Az utolsó ősz
Dátum: 2008. október 18. 09:25Műfaj: NovellaCimkék: ősz, szerelem |  |
Ő volt az álmom! Ő az álmom! S többet is kaptam tőle akkor, mint amire vágyni is mertem valaha is! Ha megkaptam volna, akkor úgy, mint az igazi álmok, mikor felébredünk, elfoszlott volna, mint könnyű köd egy napfényes reggelen! És én örökké álmodni akarom őt! Örökké...
Olyan gyorsan szökött be az ősz a városban, hogy észre sem vettem, s az út menti fák levelei pillanatról pillanatra megsárgultak, barnultak és egyre másra, a földre hulltak.
Egyedül sétáltam a városban és lélegeztem az ősz illatot, ami szinte mindenből áradt ezen a hűvös reggelen, de tudtam, hogy az ébredő Nap nemsokára még egy kis időre is, de még megmelengeti a testem-lelkem, mielőtt végleg aludni tér, hogy átadja helyét majd a télnek.
Nekem az ősz jelentette azt, ami másnak a tavasz, engem ilyenkor érnek el az érzések, s áradt mindenből százféle emlék az agyamba. De ez az ősz most valahogy más volt!
Csak mentem a járdán, ismertem mindent, minden fát, követ, tudtam, merre vannak azok a helyek, amiket szerettem, amiket szerettünk! Lassan lépdeltem, s észre sem vettem, de önkéntelenül egy nagy barna csillogó gesztenyével játszottam, rugdostam a járdán, és közben egyik cigarettáról gyújtok a másikra. Soha nem dohányoztam ennyit! S ahogy a nagy gesztenye labdával játszok, megy el mellettem a reggeli város!
Nekem az ősz soha nem az elmúlást juttatta az eszembe, hanem inkább csodálattal töltött el, mennyire gazdag is a természet és milyen csodás is ilyenkor, s tele lettem mindenféle furcsa, bizsergető érzéssel!
De ez az ősz valahogy más lett, mint az előző régi őszök!
Olyan volt, úgy éreztem, mintha elhagytak volna azok az érzések, mintha elhagytak volna az álmaim,- s mi volt benne a legrosszabb, hogy én nem is tettem ez ellen semmit!
A közeli templom toronyórája kilencet ütött, nem tudom miért, én az órámra néztem, és tényleg kilenc óra volt. Felvettem a kopott, fényét vesztett gesztenyét és a kabátom zsebébe tettem, a telefon és a kulcsaim mellé.
Bementem a parkba, nem is figyeltem milyen a park, csak bementem, itt szinte minden park egyforma, fák, apró sárga kaviccsal felszórt sétányok, padok! Leültem az egyik padra, ami egy fenyő alatt volt, pont oda sütött a Nap és én csukott szemmel belenéztem, meleg volt és sárga.
Bár soha ne tettem volna!
Hogy miért? Miért nem?
Ahogy a Napba néző arcom a meleg sugarak megérintették, abban a mágikus pillanatban, egyszerre és besűrítve villant át az agyamon, az az arc, az a régi nyár és ősz, az a minden!
Csak egy-két másodperc volt az egész, de én úgy éreztem, mintha már órák hosszat ülnék azon a padon! Rágyújtottam! Zsebembe dugott kezemmel a kopott gesztenyével játszottam, és még az a hülye barna termés is ráemlékeztetett! Elővettem a telefonom, kikeresem, nézem a számot, nagyon rég nem néztem már meg, lehet, hogy nem is jó már!
Tárcsázom, kicsörög, leteszem, tárcsázom, leteszem!
Azon kezdek gondolkodni, vajon jó ötlet az, amit a fejembe forgatok most!
Inkább egy smst írok, várok, rezeg a telefon! „…Miért ne! Úgyis nagyon rég találkoztunk! Ha ott megvársz, 10 percen belül ott vagyok!...”
S akkor esik le csak, ez a park nincs is messze a házuktól! Várok!
Nézem a Napot csukott szemmel, meleg és sárga, mélyet szívok a cigiből! Hátam mögött, a járdán túl már több autó halad el. Péntek délelőtt, ebben a kisvárosban! Hallom a közeli iskolába ki vagy becsengettek, ezt nem tudom, csak a csengőt hallom! Melegszik a délelőtt!
- Istenem! Milyen lehet, olyan, mint régen?- futnak át agyamon a gondolatok- Vajon tudta, mit éreztem, tudta, mit jelentett nekem, tudta, hányszor engedtem el, hogy csak úgy kisétáljon belőlem, s tudta, hogy utána milyen üresen teltek a napjaim, milyen üres lettem? Tudta?
Ropogott a kavics, valaki jött, kinyitom a szemem, nem ő az, visszazárom, újból gondolatok!
Látom magam előtt, s közben csak arra gondolok vajon ilyen még!
Ismét kavicsropogás, messzebb, mint az előbb, résnyire nyitom szemem, csak egy nő, ő is cigizik, nem is érdekel ki az, szem becsukva!
Egyre közeledik a kavicsropogás, majd elnémul, kinyitom a szemem, és ott áll előttem, az a távoli cigiző nő!
El sem hiszem, hogy nem ismertem fel, és ez kicsit bánt, de megnyugtatom magam, csak a Nap miatt,- gondolatok a másodperc törtrésze alatt! Hirtelen felugrok!
- Hát így könnyű!- mondja, és a nyakamba ugrik, megpusziljuk egymást!
Minta nem telt el volna annyi év!
Csak állok és ölelem, és a fülébe súgom, - Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar találkozunk!- s közben csukott szemmel szívom magamba haja, parfümje illatát. Karjaimban érzem, hogy még mindig olyan vékony, olyan csinos, olyan kicsi, mint akkor!
Mintha nem telt el volna annyi év!
Leülünk egymás mellé, s meséljük, ki-ki a saját életét, s közben nézem, hogy semmit nem változott! Talán kicsit a haja sötétebb, de a szeme, az semmit, igéző, csodás, mosolygós, fiatal, vágyakat ébresztő, hódító, érzéseket gerjesztő, azúr kék! Olyan, mint akkor, mint a nyári felhőtlen ég! S az arca! Az arca, most már újra tudom, miért is bolondultam érte annyira!
Istenem! Olyan volt, mint rég, ő nem öregszik, nem fárad, nem szürkül!
- Hogy, hogy itt?- volt az egyik kérdése.
- Nem tudom, mit keresek, minek vagyok itt!- válaszoltam mosolyogva s közben önkéntelenül
finoman megcirógattam az arcát, s abban a pillanatban, mikor felfogtam mit is teszek, ijedtemben elkaptam a kezem, és mélységesem meglepődtem magamon, én nem szoktam ilyen meggondolatlan lenni.
Mosolyog, szikrázik a szeme a napfényben!
- Engem keresel, miattam vagy itt!? – mondta halkan, olyan hangsúllyal, amiből nem tudtam eldönteni, kérdi e, vagy kijelenti, s ugyanazokat a mozdulatokat tette kezével, mint én az előbb.
Azok az ujjak, kicsik, vékonyak, melegek, selymesek s bizsergetik bőröm, ahogy hozzám érnek!
Nem tudom miért, de beszélgetés közben megölelem, s megcsókolom a homlokát, visszaölel, s csodálkozom!
Tüzet kér, közben számolom az óra ütéseit, tizenegy!
Én is rágyújtok! Nem csodálkozom, hogy cigizik, szóvá sem teszem, pedig ezelőtt nem cigizett. Aprókat szív a cigiből, s közben csak mesél és mesél, és én, mint egy kisgyerek csak hallgatom minden szavát, komolyan érdekel minden, mi vele történt!
Felnőtt, de olyan volt, mint rég, nem öregszik!
Hallgatom, nézem, s csodálkozom a szépségén, ahogy ott ül mellettem!
Hihetetlen, mennyire szép!
- Na és te? Te hogy vagy? – kérdi- Te boldog vagy?
Furcsa egy kérdés, mert nem tudom, boldog vagyok e, hogy újra látom, mert előre félek attól, hogy mennyire fog fájni, ha újra elmegy!
- Most, hogy itt vagy. Újra itt ülsz velem, most boldog vagyok!
Nevet. Megcsókolja az arcom!
- Akkor miért nem kerestél? Vagy mindig boldog voltál? – kérdezi nevetve és a kis tenyerébe fogja a kezem, s felemeli, majd kihúzza a tenyerem alól a kezét, de gyorsan vissza is tolja alá, s így olyan hangot ad, mintha tapsolnánk. Így játszik a kezemmel, nevetünk.
Beszélgetünk tovább, s egyre jobban visszakanyarodunk magunkhoz, ahhoz a régi nyárhoz, ahhoz a régi őszhöz!
Tizenkettőt üt az óra, harangoznak, s önkéntelenül, ahogy régen tanították nekünk, keresztet vetünk magunkon! Egyszerre egymásra mosolygunk, és én nem tudom miért, de kényszert érzek arra, hogy megtegyem, és megcsókolom a homlokát megint.
Ismét fogja a kezem, nem emelgeti, nem simogatja, nem mozgatja, csak fogja! Jó érzés, felemelő, védelmező, mint ha el sem akarná engedni soha!
Egy pillanatban a szabad másik kezemmel most én fogom meg a kezét, és magam sem tudom hogyan, de hirtelen, mintha nem is én mondtam volna, kiömlik a számból, és ahogy elhangzik, megrettent az a mondat.
- Tudod, hogy nagyon szerettelek! Hiányoztál!
Behunyja a szemét, mélyet lélegzik, és igenlően bólogat, s egy apró, szinte láthatatlan könnycsepp gurul le csukott szeméből át az arcán és pont a kézfejemre esik! Nem törlöm le, nézem, s közben érzem, hogy milyen meleg!
Hirtelen bocsánatot kérek, nem merem megölelni, suttogom neki.
- Ne haragudj! Bocsánat! Nem tudom mi lett velem! Nem volt szándékos!
Rám emeli a könnytől még kékebb és még nagyobbnak tűnő szemét, szipog, kézfejével megtörli arcát.
- Mi nem volt szándékos? Az, hogy megszerettél, vagy az, hogy eddig vártál, hogy vége kimond, hogy végre elmond? Hm? – kérdezi.
- Nem tudom! Hidd el, nem tudom! – nézem mosolygós arcát és most már biztos vagyok benne, hogy újra azt érzem megint, mint akkor, rég, s mit aztán minden egyes ősszel, mikor eszembe jutott!
Hogy mit érzek? Azt, hogy nagyon akarom, vágyom rá, vágyom a hangjára, a szemére, az arcára, a kezére, az érintésére, rá!
Ő volt minden álmom, minden ősszel, mindig, mikor ráemlékeztem, mikor rá akartam emlékezni!
Ő volt az álmom, az az álom, ami szinte erőt adott, valahogy vele éltem túl a szürke napjaimat, még akkor is amikor már évek óta nem is láttam!
De álmaimban mindig velem volt!
- Mit akarsz? Mit akarsz most velem, velünk? –szegezte felém a mondatokat, s én nem tudtam, mit válaszoljak neki, csak néztem a szemét és egyre jobban vérzett a szívem!
- Hidd el, nem tudom! – visszhangoztak számból ezek az üres, ócska szavak.- Az nem volt szándékos, hogy az előbb, csak így rádöntöttem azt a mondatot, és hogy csak most mondtam el!
- Gondolom, az sem lehetett szándékos, hogy megszerettél,- mondta nevetve, de még mindig csillogtak a szemei – mert az ember, csak úgy nem lesz szerelmes, nem döntheti el, hogy éppen kibe és mikor és hol lesz szerelmes! Nem?
- Ez így van, - mondtam,- de azt elmondhatom most már neked, hogy én tiltakoztam magam ellen, sokat vívódtam, hogy te csak egy jó barát légy és semmi több, csak egy nagyon jó barát!
- És ez nem sikerült! – mosolygott, miközben két kezével megfogta az arcom.
- Hát nem, amint látod! Pedig százszor megfogadtam magamban, soha nem mondom el neked, most sem akartam, de önkéntelenül, már-már kényszeresen, de mégis kimondtam! Nem tudom, miért, nem akartalak felzaklatni! – s közben még mindig az arcom fogta, de nem szólt semmit, csak nézett és mosolygott, mint akkor rég, mikor abban a régi nyárban először láttam, mikor megpillantottam azt a kék szemét. Egy júliusi délután volt, valami városi rendezvény volt, szombat délután.
Beszélgettünk tovább, de éreztem, nemsokára el kell búcsúznunk, délután volt már.
Rám nézett. - Te alig változtál, de mik ezek az ősz hajszálak, itt oldalt?- mosolyogva végigsimította a halántékom.
- Változtam, látod, öregszem, - s közben, mintha szégyellném magam a cipőm néztem és a kis sárga kavicsokat, sóhajtottam – de hidd el nemcsak a hajam változott, változott bennem sok minden, amit én sem látok, amit megmagyarázni sem tudok, még magamnak sem! – Rámosolyogtam! – Ugye holnap is eljössz?- már megint egy meg nem gondolt, hirtelen kérdés.
- Persze, hogy eljövök! Tízre itt leszek, de most megyek! Jó?- felállt, én is felálltam, megöleltük egymást!
- Jó persze, menj, nem is akartalak eddig feltartani! – mondtam neki könnyedén, adott egy puszit és az apró sárga kavicsokon lépdelve elment.
A közeli templom órája kettőt ütött, nemsokára, miután elment, én visszaülve a padra elszívtam egy cigarettát.
Délután kettő, kisvárosi nyüzsgés a hátam mögött. Zajok, ismerős zajok, melyek szinte nyugtatnak engem, amiket annyira jól ismerek, s azok az illatok, amiket csak ilyenkor ősszel érezhet az ember, amiket csak itt tudok érezni, ebben a városkában, az én kisvároskámban!
Hazafelé menet csak róla gondolkodtam –mint sokszor ebben az életben – azokon miket mondott, az életén, amit megismertem hosszasra kerekedett beszélgetésünk során.
Olyan jó volt, hogy ott volt velem, hogy nem csak az álmaimban láthatom őt viszont, elmondhatatlanul szép volt!
Mintha nem telt el volna annyi év!
Az álmok, miket róla álmodtam ezerfélék voltak, mindig más és más, de mindig éreztem álmaimban, mennyire szeretem, s hogy ő viszont szeret, mindig látom kék szemét, törékeny kis alakját, elképzelem, milyen ruha nélkül, milyen mikor hozzám ér, milyen mikor csókot ad! Vad szenvedélyes csókot, lágy szeretgetős csókot, selymes, csak úgy, csókot, meleg jó éjszakát csókot Elképzelem, hogy milyen jó vele minden, minden, amiket csak az álmaimban kaphatok meg. De azok az éjszaka leple alatt, agyam különös zugaiban szövődött furcsa, kusza álmok, aztán reggel valamiféle hülye, megmagyarázhatatlan boldogsággal tömték és színezték meg, üres, szürke lelkem! S ezek a reggelek aztán tovább folytatódtak egész nap, s legbelül magamban mosolyogtam, és néha akkor idiótának éreztem magam, de olyan kedves, szeretni való idiótának, akit senki nem zavar, és aki nem zavar senkit, aki csak jár kel a világba, akinek a boldogságát senki nem érti meg, még ő maga sem!
Egy ilyen reggel és délelőtt volt az is, amikor hazajöttem, s az a reggel is, amikor találkoztam vele, amikor mertem írni neki egy smst annyi év után! Olyan furcsa volt!
Mintha nem telt el volna annyi év!
Az álmaim nem csaltak meg!
Az álmaim nem csaltak meg, mert álmaimban is olyan volt, mint régen, mikor utoljára láttam, mikor csak úgy hagytam búcsú nélkül elmenni, s bármilyen esztelenül is hangzik is, de az addigi életem egyik jobbik döntései közé tartozott! Az álmaim nem csaltak meg, mert most hogy újra láttam, olyan volt, mint álmaimban!
Mi lett volna, ha másként alakulnak a dolgok, ha minden másként történik akkor? Akkor is álmodtam volna róla, akkor is az álmom maradt volna? Nem tudom!
Minden jó volt úgy!
Bár nagyon hiányzott, elmondhatatlanul, sőt néha annyira, hogy szinte már fájt, pontosan nem tudom hol éreztem magamban a fájdalmat, de nagyon fájtam magamnak!
Azon a különös reggelen is, mikor eldöntöttem, haza jövök, akkor is ilyen fájdalmat éreztem, de akkor sokkal erősebben, mint előtte bármikor is, s úgy éreztem, erre a fájdalomra már nem elégséges gyógyír az álom, miben róla álmodom, erre a fájdalomra a legerősebb orvosság kell, az, hogy lássam őt, hogy halljam, hogy érezzem, hogy vele legyek!
Másnap ugyanúgy kószáltam már reggeltől a városban, találkoztam egy- két régi ismerőssel, megszokott mondatok, mozdulatok, egy kávé a városka egyetlen, igazinak mondható kávéházában, csodálkozó emberek, hogy én mit keresek itt! Valahogy nem érdekelt most semmi és senki.
A templom órája három ütéssel jelzi, hogy háromnegyed tíz, akkor már ott vagyok ismét a parkban, a padon, cigarettázom. Megint melegíti az arcom a Nap, szombat délelőtt a kisvárosban, hallom a kavicsok zizegését, csukott szemmel is tudom már, hogy ő az! Megérkezik, megölel, megpuszil, leülünk, maga mellé tesz egy kis hátizsákot.
- Jó, hogy itt vagy! – mondom- Rólad álmodtam, mint már oly sokszor!
Ismerős nevetése! – Na ne mond! És mit álmodtál?
- Azt nem mondhatom el, mert akkor végleg elfoszlik, és akkor még a remény is elszáll, hogy megtörténjen! – mondom neki, s közben megfogom a kezét.
- Én kitaláltam valamit! – mondta.
- Mit találtál ki?
- Azt, hogy ne üljünk itt, hanem menjünk el kocsikázni! Jó? Neked megvan még az az autód? Nem is tudom, hogy van e? Nekem van!
- Persze, megvan, itt van a városban, otthon! – mondom, s közben már fel is állok és a kezét fogva elindulok, sétálunk kézen fogva a szombat délelőtti, langyos őszben fürdőző kisvároska ismerős utcáin egészen hazáig s közben csak hallgatom, ahogy mesél, nincs otthon senki, bemegyünk a házba, iszunk egy kávét, - nehezen jön át a gépen – s közben pakolok valamit, a hátizsákomba, ha már kocsikázni megyünk!
- Semmit nem változott ez a ház, maradt ugyanolyan, mint régen, szerettem itt lenni mindig! – mondja mialatt a mosogatónak támaszkodik, kinéz az ablakon, nézi a fűben heverésző öreg kutyáinkat, egy fehér és egy fekete.
Közben elmesélem neki, ma miért is vagyok egyedül, mikorra várható a család, ez alatt ő végigsétál a házon, szobáról szobára, szeretem benne, hogy olyan kíváncsi, hogy minden érdekli, hogy mindenről tudni akar, épp úgy, mint én. Egyszer csak eltűnik, szólok neki de nem jön válasz, igen, mert közbe kiment a hátsó ajtón és hintázik, s a kutyákat simogatja, az ablakból nézem.
- Mehetünk! – mondom az ajtóból neki, mire ő még egyszer megsimogatja mind a két kutyát, majd a kerti csapnál kezet mos, és lóbálja, hogy száradjon meg, mintha el akarna repülni, mosolyog is rajta, most olyan így, mint egy kisgyerek!
Mintha nem telt el volna annyi év!
Csak kora estére érünk haza, sokfelé voltunk, és mindenhol megálltunk, ahol már régen is voltunk, ketten, aztán egyedül, hogy rá emlékezzek!
Ahogy mentünk az autóval lehúzta az ablakot, és a langyos ősz belibbent az autóba, s orrunkon, bőrünkön át egyenesen a mi testünkbe!
Olyan szép volt, világos napszemüvegemen, -mert elővette a kesztyűtartóból, és felvette- még azon is át, ragyogott az a kék szeme! Mesélt és mosolygott vagy nevetett!
- Nem gondoltam volna, a hétnek az elején, hogy most itt leszünk, hogy most itt leszel! – mondta, miközben néztük a folyót az autó tetejéről, a tetőcsomagtartón ülve, és egy szendvicset evett.
- Én sem gondoltam volna! – válaszoltam, és nyújtotta, hogy harapjak bele az ennivalójába, beleharapok.
A folyón száraz gallyak és mindenféle levelek úsznak el előttünk, távolról kutyaugatás hallatszik, a folyón túl egy traktor szánt.
Hozzám bújik, átölel én is átölelem, s szorosan magamhoz húzom, úgy, mintha soha nem akarnám őt elengedni. Rám néz – azok a kék szemek – mosolyog, mint mindig, ad egy puszit a számra és újra a folyót nézi.
- Most én akarok vezetni! – mondja, és én bólogatok, hogy felőlem, vezethet.
Jól vezet, nem kapkod, figyelmes, lassan autózunk az őszbe öltözött tájban, olyan szép volt minden, s én olyan boldog voltam.
Hirtelen egy földútra fordul, rám mosolyog.
- Tudod, hová megyünk? – kérdezi.
- Tudom! Vagyis gondolom, merre akarsz menni!
A földút elég rossz, közepén vízmosás, traktorok barázdálták fel, emelkedik az út, s a végén, a domb tetején vagyunk, megint felmászunk az autó tetejére, cigarettára gyújtunk és egy hirtelen ötlettől vezérelve az ölébe hajtom a fejem.
Belátni innen az egész környéket, több kilométerre akár. Ez az én kis hazám!
- Én olyan boldog vagyok most! – mondja – De félek, ez el fog múlni!
- Ne félj, és ne gondolj ilyenekre most! – s közben megsimogatom az arcát – Elmegyünk a homokbányához?
- El! – mondta és leugrott a tetőről, majd be a kormányhoz.
Nem is tudom már pontosan mi lehetett az, amit mi homokbányának neveztünk el, egy hatalmas gödör volt, amibe egy út vezetett le, az biztos, hogy homok volt, de csak a helyiek, vagy esetleg azok, akik tudtak róla, ők bányászhattak itt maguknak homokot. Úgy nézett ki, akár egy holdbéli táj, idegen, titokzatos hely. Sokat jártunk ide az egyik barátommal, csak úgy, biciklivel, aztán később ott bohóckodtunk a motorral. Én mutattam meg neki először, abban a régi nyárban ezt a helyet.
Ameddig tudott, addig ment azon a homokos úton a kocsival, mondtam neki, hogy ne menjen le egészen, mert lehet, hogy akkor már fel nem tudunk jönni.
Olyan öröm volt a szemében mikor kiszállt a kocsiból, mintha nem is tudom, milyen egzotikus tájra érkeztünk volna.
- De szép! – mondta, majd lehajolt és a kezébe vett egy marék homokot, aztán levette a cipőjét, a zokniját, feltűrte térdig a farmerját és belegázolt a homokba! Nevetett, futott le a gödör aljára! Én még fent nézelődtem egy kicsit, ismertem itt mindent!
- Gyere le, – kiáltott felém, és integetett – de előbb vedd le te is a cipőd, jó meleg a homok!
Mezítláb sétáltam le hozzá, tényleg meleg volt a homok, a napsugarak felmelegítették, a levegő is kellemes meleg volt, de ha egy kis szellő átsuhant a gödrön, libabőrős lett a lába.
Pont úgy lépegetett ebben a homokban, mint akkor, rég, még a lába, a lábujjai is szépek voltak.
Lábfejét belefúrta a homokba, aztán hangosan nevetve felém rúgta a sárga könnyű homokot, olyan szép volt, olyan vidám!
Az egész homokbányát telejárta kis lábnyomaival, s én néztem, mennyivel kisebb az én nyomaimhoz képest, mosolyogtam magamban.
Leült az árnyékba, kérte, hogy hozzam le neki a kocsiból a táskáját, aztán ott ültünk egymás mellett a meleg homokban.
Meleg volt, meleg őszi szombat délután, messze mindentől, messze mindenkitől!
Mintha nem telt el volna annyi év!
Némán néztük, hogyan búcsúzik a természet, és nem volt elszomorító, mint általában a búcsúzások, szép volt, annyira színes volt minden.
Fejét az ölembe hajtotta és karjával körbefonta a nyakam, nem tudom, hogy ő húzta e, gyöngéden a fejem magához, vagy csak én szerettem volna azt hinni, de egészen közel hajoltam az arcához. Szeme le volt hunyva és én nem tudtam tovább várni, pedig nagyon próbáltam megállni, mert tudtam, hogy a végén még jobban fog fájni az egész, de abban a pillanatban nem tudott érdekelni! Kinyitotta a szemét, mintha az ég kékjébe néztem volna egyenesen bele, mosolygott, és ismét lehunyta a szemét és én megcsókoltam! Mintha villám hasított volna belém és a pillanat töredéke alatt át is suhant volna rajtam, nem tudom, mit miért teszek, csak tettem, és nem érdekeltek a következmények!
Almát evett előtte. Almaízű volt a csókja, álmaimban sokszor elképzeltem, hogy milyen is lesz, de azok az álmok, csak halvány, silány képzelgések voltak meleg, selymes ajkához képest! Mellé fordultam, lefeküdtem a homokba, átöleltük egymást, és nem is tudom már mennyi ideig, csókolóztunk, mint két kamasz, akik először teszik!
Aztán rám nevetett, és halkan suttogta, mintha nem csak mi lettünk volna ott.
- Ilyennek álmodtál?
- Nem! – súgtam a fülébe – Ez sokkal, de sokkal jobb, bármiféle álomnál!
-És érdemes volt eddig várni rá?
- Akár ezer évig is vártam volna! – majd ismét megcsókoltuk egymást.
Késő délután volt, mire elindultunk a városba vissza, hazafelé én vezettem már.
- Ne vigyél még haza! – kérte.
- Miért?
- Mert nem akarok még, veled akarok lenni, mert nem csak te vártál volna ezer évet, állj meg valahol!
A városka határától nem messze megálltam!
- Itt jó lesz? – kérdeztem.
- Itt jó! Nagyon is! Gyere, üljünk a tetőre és nézzük, hogyan megy le a Nap! Nézd! Milyen rózsaszín és piros az a felhő! – és ég felé intette fejével – De rég láttam ilyenek! Olyan rég!
Az autó tetején öleltük egymást és néztük a vöröslő Napot, hogyan festi meg az eget és a felhőket, mialatt lassan lebukik a domb mögé.
Este lett, mire a házuk előtt megálltam.
- Mikor találkozunk? – kérdezem s ő gondolkodott.
- Csak pénteken jó, – mondta – úgy, mint ma, ott a parkban! Nagyon fogsz hiányozni addig! – megcsókolt és beszaladt a házba, elég hűvös volt már.
Ahogy ott álltunk, a templom órája nyolcat jelzett.
Aztán hazakocsikáztam, és nagyon vártam a pénteket és nem is tudtam másra gondolni, csak arra az elmúlt szombatra, s rá.
Szerdán aztán történt valami!
Épp mentem haza az öreg autómmal és őt láttam, hogy valakivel megy az utcán a házuk felé, kézen fogva. Nem tudtam, mit érzek!
Végre eljött a péntek, ott vártam a parkban, tele kérdésekkel.
- Én is láttalak akkor, mikor este mentél haza! – mondta – A vőlegényem volt!
Szólni akartam, de nem hagyta.
- Tudom, hogy el kellett volna mondanom, de tudd, hogy én csak téged szerettelek mindig is! – ekkor mondta ki először, és könnybe lábadt a szeme.
Magamhoz öleltem, és egyáltalán nem haragudtam rá, mert tudtam, hogy nem fog rám várni egy életen át, és ezt én nem akartam tőle soha! Sőt nem is gondoltam, hogy valami is lehet köztünk!
- Nem baj! Ne sírj! – csitítgattam.
Rám emelte az a csodás kék szemét.
- Így is szeretsz még?
- Hogy szeretlek e? Igen! Nagyon, hiszen te vagy az álmom, mióta az agyamba és az álmaimba rejtetted magad! Nagyon szeretlek! – s egyre csak öleltem – Nekem is voltak mások, de bárhogy tiltakoztam is sokszor magamban, közben csak rólad álmodoztam, hidd el, mindig csak rólad!
- Elhiszem! Neked elhiszem!
- Most meg nem számít más, csak mi ketten!
- Csak mi ketten! Csak mi ketten! – ismételgette halkan s közben az arcom simogatta kis ujjaival – Én tudom már mit vesztettem, érzem, hogy nagyon sokat!
- Én is! - mondom, és egy mosolyt erőltettem magamra, pedig nagyon nehezemre esett. Megcsókoltam, majd leültünk a padra. Sokat hallgattunk, de ezek a hallgatások most sokkal jobban beszéltek, mint ezer kimondott szó.
- Eljössz hozzám? – kérdeztem.
- El! Szerettem nálad lenni, bolondság, de nálatok olyan igazi otthon illat volt mindig, - mosolygott és nevetett – és ha lehunytam a szemem, ott a nagy fonott fotelodban és hallgattam, ahogy csak hozzám beszélsz megszűnt minden zavaró dolog, mintha a boldogság és valami béke ölelt volna, zárt volna ott magába, mint amikor kicsi voltam és nagyinál nyaraltam! – hangosan felnevetett.
- Én meg csak néztelek, milyen szép vagy, ahogy ott a sok párna közé befészkeled magad, szinte elvesztél köztük, s közben azt kívántam, hogy soha ne menj el, soha ne múljanak el azok a délutánok, hogy mindig maradj ott velem! – sóhajtottam – Aztán azok a délutánok az álmaimban éltek tovább veled! Akkor ennyi maradt belőled, érzések bennem, az álmok rólad az illatod azokon a párnákon, meg az a pár fénykép, amiket csak úgy adtál, nehogy elfelejtselek! – ránéztem, s mosolygott, majd a kezébe vette a kezem, simogatja a tenyerem és a kézfejem – De akkor sem tudtalak volna elfelejteni, ha azok a képek nincsenek, akkor sem tudtalak volna elfelejteni, ha el akartalak volna!
Felálltam, megfogtam a kezét és indultunk hozzánk, és nem érdekelt, hogy ki lát, vagy ki nem lát minket.
Péntek délelőtt volt, a kisvárosban, egy őszi péntek, bár már kissé hűvösebb volt az idő, mint előtte egy héttel, de ha pont bele áltál a napsugárba még mindig melegen simogatott.
Nem mentünk be a házba, kérte, hogy hátul üljünk le a hintába, levett egy fürt szőlőt, mellém bújt és hintáztunk.
Mintha nem telt el volna annyi év!
Átkarolta nyakam, egészen közel hajolt hozzám, adott egy puszit az arcomra és a fülembe súgott.
- Nem jön haza ma este! Ha akarod, veled maradok reggelig! Akarod?
Azt sem tudtam, mit mondjak, így csak bólintottam egyet és rámosolyogtam, megcsókoltam, nem is tudom, mit éreztem, azt elmagyarázni nem lehet!
Aztán egész nap az álmaimon gondolkodtam, róla gondolkodtam.
Néztem, ahogy eszi a szőlőt, ahogy a lugas alatt ebédel velem, ahogy a megszokott mozdulatokkal tolja el szeméből a rakoncátlan tincseket, amiket a délutáni szél minduntalan a szemébe fúj, ahogy teát készít magának benn a konyhában, ahogy befészkeli magát a párnák közé a nagy fonott fotelban a szokott mozdulataival, mint régen, ahogy mosolyog! Csodáltam őt, hogy mennyire szép, hogy ott van velem!
S éreztem, nem, tudtam, ez a délután most az egyszer nem veszi el tőlem! Most ez egyszer nem!
Mondtam neki, hogy a szüleim csak este érnek haza, ha akarja, nem muszáj velük találkozni. Nem akart, de rögtön mentegetőzött, hogy szereti őket, de így, ilyen helyzetben inkább nem szeretne, meg amúgy is sokszor találkoznak, itt-ott, nem olyan nagy ez a város.
Megértettem! Mondtam, hogy vacsorázzunk meg és aztán menjük el valahová, valahová ahol már jártunk egyszer rég.
Már sötétedett mikor kocsiba ültünk, és indultunk valamerre.
- Menjünk a várhoz! – mondta, olyan átéléssel, mint egy kisgyerek, amikor nagyon akar valamit, szinte kérlelt.
- Jó! Menjünk oda!
Sötét lett, mire kiértünk a várhoz, bár nem siettünk, csak lassan kocsikáztunk és az ablakon át figyeltük, hogyan is tipeg be a délutánba az este, és a délután átadja neki a helyét.
A vár ki volt világítva, szép volt, ismerős, régi!
A vár alatti parkolóba megálltunk, - egy elég magas dombon van az a vár – látni lehet innen az egész környéket, nappal, de most csak a kis fénylő pontok mutatták merre laknak az emberek. Leültünk egy fapadra, a korlát elé, hozzám bújt és hallgattuk az éjszakát!
- Ez az utolsó ősz! – mondta és egy könnycseppet törölt ki szeméből.
- Tudom, de most ne járjon ezen az eszed! Inkább gondolj arra, mikor először voltunk itt együtt! – s mind a ketten arra gondoltunk akkor.
Pont a születésnapom előtti nap estéjén voltunk itt először, akkor is már elég sötét volt, de mind a kettőnk elfeledkezett erről a napról, meg nem is gondoltuk, hogy ide jövünk, csak amikor elmúlt éjfél, és pittyegett egyet az órám, akkor esett le, hogy már másnap van, a születésnapom. S akkor adta nekem a várat ajándékba, és a hozzá tartozó birtokot, azóta ha erre gondolok mindig mosolyognom kell! Hogy juthatott ilyen az eszébe? De akkor nem csak a várat adta nekem, lehúzott az ujjáról egy kis ezüst karikagyűrűt, benne rovásírással, hogy „szeretet”, nem akartam elfogadni, mert tudtam, hogy az anyukájától kapta, de addig erősködött, míg elfogadtam.
- Mutassak valamit? – kérdeztem tőle.
- Mutass!
Elővettem a pénztárcámat és kivettem belőle azt a gyűrűt és a kezébe adtam, mosolygott.
- Megvan még?! – mondta, s a tenyerében nézte a vár megvilágításától fénylő ékszert – De nem kérem vissza, neked adtam!
- Nem is akarom visszaadni! – mondtam és megcsókoltam, visszaadta a gyűrűt és elraktam.
- Fázom! Szerintem induljunk!
Nem is tudom mennyi volt már az idő mire hazaértünk.
A ház sötét volt, aludtak már bent. Ő egyre csak kuncogott, és suttogta.
- Most becsempészel? Úgy viselkedünk, mint két idióta kamasz!
A hátsó bejáraton mentünk be, mert így közelebb volt a szobám.
Csak mosolygott és kuncogott magában alig hallhatóan, s tényleg úgy viselkedett, mint egy kiskamasz! Elragadó volt, csodaszép!
Beosontunk a szobába, nem is kapcsoltam lámpát, mert a ház előtt álló eléggé bevilágította a szobát. Halkan kiment a fürdőbe, aztán gyorsan bebújt az ágyba, - soha nem vetem be magam után - majd én mentem ki, mire visszaértem, kiszedte a másik takarót és párnát.
Nekem meg görcsbe rándult a gyomrom, mintha most látnék először nőt az ágyamban, mintha, most csinálnám először! Rajta csak ez egyik elnyúlt pólóm volt, rajtam csak egy rövid pizsamaalsó.
Mikor mellém bújt, tényleg úgy éreztem magam, mint egy esetlen kisfiú, aki valami nagy dologra készül, és nem tudja, mit kell tenni!
- Tudod, hogy mennyit álmodtam ezt a pillanatot, hogy hányszor elképzeltem mindent? – súgtam neki.
- Nem tudom, hogy te miről álmodtál, de én nagyon sokszor visszavágytam ebbe a szobába, melléd! Sokszor elsétáltam erre, hátha meglátom azt az öreg zöld kocsidat, ami annyi szép helyre elvitt minket, és de sokszor nem láttam! De most valóra vált a kívánságom! – megsimogatta arcom és megcsókolt, levette a pólót magáról. Átöleltem és amilyen szorosan csak tudtam, magamhoz húztam, éreztem törékeny testét testemen, és ez jobb volt minden álmomnál! Éreztem, hogy izgatottan dobog a szíve, éreztem, hogy milyen selymes a bőre, milyen sima a háta, feszes a feneke. Maga volt a csoda!
Öleltem, mintha soha nem akarnám elengedni, csókoltam, mintha ez lenne az utolsó csók!
Sokat beszélgettünk az életünkről, az álmainkról, aztán néztem, ahogy alszik, hallgattam, ahogy alszik, mint egy alvó angyal, olyan volt!
Csak néztem, és nem tudtam betelni a látványával és testének érintésével, megpusziltam a homlokát, arcát, száját. Éreztem, ahogy furakszik hozzám, mint egy kiskutya az anyja mellé, mellém bújt, ahogy tudott, s én szorosan öleltem, és nagyon boldog voltam, hogy itt fekszik mellettem meztelenül, úgy, mint azokban az álmaimban.
Nem akartam elaludni, nem akartam átaludni az éjszakát, mikor ébren álmodhatok, mert az álmom itt van mellettem, és nem az agyamban, ami bármikor becsaphat, és az álmaimmal ellentétben most valóban érezhetem és érzem is őt!
Nem gondoltam, nem mertem gondolni, hogy ez még ebben az életben megtörténhet velem, megtörténhet velünk!
Nagyon boldog voltam, ébren álmodtam, s azt kívántam, hogy ez az éjszaka soha ne érjen véget, soha ne virradjon fel az a szombat reggel, mert tudtam, az a reggel, elveszi őt tőlem! S ebben teljesen biztos voltam, ezért csak néztem, úgy, mint még soha, mintha először látnám, mintha utoljára látnám!
Ahogy egyre világosodott és kúszott be a szobámba a hajnal, annál jobban fájt a szívem, vagy nem is tudom hol, és azt hiszem, sírni is tudtam volna, de előtte nem akartam, előtte nem!
S az a reggel elvette tőlem őt, elvette a csodát, aki ott volt velem, mellettem, aki annyira szeretett!
Reggel egészen korán kilopakodtunk a házból, de arra még jutott ideje, hogy megsimogassa a kutyáinkat, megmossa a kezét és egy fürt szőlőt levegyen magának. Az autóm kissé nehezen indult, öreg volt már, mondtam is neki, mint én, erre ő nevetett, de amikor ránéztem, abba a csodás szemében volt valami oda nem való, valami láthatatlan szomorúság, ami engem is bántott.
- Ne legyél már szomorú! – mondtam én, mikor sírni bírtam volna – Örülj, hogy itt voltunk egymásnak! Jó?
- Örülök nagyon! Ez volt az utolsó ősz! Ez volt a búcsú… - de ezt a mondatot nem tudta befejezni, mert akkor már zokogott. – Ne vigyél még haza! Ne!
Kihajtottam az alvó városból, egy lélek sem volt az úton, elmentünk oda, ahol a naplementét néztük nemrég. Most a napfelkeltét néztük meg az autó tetején, szorosan hozzám bújt, én betakartam a pléddel, amit a kocsiból vettem ki, könnyes volt a szeme, némán hulltak a könnyei.
- Nem akarok hazamenni! – suttogta – Vigyél magaddal, rabolj el innen!
- Nem butáskodj! – válaszoltam – Neked jó életed van, ha magammal vinnélek, akkor ezeket a napokat, a régi nyarat és az őszt elfelejtenéd, és én csak egy szürke valakivé válnék, akit előbb-utóbb megunnál, de így mindig emlékezhetsz rám, és tudom, hogy emlékezni fogsz, mert emlékezni akarsz majd mindenre!
- Te tudod? Te tudod, hogy emlékezni fogok? Honnan tudod? És ha inkább el akarlak felejteni?
- Akkor magad felejtenéd el, hogy milyen voltál, hogy milyen vagy, hogy milyen érzés boldog lenni, hogy milyen jó volt minden!
- Ne kínozz te szemét! – mosolygott és a hátam ütögette, ránevettem és megcsókoltuk egymást.
A Nap ismét felkelt, bárhogy is akartuk az ellenkezőjét, sárga volt és óriási, vasárnap kora reggel, messze a városunktól, messze az életünktől, csak mi ketten az autó tetején, egy meleg pléd alatt. Beszélgettünk, és nagyokat hallgattunk, tudtuk ez az utolsó ősz!
- Indulni kell! – mondtam.
- Akkor induljunk! – s megtörölte szemét, ami csodás volt, szinte világított a reggeli napfényben.
A házuk előtt szállt ki, a templom órája nyolcat ütött, aztán én is hazamentem.
Nem akartam szomorúnak látszani, pedig soha nem voltam ennyire bánatos, soha nem fájt még ennyire egy búcsú sem. Tudtam, hogy ez volt az utolsó, és én legbelül összetörtem, mint egy karton kristálypohár, amit nagyon magasról ejtenek le, de azt is tudtam, hogy egyszer, hosszan, nagyon hosszan ébren álmodtam a csodát, és ezt soha nem felejtem el! Soha nem felejthetem el! Soha!
Később, aztán ismét csak az álmok maradtak, mik éjjel születtek bennem, róla!
Még abban az őszben egyszer találkoztam vele, de akkor már nem mentünk sehová, csak ültünk egy kihűlőben lévő csésze tea mellett, ő a vőlegényét várta, aki nemsokára meg is jött, bemutatott neki, de nekem sietnem kellett, így tovább álltam, meg amúgy sem lett volna kedvem tovább maradni. Az ablakból integetett, szomorú volt, én nem különben! Nagyon rossz volt, csak úgy otthagyni, mint egy kedves ismerőst, mert ő sokkal több volt annál! Sokkal több!
Most megint ősz van, és nekem ez jutott most az eszembe, ez az egész, és nagyon boldog vagyok, hogy sok mindenre emlékezhetem!
Sokat álmodok róla, mint mindig, és ez jó!
Újra sétálgatok a városkámban, zsebembe az a régi, száraz, kopott nagy gesztenye, újból a templom órájának ütéseit számolom és nézem az embereket, és boldog vagyok! Néhanap elmegyek a padhoz és süttetem az arcomat a napsugarakkal, és boldog vagyok!
Valamelyik nap elmentem kocsikázni, megálltam valahol, és a kocsi tetején ültem, néztem az őszt, a tájat, s nagyokat szívtam a cigarettából, és boldog voltam!
Őrült gondolat, tudom, de mindennek úgy kellett lennie, ahogy megtörtént, s én nagyon boldog vagyok!
Nemrég újra láttam, távolról integettem neki az öreg, zöld autómból, visszaintegetett, egy babakocsit tolt, anyám mondta, hogy kisfiú.
Tegnap a boltban beszéltem vele, egyszerre volt boldog és szomorú, de nagyon szép volt, olyan, mint akkor rég az autó tetején.
Mintha nem telt el volna annyi év!
A pénztárnál előttem állt a sorban, én meg az apróval szerencsétlenkedtem, és ahogy kivettem a pénzt, az a gyűrű kiesett a járólapra, ő vette fel nekem, mosolygott, az ujjára húzta egy pillanatra, aztán a tenyerembe ejtette.
- Köszönöm! – mondtam neki, mialatt visszaraktam a pénztárcába.
- Én köszönöm! – súgta felém – Én köszönök mindent! – majd kiment a boltból és elindult hazafelé. Én is beraktam a kocsiba, amit vettem és szintén indultam, de nem arra amerre közelebb lett volna, nehogy lássam, nehogy jobban fájjon!
Otthon kicsit szomorú voltam, anyám kérdezte is, hogy miért.
- Csak rosszul aludtam! – mondtam neki, és bementem a szobába, kivettem a nagy fonott fotelből egy párnát, és csak kora délután ébredtem fel.
- Apa ne aludj már! Hahó! – befogta az orrom – Kimegyünk játszani a homokbányához, amit meséltél!
- Igen, elmehetünk, akár már indulhatunk is, ha te kész vagy!
- Én kész vagyok, már bepakoltam anyával a kocsiba, a lapátot, vödröt meg a többi játékot! De anya nem akar jönni!
- Nem baj, akkor csak ketten leszünk ott, majd hozol neki szárazvirágot, meg szedünk neki színes leveleket, meg terméseket, és majd csináltok belőle képeket, meg ajándékokat!
- Jó! Annak biztos örülni fog! – és kiszaladt a szobából, hallottam az anyjának kiabál, meg anyám mondott neki valamit, boldog volt, legalább olyan boldog, mint én!
Persze hogy róla álmodtam!
Ő volt az álmom! Ő az álmom! S többet is kaptam tőle akkor, mint amire vágyni is mertem valaha is! Ha megkaptam volna, akkor úgy, mint az igazi álmok, mikor felébredünk, elfoszlott volna, mint könnyű köd egy napfényes reggelen! És én örökké álmodni akarom őt! Örökké, mert nélküle, bármilyen nehezen is, de tudtam, s tudok élni, ma is, de mi lesz, mi marad, ha az álmaim is elvesznek!
-Jó volt a homokbányánál? Miért nem szóltál, meg van még az a roncs motor, meghajtottuk volna úgy, mint régen! – nevet.
-Ahogy a gyerek szaladgált és játszott ott a homokban, annyi minden járt a fejemben! Akár a miénk is lehetett volna! De… áh! Mindegy!
-Akarsz még vele találkozni, úgy, mint abban a nyárban? – megveregeti a hátam.
-Nem tudom!... Nem tudom! Már nem lennénk olyan… szabadok! De mindenképpen szeretnék még vele beszélgetni, de nem most, majd valamikor… máskor!
Forró, 2008. szeptember 13-16.
Eddig 5 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.
1. Evelyne Langerh (#5189) | 2008. október 28. 09:41 |
My life writes my short stories. - Az életem írja a novelláimat - mondtam egyszer angol órán. Én kivétel nélkül az összes írásaimat megtörtént események alapján írom. Nekem a Gyulai vár a legkedvesebb helyem. Te is írtál várról ebben a történetben. Várom az ELSŐ ŐSZT!!! és ÜDV e.l. | |
| |
2. Tóth László (#5188) | 2008. október 28. 09:21 |
Kedves Evelyne! Ez csak egy kitalált történet, persze nagyon sok benne az olyan dolog ami az én életemben is megjelent, mert természetesen megvan az a kisváros, mert ott laktam, megvan a templom az órával, a pad, a homokbánya, meg úgy az egész helyszín, az én igazi otthonom, valahol messze, Észak-Magyarországon! :-) Mellesleg nagyon örülök, hogy tetszik az írásom, és köszönöm a szavaidat! Annyit még írok, hogy a történet kitalált, de a férfi érzései az én érzéseim voltak, mert volt egy lány, akit nagyon szerettem, de nem lehetett az enyém, még annyira sem amit leírtam! Az, hogy a történet szereplői miért nem lehettek egymáséi, azt nem tudom pontosan én sem! De lehet, hogy egyszer születik egy olyan írás is amiben benne lesz, talán az lesz a címe, hogy "Az első ősz" :-) De ha van kérdésed, tedd fel, beszélgessünk! Üdv: Tóth L. | |
| |
3. Evelyne Langerh (#5151) | 2008. október 26. 21:08 |
És bocs, hogy csak most tudtam elolvasni, de az angol miatt nem tudtam korábban ide ülni. Üdv. E.L. | |
| |
4. Evelyne Langerh (#5150) | 2008. október 26. 21:06 |
Kedves Ladis. Gyönyörű ez a történet! Megtörtént? Miért nem lehettetek egymásé? Vőlegénye miatt? És a gyermekkel, akit a lány tolt a babakocsiban? Annyira szépek a soraid. Köszönöm... :) | |
| |
5. Tóth László (#4984) | 2008. október 23. 09:57 |
Kedves Olvasók! Köszönöm, hogy sokan elolvastátok ezt a kis írást! S kérlek Titeket, hogy ha van egy kis időtök, írjatok valami kommentet! Köszi! | |
| |
