vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

Az utolsó napok - 4. rész

Szerző: PersepolisDátum: 2008. április 02. 09:55 Műfaj: PrózaCimkék: ókor, makedón, király, babylon, betegség, láz, istenek, szerelem, féltékenység

Történelmi írás az egyik legnagyobb formátumú történelmi alak, a makedón Nagy Sándor utolsó napjairól - folytatásokban. Egy rövid pillanat, ahol a görög, a perzsa és az egyiptomi kultúra találkozik, egyes civilizációk lehanyatlanak, míg mások életre kelnek. Kr.e. 323. júniusa...

    A gondos ápolás ellenére a királynak másnap és harmadnap is tombolt a láza, bőre besárgult, s egyre gyakrabban érezte, hogy végtagjait, hátát, hasát és ágyékát kínzó fájdalom gyötri. Ennek ellenére elvitette magát az oltárhoz, s áldozatot mutatott be az isteneknek. Elsősorban halhatatlan apjának, Zeusnak, akit a Nílus partján Amonként tiszteltek, a gyógyító isteneknek, mint Asklépiosnak, Apollónnak és Artemisnek, és nem utolsó sorban Dionysosnak, aki szintén őse volt. Furcsa, kettős viszonya volt az istenekkel. Egyrészt hérosok leszármazottja, Zeus-Amon fia, s végső soron szinte már földön testet öltő istenség, aki örökké vetélkedett Hérakléssel és Dionysossal, másrészt viszont egyszerű halandó volt, a nagyon is halandó Philipposnak és Olympiasnak a gyermeke, aki ugyanúgy igényelte az olymposiak jóindulatát, mint bármelyik, legutolsó alattvalója. De ugyanakkor isten volt az emberek között, s ezt ügyesen fel is használta tekintélyének, hatalmának gyakorlásakor. Nagyon is jól tudta, hogy hol húzódik a halhatatlanság és a halandóság közti határ, tisztában volt korlátaival, de túl akarta lépni a halandó lét határait. Ha máshogy nem, hát igyekezett a hérosokra és istenekre jellemző tökéletességet elérni, s örökösen emberfeletti erényekre törekedett. Ebben a felfogásában tanítómestere, Aristotelés gondolatai jelentek meg, aki ideális államának eszményi uralkodójáról beszélt. A dicső uralkodó, aki cselekedeteivel kiérdemelheti az isteni létet, s elkerülve a halált, megdicsőül, s az égbe jut. Csakhogy amint ez a képzeletbeli, ideális állam nem létezik, úgy ember sem válhat istenné, ezért aztán szerencsétlen módon a végletek rabja lett: hol kérkedő módon, gőgösen vetélkedett az istenekkel, majd azután alázatosan járult eléjük áldozatával segítséget kérve. Vakbuzgón hitt az isteni jelekben, de ugyanennyire a babonákban is. Magáévá tette a keleti vallások tanításait is, s istenségeiket azonosította az olymposiakkal. Új alattvalói így teljesen el is fogadták isteni mivoltát, de régi bajtársai, a konzervatív, idősebb makedón katonák nehezményezték apoteózisát. Ebből a konfrontációból adódott, hogy az újfajta udvari etikettet, a proskynézist[1], vagyis az ősi hódolatnyilvánítást csak a perzsák között tudta elfogadtatni. A hellének természetellenes, barbár dolognak tartották, ami sérti emberi méltóságukat, ráadásul ez a fajta gesztus vallási szempontból is helytelen volt, mert halandókat nem illethetett meg. Ezért aztán közöttük nem is erőltette a dolgot, sőt sokszor tréfára is vette isteni származását, amiben persze ő maga legalább annyira hitt is, mint amennyire nem. Mindazonáltal a hízelgést, de még inkább a meggyőződés sugallta szavakat szívesen vette, mint ahogy azt is, hogy istenek módjára tömjént égettek előtte, s a barbár követek már-már áhítatos csendben járultak elé. Örömmel hallotta, hogy Athénban Démadés javaslatára tizenharmadik istennek akarják avatni, és szobrot is állítanának neki, bár a másik oldal, Lykurgos ellenvéleményét is ismerte, aki szerint bűnös dolog egy élő embert isteníteni. Hypereidés véleményével is tisztában volt, aki kényszerrel vádolta a királyt, hogy élő embereket kell istenként tisztelni, de Démosthenés álláspontja most meglepte. A filozófus-politikus – ha kimondatlanul is –, de valamennyire elismerte Alexandros isteni származását. Sőt több helyen még isteni kultusz alapítása is felmerült tiszteletére. De ekkor ismét olyan dolog történt, ami összeegyeztethetetlenné tette önmagában halandó és halhatatlan megnyilvánulását. Amikor az ephesosi Artemis szentély számára áldozati ajándékot küldött, az istennő papjai azzal utasították vissza, hogy nem való, hogy egy isten egy másiknak tegyen felajánlást. Így aztán ez a kettősség, ez a kétkedés isteni származásával kapcsolatban folyamatosan ott motoszkált benne.       
    Rövid, kimerült, lázas álom nyomta el. Hánykolódott csapzott kerevetén és rettegett a látomástól, melyben Olympias, az anyja remegő kézzel választ életfonalat a számára a Sors istennőinél: s anyja, aki kihordta és megszülte, most el is fogja temetni. A dicsőséges, de rövid élet fonalát választotta… Mindig is hasonlatosnak érezte magát Achilleushoz, és talán nem is véletlenül.
   
      Az ebédből megint nem sokat fogyasztott; némi gyümölcsöt, egy kevés kecskesajtot, olajbogyót és sűrű aromájú, rózsavízzel ízesített pálmabort. Étkezés után magához hívatta Perdiccast, s parancsot adott, hogy másnap szállítsák át a Déli-citadellába, a nagy palotába, mely már a belső városfalon belül volt, s a vezérkar tagjai mostantól állandóan tartózkodjanak a palotában egészen addig, amíg más utasítást nem kapnak. Az alvezéreknek pedig a citadella keleti udvarán kell tölteni az éjszakát.
    A király mondatai zavarosak voltak, beszéde elkent, s Perdiccas nem igazán értette, hogy mi értelme van annak, hogy Alexandrost áthurcolják egyik palotából a másikba, s hogy vezéreit, a taxiarchosokat és a pentachosiarchosokat[2] látszólag céltalanul maga köré gyűjti. Majd hirtelen témát váltott, Perdiccas pedig alig tudta a csapongó gondolatokat követni.
     - Nem tudhatom mi az istenek szándéka velem, de nem jót érzek. Teljesen meg vagyok zavarodva. – suttogta alig hallhatóan Alexandros. Megnedvesítette kiszáradt ajkait, majd folytatta: – Rövid, fojtogató álomba merültem az imént. Félek Perdiccas, nagyon félek…
     - Mit láttál?
  - Olympiast, mintha Thethis lenne. Ott állt a moirák[3] előtt, s remegő kézzel választott életfonalat. Az arca fehér volt, a ruhája is… a legrövidebbet vette el.     
    - Ha rövid is, de legalább dicsőséges élet… – sóhajtotta szomorúan Perdiccas – az istenek akaratát nem lehet kifürkészni. Még mindig jobb, mintha öregen és névtelenül halnál meg… a sorsod elkerülhetetlen.
    - Amon fia vagyok, de mégsem halhatatlan… – motyogta lemondóan a fiatalember, majd egy tétova intéssel jelezte Perdiccasnak, hogy hajoljon közelebb, s úgy suttogta: – Ha velem valami történnék… rád bízom a hadsereg feletti főparancsnokságot és a döntések végrehajtásának jogát… azt akarom, hogy méltó légy erre a hatalomra…
    Lassú mozdulattal lehúzta jobb kezének középső ujjáról a legfelsőbb hatalmat jelképező arany pecsétgyűrűt, s erőtlenül hűséges vezérének tenyerébe tette. Perdiccas torkát fojtogatta a keserű szomorúság és a megindultság, s hosszú pillanatokig képtelen volt elengedni Alexandros kezét. Hangja remegett, s csak ennyit tudott válaszolni: – Nem fogok vele visszaélni.
    - A királyságot pedig… arra akarom… hagyni, …aki a legkülönb… – suttogta még elhaló hangon a király.
   
    A hálótermet a folyosótól elválasztó sötét-bíbor kárpit mögött két karcsú nőalak kapaszkodott egymásba, s csöndben próbálták kibogozni a szófoszlányokat. Mindketten bíborvörös, aranyszállal átszőtt, gazdagon redőzött, földig érő bisszusfátylat viseltek, mely szinte teljesen elfedte alsóruhájukat is. Keskeny csuklójuk, bokájuk és ujjaik gyöngyökkel, aranykarperecekkel, drága ékköves gyűrűkkel voltak felékítve, körmeik hennával vörösre festve. Dús, kékesfekete hajukat mindketten a fátyol alá szorították, csak válluk felett villant elő néhány zabolátlan hajtincs. Izgatottan suttogtak egymásnak, miközben megpróbáltak a súlyos függönykárpit takarásában maradni. Az idősebb, – aki még maga sem volt több huszonkét évesnél – bölcs józansággal próbálta megnyugtatni a fiatalabbat, s bátorítóan vonta magához.
    - Nem szabad hogy észrevegyenek bennünket, – suttogta Parysatis a hatalmas könnyekkel küszködő Stateirának – az pedig végképp nem lenne szerencsés, ha Alexandros ilyen állapotban látna téged. Próbálj megnyugodni. Tudom, hogy ez nem könnyű, de…
    Dareios lánya elcsukló hangon vágott a másik asszony szavába: – Nagyon féltem őt, és bár magam is tudom, hogy lepleznem kellene előtte aggodalmamat, egyre kevésbé vagyok erre képes.         - Akkor jusson eszedbe legalább az, hogy a baktriai asszonya előtt megőrizd a méltóságodat. Rhóxané rideg márványarccal viseli Alexandros állapotát, tudva azt, hogy bármi történik is, az ő fia fogja majd örökölni a trónt, s épp ezért a király anyja is őt pártfogolja, s tudd azt is, hogy bennünket nem szívlel. Vigyázz vele, s előtte semmiképp ne mutasd ki gyengeségedet! Ő nem veszíthet semmit, csak mi.
     - És ha nem is fiút szül? Meg aztán ott van a király féltestvére, Arrhidaios is. Ehhez lenne még néhány szava a hetairos lovasság arisztokratáinak is, sőt, a népgyűlésnek is.
  - Rhóxané biztosan fiút fog szülni, e felől semmi kétségem. A hellének titkos misztérium-szertartásán vett részt, s a király legfőbb jósa, Aristandros is megerősítette ezt. Bár én nem hiszek a makedónok barbár béljóslásában, hogy még gőzölgő, meleg és vérszagú kos-májban találják meg igazukat, ettől függetlenül valami nekem is azt súgja, hogy Alexandrosnak csak fia születhet. Ami pedig a félkegyelmű Arrhidaiost illeti, ő alkalmatlan az uralkodásra. Olympias már régen elintézte, hogy az a szerencsétlen ne szólhasson bele a politikába. – suttogta jólértesülten Parysatis, burkoltan utalva arra a híresztelésre, ami az udvarban már régóta keringett, mintha az anyakirálynő mérgeztette volna meg szerencsétlen Arrhidaiost; majd egy gondoskodó mozdulattal letörölte Stateira arcáról a könnyektől elkenődött szemfestéket.
     A fiatalabb asszony szomorúan sóhajtott, s kisimított egy elszabadult hajtincset az arcából.
    - Nem értem, miért ez a gyűlölet Rhóxanéban velünk szemben, amikor egyikünk sem veszélyezteti a pozícióját.
  - Féltékeny. Meg aztán bármelyikünk ugyanúgy fiút szülhet később a királynak, s akkor az ő gyermekének veszélybe kerülhet a trónutódlása. Ne felejtsd el, mi mindketten előkelőbb származásúak vagyunk, mint ő. – mondta Parysatis, aztán lemondóan még hozzátette: – Bár amilyen rossz állapotban van a király, igen kevés esélyt látok már arra, hogy bármelyikünk is kisbabával ajándékozza meg.
      - Ne mondd ezt! Alexandrosnak meg kell gyógyulnia, nem halhat meg. Még nem! Olyan fiatal, erős és a legjobb orvosok gondoskodnak róla… Te nem szereted őt, igaz?
    - Ez nem így van, kishúgom, – csitította Artaxerxes leánya a fiatalabbat – az asszonyai vagyunk, s ilyen minőségben a kedvére kell tennünk, de senki nem kérdezte meg akkor, hogy hozzá akarunk-e menni feleségül, egyszerűen így döntött. Ne felejtsd el, ő az ellenségünk volt, apád legyőzője, a perzsa büszkeség sárba tiprója, Persepolis felgyújtója…
  - És Babylon újjáteremtője, és a nyugalom őre, hogy ismét béke honol a satrapiákban a megvesztegetések és széthúzások után, a megmentőm, hogy nem kellett feleségül mennem a hájas Mazaioshoz, akinek apám odaígért, és a világ legjobb és leggyöngédebb szeretője! Én igenis hogy boldogan lettem az asszonya. Szeretem őt!

 

 

vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

---

Eddig 2 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.

---

1. Persepolis   (#2692)	2008. augusztus 11. 09:33
Nem egészen értem a kérdésedet. Szerintem a mai és az ókori vallásokat nem igazán lehet összehasonlítani, de még az istenekhez, Istenhez való hozzáállást sem. Már eleve az egy-, illetve a sokistenhit sem összehasonlítható, sőt maga a vallási élet sem. Isteni ajándékozás? Szerintem ezt ma nem anyagilag kellene érteni, hanem erkölcsileg.
Válasz Lukács Mária hozzászólására (#2623).
2. Lukács Mária   (#2623)	2008. augusztus 08. 15:17
Nem tudom, a ma világában, mennyire tartják be az Isteni ajándékozást. Megtagadják-e az Isten ajándékát-Istennek. Vagy ma, kik ők?. Gratulálok a nagy munkádhoz.