Az amfiteátrum
Dátum: 2010. augusztus 01. 14:19Műfaj: NovellaCimkék: szerelem, álom |  |
Egy szerelmi vívódásban gyötrődő lélek zaklatott látomása, a társadalom és a környezet folyton szigorúan figyelő tekintete, a visszafordíthatatlanul magával ragadó szerelem és egy Férfi, aki nem törődik.
Az amfiteátrum
V. az erdőben bolyongott. Zörgött a lába alatt az avar. A fák harsogó-zöld lombkoronáin átszűrődött az arany napfény. Keresett valamit. Hallgatta, ahogy zenél a természet.
Fiatal volt. Meg akart fejteni mindent. Most kellemesen biztos talajon járt, szeretet vette körül, de valami hiányzott.
Ismeretlen utakra tévedt. Egy láthatatlan erő húzta maga felé. Ment utána. Sokáig. Küzdött. Magával és az erdővel. Már kiért a biztonságból, a föld besüppedt a talpa alatt. Ment tovább. Meg kellett találnia őt.
Beborult és az óriás ezüst Hold megjelent az égen, a színek elszürkültek. Egy domb tetejére ért. Ahogy letekintett, a domboldalban egy hatalmas amfiteátrum feküdt csendesen és baljósan.
Kiért a Kánaánból, már nem volt visszaút.
Amikor meglátta, hogy a Férfi ott áll lent, a tér közepén, hirtelen szaladni kezdett. Sorban ugrált le a beton lépcsőfokokon, egyre lejjebb. A Férfi nem vette észre V-t, csak kétségbeesetten forgolódott a semmi közepén. Legalábbis először így tűnt.
Ahogy V. ereszkedett le az amfiteátrumban, hirtelen feltűnt egy alak, aki a Férfi mellett állt. Békés mosoly volt az arcán, de a tekintete fürkészni kezdte a közeledőt. Maga volt a biztos támpont, a segítség.
Kicsit lassabban, de V. tovább ment. Ahogy közeledett a pódium felé, egyre több ember jelent meg.
Érezte, ahogy a félelem a vérébe ívódva elönti az egész testét. Az utolsó lépcsőfokon megtorpant. Végignézett az arcokon és megborzongott. Mindegyikük szemében volt valami eszelős megszállottság és ragaszkodás.
A Férfi csak akkor figyelt fel V-re, amikor hirtelen megállt. Kérdőn nézett rá és tetőtől talpig végigmérte, de egy szót sem szólt. Soha nem mondta ki, mire gondol. V. most képtelen volt ráfigyelni. Érezte azt a semmihez nem fogható, elsöprő földöntúli erőt, ami a Férfihez húzza, de szorítást érzett a torkában és nem mozdultak a lábai. Ott állt a lépcső peremén és figyelt.
Mindannyian ugyan azzal a tekintettel nézték, mint az első lány.
Gyanakvással.
A hatalmas tér megtelt feszültséggel. Hatszázhuszonnégy számonkérő szempár szegeződött rá. V-nek most tűnt fel, hogy mind nők. Egész lényükből félelmetes birtoklási vágy sugárzott.
A torkában lévő fojtogató érzés lassan elterjedt az egész mellkasában. Nem kapott levegőt.
Nézte őket.
A legtöbben csak álltak, biztosan és mozdíthatatlanul. Ők kevésbé figyeltek és nem számítottak igazán, de mégis ott voltak. Sokan egészen közel álltak a Férfihez.
Egyikük, egy fiatal lány odament és kedvesen, kislányosan ránevetett, a Férfi visszanevetett rá és megölelte. Játszottak. Ismét nem foglalkozott V-vel.
Lassan mozgásba lendült az egész pódium. Mint éhes, vadászó nőstényoroszlánok a zsákmányt, úgy járták körül a Férfit. Láthatatlan karmaikkal nyúltak utána és nem eresztették. Egy páran szinte hozzátapadtak, úgy kísérték, vigyázták minden mozdulatát. A Férfi nem látta mindegyiküket, ezt V. tudta.
Még mindig nem volt képes megmozdulni.
Egyszercsak egy fekete hajú lány amennyire tudott közel ment, megállt előtte és hatalmas félelmetes szemeivel nézte őt. Tekintetében úgy izzott a harag és a megvetés, hogy V-nek el kellett kapnia a fejét és még mindig érezte a tűzként perzselő pillantásokat az arcán. Akkor és ott az a lány ellopott tőle valamit. Azt az ártatlan szépséget, ami az arcán tündökölt addig. Ellopta tőle a naivitás lehetőségét, azt a gyermeki bájt, ami addig lelkének legszebb alkotóeleme volt. Belegázolt és sebet ejtett rajta, anélkül, hogy V. tudta volna miért. Csak sejtette.
Szorongott.
Megjelent egy másik nő. Ő csak könnyes, dühös szemekkel nézett, nem szólt. Nem akarta látni V-t és megvetően, kissé gyáván, megadással elfordította a fejét. Folytatta a Férfi imádását.
Volt egy, aki csak némán, szenvedő arccal térdepelt előtte és megalázkodva várt. Mellette állt egy vékony, magas lány, aki csak kacagott és átölelte a Férfi nyakát, de volt valami vérfagyasztó abban az önfeledt nevetésben.
Egy másik a barát gőgös pillantásával nézett V-re. Mint aki fölényben érzi magát, mert ismeri a Férfit és élni is fog ezzel az előnnyel, amint arra kerül a sor.
Volt két nő, akik kívül álltak a körön, a többiek felett. V. tudta, hogy emlékük szent és sérthetetlen. Egyikük, mint egy soha el nem tűnő bálvány méltóságteljesen állt, de ő másfele nézett. A másik végtelenül hálás, szeretetteljes mosollyal ült az első lépcsőfok szélén.
Mind lenézték őt, mert volt valami, amit már tudtak, ő pedig nem.
A légkör egyre nyomasztóbbá vált.
Mikor V. azt hitte, már nem lehet rosszabb, egyszercsak velőtrázó sikolyt hallott. A hideg végigfutott a hátán, a szíve összerándult, mintha egy satuba szorították volna. Megpillantotta a hang forrását.
Egy fiatal lány már félig térdrerogyva a fájdalomtól és az őrülettől a Férfi ruháját tépte. Megállás nélkül zokogott és eszelősen sikoltott. Nem engedte el. Szaggatta le róla a ruhákat, ahol már nem volt ott körmeivel a húsába mart, hogy a Férfi felüvöltött a fájdalomtól. Nem mozdult, csak kétségbeesetten nézett. Még várt.
Sokáig álltak így. A többi nő messzebb húzódott tőlük. Féltek.
A kétségbeesés és a félelem szaga lengte be a teret.
V. nem bírta tovább. Térdrekényszerítette az érzés, ami úrrá lett rajta. Ezerfelé szakították a kételyek.
Egy pillanat alatt csend lett. Őt nézték. Senkinek az ajka nem mozdult, de egy emberként szólaltak meg:
- Jöhetsz! … de MI itt vagyunk.
Abban, ahogy ezt mondták, volt valami dermesztő, hűvös nyugalom.
V. megértette, hogy nem fognak hozzáérni, de nem számíthat jóra. Soha nem szabadulhat meg tőlük, ott fognak állni, igényt tartva a Férfira és tekintetüket örökre el kell majd viselnie, ha belép a körbe és szereplő lesz abban a zavaros színdarabban, ami a Férfi életét alkotta.
Érezte, ahogy ólomként nehezedik szívére a döntés súlya.
A Férfi most megint őt nézte.
Egy rövid pillanatra felcsillant szemében a segélykérés.
V-nek már nem volt választása. Ahogy azt a szikrát meglátta, megszűnt küzdeni a sorsa ellen. Mint egy szökőár, hatalmas elszántság söpört végig rajta. Abban a pillanatban meg tudta volna váltani a világot.
Elindult a Férfi felé, a szíve zakatolt. Tüdejét újra elöntötte a friss levegő. Az utolsó métereket már futva tette meg.
A nők eltűntek.
Könnyek közt borult a Férfi nyakába. Átölelte és forró, könnyes csókokkal borította az arcát. Magán kívül volt. Akkor semmi nem számított, övé volt a világ, akire várt, amit keresett. A nők pedig elvesztek a múlt homályában.
Kevés ideig tartott. A Férfi, mint egy következmény-szerűen átölelte. És ő magához tért.
Újra élesen látta maga körül a valóságot. Az amfiteátrum eltűnt. A szürke színek kékes-feketére változtak. Újra érezte, ahogy súlya a föld felé húzza.
Ott feküdt az ágyban, mozdulatlanul, hideg verítékben fürödve.
A sötétben bámult maga elé és nézte a képeket a falon.
Csendben sírt.
Csendben, nehogy felébressze őt.
A Férfi álmában megfordult és szorosan magához ölelte. V. megérezte az illatát, az érintését a bőrén és egy pillanatra megint megszűnt a világ.
Bp., Deák Ferenc tér 2010. március 31.
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
