Az ember tragédiája
Dátum: 2008. július 08. 13:11Műfaj: SzakirodalomCimkék: ember |  |
Tavalyi szakbeadandó Madách Imre Az ember tragédiája című művének elemzéséből. Nem írok szakirodalomforrást, mert középiskolai tanárom előadása alapján írtam mindent, ő inspirálta az önálló gondolataimat.
A tragédia több szempontból is a 19.sz magyar irodalmának egyik legjelentősebb, és a romantika egyik utolsó nagy alkotása. Egy olyan korban íródott, mikor ismét felcsillant a remény a reformkor jelszavainak beteljesítésére, mikor újra volt értelme bizakodni és saját ügyeinkért cselekedni. A sokáig elvonultan élt Madách most megszólal, felelevenít egy műfajt és egy sor alapkérdést vet föl, mely az emberiséget és magát az egyént is érinti: például: Mi az élet értelme? Mi az eszmék szerepe az emberiség történetében? Van-e haladás?
A mű megírásának körülményei
Madách Imre 1823-ban született, neveltetése a reformkor szellemében zajlik, gondolkodását is nagymértékben meghatározza, hasonlóan a kor szellemi nagyjaihoz (Kossuth, Széchenyi). Jogi egyetemre jár, ám tanulmányait nem fejezi be. Anyjának segít a birtokon, közben a szabadságharc katonai utánpótlását szervezi. A harc bukása után személyes tragédiák sorozata is éri: testvére belehal háborús sérüléseibe, sógorai román felkelők áldozatául esnek. Madáchot pedig súlyos tüdőbetegsége ellenére letartóztatják, mert szökevényt (Kossuth körözés alatt álló titkárát) bújtatott a birtokán. Felesége nem várja meg, mert szórakozni vágyik, elhagyja. Így a nemzet tragédiája összekapcsolódik személyes sorsával. A liberalizmus eszméjével Pesten ismerkedik meg, még a szabadságharc előtt, mikor még élénken élt a hit, hogy nemzeti érzéssel és összefogással elérhető a társadalmi haladás és a függetlenség. Ez az eszme nem bukik el a szabadságharccal együtt, csak egy időre háttérbe szorul. A kiegyezéssel éled fel újra, az országgyűlés összehívásával, ahol Madách is képviselő. Felismeri, hogy most talán út nyílhat az eszmék megvalósítására. Ekkor, mintegy üzenetképpen írja meg a tragédiát, mely látszólag ugyan nem kötődik a magyarokhoz, a felvetett problémák mégis szorosan összefüggnek a magyarság sorsával, jövőjével.
Alapkérdések - eszmék
Elemzők szerint általában a fő kérdés ebben a műben az ember életének, mibenlétének értelme. Erre látunk példát még sok más alkotásban, főleg ebben a műfajban (Faust). Már nem rontom el a meglepetést, ha elárulok előre egy fontos választ a kérdésre, melyre Ádám jött rá, eszméi sorozatos bukása után: „A célt, tudom, még százszor el nem érem./ Mit sem tesz.. A cél voltaképp mi is?/ A cél megszünte dicső csatának,/A cél halál, az élet küzdelem,/S ez ember célja e küzdés maga.”
A tragédia az ember és a társadalom alapvető kapcsolatait is átfogóan bemutatja. A tömegek és a nagy vezetők viszonyának leírása talán a legegyértelműbb: az ember önmagában értelmes, de sok ember együtt vad, veszélyes és kiszámíthatatlan. Főleg, ha van hozzá egy olyan vezéregyéniség, akinek szavára hallgatnak. Könnyen gyúrható massza válik belőle; Madách ezzel magyarázza történelmünk tragédiáit. Hiszen nemcsak akkor van gond, ha rossz ember kezébe kerül a hatalom, mert a tömeg előbb-utóbb generál magának egy ellenpólust, és egy idő után mindenki átáll arra az oldalra. Ekkor elölről kezdődik az egész. Említést tesz a megnyomorított, kisemmizett szolganép és az elnyomó zsarnok közti viszonyról is. Az alávetett embereket a nyomorúság szolgává bélyegzi, öntudatlanná és lélektelenné teszi. Így a szabadsággal már nem is tudnának mit kezdeni. Nagyon fontos a férfi-nő kapcsolatról megfogalmazott véleménye: a nő a férfinak méltó társa, segítője kell, hogy legyen, nemcsak üres dísz, haszontalan virág. Amikor Ádám és Éva viszonya ettől eltérő az álomszínekben, Ádám mindig viszolyog a nőtől, kiábrándul belőle. Madách életében egyébként két valós nőalak adta a két különböző mintaképet: előbbire az anyja, utóbbira hűtlen felesége alakja szolgált alapul. S végül meg kell említeni, hogy elég egyedi, filozofikus vélemény fejeződik ki az ember-Isten kapcsolatról a műben.
Szerintem minden eddiginél fontosabb kérdés az eszmék szerepe a tragédiában, hiszen ha megfigyeljük, ezek tényleg az emberiség különböző korszakainak nagy gondolatai voltak. Ádám keresi azt az életteret, melyben egy tökéletes magatartásforma beteljesítheti a tökéletes eszmét. Ennek első lépése maga a lázadás volt, az a döntés, hogy kivonta magát és Évát az Úr gondviselése alól („enistenemmé lettem”). Bár önállóak lettek, máris kétségbeesetten keres valami fogódzót, kapóra jön Lucifer, aki álmot bocsát rájuk. Ekkor kezdődik az eszmék körforgása. Amint az egyik megfogalmazódik, belecsöppenünk egy azt látszólag megvalósító világba. Amint Ádám hinni kezd benne, máris történik valami, ami az egészet szinte ellentétébe fordítja, Ádám „megvilágosodik”, szinte minden álomszínben, rádöbben eszméje megvalósíthatatlanságára, vagyis folyamatosan elbukik. Ennyi kudarc egyébként öt életre is sok lenne, nemhogy egy álomnyi időre, ő mégis újra hinni kezd, talál valami más fogódzót. Az új eszme mindig az előzőből születik, annak valamiféle továbbfejlesztése, vagy épp teljes ellentéte. Vegyük hát sorra, milyen eszmék voltak azok, melyek kudarca után végül visszatalált az Úrhoz.
Az első álomszínben Egyiptomban vagyunk, a fáraók korában. Ádám fiatal fáraó szerepében találja magát. Itt az eszme az egyén öncélú hatalomvágya, mely az elnyomott és sanyargatott nép küszködése és jogfosztottsága miatt bukik el („Miljók egy miatt”). Megszületik az új eszme, ami ennek az ellentéte: „enyésszen az egyén, ha él a köz.”
Könnyen kitalálhatjuk, vajon melyik kor jellegzetes mondata ez: az ókori Athén demokráciája úgy tűnik, teljesítheti ezt a felkiáltást. Ádám mint Miltiadész azért bukik el mégis, mert az ember tömegesen ostoba, irányítható, véleménye megvásárolható. A demagógok által ámított démosz szembefordul az egykor ünnepelt vezérrel, aki a közjó érdekében, a szabadságeszmény szellemében tevékenykedett. Ádám most valami középutat próbál találni az eddigi két életforma között: megtalálja az ókori Rómát.
„Éljen magának és keresse a kéjt, mellyel betölti az arasznyi létet.” Ismerjük az orgiákról és a tipikus római szórakozásokról szóló leírásokat, a bérnőkkel, gladiátorokkal, lakomával, borral. Ha rövid az élet, élvezni kell! Ez azonban az egyén züllöttségét, erkölcsi romlását testesíti meg. Az ember végül megcsömörlik ettől az élettől, az érzelemnélküliségtől, kiábrándul belőle, tartalmasabb életre vágyik.
Így találja meg a kereszténységet, ahogy azt az emberiség valóban megtalálta, vélve, hogy ez a tökéletes kapaszkodó, egy tiszta élet lehetősége, ami mellesleg örök túlvilági boldogsággal kecsegtet. De Ádám durva ellentmondásba ütközik: a hölgyek menekülnek a szent földről érkező keresztes lovagok nemi erőszakja elől. A katonák egyébként a keresztény hit nevében ontottak vért, később pedig a patriarcha javaslatára inkább eretnekeket égettek, ártatlanok házait égették fel, mindezt a szeretet nevében. Ez a dogmák bukása, mely önmaga ellenébe fordította a szeretet eszményét. Lucifer szerint így jár az ember mindig, megmerevíti és ráerőszakolja a legszentebbnek tűnő eszmét is a többiekre, míg az végül önmagát emészti fel. Szerinte Ádám küldetése, a világ jobbá tétele felesleges próbálkozás. „Hiú törekvés. Mert egyént sosem/ Hozandsz érvényre a kor ellenében:/ A kor folyam, mely visz vagy elmerít,/ Uszója, nem vezére, az egyén. -/ Kiket nagyoknak mond a krónika,/ Mindaz, ki hat, megérté századát,/ De nem szülé az új fogalmakat./ Nem a kakas szavára kezd viradni,/De a kakas kiált, merthogy virad. -„
A következő eszme (melynek megjelenített helyszíne Prága) a tudás értéke, a természet megismerésének vágya, mely a társadalom és a hatalom gátlása miatt nem érvényesülhet. Ha az ember élni akar és nem éhen halni, fel kell adnia a tudásvágyat, meg kell alkudni. Ádám olyan korra vágyik ezután, mely leoldja ezt a rideg közönyt, szabad akar lenni és cselekedni.
A szabadságvágy megvalósításának kétségtelenül jelképe a francia forradalom. Már láttunk a műben olyan eszmét, ami a tömeg irányítható, buta csőcselékké válása miatt bukott el. Itt is hasonló történik: Ádám-Danton hiába bízik a népben, elfordulnak tőle, meggyilkolják; a forradalom felfalja saját gyermekeit. (Egyébként ennél egyértelműbb utalást és párhuzamot nem találunk a műben a magyar forradalomra.) Ádám még mindig hisz a hármas eszmében: szabadság, egyenlőség, testvériség. Azonban ezek az eszmék a modern kapitalizmusban torzultan, vagy sehogy nem valósultak meg. Ezt látjuk a londoni színben.
Ádám rendíthetetlen: csalódásai nem tántorítják el céljától, s bár egyre elkeseredettebb, meg akarja tudni, hová jut az ember, milyen eszme fogja vezérelni. Rátalál a tudományra, mely talán megmenti az emberiséget. Olyan helyre csöppen, ahol nincs magántulajdon, nincs különbség az emberek között. Ez jól hangzik, úgy tűnik, tényleg megszületett az ideális társadalom. De ahogy jobban körülnéz, észreveszi, hogy a falanszter tudósait csak a haszonelvűség vezérli, ezért elnyomják az egyéniségeket, a kreativitást, a szenvedélyt, lényegében mindent, amiért érdemes lenne élni. Ádám ebből is kiábrándul: tökéletes, de teljesen értelmetlen és céltalan életformát teremtett a tudomány.
Most érkezünk el egy fordulóponthoz: az ember száguld az űrben, eközben némileg átgondolja és átértékeli a történteket, tisztábban látja a lényeget: számára csak a küzdelem maga marad meg, amitől fellelkesülhet és újra nekivághat. Ezután következik a végső kiábrándítás, Lucifer „utolsó merénylete”, az eszkimójelenet. A bukott angyal megmutatja, mivé lesz majd a teremtés koronája, miféle alávaló, szánalmas, méltóság nélküli roncs válik az emberből. Ádám vissza akar térni, fel akar ébredni ebből a borzalomból. Ha a tragédia itt érne véget, talán biztosak lehetnénk benne, hogy Ádám öngyilkos lesz, nem járja végig az előre megmutatott utat.
A misztérium felélesztése
Madách művének rendkívül találó műfajt választott: egy középkori jellegzetes színpadi játék, a misztériumdráma szolgált alapjául. Eredetileg ez a típus a jó és a rossz harcát mutatta be, melyet az ember, az emberiség lelkéért vívtak. A háttérben mindig valamilyen bibliai történet volt, így példázatként is fel lehet fogni. A romantika korában nagyon jellemző volt a különböző műnemek és műfajok keveredése, így született meg végül az ún. filozofikus vagy lírai dráma, más elnevezésein emberiségköltemény vagy drámai költemény. Ez a forma már nem színpadra szánt, mert alapvetően lírai, lényeges gondolatokat fogalmaz meg gazdag metaforanyelven, így formálódik a viszonylag egyszerű cselekmény párbeszédes jelenetekké. Ilyen Goethe híres alkotása, a Faust is, a cselekmény sémája is hasonló: a kiábrándult ember szövetséget köt az ördöggel, s ha az ördögnek sikerül bizonyítani az igazát, az ember lelke elvész, a gonoszé lesz. A felvilágosodás egyik alapvető embertípusát, a fausti embert ismerve előre tudhatjuk, hogy a gonosz veszíteni fog: ez a fajta ember nem elégszik meg a jóval, örökké jobbra tör, nyughatatlan. Az ember tragédiája alaptörténete is ebből indul ki: Lucifer célja Ádámon keresztül a teremtés tökéletlenségének bizonyítása.
Felépítés
Mint már említettem, Madáchnak sajátos felfogása volt az ember-Isten kapcsolatról. Ez tükröződik a mű felépítésében is, amennyiben egyetértünk az ezzel kapcsolatos két álláspont egyikével. Eszerint a tragédia szerkezetében az első három és az utolsó szín adják a keretet, ezek az expozíció illetve a megoldás. A közbenső részek a cselekmény részletes kibontását tartalmazzák. A bibliai színek (keretszínek) az alapkérdésekről szólnak, majd azok megválaszolásáról. Kettesben látjuk Ádámot Istennel az expozícióban, majd Lucifer hatására elfordul az Úrtól, hogy saját maga istene legyen. A megálmodott történelmi korszakokat Lucifer szemszögéből, az ő irányításával és befolyásával látja, tehát Isten nélkül. Lucifer ezért úgy csavarja a dolgokat, ahogy csak akarja. A megoldásban Ádám visszatér Istenhez azokkal a kérdésekkel, amelyekre Lucifertől és az általa mutatott eseményekből abszolút negatív választ kapott. Isten pedig bizonytalan választ ad: „Mondottam ember: küzdj és bízva bízzál!”Az ember tehát lehetőséget és képességet kapott a küzdelemre és a tevékeny, értelmes életre, az Úr vele van, a többi csak rajta múlik.
De van egy másik felfogás is, melyre ugyanígy találunk bizonyítékokat a műben: eszerint a tragédia a hegeli filozófia, a dialektikus idealizmus költői megvalósítása, s szerkezete is erre épül. Hegel hisz a világszellem, az ember felett való létezésében, a dialektika (Hérakleitosz) pedig azt tanítja, hogy a világ ellentétek örök harca. Az ellentétek egységéből, a tézisből és annak antitéziséből születik meg végül a szintézis (hegeli triáda). Erre az elméletre lehet bizonyíték a már részletezett eszmék keletkezése és bukása, majd újabb, az előzővel ellentétes eszme létrejötte és kudarca, amiből végül egy, a két eszmét lényegileg egyesítő (szintetizáló) új eszme bontakozik ki (lásd az első három álomszín).
Szereplők és magatartástípusok
A jellemeknek fontos szerepe van a tragédia egészében és sugallatában. Az ilyen típusú művekben nem egyéniségek, hanem magatartástípusok vannak, ezek válnak lényegessé.
Ádám Az Ember, az egész emberiség, annak története és sorsa. Útja a lázadástól vezet vissza az Istenig. Méltóságát az adja, hogy maga dönthet a saját sorsáról, ő dönt, mikor „enistenévé” lesz és akkor is, mikor a visszatérés szükségét érzi. Szüksége van arra, hogy higgyen egy nagy eszmében, keresi a tökéleteset, jobbá akarja tenni saját leendő sorsát. Felelősségteljesen cselekszik, tettei következményét minden szerepében vállalja. Magas rendű erkölcs jellemzi és mindenképp pozitív hős, mégis tragikussá válik: minden eszméje elbukik, magányosan folytatja küzdelmét és általában a többi ember ellen, nagy kérdéseire nem kap teljes választ, hiszen akkor nem maradna már oka és motivációja az örök küzdésre. Hiába bukik el annyiszor, folyton újrakezdi, mert jobbra törési vágya leküzdhetetlen. A romantika egyik jellegzetes karaktere.
Lucifer a másik kulcsfigura a műben. Az ő személyét illetően két álláspont létezik:
- Ádám ellenfele, mert a bukására tör
- Éva ellenfele és Ádám kiegészítője.
Személy szerint én a másodikkal értek egyet. Madách Szontagh Pálhoz írt levelében kifejti, hogy Lucifer Ádámot kiegészítve nagy dolgokká teheti képessé. Ádám rajong, Lucifer rögtön bírálja. Ádám álmodozik, Lucifer a földön jár, józan és racionális. Egyébként rendkívül szimpatikus figura, nem az a kimondott „csúnya rossz ördög”. Lucifer sokkal okosabbnak, vagyis inkább érettebbnek és tapasztaltabbnak látszik a műben, minden helyzetben. Rátapint lényeges összefüggésekre (és mellesleg az ő szájába van adva a legtöbb, a tragédiából származó szállóige), melyek Ádámot is terelgetik a végső igazság felé. Az Úr szerint ő a tagadás ősi szelleme, a lázadó, aki ugyan az ember ellen látszik cselekedni, mégis az általa okozott kudarcból lendül Ádám tovább, új küzdelemre. Az ő léte egyáltalán nem negatív, mert neki a tagadás a szerepe, az Úr a mű végén a nagy litániában maga jelöli ezt ki. Része van a világ haladásában, ő a változás serkentője. Ha Ádám az ideál, ő a reál. Ha Ádám a műben a szellem nevében, ő az anyag nevében cselekszik. Ez az örökké hitetlen, kételkedő, kiábrándult, racionális szellem a romantika másik jellegzetes hőstípusa.
Évának a mitikus elemekben van a legnagyobb szerepe: ő esik bűnbe és ő viszi tovább az emberiség létét: megakadályozza Ádám öngyilkosságát (elárulja, hogy terhes). Ő a tragédia legszínesebb, legéletszerűbb alakja. Láthatjuk Ádám mellett a legváltozatosabb szerepekben, jellemtípusokban: méltó társként, züllött cédaként, szentéletűként, szánalmas rongyként és még sok más alakban. Ő Lucifer igazi ellentéte, mert ő az életbizalom, a hit, a feltétlen odaadás megtestesítője és az örök megújulás biztosítója. Ádám rajong érte, mert „a jó sajátja, míg bűne a koré, mely szülte őt”
A romantika utolsó nagy alkotása
Madách művében számos elemét felfedezhetjük a romantikának. Ennek oka, hogy a mű akkor született, mikor feltűnt a remény a reformkori eszmények beteljesítésére, melyek egyben e művészeti irányzat legnagyobb eszméi is voltak: haza és haladás. A műfaj tipikus romantikus képződmény, műnemek keveredéséből és egy ódon műfaj felélesztéséből született. Megjelenik benne a romantika két jellegzetes embertípusa, a küzdő és a tagadó ember. A férfi-nő viszony harmonikus, ők ketten egymáshoz méltó társak. Madách hangot ad a művészetekről és a tudásról vallott pozitív véleményének, az egyéniség elnyomása ellen, kibontakoztatása mellett lép fel. A nyelvi megformálás is a romantika jegyeit hordozza: filozofikus, bölcselő, nagy gondolati kérdéseket érintő témák gyönyörű képekkel és metaforákkal megformálva. Az ezen kérdésekre adott válasz a romantika felfogását követi: a nagy eszmék léteznek. Az ember feladata ezek megvalósításáért küzdeni, s az élet ennek próbájából, kudarcából, és folytonos újrakezdéséből áll.
Készítette: Pintér-Varga Márta
Pannon Egyetem BTK
Magyar szak
2006. december 3.
vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket
Eddig 1 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Veronai (#6251) | 2008. december 06. 21:10 |
Nagyon szépen leírtad. Az idő az, ami ebben a műben megjelenik. Mint óramutató, megy pontosan színről színre. 12 óra....... 24 óra.......... Mi egy nap? Mi egy álom? Mi az, hogy gondolkodjunk? Teljesen úgy van, hogy írtad: Cél a halál, addíg is küzdünk! Jó az esszéd! Grat! Üdv! Veronai | |
| |
