Az emlék lángja
Dátum: 2009. október 23. 11:03Műfaj: NovellaCimkék: halál, novella |  |
Mikor szerelmesek vagyunk, a boldogság mellett bennünk lappang a félelem is, hogy elveszíthetjük szerelmünk tárgyát. Ez a novella erről a félelemről szól egy teljesen más megvilágításban...
A legenda szerint, amit gyermekkoromban a szüleimtől hallottam, a halottak egy évben egyszer ellátogatnak hozzánk és egy éj erejéig velünk maradnak. November elsején gyertyát gyújtunk a temetőben, s az otthonunk ablakaiban is, hogy az elhunyt fénytől fényig, szeretetünk kalauzolásával haza találjon.
Ma pontosan két éve, három hónapja és öt napja annak, hogy elmentem. Nem emlékszem, milyen érzés volt a halál. Egyszer csak megtörtént, s nem volt utána semmi. Nem várt a fény az alagút végén, vagy a Teremtő, hogy elbírálja, hogy a mennyországot vagy a poklot érdemlem én, nem volt ott semmiféle állat, hogy kísérjen utamon, nem ébredtem egy másik teremtmény testében. Egyszerűen semmi.
Egyszer csak azonban… egyszer csak felébredtem. Tudtam, hogy nem élek, tisztában voltam vele, hogy ez nem egy második esély, amit meg kellene ragadnom, nem egy elvégezetlen feladat okozta feltámadás. Még csak testem sincsen, csak az érzéseim és az emlékeim valódiak.
Ahogy ott álltam a temető sötétjében, félnem kellett volna, hiszen régen még a félhomályban is rettegtem, de mostanra az éj teljesen új jelentést kapott a létemben. Már nem reszketek, nem nézek folyton a hátam mögé, kéz a kézben követjük együtt a láng hívó szavát, megnyugtató melegségét.
Nem is értem, hogyan lehetséges ez. Ha valaki három évvel ezelőtt megkérdezi tőlem, hogy véleményem szerint létezik-e a természetfeletti, hogy a holtak velünk maradnak-e, valószínűleg gúnyos humorral és racionalitással válaszoltam volna. Ennek ellenére, mint mindenki én is meggyújtottam azon az éjjelen azt a bizonyos gyertyát s emlékeztem, és most… most mindennél boldogabb vagyok, hogy megtettem.
A ház alig változott valamit az elmúlt egy évben. A kerítés színe még mindig fehér volt, pedig soha nem szerettem a tipikus családi idillt tükröző motívumokat, jobban tetszett volna egy gyönyörű kovácsoltvas kapu, rózsákkal, de Neki gyerekkori vágya volt a fehér kerítés, így ráhagytam. A tetőn már elkelne egy kis javítás, már az én időmben sem volt túl jó állapotban. A kertet benőtte a gaz, egyedül az én szeretett virágos kertem volt a legnagyobb harmóniában. Tökéletesre vágott sövény övezte, a pázsit, mintha soha egy centit sem nőne, a föld mindig egyenletesre eligazgatott formája, odaadó munkáról árulkodott.
A vakolat több helyen megkopott a ház oldalán, az egykor együtt elkezdett munkák szemmel láthatóan nem fejeződtek be, mintha egyáltalán nem érdekelné Őt, hogyan néz ki az otthonunk kívülről. Mintha soha nem tenné ki a lábát a kapun, mintha még mindig az én fotelomban ücsörögne naphosszat arra várva, hogy visszatérek.
Az ablakban halványsárga fény pislákol, ahogy közelebb érek, egyre erősödik, mintha az én lelkem jelenléte, s a még mindig bennem tomboló érzések fűtenék. Megállok a nappali ablakunk előtt, s látom őt. Nézem őt az üvegen keresztül, látom, ahogy szemében könnyek gyülekeznek, s az én fényképemet szorongatja, ami már inkább hasonlít egy elvásott papírhoz, mint egy hajdani fotóra. Lopva mindig az ablak felé pillant, akárcsak tavaly, ellenőrzi, hogy biztosan él-e még a gyertya lángja. Mintha sejtené, hogy nekem ez minden reményem, hogy amíg a láng ég, addig én is itthon lehetek, újra érezhetem a melegséget, nem létező szívemben, újra beszippanthatom az otthon illatát halott tüdőmbe, s újra láthatom Őt.
Nézem Őt az üvegen keresztül, a kép kissé elmosódott, a színek, összeolvadnak, a kontrasztok nem látszódnak teljesen, Őt mégis tisztán láthatom.
Bárcsak megszólíthatnám! Bárcsak kinyújthatnám a kezem, végigsimítva gyönyörű arcát, tudatva vele, hogy itt vagyok és itt is leszek, míg a gyertya lángja ég, míg ő emlékszik rám!
Megkérni, hogy ne sírjon, inkább elevenítse fel, hogy milyen boldogok voltunk együtt, hogy mennyi de mennyi mosoly teli percünk volt, hogy milyen sok könnyet töröltünk le egymás arcáról. Mennyire szerelmesek voltunk, még ha véget is kellett érnie….
- Annyira hiányzol kicsim!- hallom odabentről az elhaló, halk sóhajt, s hangok nélkül, szemem lehunyásával válaszolok: - Te is nekem szerelmem!
Nézem Őt az üvegen keresztül, a kép kissé elmosódott, az érzelmeim mégis oly tiszták, mint halálom előtt! Annyira… annyira szeretem!
Fogalmam sincs, mennyi ideje bámulom őt, csak arra leszek figyelmes, hogy a hajnal lomhán ásít mögöttem, a Nap nyugovóra utasítja a Holdat, azt kiabálva felém: „Neked is ideje hazatérned!”
Egy újabb év, míg a semmi vesz körül. Egy újabb év teljesen öntudatlanul, magányosan a fölbe zárva. De nem kell félnem, hiszen csak olyan lesz, mintha aludnék, alig egy pillanat, s újra itt lehetek veled kincsem! Visszatérek, ígérem, visszajövök hozzád, évről évre, míg a gyertya ég, s míg el nem felejtesz engem!
Tóth Lívia
2009-01-24
Eddig 1 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Angel (#17218) | 2010. január 22. 13:39 |
Szia!Nagyon tetszik az írásod.Szép és egyben megható történet.Angel | |
| |
