az alázat, törékenység, szegénység, szomorúság, fájdalom. Hatalma volt felettem az emberi értékeinek. A lelkemre…
Felszálltam a buszra és további utam a belváros felé vezetett. A buszon is ezt a szegénységet láttam az emberek arcán. A busz emberei maga volt az ország, akiken látható volt a jelenlegi állapot nyomora. Nem szoktam kinevetni a bánatos embereket, de annyira nyomasztott ez a festőien megalkotott kép a buszon, hogy elkezdtem nevetni. Ennyire NAGY A BAJ!!! Aggaszó volt s ugyanakkor röhejes is. Nem lehet, hogy ilyen nagy a baj?! És a tegnap híradóban közvetített családokra gondoltam kik nem tudták kifizetni a csekkeket, gyermekeik gyógyszereit, mivel a munkahelyük megszűntek, s maradt helyettük az újszülöttek illetve a lakásra felvett kölcsönök. És ezek az emberek – akik ilyen élethelyzetbe kerültek – nem tehettek róla, rajtuk kívülálló okok áldozataivá váltak, és egy sem sajnáltatni akarta magát. Mert pont ŐK nem kérnek a sajnálatból. Aki elmondja a nyomasztó körülményeit, egyik sem akarja, hogy sajnálják. Csak dolgozni szeretnének, enni és a csekkeket kifizetni. Senki sincsen biztonságban, de talán a legnagyobb veszélynek a társadalom perifériáján élők vannak kitéve. A XXI. századi város peremén. Kellek-e holnap, lesz-e állásom, ha másnap bejövök dolgozni. Mert a család, csekkek, kölcsönök nem tűnnek el, ha a munkahely egyik napról a másikra megszűnik. A buszról való leszállásomat követően, így bandukoltam egykedvűen, lehangoltan a város peremén, amikor egy vendéglátó egység előtt megpillantottam egy hölgyet, kezében a partvissal, egykedvűen a földre pillantva.
Drámai fájdalmat láttam a tartásában. Egy takarítónő volt, picit meghajlott gerincívvel, előre eső vállakkal, lehajtott fejjel, alázattal, egyszerűséggel. Kereste munkájával a kenyerét. Szegénység volt a szemeiben. Testalkata kissé pufók volt, de ennek ellenére is nagyon fázhatott az utcán, ahogy végezte munkáját. Biztos vagyok benne, hogy otthon szeretettel várták piciny gyermekei, és csak ez tarthatta benne a lelket, hogy kibírja a nehéz munka fájdalmait. Ő is ember volt, aki nem irodában, meleg helyen dolgozva kereste meg kenyerét, hanem a hidegben az étterem előtt sepregetve a távozó emberek lenéző tekinteteinek tüzében. Takarított. Szépen. Becsületesen. Emberien. Mivel, hogy erre a munkára is szükség van, s ezt is meg kell becsülni. Nem a benne dolgozóknak van szüksége alázatra, mert ők becsülik-e munkát, örülnek, hogy ez is van, hanem az embereknek, akik lenéző tekintettekkel pillantanak rájuk mellettük elhaladva. S ők ezért alig mernek az emberek szemébe nézni, félve a megalázó tekintetektől. Ezért van jelen minden mozdulatukban az ALÁZAT! Én jómagam is részese lehettem, benne mozogtam egy rövid ideig. S így volt alkalmam megízlelni minden nehézségét. Láttam embereket, olyanokat, akik lenézően néztek rám, miközben én sepregettem, ők akiknek sokkal alacsonyabb és kevesebb volt az iskolai végzettségük, mint nekem. Nem akarom megérteni őket. Mint ahogy ők sem akarnak megérteni minket. Ki szereti a koszt? Ugye? Milyen fontos az ő kis munkájuk is. Ők ugyanolyan fontosak, mint bárki más, tele érzésekkel, még több szívvel, szeretettel. Meggörnyedt hátukkal, hypó által kimard, fázós kezeikkel, fájó, megdagadt lábaikkal, éhes tekintetükkel, idő előtt elöregedő testükkel dolgoznak a kevés pénzért! Talán az tartja őket életben ebben a munkában, hogy otthon várja őket egy szerető család, gyerekek, s a férj fájdalmat elsimító kezeinek vigasztaló tapintása.
Miért csak azoknak jár kitűntetés, vagy dicséret, akik felsőbb szellemi körökbe tartozóknak vallják magukat? A szellemi érték tiszteletre méltó, becsülni való dolog, de más értékek is ugyanolyan fontosak. Melyek emberiek, szívből fakadnak, s a lélek táplálja azt. S miért nem jár díj, vagy dicséret, a négy gyermeket megszült édesanyáknak, a kétkezi munkájukat becsülettel végző embereknek. Az ő munkájukról miért nem esik soha szó? Tisztelettel, köszönettel!!! Talán azért, mert annyira természetes az, hogy tisztaság van magunk körül. Ha belegondolunk, hogy milyen kimerítő tud lenni egy hétvégi nagytakarítás, akkor talán meg tudjuk becsülni ŐKET, akik mindennap ezt teszik… Ezek az emberek (akik szegények is) becsülettel, alázattal ( a munka alázatával) végzik mindennapi megélhetésüket biztosító kevésbé szeretett munkájukat. Nekik is jól esik a kedves szó! Most ez róluk szólt. Róluk, Takarítónőkről. Köszönet a fáradságos, nehéz munkájukért.
Békéscsaba 2009, 01. 14
Írásom a Sodrásban 09 antalógia 38-41 oldalakon olvasható http://verslista.hu/bemutatas_elemei/1almenu_elemei/letoltes_elemei/Sodrasban09.pdf
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
