vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

Barsine története - A dicső múlt (1. fejezet)

Szerző: PersepolisDátum: 2009. március 15. 15:17 Műfaj: NovellaCimkék: zsoldos, helytartó, élettörténet, makedón, görög, perzsa, ókor, háború, szövetség

Egy perzsa asszony élettörténete, aki három férfi szerelmén keresztül volt tanúja a perzsa birodalom lehanyatlásának, és a hellénizmus térhódításának. Története szorosan, de változatosan fonódik össze a kor legkimagaslóbb személyiségeinek életével és korával.

Csodálatos gyermekkorom volt. Sosem fogom azokat az időket elfelejteni. Ahogy eszmélni kezdtem, mindig éreztem, hogy egy szeretetteljes, meleg családi légkör vesz körbe. Bár anyámat korán elveszítettem, apám féltő gonddal és odafigyeléssel irányította neveltetésünket, a bátyámét és az enyémet is. A legjobb nevelőink és tanáraink voltak, s apám még azt is fontosnak tartotta, hogy anyanyelvünk, a perzsa mellett, görögül is kifogástalanul megtanuljunk. Ez meglehetősen ritka és szokatlan volt abban az időben a perzsa nemesség körében, mára azonban nyilvánvalóvá vált, hogy atyám előrelátóan gondoskodott szellemi fejlődésünk ilyesféle csiszolásáról is.

            Mivel atyám, Artabazos, a híres Pharnakés[1] leszármazottja volt, családunk rokonságban állt a legendás Dareios királlyal[2], aki e néven az első volt a perzsa királyok sorában. Ez a Pharnakés nevű felmenőm Dareios unokatestvére, egyben első gazdasági minisztere volt, s a nagykirály hálája jeleként óriási területeket adományozott hűséges rokonának Daskyleion területén. Családunk ekkor alapozta meg jövőjét, s ettől fogva ezek a területek apáról fiúra öröklődtek, családunk férfi tagjai pedig e tartomány satrapái[3], első tisztviselői lettek.

Daskyleion, a Perzsa Birodalom e gyönyörű satrapiája[4] Kis-Ázsia északnyugati részén terül el, a hajdani Phrygia vidékén. A települést magát, még nagyon régen, egy legendás helyi uralkodó, a lyd Daskylos alapította[5], de olyan régen, hogy arra már a legöregebb bölcsek dédapái sem emlékeztek. Aztán Nagy Kyros[6], népünk legendás hódítója kiterjesztette a perzsa fennhatóságot Kis-Ázsiára is, egészen az Aigaios Pelagosig[7], s így lettünk szomszédai a görögöknek is – ahogy a yaunák[8] magukat hívják. Tartományunk határai délen a végtelen mysiai síkságig és a déli Troasig terjedtek, keleten a bithyniaiak területei voltak határosak a miénkkel. Északon a Propontis[9] választja el Ázsiát Európától, s nyugaton a végtelen kékségű görög tenger hullámai nyaldosták földünket.

A Propontis és az Aigaios Pelagos partján számos gazdag görög város virágzott már régtől fogva, úgyhogy e terület vegyes népessége már nagyon korán kereskedelmi és kulturális kapcsolatba került egymással. A görögök nem is a perzsák által használt Daskyleion elnevezést használják e vidékre, hanem a maguk nyelvén Hellespontosi Phrygiának nevezik mind a mai napig. Persze nem csak kereskedelmi és kulturális kapcsolatok voltak a két nép között, hanem jó párszor katonai akciókra is sor került, mert a kis-ázsiai ion[10] városok hovatartozása állandó vita forrása volt. Amikor Kyros meghódította Kis-Ázsiát[11], a görög városok, és uralkodóik is a perzsa nagykirály fennhatósága alá kerültek, de ezt a büszke görögök nem tudták soha elfogadni. Pedig semmi bántódása nem történt országunkban senkinek sem, ha rendszeresen fizette az adót a nagykirálynak. No és persze nem egyszer a görögök maguk is viszálykodtak egymással, s ilyenkor előfordult, hogy egyik, vagy a másik fél a gazdag perzsa satrapák támogatását vette igénybe. A perzsa nagykirály értékálló arany dareikosainak[12] legtöbbször meggyőző ereje volt, s ilyenkor nem átallottak elfogadni a támogatásunkat, holott valójában sosem tudták elfeledni Dareios és Xerxés nagykirályaink által indított expedícióinkat[13]. De az athéniak és a spártaiak között hosszú évtizedekig dúló háborúskodás a hegemóniáért[14] nem egyszer eredményezett szövetséget a különböző perzsa helytartókkal. Így a legtöbb daskyleioni satrapa kiterjesztette fennhatóságát az európai területekre, a Hellespontos[15] mindkét oldalára is, s szoros kapcsolatokat ápoltak a thrák törzsi vezetőkkel, a makedón királyokkal, vagy adott estben a különböző görög városok politikusaival.

Nagyapám, akit Pharnabazosnak[16] hívtak, mint ahogy szeretett bátyámat is, szintén belekeveredett az athéniak és a spártaiak háborúskodásába a spártaiak oldalán. Később azonban, felsőbb utasításra, éppen ellenük kellett harcolnia a káriai satrapával, Tissaphernéssel[17] együtt, amikor a spártaiak, Derkylidas[18] vezetésével fel akarták szabadítani a kis-ázsiai görög városokat. Csakhogy nagyapámnak Tissaphernés éppen olyan ellenfele volt, mint a spártaiak, vagy az athéniak, s bármikor kész volt kijátszani az ellenfeleket egymásnak. Tissaphernést végül nem csak hogy leváltotta a nagykirály hivatalából, de ki is végeztette. Azonban a helyére kinevezett Tithraostés[19] szintén elődje politikáját folytatta, s most ő akarta kijátszani a daskyleioni satrapát a spártaiaknak. Végül nagyapám egy athéni zsoldosvezért fogadott fel szolgálatába, Konont[20], akinek a vezetésével Pharnabazos új serege diadalt aratott. Elfoglalták a görög Melos és Kythera szigeteket is.

Ebből is látszik, hogy a perzsa nagykirály birodalmában a helytartók is legtöbbször ugyanolyan vetélytársai voltak egymásnak, mint idegen ellenfeleik. Ugyanakkor, ami a külpolitikát illette, a nagykirálynak az elsődleges szempont az volt, hogy Hellasban hatalmi egyensúly legyen. Perzsia számára sem egy túlságosan erős Athén, sem egy komoly fegyvertényt jelentő Spárta nem volt előnyös.

Persze mire Artaxerxés király[21] és a spártai Antalkidas[22] megkötötték a „közös békét”, melynek értelmében a nyugat-kis-ázsiai görög városok ismét, immár végérvényesen betagozódtak birodalmunkba, nagyatyámat a nagykirály magához hívatta Susába, ahol újabb hatáskörrel ruházták fel, s Daskyleion élén legidősebb fia, Ariobarzanés[23] követte.

Nagyatyámat óriási megtiszteltetés érte a susai udvarban: Artaxerxés nagykirály hozzáadta nőül egyik leányát, Apamét. Pharnabazos ekkor már csaknem az ötvenes évei felé járhatott, de a szép és fiatal Apamé nem sokkal házasságuk után egy újabb fiúval ajándékozta meg nagyatyámat; Artabazossal, az apámmal.

De nem túl sokáig élvezhették egymás társaságát a csodálatos királyi fővárosban, mert nagyatyámat Egyiptomba szólította új kinevezése, abba az országba, mely talán a legrégibb volt minden birodalom közül, s már akkor nagyhírű, hatalmas uralkodók kormányozták, amikor a mi népünk még sehol sem volt. Azonban Egyiptom is a többi meghódított ország sorsára jutott, amikor Kambysés királyunk[24] elfoglalta, s ezzel ez az ódon, hajdanán csodálatos, félelmetes hírű ország is dicsőséges birodalmunkhoz lett csatolva. Csakhogy Egyiptomnak sikerült visszanyerni a függetlenségét, amikor birodalmunkban egymást követték a belső elégedetlenségek, trónviszályok és hárem-összeesküvések, s amikor nagyapámat, és Tithraostést, a káriai satrapát a nagykirály odavezényelte, az ország már csaknem húsz éve független volt. Pharnabazosnak és Tithraostésnek tehát az a megtisztelő, de egyben nehéz feladat jutott, hogy a rebellis Egyiptomot ismét Perzsiához csatolják, s egyben fojtsák el a helybeliek ellenállását. Nagyapám, és a káriai helytartó közel három évig tartózkodtak a Nílus partján, s többször is megkísérelték a helyi uralkodó, Hakhoris[25] uralmának megdöntését és a perzsa uralom helyreállítását, azonban ez a megbízatás csak beteljesítetlen kihívás maradt számukra. Hiába próbálták meg többször is a támadást, az egyiptomiaknak mindig sikerült visszaverniük az ostromot, mégpedig szívós és tapasztalt görög zsoldosaiknak köszönhetően.

Mert hiába is kötötte meg Antalkidas és Artaxerxés nagykirály a koiné eiréné-t, vagyis a közös békét, mely ugyan Perzsia formai hegemóniáját jelentette a görögök felett, és a kis-ázsiai görög városokat a perzsa fennhatóság alá integrálta, de azt nem tiltotta meg nekik, hogy továbbra is ápolhassák kapcsolataikat az anyaországi görögséggel. Cserébe egyúttal köteleznie kellett magát arra, hogy nem sérti meg a görög városok függetlenségét, ellenkező esetben az egyesült görög városállamok egy Perzsia elleni háborút helyeztek kilátásba. Ugyanakkor a békediktátum azt már nem tudta megakadályozni, hogy mindezek ellenére a görög zsoldosvezérek ne álljanak a nagykirály ellenségeinek szolgálatába. És a pénz bizony mindig is nagyúr volt.

Így történt tehát, hogy bár a görögök állami szinten nem avatkozhattak be Egyiptom és Perzsia konfliktusába, Hakhoris fáraót mégis erős görög zsoldossereg támogatta nagyapám, és Tithraostés seregei ellen, s mindannyiszor sikeresen ellen tudtak állni a perzsa ostromnak. A görög zsoldosok parancsnoka a minden hájjal megkent, és félelmetes hírű athéni hadvezér, Khabrias volt, akinek kimagasló katonai tudása ismét megmentette az egyiptomi függetlenséget.

Nagyapám ekkor visszatért családjához Susába, a királyi udvarba. Kicsi fia, Artabazos ekkor már hat éves volt, így nagyatyám úgy döntött, hogy Apaméval és a kisfiúval visszaköltöznek Daskyleionba, ahol háztartásának többi tagja élt. Legidősebb fia, Ariobarzanés felelősséggel kormányozta a satrapiát, s Pharnabazos megelégedettséggel nyugtázta, hogy jól felkészítette fiát a hatalomra.

Ariobarzanés Pharnabazos legelső feleségétől[26], Madamistól született, de az asszony nem sokkal a szülés után meghalt. Nagyapámnak további feleségei is voltak, akik számos másik gyermekkel is megajándékozták őt, de ezek közül csak alig néhányan élték meg a felnőttkort. Parapita nevű felesége szülte neki Megabatést[27], akiből kitűnő katona lett, s több hadjáratára is elkísérte nagyapámat. Madamis, Parapita és Apamé mellett ágyasai is szültek neki gyermekeket, akik közül Oxythras és Dibiktos később befolyásos gazdasági hivatalnokok lettek Ariobarzanés mellett. Ez a két utóbbi fiú nagyjából egyidős lehetett atyámmal.

Persze hiába közeledett Pharnabazos lassan a hatvanadik esztendeje felé, sosem lankadó energiája és friss tenni vágyása egy pillanatra sem hagyták egyhelyben nyugodni. Hatalmas birtokainak ügyeit intézve hol Daskyleionban, hol az Aigaios Pelagos partján fekvő Troasban, hol pedig Sardeisben időzött, máskor gazdasági ügyekben a görög városokat kereste fel. A Propontis partján fekvő csodálatos Kyzikos gyakran csábította akárcsak pihenni is nagyapámat, de legalább ennyire szívesen kereste fel Assost, vagy Ephesost is. Máskor megint Susában, vagy a nagykirály további fővárosaiban, Persepolisban, vagy éppen Ekbatanában volt, attól függően, hogy Artaxerxés hogy kívánta.

Népes háztartása – a perzsa gyakorlattól eltérően – ezeken az utazásain nem tartott vele, hiszen a számos asszony, vagy gyermek csak feltartották volna ügyei intézésében, bár Apamé és atyám számára azt megengedte, hogy néha vele tartsanak, ha a nagykirály udvarába ment. Így atyám felváltva, Daskyleion, valamint a susai és a persepolisi paloták forgatagában töltötte gyermekéveit.

Tíz évvel az első egyiptomi megbízatása után Artaxerxés ismét kinevezte nagyapámat egy újabb megszálló sereg élére, s bár ekkor már túl volt hatvanadik életévén is, és hajában és szakállában már több volt az ősz szál, mint a fekete, Pharnabazos fáradhatatlan energiával indult ismét a Nílus parti ország ellen. Ezt a megbízatását ezúttal egyedül teljesítette, a nagykirály most nem nevezett ki mellé senkit segítségül.

Persze most jóval kedvezőbb is volt a helyzet, ugyanis egyrészről Egyiptom vezetését hatalmi harcok osztották meg, másrészről Artaxerxés nagykirály kényszerítette Athént, hogy hívja vissza Khabriast, így Egyiptom szövetségesek nélkül volt kénytelen szembenézni a fenyegetéssel.

Nagyapám hatalmas flottát szerelt fel saját pénzén, a palesztin partvidéken található Akkó városában, s seregét még görög zsoldosokkal is megerősítette. Ekkoriban az Athén-szerte rendkívül elismert és sikeres hadvezért, Iphikratést sikerült megnyernie ügyének, aki új típusú hadrendet vezetett be zsoldosai között, ugyanis felismerte a könnyűfegyverzetű kisebb csapatok rugalmasságát és mobilitását a hadviselésben. Ezzel a megoldással mindenfelé sikereket aratott, ugyanis a nehézgyalogság nem tudta vele gyorsaságban felvenni a harcot, s nem egyszer még a spártaiak legendás phalanxát is legyőzte. Azok sosem tudták csapatait egy dárdahajításnál jobban megközelíteni. Iphikratés győztes hadjárataiért megtiszteltetésül még életében szobrot kapott az athéni agorán, s ez a dicsőség csak igen kevés embernek jutott ki.

Nagyapámnak tehát ezt a félelmetes hírű, harmincas éveinek végén járó embert sikerült szolgálatába fogadni, s így a teljes sikerben bízva indult Egyiptom visszahódítására. Iphikratés és Pharnabazos a szárazföldön követték gyalogos seregük élén a flottát, mely lassan, de biztosan haladt az egyiptomi kikötőváros, Pelusion felé. A gyalogság öt napig tartó menetelése is teljes eseménytelenség közepette telt el, legfeljebb a forró sivatagi körülmények nehezítették meg útjukat Gaza és Pelusion között, ahol a flottával kellett találkozniuk. Ez azt jelentette, hogy Nektanebo fáraó[28] semmilyen tengeri haderővel nem rendelkezett, mely megakadályozhatta volna a perzsa inváziót.

De Pelusionnál érte őket az első meglepetés, ugyanis a város a vártnál jobban meg lett erősítve, a helybeliek elvágták a csatornákat és elárasztották a vidéket, s nagyapám és Iphikratés nem találta a módját, hogy miként törhetnék meg ellenállásukat. Hosszú heteken keresztül hiába ostromolták a kikötővárost, sőt még a tenger felől sem tudták bevenni. Nagyapám így arra kényszerült, hogy másik megoldást válasszon, s elhatározta, hogy Pelusiont megkerülve, és a Nílus egy másik ágán átkelve hódítja meg a területet. Ekkor történt először, hogy véleményük különbözött Iphikratéssel, mert az athéni tovább ostromolta volna Pelusiont. De egy gyors siker megnyugtatta a hangulatot; a területet védő erődítményt a földdel tették egyenlővé, s így képesek voltak tovább menni. De ekkor Pharnabazos és Iphikratés ismét összevitatkozott a stratégián, ugyanis az athéni azt ajánlotta nagyatyámnak, hogy sietve vonuljon fel a Nílus mentén, és foglalja el Memphist, még mielőtt a fáraó megerősíthetné fővárosát, de Pharnabazos túlontúl vakmerőnek találta az ötletet, s be akarta várni az egész perzsa sereg megérkezését. Iphikratés erre felajánlotta, hogy akkor maga vállalja saját görög zsoldosaival az akciót, de indítványa bizalmatlanságot ébresztett nagyatyámban, hogy esetleg valami olyan, előre nem látható, titkos tervet szándékozik végrehajtani így az athéni, melynek beláthatatlan következményei lennének Perzsiára nézve. Ezzel a tétovázással és gyanakodással elvesztegették idejük nagy részét, s mire megegyeztek volna a tovább-menetelben, elérkezett a Nílus áradásának ideje, mely most már minden lehetőségüket meghiúsította egy eredményes támadásra, ugyanis a Delta egybefüggő mocsártengerré változott. Ráadásul a fáraónak volt ideje megerősítenie fővárosát is, mely így csaknem olyan bevehetetlen lett volna, mint amilyen Pelusion volt korábban.

Mindezeket a történéseket azért ismerem ilyen részletességgel, mert atyám folyton ezekről az egyiptomi expedíciókról faggatta gyermekkorában Pharnabazost, miután az visszatért Daskyleionba. Atyám szívesen hallgatta atyja hadivállalkozásainak történetét, és elhatározta, hogy, majd ha eljön az ő ideje, hasonló tetteket fog véghez vinni. Még az sem okozott gyermeki szívének csalódást, hogy Pharnabazos hadjáratai nem igazán voltak sikeresek. Sőt, később ő is ezeket a történeteket mesélte tovább bátyámnak, és ilyenkor rendszerint én is ott tartózkodtam a közelükben, így minden részletét ugyanolyan jól ismerem. Azt persze nem tudom, hogy minden helyzet valóban így történt-e, vagy az idők során voltak olyan részletek, melyeket kifestett, esetleg megszépített.

De gyermeki képzeletem akkor Iphikratést egy félelmetes megjelenésű, ugyanakkor mégis vonzó emberré színezte, aki sosem ismert félelmet, s egy mesés világot szőttem zsoldosai és személye köré. Mivel atyámat nem a külsőségek érdekelték, hanem a cselekedetek, hiába is kérdezgettem arról, hogy vonásait illetően milyen ember is volt a zsoldos-vezér. Magamban úgy képzeltem, hogy az athéni magas volt, délceg és rendíthetetlen, teste tele hadi sebesülésekkel, minthogy mindig kivette részét a leghevesebb harcokból is. Azt hiszem, hogy sokkal inkább csodálatos és emberfeletti, mesés és misztikus vonásokkal ruháztam fel őt, mint amilyen valójában lehetett. Ő a sikeres élet eszményképe volt számomra, akinek koránál fogva, akkoriban ideálokra volt szüksége, s még az sem zavart, hogy Iphikratés nem is nőnemű eszmény volt, hanem egy hús-vér férfi.

Ez a gyermeki rajongásom a zsoldosok iránt később is megmaradt, csak ekkorra már valami furcsa, megmagyarázhatatlan vonzalommá alakult, amit valószínűleg görög nevelőim, és az általuk mesélt történetek csak még jobban felerősítettek, tovább szőttek. Azon persze akkoriban sosem gondolkoztam el, hogy ezek az emberek minden erkölcsi érték elébe a pénzt helyezik, hiszen ez jelenti legtöbbjük számára az egyetlen megélhetési forrást. Így aztán sokszor az éppen fennálló, aktuális politikai megállapodásokra fittyet hányva, bárki szolgálatába állnak, ha jól megfizetik őket. Nem gondoltam arra az erkölcsi problémára sem, mely bárki emberfiában felmerülne, ha saját vérével kellene szembenéznie, de furcsamódon, mintha azokban az emberekben mégsem lenne jelen ez az érzés, akik idegenek szolgálatába szegődnek zsoldosnak. Mert nem egyszer görög görög ellen fogott fegyvert; több olyan esetről is hallottam, amikor egy athéni Spárta oldalán harcolt a sajátjai ellen, hogy akár csak Xenophont[29], vagy Alkibiadést[30] említsem. De még a görög-perzsa háborúk során is rengeteg hellén harcolt a mi oldalunkon saját testvérei ellen. Egy perzsa ilyet egészen biztosan nem tenne.

Nagyapám után, mint már említettem, nagybátyám, Ariobarzanés lett Daskyleion satrapája, aki igyekezett apja szellemében folytatni a kormányzást. Jó viszonyt tartott fenn a két legerősebb görög polissal is, Athénnal és Spártával egyaránt, olyannyira, hogy a spártai Antalkidas régtől fogva vendégbarátja is volt.

Azonban még Pharnabazos életében, családon belül ütötte fel fejét az ellenségeskedés, s Ariobarzanés, a satrapa erős és kíméletlen kézzel törte meg öccse, Megabatés lázadását, s még mielőtt az hatalomra törhetett volna, száműzte a fiatalembert Daskyleionból. Megabatés spártai vendégbarátjához, Agésilaoshoz[31] menekült, aki ettől fogva mindenben segítette őt. Ez persze nem jelentette azt, hogy Agésilaos ne ápolt volna baráti és szövetségi kapcsolatokat Ariobarzanéssel is, így amikor nagybátyámat Autophradatés, Lydia helytartója támadta meg, s fogta szorongató ostrom alá Assosban, a spártai király sietett segítségére.

De ezt leszámítva, nagybátyám igyekezett békés és prosperáló körülményeket teremteni sarapiájában.

Csodálatos építkezésekkel tette nevét halhatatlanná, minthogy egyik kormányzói palotát emelte a másik után, s mindezek mellett, illetve ezeket kiegészítve, olyan paridaidákat[32] varázsolt köréjük, melyeknek messze földön híre ment.

Speciális ügynököket foglalkoztatott például a különféle vadállatok beszerzésére, szállítására szerte a birodalomból, de akár még távolabbról is, Európa északi területeiről, vagy Afrikából. Érkeztek oroszlánok Elamból, tigrisek a távoli Indiából, tevék, gazellák, struccok, sivatagi rókák, gepárdok, okapik és sakálok Egyiptomból és Núbiából, de közvetítői szereztek medvét, hiúzt, farkast és különféle szarvasokat Thrákia erdeiből, vagy még azon is túlról. A legérdekesebb állat, amely szintén Indiából érkezett, és oly ritka volt, hogy eddig még sosem találkozott ilyen szerzettel senki Perzsiában, az egy hatalmas, lomha, vastagbőrű, hátán és oldalán szinte páncélborítással, és fején egyetlen tülökkel rendelkező szörny volt, amelyet Ariobarzanés indiai ügynöke rhinocérosnak nevezett.    

Mások csak a növények beszerzésével voltak megbízva, s olyan csodálatos és soha nem látott fajták virágzottak kertjeiben, amelyeket még maga a nagykirály is megirigyelhetett volna. Számos gyümölcsfa, illatos cserje, vízinövény burjánzott ezekben a gyönyörű és hűsítő parkokban, melyeket szebbnél szebb patakok, mesterségesen kialakított tavak, vagy domb-szerű teraszok tettek még változatosabbá.

S tette mindezt saját gyönyörűségére, merthogy Ariobarzanés rabja volt a vadászatnak. Mindezt a szenvedélyt talán apjától, Pharnabazostól örökölte, aki szintén nagyon szeretett vadászni, s ugyan már neki is számos vadasparkja volt szerte Daskyleionban, de fia mindebben a szenvedélyben túlszárnyalta. Persze Ariobarzanés kénytelen volt új parkokat építeni, vagy a régiek közül rendbe hozni azokat, melyeket még meg lehetett menteni, ugyanis Pharnabazos katonai akciói során a legtöbb paridaidát felperzselték, a vadállatokat elkergették, vagy ami még rosszabb, foglyul ejtették, és megették a területen portyázó csapatok. De nem csak emberek által tervezett és épített vadaskertek voltak Daskyleionban; maga az egész satrapia vadban, madarakban gazdag vidék volt, s akkor is eredményesen lehetett az egész területen vadászni, ha nem mesterséges parkokban tették mindezt.

Azt is elárulom, hogy a perzsák miért ragaszkodnak paridaidáikhoz ennyire. A fiúkat már kora gyermekkoruktól fogva a derék helytállásra nevelik, legyen az az élet bármely pillanata, de elsősorban a háborúban. A férfiúi kiválóság legfőbb jele ugyanis a háborúban tanúsított bátorság. Éppen ezért a fiúk ötéves koruktól a huszadikig csupán három dolgot tanulnak: a lovaglást, a nyilazást, és az igazmondást. Másra nincs is szükségük. Az államnak pedig ezért érdeke, hogy a fiúk jól megtanuljanak vadászni, mert az fejleszti a háborúskodáshoz szükséges készségeket és képességeket. Hozzászoknak a korai keléshez, a szélsőséges természeti viszonyok elviseléséhez, gyakorolják a menetelést, a futást és a lovaglást, s amikor felbukkan a vad, megtanulják gyorsan és kíméletesen leteríteni azt, így aztán bátorságuk és állhatatosságuk is erősödik, melyre később, a háborúban elengedhetetlenül szükségük lesz.

Ezért aztán gyakorlati célja is van a paridaidáknak, s szinte minden helytartó, vagy akár tehetősebb arisztokrata kötelességének tartja, hogy rendszeresen vadásszék, mely kellemes kikapcsolódás és szórakozás is egyben. De ezek a földi paradicsomok egyúttal a lelkiismeretesen megművelt termőföldeket is biztosítják, melyek végső soron a helyőrségek ellátását és az adók előteremtését is garantálják. Így aztán a helytartók kétszeresen is odafigyelnek arra, hogy a kertművelés és mezőgazdaság becsületesen el legyen látva, sőt mindig is támogatták anyagilag az újító gyakorlatok bevezetését az agrikultúrában, a botanikus kertek művelésében, vagy éppen az öntözésben.

Ilyen nemes építkezésekben, gazdagodásban telt Ariobarzanés kormányzásának húsz esztendeje, s minden politikai cselekedetében igyekezett úgy eljárni, hogy az satrapiájának ne kárára, hanem előnyére váljék.

Atyám mindez idő alatt Daskyleionban, illetve nagyatyjánál, Artaxerxésnél időzött Susában, Ekbatanában, vagy éppen Babylonban, s élte a perzsa arisztokraták szokásos életét. Gyakorlatot szerzett a hadviselésben, a gazdasági vállalkozások irányításában, a politikában, s önszorgalomból megtanulta a görög nyelvet is. Szövetségesei, sőt barátai voltak ugyanis a görögök között is, s később még használható tudásnak és lehetőségnek vélte, ha megtanulja nyelvüket. Huszonegy esztendős korára Artaxerxés hozzáadta a médiai satrapa leányát, a csodálatosan szép Artystonét, az anyámat[33].

Artaxerxés Mnemon nagykirály uralkodásának vége felé, szerte a birodalomban, érezhetően megerősödtek azok a mozgolódások, melyeket a különböző kis-ázsiai satrapák generáltak. A központi hatalom az évek során folyamatosan gyengült, ugyanakkor a helytartók lokális hatalma ezzel egyenesen arányosan nőtt, s több helyen már jóformán tökéletes szuverenitást vívtak ki maguknak, saját nevük alatt verettek pénzt, önálló politikát folytattak, s mindezt még a kormányzati pozíciók örökölhetősége is tovább szította.

Az elsők között lázadt fel Kilikia és Kappadokia satrapája, Datamés[34], akinek hirtelen megnőtt hatalmát Artaxerxés aggódva szemlélte, majd amikor már megelégelte a satrapa hatalmának és befolyásának térnyerését, semlegesíteni akarta tekintélyét. De Datamés ezt nem várta meg, hanem fellázadt uralkodója ellen.

Rövid időn belül többen is csatlakoztak a sikeres lázadóhoz, többek között a nagykirály egyik veje, Orontés[35], Mysia satrapája, aki korábban Armenia helytartója is volt, de miután azt a tartományát elveszítette, most igyekezett megszerezni a partmenti városok satrapiáját, Sardeist, mely pillanatnyilag Autophradatés uralma alatt volt. Orontést az sem zavarta, hogy Autophradatés szintén a felkelők oldalán állt, s miután bevádolta a sardedisi satrapát, mint lázadót a nagykirály előtt, abban reménykedett, hogy cserébe megkapja területeit. De azzal nem számolt, hogy Autophradatés, amikor fenyegetve érezte mozgásterét, elszakadt a felkeléstől, s visszatért Artaxerxés hűségére. Orontésnek így le kellett mondania a part menti városokról.

A felkelés mellé állt a károk helyi származású satrapája, Maossolos[36] is, aki szintén saját hatalmának megnövelését és teljes önállóságot akart kivívni. Már idáig is briliáns politikával irányította elhatározásait, s mindig mindent el is ért, amit célul tűzött ki maga elé. A görögökkel önálló politikát folytatott, s kiszámíthatatlan manőverezései folytán sikerült a maga oldalára állítania Athén ellenfeleit. Területeit nemcsak Kária és Lydia vidékén gyarapította, hanem sok szigetet is fennhatósága alá vont. De ez az okos, megfontolt és előrelátó ember nyíltan sosem szakított a nagykirállyal, s így még véletlenül sem tudták rábizonyítani a lázadást.

Ariobarzanés kormányzásának huszadik esztendejében történt, hogy nagybátyám is csatlakozott a felkelőkhöz, két évvel azután, hogy Datamés elsőként fellázadt Artaxerxés nagykirály ellen. Az indíték természetesen érthető volt: a király ragaszkodott ahhoz, hogy Ariobarzanés adja át satrapiáját féltestvérének, apámnak, aki akkoriban vált felnőtt korúvá. A nagykirály kívánsága egyértelmű volt, hiszen nyilvánvaló, hogy elsősorban saját unokája útját akarta egyengetni, azonban Ariobarzanés nem törődött bele a király döntésébe, s semmiféleképpen sem akarta kiengedni kezéből a hatalmat.

Persze ez a sérelem valószínűleg már csak az utolsó csepp volt a pohárban, mert már korábban is dédelgetett magában függetlenedési törekvéséket, melyet görög szövetségesei is tápláltak benne. Agésilaos spártai király már nagyatyámat is a központi hatalomtól való elszakadásra ösztönözte, mert mint mondta, jobb a saját szabad akarata szerint élni, semmint bárki uralkodót elismerve maga felett, sőt, saját hatalmát növelve, a többi satrapát leigázva még ki is terjeszthetné befolyását. S most valószínűleg hasonló tervek kerültek napvilágra, mert ugyanezek a görög szövetségesek pillanatok alatt Ariobarzanés oldalára álltak, s rövid időn belül erős zsoldossereggel sorakoztak fel a lázadók mögött.

A görögök egy részének ismét csak megvoltak az indítékaik azért, hogy a lázadókat támogassák a nagykirály ellenében. Az történt ugyanis, hogy egy évvel korábban a thébaii hadsereg megszállta a Peloponnésost, s hozzálátott felszabadítani Messéné lakosságát[37], akik köztudottan a militáns spártaiak munkaerejét jelentették[38], s mely akció siker esetén a spártaiak teljes gazdasági összeomlását vonta volna maga után. Csakhogy Spártának az elmúlt évek hosszú és kimerítő harcai miatt nem volt elég emberanyaga[39] ahhoz, hogy erős és jelentékeny sereget tudjon kiállítani Thébai ellen, ahhoz meg nem volt elég pénze, hogy zsoldosokat tudjon toborozni, ezért Agésilaos király követséget küldött a perzsa nagykirályhoz, hogy további támogatást szerezzen Messéné visszaszerzéséhez. Ugyanekkor Thébai is küldöttséget menesztett Perzsiába a híres és ravasz Pelopidas[40] vezetésével, de ők éppen azt kívánták a nagykirálytól, hogy az ismerje el Messéné függetlenségét, és a „koiné eiréné”-t, a közös békét Thébai vezetésével újítsák meg. Artaxerxés, akinek már idáig is szálka volt a szemében Spárta, mert kapcsolatokat tartott fenn a mozgolódó daskyleioni satrapával, végül a thébaiak kérését méltányolta, amit viszont sem Spárta, sem a vele korábban békét kötött Athén nem fogadhatott el. Így történt tehát, hogy a veterán Agésilaos király a fellázadt Ariobarzanés szolgálatába állott zsoldosai élén, hogy így szerezzen pénzt Thébai ellen, Athén pedig nem sokkal ezután Timotheost küldte segítségül a perzsa lázadók támogatására.

Atyám, aki mindennek közvetlen szemtanúja volt, úgy ítélte meg, hogy Agésilaos a perzsa nagykirály hatalmát szándékozna gyengíteni azzal, hogy elszakadásra ösztönzi, vagy legalábbis támogatja a Hellespontosi Phrygia satrapáját, Ariobarzanést. Ezzel megosztaná a hatalmi tényezőket és az erőket Kis-Ázsiában, de félő, hogy a hatalmi egyensúly is felborulna a görögök javára. Atyám egyenesen fenyegetőnek ítélte meg a helyzetet, melyet nem csak nagyatyja, a király iránti lojalitása mondatott vele, hanem a józan politikai megfontolás is; az, hogy nem akarta feláldozni hazáját az önös érdekeknek.

A lázadás negyedik-ötödik évében a forrongó helyzetet a pillanatnyi lélegzetvételhez jutott egyiptomi uralkodó, Teos is kihasználta[41]. Mi több, a kezdeti sikereken felbuzdulva Teos már azt fontolgatta, hogy hatalmát kiterjeszti a nyugati perzsa területekre is, s tervéhez két nagyszerű szövetségest is sikerült megnyernie: a spártai Agésilaost, aki Ariobarzanés támogatása után Egyiptomba ment szerencsét próbálni, és az athéni Khabriast. Csakhogy nem elég, hogy a vezetésen belül parázs viták alakultak ki, végül még a fáraó hatalmát is megdöntötték egyiptomi ellenfelei, s a bukott Teos éppen legnagyobb vetélytársához menekült: Artaxerxéshez, aki kegyesen befogadta az egyiptomit. Ezzel Egyiptom hamarosan kilépett a lázadók támogatóinak sorából. Egyiptom kiesése után Orontés, aki látta, hogy Autophradatéstől nem szerezheti meg Sardeist, szintén kivált az összeesküvők táborából, s átállt apósa, Artaxerxés oldalára. Ezzel ismét tovább gyengült a felkelők oldala, bár volt, aki mindezt továbbra is fel tudta használni saját erejének és hatalmának kiterjesztésében.

Maossolos tovább manőverezett saját érdekei szerint, anélkül, hogy bármiféle jelét adta volna a nyílt lázadásnak, s a felforrósodott helyzetben könnyedén terjeszthette ki befolyását egyre nagyobb területek fölött anélkül, hogy bárki is közbeavatkozott volna. A lázongó időszak képlékeny viszonyai mind neki kedveztek, s egyre több kis-ázsiai görög várost és szigetet vont ellenőrzése alá. Így, miután elérte céljait, s nem volt többé szüksége a felkelés nyújtotta zűrzavaros helyzetre, kilépett a lázadó helytartók csoportjából, Artaxerxés pedig ismét megbocsátott neki. Datamés és Ariobarzanés magukra maradtak.

Még Agésilaos Egyiptomba való távozása előtt megérkezett Ariobarzanés segítségére az Athén által küldött Timotheos is, aki egy nyolcezer fős sereget, valamint harminc hadihajót hozott magával. De a kényes helyzetben – hogy Athén a perzsa nagykirállyal se húzzon ujjat, de azért a lázadóknak is segítséget nyújtson –, Timotheos felsőbb utasításokat követve, vonakodott tényleges segítséget nyújtani a lázadó daskyleioni satrapának, helyette inkább elűzte Sestosból Kotys thrák királyt. Kotys Autophradatés sardeisi helytartó szövetségese volt, aki most már a nagykirály oldalán állt. Bár Timotheos hathatós támogatásáról le kellett ugyan mondania, Ariobarzanés, hogy háláját kinyilvánítsa Athén burkolt támogatásáért, átengedte a városnak a Hellespontos bejáratát őrző Sestost, mely már korábban is Athén fennhatósága alá tartozott. A hálás athéniek pedig cserében díszpolgárságot adományoztak a daskyleioni satrapának. Nagybátyám ezután egy újabb athénit fogadott fel zsoldjába, a híresen jó képességű, tapasztalt, de arrogáns, korrupt és mohó Kharést, aki hazája politikájára fittyet hányva, nyugodt szívvel állt be jó pénzért Ariobarzanés szolgálatába. Ezzel persze veszedelembe sodorta hazáját, mert Athén rövid időn belül felszólítások garmadáját kapta a feldühödött perzsa nagykirálytól, hogy haladéktalanul rendeljék vissza Kharést.

Többévnyi változékony küzdelem után végül a nagykirály seregei legyőzték a lázadókat, de végérvényesen csak azután tudott Artaxerxés nagybátyám fölé kerekedni, hogy Ariobarzanést saját fia, Mithradatés elárulta.

Ez a Mithradatés nagybátyám legidősebb fia volt, egy erőszakos és alattomos ember, aki egész fiatalkorától fogva a hatalom bűvkörében élt, s mindent megtett annak érdekében, hogy minél hamarabb megkaparintsa apja területét, mint jogos járandóságát. Még az sem gátolta, hogy Daskyleion helytartóságának harcába ő harmadikként szállt be, s ha apja nem is tudja megtartani satrapiáját, neki a nagykirállyal és az általa támogatott Artabazossal, vagyis atyámmal is meg kell majd küzdenie. A pozíció érdekében minden olyan lehetőséget megragadott, mellyel közelebb jutott céljához. S minthogy egyetlen pozitív tulajdonsága a szívós türelem volt, képes volt kivárni a legalkalmasabb időpontot tervének végrehajtásához.

Nagybátyám csatlakozásának negyedik esztendejében, miután a véges lehetőségek mindinkább megfogyatkozni látszottak, Egyiptomot kivonták a szövetségből, Athént arra kényszerítették, hogy hívja vissza hadvezéreit, s egyre több lázadó satrapa lépett vissza önszántából, esetleg kényszerből, Ariobarzanés számára lassanként kilátástalanná vált a helyzet. Hiába állt még az utolsó megmaradt lázadó satrapa, Datamés a háta mögött, Artaxerxés nagykirály ellen egyre kevesebb lehetőségük maradt hosszú távon, s ez nagyon letörtté tette. Sokszor panaszkodott, hogy még a saját otthonában is úgy érzi magát, mint egy űzött vad. Ilyenkor Mithradatés a maga sima, mesterkélt és nyájas modorával igyekezett minél több időt apja közelében tölteni, hogy minden apró részletről tudomást szerezzen, s mindeközben a satrapa gyanakvását is elaltassa. De éjszakánként saját embereit már útnak is indította a nagykirály udvarába, hogy Artaxerxést mindenről azonnal tájékoztassa. Így történt végül, hogy Mithradatés és a nagykirály sorozatos üzenetváltásai után a daskyleioni satrapát saját otthonában csalták kelepcébe, s miután Ariobarzanés a hosszú ideje tartó s egyre inkább kilátástalanná váló felkelésbe belefáradt, már elmenekülni sem maradt ereje.

Artaxerxés nagykirály egy válogatott gárdistákból álló osztagot küldött Daskyleionba, hogy foglyul ejtsék a sarokba szorított Ariobarzanést, aki immár saját fiának házi őrizetében várta végzetének beteljesedését. Szerencsétlen ember az elmúlt forrongó évek folyamán lesoványodott, megőszült, arca beesetté vált, s sorsába beletörődve várta a nagykirály döntését életéről. De még ekkor sem számíthatott kegyelemre, mert bár az uralkodó kegyes királynak és jólelkű embernek mutatkozott általában, ezt a zendülést most erős kézzel törte le, s Ariobarzanés ítéletével példát akart statuálni, így az idősödő satrapát susai alattvalói szeme láttára feszíttette keresztre.

De Mithradatés számításai ellenére szintén nem azt kapta, amit várt. A nagykirály csupán Chios városát adta neki hálája jeleként, amiért segítségére volt rebellis apja megfékezésében, de fontosnak tartotta, hogy folyamatos megfigyelés alatt tartsák az elégedetlen és csalódott Mithradatést, nehogy ő is lázadásra adja a fejét egy óvatlan pillanatban.

Artaxerxés pedig a lázadás leverése után saját unokájának, atyámnak juttatta a daskyleioni satrapiát minden vagyonával és értékével együtt.    

vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

---

Eddig 10 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.

---

1. Persepolis   (#8526)	2009. április 08. 11:29
Kedves István! Nagyon köszönöm a dícséretet, az ilyen pozitív és ösztönző kommentek hatalmas erőt és kitartást adnak mindig; hogy nem hiába írok. Nekem ez a hobbym, így nem okoz gondot és fáradtságot, hogy írjak, és pláne, ebben a témában. Remélem, a későbbi fejezetek is hasonlóan fognak tetszeni. Üdvözlettel: Persepolis
Válasz Szűcs István hozzászólására (#8525).
2. Persepolis   (#8447)	2009. április 01. 14:10
Kedves Janó! Köszönöm, h védelmedbe vettél, bár igazából Ágit is meg kell "védenem". Én kértem meg minden kedves olvasómat, h mondja el a véleményét, és ezeket igyekszem megszívlelni, és mérlegelni, hogy még jobb könyvet írhassak. Nekem mindenki véleményére szükségem van, hiszen annak örülnék leginkább, ha minél többen olvasnák el írásomat. Ettől függetlenül a példáid nagyon igazak, és kitartást adnak. 13 évesen a Quo Vadisnak is 10-szer nekifutottam... és csak nehezen vergődtem át az első 60 oldalon, ahol a római lakóház latin szavakkal telezsúfolt leírása volt... :))) De aztán már nem bírtam letenni.
Válasz Janó hozzászólására (#8446).
3. Persepolis   (#8254)	2009. március 20. 09:37
folyt.: így gyakorta felülbírálom a World helyesírás ellenőrző programját, de ebben az esetben szándékos volt az egybeírás. Mintegy címként vagy titulusként használom, mivel a perzsa király, akinek a "királyok királya" titulus is gyakran használt címe volt, nem nagy, (mint magas vagy igazságos) király volt, hanem ez valamiféle megszólítás volt, amelyet több helyen is olvastam így egybeírva.
Válasz Janó hozzászólására (#8239).
4. Persepolis   (#8253)	2009. március 20. 09:36
Köszönöm a kommentet. A második rész is fent van már, itt találhatod: http://www.egypercesek.hu/cikkek/Barsinetortenete_031710/ Örülök, hogy a leginkább kérdéses problémámhoz, vagy nevezhetném a leggyengébb láncszemnek, mert az első fejezet történelmi tényekkel és adatokkal telezsúfolt leírását még én is nehezen emészthetőnek találom, nos, ezt az írást is védelmedbe vetted. Én is úgy gondolom, hogy egy nagy lélegzetvételű történelmi íráshoz elengedhetetlen annak a kornak, szövetségi rendszereinek és indítékainak a konkrét tárgyalása, különben később érthetetlenek lesznek a cselekmények. Azonban kicsit én is úgy éreztem, hogy egy laikus olvasónak ez a mennyiség már túl sok. Remélem, azért megtaláltam a viszonylagos egyensúlyt, és nem veszem el az olvasók kedvét a folytatástól. Ami a nagykirályt illeti, ez az egybeírás szándékos. Minden nagyképűség ellenére úgy érzem, elég biztos a helyesírásom, így gyakorta felülbírálom a World helyesírás ellenőrző p
Válasz Janó hozzászólására (#8239).
5. Persepolis   (#8087)	2009. március 11. 10:18
Köszönöm. :-)
Válasz hozzászólására (#8086).
6. Persepolis   (#8085)	2009. március 11. 10:03
Folyt. De biztosíthatlak, csak ez az egy fejezet volt ilyen tömény, a továbbiak már a személyes tapasztalatokat, érzelmeket és cselekményt írják le, és messze nem ilyen nehezen emészthetően. Remélem, azért nem adtad fel, hiszen szükségem lesz további észrevételeidre. Ja, a nehéz fába vágott fejszéket szerettem mindig is igazán; kihívásnak tekintem, és ez a hobbim is. Köszönet, hogy olvastál.
Válasz Pigniczki Ágnes hozzászólására (#8074).
7. Persepolis   (#8084)	2009. március 11. 10:02
Kedves Ágnes! Neked is köszönet a segítségért és az észrevételekért. Pontosan ez a dolog volt, ami kissé elbizonytalanított, és amiért a segítségét kértem minden érdeklődő, de laikus olvasónak, akik meglátják és megérzik, ha már sok. Egy mentségem lehet csupán: ez pontosan az a kor volt, amikor mindenki egyszerre buzgott, egymástól függetlenül, ennélfogva ezer szálon fut minden cselekmény. A görög töri tankönyvnek is ez a része a legsűrűbb, és éppen az volt a legnehezebb, hogy ezt a 150 oldalas sűrűséget egy fejezetbe tömörítsem. Azonban kénytelen voltam egy fejezetet a történelmi háttérnek szentelni, hogy leírjam azt az alapot, amelyre minden (és mindenki) épült, illetve épített, és ami által érthetőek lesznek azok az indítékok, amelyek főszereplőimet mozgatják.
Válasz Pigniczki Ágnes hozzászólására (#8074).
8. Persepolis   (#8083)	2009. március 11. 09:53
Ez még lemaradt: Remélem, ezután is olvasni fogsz, és ötleteiddel és kritikáiddal segíted írásomat. Köszönet mindenért.
Válasz hozzászólására (#8064).
9. Persepolis   (#8082)	2009. március 11. 09:53
Drága Kata! Köszönet az észrevételekért. Itt a kollégák is megerősítették véleményedet a "semmi bántódása nem történt" esetében, úgyhogy javítom. Nem itt, ebben a formában, mert akkor folyton előről kellene kezdenem, márpedig ez egy sorozat lesz, hanem otthon az eredeti verzión. A második véleményedet én nem érzem szlengnek, és ötletem sincs nagyon, hogy mivel helyettesíthetném, de azért gondolkodni fogok rajta. A harmadik észrevételed, a "volt" használata a legnehezebb. Sajnos én is eléggé úgy érzem, hogy még mindig sok, de mivel múlt időben mesél a nő is (már N.S. halála után meséli el élettörténetét), szinte kikerülhetetlen. Próbálok az igék múlt-idejével operálni, de vannak olyan mondatok, ahol kénytelen vagyok a volt-ot használni. Persze mindig és mindig újraolvasom a fejezeteket, és ahol vmi újító ötlet eszembe jut stilisztikailag, fogalmazásilag és magyaros mondat-szerkesztésileg, ott javítom mindig. Remélem, ezután is olvasni fogsz, és ötleteiddel és kr
Válasz hozzászólására (#8066).
10. Pigniczki Ágnes   (#8074)	2009. március 10. 21:08
Mint egyszerű olvasó mondom el az érzéseimet, gondolataimat az eddig olvasottakról. Iszonyú mennyiségű, fantasztikusan pontos ismeretanyagot közvetítesz az olvasó felé. Nekem szépirodalmi műben talán így túl tömény, bár amikor már éppen szédülni kezdek a rengeteg névtől és kapcsolatoktól, mindig megtöröd a sort egy eseménnyel, a lány személyes mondandójával. Nagyon nehéz fába vágtad a fejszédet, de határozottan érzem, megéri a fáradtságot. Legfőképpen türelmet és kitartást kívánok neked. Szeretettel. Ágnes