Az öngyilkosság mentalitástörténete
Dátum: 2009. március 29. 20:00Műfaj: SzakirodalomCimkék: pszichológia, mentalitástörténet |  |
„…De jaj, nem tudok, így maradni, Szeretném magam megmutatni, Hogy látva lássanak, Hogy látva lássanak. Ezért minden : önkínzás, ének: Szeretném, hogyha szeretnének S lennék valakié, S lennék valakié.” (Ady Endre: Szeretném, ha szeretnének)
Az öngyilkosság mentalitástörténete
Az öngyilkosság éppen olyan régen jelen van az emberiség történetében, mint az erkölcsi romlás. Az emberi történelem korai írott forrásainak tanúsága szerint létező jelenség. Többek között az egyik legnagyobb hatású kultúrtörténeti alkotás a Biblia is említi (Mózes 1: 9) az öngyilkosság tilalmát. A hagyományos erkölcsi rend fellazulásával, a tradicionális vallásosság hitelvesztésével párhuzamosan megsokszorozódik az öngyilkosságok száma. Ennek a hullámnak a csúcspontja az ókori Rómában Seneca korára tehető. (Kr. E.4 – Kr. U 65)
„Sapiens vivit, quantum debet, non quantum potest”
(A bölcs addig él, amíg élnie kell, nem pedig amíg lehet.)
A kiszolgáltatott tehetetlenségét érző ember ebben az erőszakos halálnemben, - az öngyilkosságban - vélte megtalálni vigasztalan helyzetéből a kiutat. A kereszténység megpróbálta visszaszorítani az élet elleni bűncselekményeket, és ez a próbálkozása átmenetileg hatékonynak látszott. Az azonban már vitatható, hogy mindehhez hatékony érvként szolgálhat a világból, illetve a mennyországból való kirekesztettség kilátásba helyezése.
A kérdés folytonos tárgya a történelmi, művészeti és filozófiai műveknek.
Az egyik első jelentősebb feljegyzést Lucius Annaeus Seneca ((Kr. e. 4 – Kr. u. 65) a császárkor első századának író-filozófusának, az Epistulae morales (Erkölcsi levelek) címet viselő levélgyűjteményében találhatjuk.
Seneca képviselt filozófiai irányzata a sztoicizmus, melynek középpontjában az erkölcsös viselkedés, a morál és az etika áll.
Seneca Erkölcsi leveleit a középkor tankönyvként használta, mivel úgy tartották, hogy magával Pál apostollal váltott levelezésről lehet szó.
Seneca példaképeit is - Platont vagy Attaloszt is – foglalkoztatták az élet kérdései, de ezen túlmenően Senecának az öngyilkosság kérdésében személyesebb érintettsége is volt.
Húszas éveiben egészségi állapota súlyosan megromlott. Erről a 78. levélben így számol be:
„…később azonban addig jutottam, hogy csonttá soványodva majdnem meghaltam a hurut miatt. Gyakran gondoltam öngyilkosságra, csupán igen drága apám kora tartott vissza tőle. Nem arra gondoltam, milyen hősiesen tudnék meghalni, hanem arra, hogy neki nem lenne elég ereje elviselni…”
Nem sokkal halála előtt császári parancsban utasítják, hogy önkezűleg vessen véget életének 70. levelében propagálja az öngyilkosságot.
Már a korai időktől a megítélésre jellemző ambivalencia: Egyesek természetesnek fogják fel, sőt olykor szinte kötelezőnek minősítik (például a sztoikusok), mások természetellenesnek vélik. Az ókori görögök és rómaiak felfogásáról elmondható, hogy elismerik olyan helyzetek létezését, amikor az élet önkezű kioltása megengedhető.
A sztoikusok az öngyilkosságot az életből való önkéntes kilépésnek tartották, amely nem csupán megengedett, hanem olykor kötelező, és ilyen módon erény. Követőinek belső békét, függetlenséget és szabadságot ígértek. Ez a felfogás a sztoikusokat eljuttatta az élet túlzott megvetéséhez, másrészt az öngyilkosság dicsőítéséhez. „A test és az élet közömbös, bizonyos helyzetekben egyenesen teher, amellyel az ember önkényesen leszámolhat. Az élet olyan, mint egy lakoma, ahonnan ki-ki tetszése szerint távozhat.” Vagyis nem az élet hosszúsága, csakis a minősége fontos.
Vagyis a sztoikus ideológia az isteni felsőhatalmat az emberben lakozónak misztifikálta. Ez lehet a szellem, vagy értelem istenítése, aminek – nézetük szerint- jogában és hatalmában áll a testet elhagyni Vélemény különbségek abból adódtak, hogy ezt pontosan mikor teheti meg. Abban viszont egyetértettek, hogy az élet megvetendő, amelyben el kell fogadni a természet és az értelem cselekvésének szükségességét. Ha mindez elkerülhetetlen akadályba ütközik, akkor az életet fel kell adni. A sztoikusok nem féltek a haláltól, állították, hogy a halál a szenvedések vége, amely az örökkévalóság születését jelenti. Seneca mestere Attalosz szerint az igazán szabad embert a sors nem kényszeríthet semmire. Seneca hasonlóan vélekedik. Szerinte valamennyi sorscsapás idején vigasztalásunkra szolgál a tudat, hogy életünk felett magunk rendelkezünk. Az élet feletti önrendelkezés ambivalens mód jelenti Senecánál a sérthetetlenséget. Írásaiban visszatérő motívum a „széles kapuk” allegóriája, amelyek a szabadság felé vezető útra nyílnak. Nézete szerint a filozófusok azok, akik nincsenek az élethez bilincselve, így addig élhetnek, ameddig élniük kell- nem pedig amíg csak lehet. Seneca pontosan felsorolja azokat a helyzeteket, amikor az öngyilkosság elfogadható. Ilyenek az időskori testi panaszok, hosszantartó, gyógyíthatatlan betegség, szegénység, félelem a méltatlan, megalázó szolgaságtól. Ilyen helyzetekben az embernek mindezen felül kell emelkednie, és el kell határoznia, hogy jól fog meghalni, ezzel megmenekül a rút élet gyalázatától. A halálfélelem miatt öngyilkosságot oktalanságnak tartja, ugyanakkor elismeri, hogy mindenkinek jogában áll a fájdalmas halál helyett a számára legelfogadhatóbbat választani. Például abban az esetben, ha valaki a kivégzése előtt félelmében öngyilkos lesz. Véleménye szerint az ember kivételes előjoga, hogy a halálnemet megválassza, ugyanúgy, mint például utazás előtt a kormányost vagy a hajót, vagy vásárlás előtt az otthonnak megfelelő házat. Elítéli azonban azt, hogy valaki ostoba apróságok miatt vesse el magától az életet.
(http://hu.wikipedia.org/wiki/Seneca)
A zsidóság és keresztény közös szentkönyve az Ószövetség és a kereszténység később keletkezett Jézushoz kapcsolódóan az Újszövetség, a Biblia is számos iránymutatással, illetve állásfoglalással szolgál az öngyilkosságot illetően. Mindösszesen hét kifejezett öngyilkosság feljegyzését találhatjuk a Bibliában.
Az első a Bírák könyvében (9, 52-54) Abímelek heroikus öngyilkossága
„54 Ki mindjárt oda hívta fegyverhordozó apródját, és monda néki: Vond ki kardodat, és ölj meg engem, hogy ne mondják felőlem: Asszony ölte meg őt! És keresztülszúrta őt az apród, és meghalt.”
Szintén a Bírák könyvében (16, 25-30) találhatjuk Sámson öngyilkosságát, melyet a bosszú motivált.
„30 És monda Sámson: Hadd vesszek el én is a Filiszteusokkal! És nagy erővel megrándította az oszlopokat, és rászakadt a ház a fejedelmekre és az egész népre, mely abban volt, úgy hogy többet megölt halálával, mint a mennyit megölt életében.”
Sault öngyilkosságában a megszégyenüléstől való félelem motiválta. (1Sámuel 31, 4)
„4. És monda Saul az õ fegyverhordozójának: Húzd ki kardodat, és szúrj keresztül azzal engem, hogy valami módon reám ne jöjjenek e körülmetéletlenek, és keresztülszúrjanak engemet és gúnyt űzzenek belőlem. De fegyverhordozója nem akará, mert nagyon félt. Akkor Saul vevé a kardot és belébocsátkozék”.
Sault szolgálója is követi. Talán hirtelen az elhatározás. (1 Sámuel 31, 5)
„5 És fegyverhordozója a mint meglátta, hogy Saul meghalt, õ is belébocsátkozék az õ kardjába, és vele együtt meghala.”
Akhitófel öngyilkossága státuszvesztéssel magyarázható (2 Sámuel 17, 23)
„23 Látván pedig Akhitófel, hogy az õ tanácsát nem hajtották végre: megnyergelé szamarát, és felkelvén elméne házához, az õ városába; és elrendezvén háznépének dolgát, megfojtá + magát, és meghala; és eltemetteték az õ atyjának sírjába.”
Zimri hétnapos Thirsai uralkodásának lázadás vet véget. (1 Királyok 16, 15 – 20)
„18 De Zimri, a mikor látta, hogy a várost bevették, bemenvén a királyi ház palotájába, tűzzel magára gyújtá a királyi házat, és meghala.”
A felsorolt hat öngyilkosság érdekessége, hogy az Ószövetségben található. Az Újszövetségben az áruló Júdás önakasztása szerepel. (Máté 27, 3-5) Erkölcsteológiai szempontból az öngyilkossággal nagyobb bűnt követett el, mint Jézus elárulásával.
A vallásirodalom Jézus önáldozatát nem öngyilkosságként, mint inkább nagyon is indokolt – az emberi bűnök megváltásának - isteni áldozathozatalként említi. A IV. századtól kezdve Európa és érintkezési területének kulturális és szellemi képét a kereszténység határozza meg. Így a suicidium megítélése merőben más lett. Míg a római világban társadalmi rang és dicsőség kérdése, addig a II. Orleansi Zsinat már megtiltja az önkezű halállal távozók eltemetését.
A középkortól az újkorig
A középkori keresztény társadalmakat az isteni alárendeltség jellemezte. Az Isten a legfőbb jó és a tökéletesség. A középkor nézete, hogy legfőbb bíránk a lelkiismeret és az ember csak az egész részeként foghatta fel magát. A vallásetika korlátozta a szigorúan meghatározott szerepeivel a középkor emberének egyéni autonómiáját.
Szent Ágoston püspök (395) egyik legbefolyásosabb nyugati egyházfilozófus elítéli az önkezű halált, de más nagyhatású teológusok - Abelardus, H. Maurus (bencés), Salisbury. W. von St. Viktor sem vélekednek másként. W. von St Viktortól származik az öngyilkosságra, a suicidium kifejezés.
Megjegyzés:[A suicidium, a latin sui cedere tükörszava. Az újlatin suicide, suicido szavaknak a klasszikus latinban nincsen megfelelője. Használták az ókori Rómában a mors voluntaria kifejezést, mortem sibi consciscere szinonim variációt Használatos még öngyilkosság értelemben a manus sibi inferre, vitam finire, se occidere, se interficere, továbbá az elkövetés módját kiemelendő a se praecipitare, illetve a vitam suspendio finire - mélybe veti magát, illetve akasztással vet véget életének]
Aquinói Szent Tamás a Summa Theologica teológiai művében külön fejezetet szentel a gyilkosságnak, ezen belül tárgyalja az öngyilkosságot, melyet három pontban foglal össze. Az érvrendszer az Egyház máig fennálló tanítása:
I. Ha valaki saját maga ellen emel kezet, annak a szeretetnek mond ellent, amellyel minden létező szereti önmagát és így az önfenntartás természeti kötelességével, ellenkezik.
II. Minden ember része a közösségnek, tehát mikor életét megszüntetni akarja, jogtalanságot követ el a közösség ellen is.
III. Az élet egy, az embernek az Istentől kapott ajándéka, és minden hatalom, élet és halál neki van alárendelve. Így tehát, aki önkezével vet véget életének súlyosan, vét az Isten Törvénye ellen is, mert olyan igazságot szolgáltat, mely csak Istennek áll jogában.
A középkor nézeteit az antik kultúra felelevenítésével a pluralizált reneszánsz felfogása váltja, mely jelenti a többféle nézetek és értékek egyidejű létezését.
Dante Alighieri (1265-1321) Az Isteni színjáték művében a pokol VII. körének második gyűrűjébe helyezi az öngyilkosokat. Viszont mű nem alkot róluk kifejezett értékítéletet.
Francesco Petrarca (1304-1374) írja a halálról: „… ha muszáj, kívánd is önként…”
Mórus Tamás (1478-1536) az Utópiában írja, hogy gyógyíthatatlan betegség esetén a szenvedések megszüntetéséért kívánatosnak tartja a halálba segítést.
Mindezektől független a kor hatalmi rendjei az öngyilkosságot kemény eszközökkel szankcionálták. Az angol gyakorlat szerint az öngyilkosok tetemén karót szúrtak át, vagyonukat elkobozták, és keresztutak mentén temették el őket. Franciaországban a fiatal leányok öngyilkossági járványára válaszul hozták a rendelkezést, mely szerint az öngyilkos leány lemeztelenített holtestét a városok terein közszemlére kell bocsátani.
A felvilágosodás korában Voltaire és Rousseau az emberi szabadságra hivatkozva kérdőjelezték meg az egyházi állásfoglalást. A nyugat-európai ember individualizálódni kezdett, ezzel együtt az öngyilkosság, mint az autonóm személyek önrendelkezése kezdett megszaporodni. A jelenség a szépirodalomra is hatással volt. Amit kölcsönhatásnak is nevezhetünk
1774-ben Johann Wolfgang von Goethe (1749-1832) „Az ifjú Werther szenvedései” című levélregényében az identitás zavarral küzdő reménytelen szerelmes férfi öngyilkosságát jeleníti meg. A kor számára - a regény nyomán – érezhető volt egy öngyilkossági hullám. Többen öngyilkos tettük előtt búcsúlevelükben hivatkoztak a műre, ezért több városban a kiadást is megtiltották.
(Kapin István – SzentAtanáz Görög Katolikus Hittudományi Főiskola
http://www.atanaz.hu/foisk/munkalat/mu_01_04.htm#j01)
A regény nem csak Goethét tette ismertté a nagyközönség számára. A mű hatására Európa-szerte divattá lett úgy öltözködni, ahogyan a regény szerint Werther öltözködött, és ugyancsak a regényhez kapcsolódik az első feljegyzett öngyilkossági hullám is.
A szakirodalom Werther-effektusként említi.
Az Ipari Társadalmak
Az ipari társadalmak öngyilkossági jelenségeiről elsőként Émile Durkheim készített hiteles szociográfiát. Feltételezése szerint az öngyilkossági hullám gócpontja Franciaország.
A téma kutatása során dolgozta ki integráció -, és anómia elméletét (Durkheim 1982)
Durkheim magyarázatában az anómia, a társadalmi normák meggyengülését- értékzavart- jelent, amely gyors társadalmi, gazdasági hatásokra felerősödik. Ezt az állapotot a világos viselkedési szabályok hiánya jellemzi. Másrészről az akut feszültséghelyzetek növelik a szocializációs zavarok gyakoriságát. Durkheim ezeket, a zavarokat nevezi devianciáknak.
Durkheim elméletét igazolni látszik, az a jelenség, amely a Második Világháborút követő (1921) az USA-ból kiindult nagy gazdasági világválság időszaka jellemez.
Az öngyilkosság, mint deviancia szempontjából, mint nyelvi vonatkozás Seres Rezső (1889–1968) „Szomorú vasárnap” című világslágerét érdemes kiemelni. [A „Szomorú vasárnap” világslágerről meg kell jegyeznünk, hogy bár Seresnek tulajdonítják, igazából Jávor László szövege.]
A sláger hatásának tulajdonított a kor legnagyobb öngyilkossági-járványa, de nem szabad elfelejteni a hátérben mozgató gazdasági viszonyokat, mint értékzavart. A „Szomorú vasárnap” hivatkozást teremt a kor életérzésének. Az első elkövetett öngyilkosság és a sláger közti kapcsolat a korabeli rádióhírben volt hallható: „egy cselédlány lúgkövet ivott, a teteme mellett a „Szomorú vasárnap” kottáját találták.
Az ezt követő héten Lédig László pézügyminiszter tanácsos egy taxiban lövi főbe magát. Búcsúlevele mellett szintén ott van a „Szomorú vasárnap” sláger szövege.
1935. november 7-én a 8 Órai Újság támadást indít a dal és a szövege ellen, „Gyilkos sláger”nek nevezi.
(http://hu.wikipedia.org/wiki/Seress_Rezs%C5%91)
Szintén öngyilkossági hullámot indít el a kor meghatározó költőjének, József Attilának is balatonszárszói tette.
Dr. Temesváry Beáta szerint: „egy nyilvánosságra kerülő öngyilkossági eset után általában az azonos korú, azonos nemű és azonos sorsú emberek követnek el öngyilkosságot. Ezekben az esetekben fontos szerepet játszik a szociális tanulás és az identifikáció, vagyis az azonosulás is…”
( Dr Temesvári Beáta: Szuicidológiai zsebkönyv – Zsurnal-Market Kiadó Szeged 2005)
Nemcsak korának egyik legnagyobb hatású költője József Attila, századunk költészetét is meghatározó. Bókay Antal „Énszerkezet, önteremtés” című előadásában mondja róla:
„József Attila költészete forradalmat jelentett a magyar irodalom történetében: az az új szemléletmód, ahogyan verseiben az »én«-t felépíti, láttatja, összhangban volt Európa és Amerika akkori költészetével. Öröksége sok évtizedre meghatározta a magyar költészet tendenciáit. Ahogy minden igazán nagy alkotó esetében, az övében is azt látjuk, hogy száz évvel születése után legalább annyi újdonságot tud mondani, mint a megelőző évtizedekben”
Az 1933-34 telén íródott Eszmélet című létösszegző versének két sora:
„…Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra…”
melyekkel áthatja a tudományt a líra. Kifejezően szemlélteti a szorongást, amit a haláltudat teremt, és amely kapcsán keres az ember ebben megnyugtató világképet. Érvényessége a jelenkor fogyasztói társadalmára ugyanúgy van, mint vélhetően lesz az elkövetkező koroknak.
a WHO 1968-as adatai szerint: “ A második világháborúban 6 év alatt megközelítőleg 32 millió ember pusztult el. Ha a szerényebb adatokat fogadjuk el, aszerint a háború befejezése óta eltelt 24 év alatt az öngyilkosság következtében Földünk országaiban meghalt 8,7 millió ember, és öngyilkosságot kísérelt meg 60-70 millió.”
A posztmodernkor világképe
Arthur E. Imhof német antropológus szerint:
A világképet a „technikai protézisek” és a pénz pótolják, de nem szüntetik meg a „végső dolgoktól” való szorongást.
(Arthur E.Imhof: Elveszített Világok Budapest, Akadémiai Kiadó, 1992)
A posztmodern társadalmak multikulturalizációs folyamatai sokak számára jelentik az autonómia vagy identitásvesztést, az értékek hangsúlyeltolódását.
Társadalmi szempontból a gazdasági felemelkedés vagy felzárkózás ígérete a modern kapitalizmus keretein belüli fejlődés a piaci verseny által kikényszerült tőkeorientáció.
Korunk emberének leginkább az információ képviseli az egyik legjelentősebb értéket. Ennek következménye a metakommunikációs eszközök híráramában az egyénnek az „igaz-hamis” döntéseit kell meghoznia.
A globalizáció több szempontú: gazdasági, - pénzügyi, - kulturális, információs és nyelvi területeken valósul meg. Hatására a hagyományos társadalmi rétegződés fogalmai, mint a parasztság vagy a munkásosztály eltűnőben vannak, míg az értelmiségiek aránya nő.
A globalizáció eredményezi a szociális és- fogyasztói szokások megváltozását. Az egyének egymástól való elidegenedését, - az újfajta fogyasztói szokásokat, amelyben a szükségleteket a piaci kínálat is alakítja. Az egymástól elidegenedett emberek gyakran stresszesek, agresszívek. Az atomizálódott közösségekben meggyengül a szolidaritás, nagy számban jelennek meg a deviáns magatartásformák.
Magyarország vonatkozásában a társadalmi változások többszörös hatása figyelhető meg.
A II. Világháborút követő 1944-1989ig tartó államszocializmus és a rendszerváltás hatásai közvetlen előzményül szolgálnak a fogyasztói társadalommá való átalakulásra.
Az államszocializmus korában a hatalom a tradicionális normák egy részét figyelmen kívül hagyta és új értékek-preferenciáinak kötelezővé tette a megfelelést. A társadalom többsége ezzel nem hajlandó azonosulni. Az államszocializmusban az ellenszegülés formájának tekinthető, az egyéni autonómiára való törekvés, az individualizáció.
A korszak társadalmát ért hatások a háborús vesztességek, - migráció, - agresszív népesedéspolitika – és a demográfiai-válság, ami jelentette a közép vagy felső réteg gyermekvállalási hajlandóságának csökkenését, míg növekvést mutatott a szegényebb, alacsony szocio-kultúrkörökben.
Magyarország 1985ig vezető szerepet tölt be az országok közti öngyilkossági statisztikákban.
A magyar öngyilkossági statisztikák szerint az öngyilkosok közel 70%-a férfi, az összes suicidum több mint fele 50 év feletti. Kimutathatóan az időskorúak öngyilkossága növekszik, ami a népességbeli aránnyal magyarázható.
Állandóság mutatható ki az elkövetési módokban: leggyakoribb az önakasztás, ettől elmaradnak a gázmérgezés, a gyógyszer- és kábítószer mérgezés. A rangsorban, ezt az egyéb mérgezések, és a vízbefulladás követi.
Társadalmanként mások lehetnek a könnyen elérhető öngyilkossági módok, de országon belül is területi különbségek lehetnek a gyakran használt módszerekben.
Magyarországon a gyufaivás ill. a lúgmérgezés volt gyakori, mára ezek helyébe vidéken a permetezőszerek, városokban az altatók és más gyógyszerek alkalmazása lépett.
(Buda Béla - Az öngyilkosság Animula 2001)
A magyar öngyilkossági tendenciák történelmi hosszmetszetében jelentősnek mondható az 1848 Szabadságharcot követő korszak heroikus öngyilkosságai. Az I. Világháborút lezáró Trianoni béke
(1920) és a már említett gazdasági világválság hatása.
II.
Öngyilkosság és irodalom
A bevezető fejezetben fogalmazott kitekintés és az európai emberi gondolkodástörténete alapján a kultúráról elmondható, hogy egyfajta társadalmi értékformáló eszköz. Ha viszont a kultúra fogalmát szeretnénk definiálni – jövünk rá, hogy nehezen körülírható a fogalom. A meghatározások közt a téma számára a lehetségesen megfelelőt.
Az eltérő kultúrák értékformáló eszköz-produktumaként a művészet, mint pluralizációs vagy alakítóan befolyásoló hatását vizsgálom. Másrészről az eltérő szubkultúrákról elmondható, hogy egymással az egyetemes erkölcsöt folyton alakító és formáló interakcióban vannak.
Füredi János és Buda Béla által szerkesztett „Múzsák a díványon” című antológiában leginkább használható a megközelítés. Elsősorban az emocionalitás három szintjeként fogalmazza az élményeket, a magatartási aktusokat és a vegetatív jelenségeket.
Ugyanebben a szerkesztésben találjuk Kunt Ernő kultúr-antropológus bejegyzését, amely az egyén (indivídum) jelalkotói mivoltáról értekezik.
A művészet jelentőségéről Ruth Benedicté írja, hogy „valamennyi kultúra mintákból (pattern) építkezik és tulajdonképp a kultúra ebben a vonatkozásban nem más, mint a személyiség alakítására alkalmas és adott társadalom által elfogadható minták választható sora”
(Füredi-Buda: Múzsák a Díványon 83 old)
Kunt szerint: „a társadalom zavartalan működéséhez szükséges információkat olyan módon kell megfogalmaznia, hogy azok a legkisebb romlással jussanak el a legtávolabbi időben és térben.”
(Füredi-Buda: Múzsák a Díványon 64 old)
A kötet 90. oldalán találjuk: „ugyanakkor szükségszerű, hogy némelyek számára ezek és a kényszerűségek vagy nem elfogadhatók,(vagy) nem elsajátíthatók. Ezek a társadalom peremére, perifériájára kerülhetnek, marginális, sőt deviáns személyek válhatnak belőlük. Súlyosabb esetben előfordulhat az, hogy a kulturálisan standarizálódott viselkedési elvárások elsajátítására valaki oly mód alkalmatlanná válik, a kényszerek súlya oly mértékben frusztrálja, hogy lelki zavarok lépnek föl és beteggé válik…”
A gondolat mentén válhat elfogadhatóvá, hogy a művészet nem más, mint a kulturális interakció alakítóan szerves része.
Hogy mit nevezhetünk művészetnek, az a művészettörténelem, esztétika, filozófia és a pszichológia tudományának is folytonos vita tárgyát képezik.
Mint tevékenységről, a művészetről elmondható, hogy sajátos szociális interakció.
Motivácóiról leginkább Masslow „szükséglet-piramisában” olvashatunk. Maslow megfogalmazása szerint az emberi motívumok hét szintje létezik.
Az első szinten, a fiziológiai – vagy mindennapi- szükségletek kielégítése az egyén alap szükséglete. A második szint a biztonsági szükségleteket jelenti, amely a megszokott a megszokott, ismert dolgok előnyben részesítését jelenti. (Erik Berne a SORSKÖNYV - ben „struktúra-igényként” említi)
Harmadrészt Maslow a szeretet és a közösséghez való tartozás igényét, mint emberi motivációt említi. Ezt a motívumot Vas József Pál „alanyi orientáció”-ként említi. (Vas József Pál: Egy elmeorvos tévelygései, PRO DIE Kiadó, 2005)
A tisztelethez való igény, mint motiváció kapcsán szintén Erik Berne Sorskönyvére utalva hivatkoznék az emberi motivációk úgynevezett „elismerés-éhség”terminusára.
Fontos megjegyeznem, hogy Maslow szerint az alapvető motivációk, vagy szükségletek kielégítetlensége nem az ezen felül álló (vagy) magasabb szükségleti igényt háttérbe helyezi. .
Maslow a szociális interakció igénye után, az önmegvalósítást helyezte a szükséglet-piramis csúcsára.
"A zenésznek zenélnie, a művésznek festenie, a költőnek írnia kell, ha véglegesen boldog akar lenni. Amit az ember tud, azzá kell lennie."
A művészeti produktum, olyan komplex értékkifejezés, amely képet adhat az alkotó gondolatairól, érzelmeiről, viszonyairól, vagy egy adott kor életérzéséről.
Az aktuális létérzés soha nem konceptuális, mint inkább következménye lehet egy-egy szociális-interakciónak.
Azonban a kultúra korlátozó erővel is bír. „A társadalmakat jellemző kulturálisan intézményesített hagyományos korlátok és kényszerek a többség életének sikeres leélését hivatottak biztosítani.
A társadalmi kényszerek és korlátozások, a kulturális viselkedési és vélekedési utasítások, az egyén számára bizonyos körülmények között stresszforrásokká válhatnak.”
(Füredi-Buda: Múzsák a Díványon 90.-91.old.)
Lehetségesen a művészeti tevékenység az, aminek gyakorlásával adhatnak módot a társadalmak, hogy az átlagtól eltérő tulajdonsággal rendelkező egyének tudásukkal váljanak a közösség hasznára.
Az irodalom behelyettesítő (vikariáló) hatása révén megvalósulhat a szerzők által átélt vagy megjeleníteni kívánt élményeket az olvasó is átéli. Ez a hatás volt megfigyelhető azoknál az irodalmi műveknél, amelyek az olvasók viselkedésére is hatást gyakorolva indítottak el öngyilkossági járványokat. (Werther-effektus)
„Az öngyilkosság kulturálisan meghatározó jelentései és a szocializáció folyamatában, az egyedi élettörténet során, döntően szuggesztív minták és a kisközösségekben ezekre adott reakciók közvetítésével épülnek be a személyiségbe.”
(Füredi-Buda: Múzsák a Díványon 275.old.)
A szocializációs befolyásolásról Erik Erikson (Erikson, E. H. (2002) Gyermekkor és társadalom. Budapest: Osiris.). Pszichoszociális elméletében tárja fel az egyéni szocio-kultúrális krízisek személyiségformáló hatását. Erikson elméletének fontosságáról érdemes megjegyeznünk, az egyén (indivídum) fejlődéstörténetében a krízisek alakító hatását- az identitás-krízisek lehetséges többféle kimenetelét.
Erikson alapműve mutat rá a szocializáció olyan interakcióira, melyek a belső motívumok befolyásoló erőivel hatnak a személyiség alakulására. Ezek a krízisek élethosszig tartó megküzdési folyamatok. A pszichoszociális erő az egyént a közösség felé mozgatja. Akadályoztatása esetén krízis alakul ki, amely a megküzdési stratégiák kialakítására ösztönző motiváció. A pszichoszociális krízisek pozitív kimenetelei az eltérő generációs identitások megszerzést célozzák.
Ha elfogadjuk Kunt megállapítását, hogy az egyén jelalkotó lény, akkor ketté kell választanunk a művészetet és a dilettantizmust, azaz a művészetnek vagy tudománynak kellő ismeretek híján mindig akadnak felszínes művelői. A hétköznapi értelmezésben nem különülnek el a művészi alkotások szórakoztatásra és elitista vagy magas művészetekre.
Ebben a sztereotípiában a művész karaktere őrült, leginkább deviáns. Tekintve azon szerzők hosszú sorát, akik hatással voltak a világirodalomra- szép számmal találunk köztük öndestruktív alkotókat. Vagyis nem mellőz minden igazság alapot.
A sztereotípiában a művész sikertelen, meg nem értett ember, akinek az utókor bocsátja meg, amit a jelene észre sem vesz.
A deviancia fogalmát Dürkheim 1982) anómia és integráció elméletében találjuk. A deviancia fogalma az elfogadott társadalmi normák megszegését jelöli. A korábbi áttekintésből kitűnik, hogy idetartozik az öngyilkosság és az öndestrukció, de a bűnözés és a nem organikus eredetű mentális betegségek.
Az öndestrukció fogalmát kiegészítve (Firestone,1997): Az önpusztító életstratégiák az öngyilkosság közvetett formái. Minden az, amit a személy elmulaszt, vagy saját kárára tesz.
Az öndestruktív irodalmárokról alkotott hétköznapi sztereotípiák alapja, hogy deviáns karakterek hátterében valamely identitás krízis nyomon követhető.
Móricz Zsigmondról öccse – Móricz Miklós írja:
„…az én apám iparos ember volt, az övé meg paraszt..”
Móricz Zsigmond művei alapján népi-paraszti identitást teremt önmagának. Az Árvácska című regényének valós főhőse örökbefogadott leánya: „Csibe.” Móricz naplójából derül ki, devianciája-fogadott leányával folytatott szerelmi viszonya.
Kunt Ernő megállapítását, a művészi alkotásokra értelmezve annyiban egészíteném ki, hogy az egyén jelalkotó és üzenetközvetítő. Ezek az üzenetek nem minden esetben jelennek meg verbálisan az irodalomban, mint inkább közgondolkodást alakító hatású tudattartamok.
Vagyis az irodalom és a társadalmi viszonyok egymással kölcsönhatásban – kommunikatív viszonyban állnak.
Fekete Sándor és Kelemen Gábor dolgozata (Öngyilkosság – irodalom – korérzések) az anyanyelvben átöröklött öngyilkosságra utaló tartalmakat, a kultúra rejtett üzeneteiként említi.
(Füredi-Buda: Múzsák a Díványon 275.old.)
Ez a tanulmány hívhatja fel a figyelmünket az öndestruktív szerzők nem csak koruk irodalmára tett hatására, hanem az öngyilkosság mentalitástörténetében gyakorolt vikariáló hatására is. Magyar vonatkozásban legjelentősebb korszakként az 1848 Szabadságharcot követő időszak létérzésének irodalmi vonatkozású kifejeződése, markánsan öndestruktív.
A kor anómikus viszonyait a „passzív rezisztencia”jellemzi.
(Asbót János – Három nemzedék- 1872)
Széchenyi István naplójában ötvennél többször említi szuicid tervét. Széchenyi öngyilkossága a sztoikus Seneca gondolati hátterével összekapcsolható, vagyis:
„a bölcs addig él, míg élnie kell nem pedig lehet”
Grünwald Béla történész írja meg Széchenyiről patográfiáját, melyben öröklött elmebetegség okaként jelöli Széchenyi tettét. Ezt legélesebben Péterfy Jenő bírálta. Később Péterfy és Grünwald is Széchenyi módszerével (főbelövés) lettek öngyilkosok. Mint ahogyan Széchenyi kezelőorvosa egy évvel Széchenyit követően- Goldberg Fülöp is választotta „a legnagyobb magyar” öndestruktív modelljét. Az ezt követő évben Teleki László politikus követett el azonos módszerrel öngyilkosságot. A szerzők ehhez a modellkövetéshez sorolják Teleki Pál 1941áprilisi öngyilkosságát.
Az azonosulás vikariáló modelltanulás szerepét a részletekig pontos mintakövetés is jelenti. Másrészről a napoló személyes hangvétele lehetővé teszi a tartalomra való emocionális ráhangolódást. Harmadrészt Széchenyi magas státuszát („a legnagyobb magyar”) hangsúlyozza. Széchenyi a magyar identitást jelenti.
Széchenyi naplója a kor életérzését presszionáló mód fogalmazta:
„szószegők lettünk….a legpocsékabb nemzet”
A Kiegyezés utáni társadalmi értékzavart jellemezte a dzsentri identitás kialakulása.
Mikszáth Kálmán prózájában ábrázolja ezt a társadalmi réteget. Különös házasság (1900) című regényében Buttler szimbolikus öngyilkosságával ábrázolja az irreális életvitelű dzsentri réteg kimenetelét.
A századfordulóra az öngyilkosság irodalmi ábrázolása divattá lesz és az irodalmárok gyakran választják az öndestruktívitásnak ezt a módját.
(Füredi-Buda: Múzsák a Díványon 275-289.old.)
Befejezett öngyilkosságot elkövetett ismert irodalmárok
Bél Károly András -Ilarie Chendi- Marina Ivanovna Cvetajeva
Csáth Géza - Stig Dagerman - , Dávid Béla, - Ferenczy Teréz - József Attila - Kőrös Endre
Jack London - Juhász Gyula - Quintus Lutatius Catulus
V.V. Majakovszkíj - Lu Csao Lin - Kenneth Arthur Nortje -Osváth Ernő - Márai Sándor - Miron Pompiliu
- Emilio Salgari - Sylvia Plath - Wass Albert - Ernst Hamingway - Ernst Toller - Stjepan Zanović
Irodalmi közhely, hogy a szenvedés, boldogtalanság - amit Arisztotelész melankóliaként említ életérzése hat leginkább pozitív erővel a költészetben.
A tizenegy évesen már publikáló angol Thomas Chatterton (1752-1770) 18 évesen mérgezi meg magát. Az 1932-ben, harminchárom éves korában öngyilkos lett Hart Crane (USA) homoszexualitása és alkoholizmusa miatt szegényen és kitaszítottan élt, amikor 1931-ben – miután matrózok verték meg és rabolták ki - Havanna közelében vetette vízbe magát.
James Pennebaker, a University of Texas pszichológiaprofesszora vezetésével egy számítógépes program segítségével vizsgálták az öngyilkos költők szóhasználatát.
A kutatók kilenc öngyilkos költő 156 versét és másik kilenc, természetes hallállal halt költő 135 versét vizsgálták.
John Berryman (1914-1972), Hart Crane (1899-1932), Szergej Jeszenyin (1895-1925), Adam L. Gordon (1833-1870), Randall Jarrell (1914-1965), Vlagyimir Majakovszkij (1893-1930), Sylvia Plath (1932-1963), Sarah Teasdale (1884-1933) és Anne Sexton (1928-1974)
Műveiket olyan szerzők alkotásaival hasonlították össze, akik nemzetiség, kor, oktatás és nem szempontjából a lehető leginkább hasonlítottak hozzájuk. A vizsgált költők mindannyian amerikaiak, britek vagy oroszok voltak.
A kontrollcsoport a következőkből állt: Matthew Arnold (1822-1888), Lawrence Ferlinghetti (1919-től), Joyce Kilmer (1886-1918), Robert Lowell (1917-1977), Oszip Mandelstam (1891-1938), Borisz Paszternak (1890-1960), Adrienne Rich (1929-től) és Edna St. Vincent Millay (1892-1950).
A kutatás eredményeit a következőkben foglalta össze Pennebaker:
"Az önazonosság, elszigeteltség és a többiekhez való kapcsolódás kérdéseire rávilágít a szóhasználat. Az egyik legárulkodóbb szó az 'én'. Az öngyilkosságra hajlamos emberek sokkal nagyobb arányban használják ezt a névmást, s ilyenkor jelentősen mérséklődik a más emberekre tett utalások száma.
Az öngyilkos hajlamú költők műveiben az öngyilkosságukhoz vezető szakaszban emellett általában csökkent a kommunikációval kapcsolatos szavak aránya is - "beszél", "mesél", "megoszt" (egy történetet), "figyel", "meghallgat" -, míg a nem-öngyilkosköltőknél nem volt ilyen tendencia kimutatható.
Az öngyilkos költők több olyan szót használtak, melyek a halállal kapcsolatosak, de - meglepő módon - sem a negatív ("gyűlöl"), sem a pozitív ("szeret") érzelmi töltettel rendelkező szavak aránya nem tért el a két csoportnál.
Pennebaker elmondta, a korábbi kutatások rámutattak, hogy az öngyilkossági arány sokkal magasabb a költők, mint más írók, illetve az átlagemberek között, és a költők inkább depressziós hajlamúak, illetve nagyobb arányban veszélyezteti őket a mániás depresszió.
Az öngyilkossá lett költők nyelvhasználata a kortárs költők esetében akár "az öngyilkosság nyelvi előrejelzője" lehet. "Nem valamiféle okozati összefüggésről van szó. Nem állítjuk, hogy ha valaki gyakran használja az 'én' szócskát, öngyilkosságot fog elkövetni. Egyszerűen a nagyobb veszélyt jelezheti"
(forrás: http://www.origo.hu/tudomany/tarsadalom/20010730ongyilkos.html)
James Pennebakeréhoz hasonló kutatásról Kézdi Balázs: A Negatív kód című könyvében olvashatunk. Kézdi művét, az öngyilkosság vonatkozásaként a hazai szociálismunkában leginkább használható szakirodalomnak gondolom
Shneidman(1985) nyomán mutatja be azokat az előítéleteket, amelyek az öngyilkossággal kapcsolatban élnek a köztudatban:
- aki öngyilkosságról beszél, az soha nem követi el,
- az öngyilkosságnak nincsenek előjelei,
- aki öngyilkos akar lenni, az mindenképpen meg is akar halni,
- aki egyszer hajlik az öngyilkosságra, bármikor megteheti,
- öngyilkossági krízis utáni javulás azt jelenti, hogy megszűnt a veszélyeztető tényező,
- mindenki, aki öngyilkosságot követ el, vagy akar elkövetni, elmebeteg. Az öngyilkosság pszichotikus cselekvés.
Kézdi szerint az öngyilkosság hermeneutikai fölfogása jelenti, hogy „az öngyilkosság jelenségét nem a természettudományok felfogását követve lehet magyarázni, mint inkább az okok megértésére érdemesebb hangsúlyt fektetni. Hermeneutika az értelmezést és megértést vizsgáló filozófiai tudomány, amely módszerével a kultúra és az öngyilkosság kapcsolatát kutatta.
Kézdi a Clifford Geertz-féle szemiotikai kultúra fogalmát használja: "...az ember jelentések maga szőtte hálójában függő állat. A kultúrát tekintem ennek a hálónak, elemzését pedig éppen emiatt nem törvénykereső kísérleti tudománynak, hanem a jelentés nyomába szegődő értelmező tudománynak tartom."
Kézdi szerint a magyar kultúrát, mint kód tükrözi az öndestruktív magatartás. „Szuicid szcénaként (öngyilkos jelenet) nevezi. Az öngyilkosságra utaló jelek rendszerét a diskurzusban, kommunikációban találhatók. Vagyis az öngyilkos személy tettével az adott kultúrára reflektál. Mint az öngyilkos segélykiáltása vezeti be a „Cry for help” fogalmát.
A szerző kutatásai a pécsi sürgősségi telefonszolgálatnál rögzített szuicid telefonálók beszédmódjának sok éves megfigyelésein alapulnak. A vizsgálatok során a használt nyelvben nagy számban a „tagadó grammatika”volt jellemző. Az öngyilkosjelöltek segélykiáltásaiban a negatívitás a magyar kultúra negatív kódját testesíti meg.
Kézdi Balázs szerint "a magyar szuicid szcéna - circulus viciosus (ördögi kör) vagyis az önpusztításra referáló diskurzus konstruálja önmaga tárgyát.”
A magyarnyelvben kulturálisan van jelen a negativitás (tagadás), amely történelmi. Nyelvhasználat vizsgálata alapján állapítja meg, hogy a valóság, mint a létezés nem felel meg a lehetőségnek, vagyis a lényegnek. A pozitív tartalom a tagadás tagadásaként jelenik meg.
Egyes emberek számára a „meghívott halál” a szorongás megszüntetésének természetes, a kultúrából következő lehetőségként jelenik meg.
Vagyis az öngyilkosságot, mint megoldási lehetőséget a kulturális minták kínálják, amelyek nyelv sajátosságában a tagadó grammatikát jelentik.
Megvizsgálták a tagadások gyakoriságának alakulását Dante Isteni színjátékában a Pokol XIII. énekében, amely az öngyilkosokról szól. Kiderült, hogy az öngyilkosokról szóló énekben mind az eredetiben, mind a fordításokban sokkal több a tagadás, mint az azt megelőző XII. vagy az azt követő XIV. énekekben. A magyar fordításokban több a tagadás, mint az eredeti olaszban. A különbség a későbbi fordításokban szaporodott.
Szerző és fordítók Keletkezés éve Tagadások száma
Szerző és fordítók Keletkezés éve Tagadások száma
szerző(1) és fordítók Év a "nem" kifejezés használata
Dante (eredeti) 1307-1320 23
Angyal János 1878 25
Szász Károly 1885 29
Cs. Papp József 1910 27
Babits Mihály 1912 44
A korábbi fejezetekben hivatkozott 1870. évet követő magyar öngyilkossági mutatók növekedése párhuzamba állítható a tagadások növekedésével.
(Kézdi Balázs: A negatív kód - Kultúra és öngyilkosság - Pécsi Tudománytár, Pécs, 1995)
Eddig 1 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Molnár Zsolt (#8445) | 2009. április 01. 08:39 |
Köszönöm Kata! | |
| |
