Az élet olyan kiszámíthatatlan...
Dátum: 2011. január 29. 13:23Műfaj: NovellaCimkék: csak azt mond: szeretlek |  |
Egy pillanat sokat számít! Egy pillanat fontos, mert útelágazás lehet az ember/ek életében. Most még ez van, de a következőben már valami egészen más kezdődik el!
Semmire nem lehet felkészülni az életben, mert az egy olyan kiszámíthatatlan valami…
Fékcsikorgás hasított az utca amúgy is nagy zajába. Hosszú, hátborzongató, élesen visító sikítás… A férfinek csak annyi ideje volt, hogy arra nézzen, ahonnan a jármű közeledett…már szinte az aszfaltot túrva az orrával.
Aztán…csend lett, hosszú és örök némaság.
- Adj neki örök nyugodalmat, s bocsásd meg, ha vétett valaki ellen éltében! – hangzott a felkért búcsúztató szájából őszintén és meghatottan.
Az utolsó részvétnyilvánító is látótávolságon kívül volt már. Az özvegy egyedül maradt a friss hantnál, amit néhány koszorú és pár szál virág igyekezett eltakarni, hogy ne látszódjon a szent anyaföld rideg valósága.
A hantba leszúrt kereszt mellett állt, bal kezével annak ágát tapintva. A kereszt közepén, kis táblán: Élt 59 évet. Meghalt…ahogy élt, csendben.
Könny szökött a szemeibe. Siratta az egyedül maradását, az eltelt éveket, a megélt szerelmet, a boldog órákat, a csókokat…mindent!
Keze egyre erősebben szorította a hideg vasat. Szeméből megállíthatatlanul patakzott a bánat sós itala. Zokogott. Rádöbbent – elment, azaz ember, aki őt életében szerette, nagyon szerette.
Mint minden ember ő is a szeretetre vágyott, hogy fontos legyen valakinek, hogy az a valaki csak őt, csakis őt szeresse! És a férfi…nagyon szerette – tudja, érzi.
Évek óta éltek együtt. Egy újra megtalált, tiszta szerelem volt az övék. Érdekek, kötelmek és kényszer nélküli szerelem. Csak…szerettek! Úgy voltak egymásnak elkötelezve, hogy az egyetlen kapocs köztük a másik iránti soha nem múló szerelem volt! Igen – szerelem, nem csupán megszokottá, lecsitulttá váló szeretet! Nap mint nap úgy örültek egymásnak, úgy vágyták a másikat, mintha csak tegnap ismerték volna meg egymást, és az idő…megállt volna a számukra. csak nekik…senki másnak! – Csak egy kicsit szeress, annyi nekem elég, én majd szeretek helyetted is! – sokszor hallotta ezt a szeretett férfitől, de talán soha nem értette meg igazán, hogy mit is akart ezzel mondani neki?! És lehet…még ma se tudná megfogalmazni magának. De érezte, tudta, hogy komolyan mondja neki, mert…nagyon tudott szeretni, ő, aki egy morzsával is megelégedett a szerelem kerek kalácsából.
A nő élete során olyan sokat csalódott már, és úgy remélte, hogy lesz valaki, aki még…! És lett , és volt…olyan valaki, akit valaha, régen tán ő is szeretett. Itt volt vele, érte, neki…csak neki!
- Tudom, hogy szeretsz, ha nem is mondod!
- Édes! nem akarok olyat…- de mindig csak eddig jutott a mondókájával, mert a férfi ujja a szájára tapadt, és csitítólag jelezte neki: Tudom Édesem, tudom!
- Majd…egyszer..talán! De csak akkor ha már kiesik a szádom ez a szó, ha már nem fér meg benned többé! Majd csak úgy, és csak akkor mond…jó? – és olyan édesen mosolygott hozzá, hogy a nő tudta: nagyon szereti őt, ahogy…ő is!
- Az élet kiszámíthatatlan Kincsem! Most még így, de lehet, hogy a következő percben már egészen másként fordul veled, velünk a világ! Ezért szép, ezért érdemes élni, és…érted, veled, mert te vagy nekem a szerelem!
A nő fülében ott maradtak ezek a szavak, és minden olyan szó, ami a férfi volt…a szerelme volt!
Újra zokogni kezdett. Talán az előbbinél is jobban és keservesebben.
- Minden nap mondom neked, hogy: szeretlek…mert azt akarom, soha ne feledd el!........
A nő az ég felé fordította arcát. Patakokban folyt szemeiből a fájdalom. Elengedte a keresztet, felállt a sír mellett és széttárta két kezét. Szava alig hallhatóan szállt az ég felé:
- Bocsásd meg nekem drágám, hogy soha nem hallhattad a számból, amit annyira szerettél volna hallani! Most már tudom, hogy kellett volna...naponta mondani neked, százszor és ezerszer: SZERETLEK! Féltem, hogy csalódok, újra csak csalódok…én balga lélek! Olyan türelemmel voltál felém, amit csak a szerelmed tudott elviselni. Köszönöm, hogy szerettél, hogy mindig szerettél, és soha nem kértél, csak adtál! Mondanám már, de…elkéstem(!)…örökre elkéstem!
Térdre esve sírta bánatát, hantra borult arccal.
- A szerelem egyszerre lobban fel két emberben, és ha igaz, ha őszinte…egyszerre lobban el annak lángja is – mondta a felkért búcsúztató zárszóként, miközben a nő megpihenni tért örök szerelme mellé.
Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
