vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

Barsine története - A szövetség (3. fejezet)

Szerző: PersepolisDátum: 2009. március 23. 10:08 Műfaj: NovellaCimkék: politika, zsoldos, gyermekkor, szövetség, perzsia, ókor, lázadás

Egy perzsa asszony élettörténete, aki három férfi szerelmén keresztül volt tanúja a perzsa birodalom lehanyatlásának, és a hellénizmus térhódításának. Története szorosan, de változatosan fonódik össze a kor legkimagaslóbb személyiségeinek életével és korával.

Második fejezet: http://www.egypercesek.hu/cikkek/Barsinetortenete_031710/

 

              Spárta amúgy is hanyatló hatalmát a thébaiak Leuktránál[1] végképp megtörni látszottak, amikor Epameinondas[2] elkeserítő vereséget mért a spártai phalanxra[3] saját zseniális újításával, a híres „ferde ékkel”, mellyel könnyedén áttörték az addig jóformán verhetetlen spártai nehézgyalogság falát. A tehetséges hadvezér ugyanis balszárnyát ötven sor mélységben határozta meg, amely mögé a rettegett hírű, háromszáz válogatott harcosból álló Szent Osztagot állította támadásra készen. A középső hadtestet és a jobbszárnyat viszont a spártai arcvonalhoz képest ferdén állította fel, s ezzel a rendhagyó taktikával végül sikerült legyőznie nagyhírű ellenfelét. Epameinondas bátor, céltudatos de mégis higgadt politizálása és fényes győzelmei a thébaii városállam hegemóniáját jó néhány évre biztosították, hatékonyan kivonva ezzel Spártát a nagyhatalmi politikából.

            Athén annak idején még ugyan burkoltan támogatta Ariobarzanést, amikor elküldte segítségül Timotheost, de lényegében, amióta a perzsa nagykirály elismerte Amphipolis városára való igényeit, azóta jó viszonyt ápolt a perzsa udvarral. Az már más kérdés, hogy a város mégsem került végül Athénhoz a makedónok új és rendkívül becsvágyó királyának, Philipposnak a mesterkedései folytán, de ez a kellemetlenség ekkor még nem is körvonalazódott olyan élesen az athéniek előtt, mint a küszöbön álló sokkal nagyobb volumenű keleti probléma. Meg aztán úgy voltak vele, hogy az Amphipolis-kérdést később is tisztázhatják Philippossal.

            Artabazos tudta jól, hogy Athén pillanatnyilag saját ügyeivel van elfoglalva: a thébaii fenyegetések ugyan elhárultak Epameinondas váratlan halála és a mantineiai csata[4] után, és a pherai Alexandrost[5] is, – aki rablótámadásaival folyamatosan sanyargatta Athén kikötővárosát, Peiraieust – meggyilkoltatták rokonai, de ezzel még nem vonultak el végleg a viharfelhők az athéni állam kék egéről. Thrákiában is úgy tűnt, hogy rosszul állnak az athéniek dolgai: Kotys, az odrys[6] király visszafoglalta Sestost, amit még öt évvel korábban Timotheos foglalt el tőle, amikor Athén Ariobarzanés felkelésének támogatására küldte, s most még magának Timotheosnak sem sikerült az újabb bravúr. De Kotyst váratlanul megölték[7], s végre megnyíltak a lehetőségek az athéniak előtt. Az odrys birodalom ugyanis három részre szakadt, meggyengült, s egy erős zsoldos csapat Kharés vezetése alatt az egész Khersonésost[8] megszerezte a fiatal Kersobleptéstől, Kotys fiától. Így végleg pont került Sestos sorsára is.

            Igaz, hogy most néhány éven belül rendeződni látszottak az athéni ügyek, de Artabazos mégsem fordulhatott a tekintélyes görög polishoz sem segítségül, mert Timotheos, mint az egyik legbefolyásosabb hadvezér, lényegében az athéni politika vezéregyénisége lett, pillanatnyilag éppen Euboiában volt lekötve. Kharés a Khersonésoson folytatott hadműveleteket, Iphikratés pedig Amphipolis visszaszerzésén fáradozott – eredménytelenül – hol Thrákiában, hol meg Makedóniában.

            De Artabazos utolsó reményei akkor tűntek végleg elveszni az athéni segítséggel kapcsolatban, amikor Athén és szövetségesei között kitört a háború[9]. A háborúban minden valamirevaló hadvezér részt vett, s az első tengeri flotta trierarchosának[10] Khabriast nevezték ki. Azonban Khabrias hamarosan elesett a Chios melletti tengeri csatában, s ha maga a szövetséges háború kitörése eddig még nem is lehetetlenítette volna el Artabazos reményeit, akkor Kharés aljas tette minden bizonnyal végleg áthúzta minden számítását.

            Az történt ugyanis, hogy Athén Khabrias eleste után egy újabb tengeri flottát állított ki a byzantioniakkal szemben, melynek parancsnokai a híres hadvezérek, Timotheos, Iphikratés és Kharés voltak. Csakhogy súlyos vihar tört ki, s a két megfontolt hadvezér vonakodott megindítani a támadást a szélsőséges körülmények között. Kharés azonban kierőszakolta a támadást a saját oldalán, de súlyos vereséget szenvedett, s több hajóját is elvesztette. Mindez nem volt elég neki, hazatérve panaszt emelt Timotheos és Iphikratés ellen, úgy állítván be a vereséget, mintha a két ember vonakodásán bukott volna el az athéniak győzelme. Iphikratést ugyan végül felmentették, de nagyon megszenvedte meghurcoltatását, s végül maga mögött hagyva Athént, végleg Thrákiában telepedett le, ahol apósa, Kotys király megbecsült szolgálatát látta el ezen túl. Timotheost súlyos pénzbírságra ítélték, de mivel képtelen volt megfizetni a száz talanton bírságot, kénytelen volt elmenekülni Athénból, s önkéntes száműzetésben, Khalkisban húzta meg magát, ahol nem sokkal ezután meghalt.

            De amilyen kilátástalannak is tűnt kezdetben a helyzet Artabazos számára, hirtelen mégis megoldódni látszott. Kharés – miután félreállította két legnagyobb riválisát – végre egyedül maradt a flotta parancsnoki pozíciójában, csakhogy hamar rá kellett döbbennie, hogy elfogyott a pénz, amellyel felújíthatták volna a megtépázott flottát, s Athén képtelen volt rendelkezésére bocsátani a szükséges összeget. És ekkor érkezett el Artabazos ideje.

Felajánlotta a becsvágyó, gátlástalan és pénzszűkében lévő hadvezérnek, hogy szegődjék el egy időre zsoldosaival a szolgálatába, busásan meg fogja őket jutalmazni. Kharés, akit sosem izgattak különösebben az olyan lelkiismereti problémák, hogy olyan felkérésnek tegyen eleget, mellyel saját hazáját sodorhatja veszélybe, rögtön elvállalta a szolgálatot. Egy cseppet sem törődött azzal, hogy Artabazos a saját királya ellen szándékozik nyíltan fellázadni, s amint ő seregeivel támogatja a lázadó satrapát, tulajdonképpen Athén megsérti a „koiné eiréné”-t, melyet még Antalkidas kötött meg Artaxerxés Mnemon nagykirállyal, majd a második királybéke is megerősített. Ez őt egyáltalán nem érdekelte. Különben is hol volt már Antalkidas, vagy Artaxerxés Mnemon, hol volt már Spárta vagy a perzsák erős fennhatósága. Lelki szemei előtt egy csapásra eltűnt a szövetséges háború óhajtott sikere; egyszeriben apróságnak tűnt győzelmük a byzantioniak, chiosiak, rhodosiak vagy éppen a lesbosiak felett, s már egy jóval nagyobb diadalt látott beteljesedni. Milyen dicsőséges felmentőként ünnepelnék egész Hellas szerte, ha sikerrel győznék le az évszázados ellenséget, a perzsákat! Szerte a görög szárazföldön, minden polisban szobrot emelnének neki az agorákon, s nevét az utókor sem felejtené el sosem.

           Elvállalta hát, hogy támogatja Artabazos ügyét, s egész seregét rábírta, hogy zsoldosként vegyenek részt a Hellespontosi Phrygia helytartójának lázadásában a nagykirály ellen. Kezdetben szép sikereket is értek el, sőt, egy alkalommal olyan döntő győzelmet arattak a nagykirály seregei felett, melyet Görögország-szerte második Marathonként ünnepeltek. Az eredmény láttán maga Athén is beletörődött, hogy Kharés egy időre felfüggesztette a megtorló akciókat a szövetségesek ellen, de miután a harcok elhúzódtak, s Athén személyes problémája nem hogy nem oldódott meg, de még tetéződött is azáltal, hogy az egyre ingerültebb Okhos király fenyegetőzni kezdett, végül mégis visszakozott. Eleinte szép szóval próbálta Kharést rábírni, hogy hagyja ott Artabazost, s inkább a szövetségesek ellen vezesse flottáját, mert ezzel a magatartással semmivel sem viszi előrébb a háború végkimenetelét. De Kharés összeköttetései révén feltüzelte az athéni démost[11], akik közül sokan tényleg reménykedni kezdtek a Perzsia elleni dicsőséges győzelem lehetőségében, s megpróbálták harcba szólítani a többi görög államot is.

           De Athén kénytelen volt rádöbbenni, hogy most egy görög polis sem mozdult meg a biztató felhívásra, ugyanakkor arról is értesültek, hogy a rettenetesen feldühödött Okhos hatalmas sereget gyűjtött, melyet immár nem is fellázadt satrapája ellen akar bevetni, hanem egyenesen a rebellis görögök ellen, ugyanakkor támogatni fogja Athén szövetségeseinek elszakadási mozgalmát. A kétségbeesett, pénzzavarral küzdő és magára maradt Athén így azonnal teljesítette a nagykirály minden ultimátumát, s haladéktalanul visszahívták Kharést is.

          Artabazos így ismét magára maradt, s most már csupán arra a két emberre számíthatott, akik három évvel korábban jelentek meg daskyleioni udvarában.

         Atyám ekkoriban kezdett el komolyabban foglalkozni a felkelés gondolatával, hiszen egyre inkább elmélyült benne annak a gyanúja, hogy Okhos szemében előbb-utóbb ő is nemkívánatossá, mi több gyanússá válhat, ugyanakkor korai éveiből még jól emlékezett nagybátyja erőszakos, agresszív természetére. Nem egyszer előfordult, hogy amikor nagyatyjánál, az öreg Artaxerxésnél időzött Susában, Persepolisban, vagy akár Ekbatanában, s ott volt Okhos is, ő nem szívesen tartózkodott nagybátyjával egy légtérben. Valamiért már akkor is tartott tőle, s ezek az emlékek azóta csak még jobban elmélyültek.

           Mi, gyermekek persze jóformán semmit sem érzékeltünk akkor még ebből a feszült légkörből – mint ahogy már korábban is említettem – csak a sok, egymást váltó katonai küldöttség tűnt fel nekünk atyám udvarában.

           De amint Kharés elvállalta atyám támogatását, Artabazos egyre kevesebbet volt otthon, legfeljebb éppen jönni, vagy valahová elmenni láttuk, s megijesztett örökké mosolygós arcán az a megkeményedett, mély ránc, melyet az aggodalom és a megsokasodott gondok véstek szája szegletébe. Szemei alatt sötét árkok árulkodtak az átvirrasztott éjszakákról, s a kimerültség mintha éveket öregített volna rajta, holott ekkor még csak harmincas évei elején járt. Akkor, gyermekként még nem tudhattam, hogy atyám miért változott meg ennyire, ilyen rövid idő alatt, de évekkel később, amikor már ismertem a történetet, összeállt bennem a kép. Már tudtam, mit jelentettek kedves arcán a mély ráncok, az örökös fáradtság, melyet akkor én csak ijesztő csúnyaságnak és öregségnek tartottam.

            Néhányszor a híres – azóta már tudom, hogy helyesebb inkább hírhedtnek titulálni – Kharés is feltűnt udvarunkban, de sehogy sem illett rá az a kép, melyet én a daliás Iphikratésről alkottam magamban, mint a görög zsoldosvezérek eszményéről. Kharés magas és jó testfelépítésű volt ugyan, és választékos eleganciával viselte még a katonai köpönyegét is, mely valószínűleg hiú természetét tükrözte, de arca himlőhelyes volt, sötét, álnok tekintete pedig alattomos viselkedést sugallt. Ezért az egész megjelenése ellenszenvet keltő volt, de én mégis a megmentőt láttam benne még sokáig, mert ő volt az, aki atyám oldalára állt, amikor kiszolgáltatott helyzetében senki másra nem számíthatott. Akkor még nem tudtam, hogy mindez csak azért van, mert atyám súlyosan csengő aranyakkal fizette le a kapzsi görögöt, aki a pénzért és saját hírnevéért még saját hazáját is képes veszélybe rántani, s csupán addig tartott, amíg Athént sarokba nem szorította Okhos nagykirály.

            De az első sikerek rövid időre feledtették minden megpróbáltatásunkat, a folytonos aggodalmat, s atyám gondterhelt vonásai végre egy kicsit kisimulhattak. Sikereik igazolásaként futótűzként terjedt a hír, hogy a haragos Okhos felszólította minden nyugati satrapáját, hogy haladéktalanul bocsássák el zsoldos seregeiket, egyrészt, hogy még véletlenül se csatlakozhasson a felkelőkhöz senki, másrészt saját seregébe összpontosította most a legjelentősebb erőket, közöttük a felszabadult zsoldos egységeket is.

            Persze atyám sosem bízta a véletlenre felkészültségét, s Kharéson kívül más zsoldos vezéreket is igyekezett magának megnyerni, mert úgy tartotta jónak, hogy egyszerre több nyársat is tartson a tűzbe. A kialakult helyzetről persze nem ő tehetett.

            Megfordult Daskyleionban a nagy Iphikratés fia, Menestheos, a thébai Lakratés[12], az euboiai Kharidémos, és még páran a szigetekről, Rhodosról, Kósról és Naxosról, de végül a görög polisok és Perzsia között kialakult politikai helyzet úgy hozta, hogy csupán Kharés és a rhodosi testvérpár, Mentor és Memnon vállalták atyám támogatását.

            Ez a két fiatalember már a kezdetektől atyám mellett volt, ahogy Artabazos úgy döntött, hogy elég volt Okhos kíméletlen módszereiből, s tulajdonképpen csupán ők ketten maradtak hűek atyámhoz a lázadásban, miután Kharést visszahívták Athénba. Ők tartották a lelket a mélységesen csalódott Artabazosban, hogy ha valaki az elveiért száll síkra, akkor azokat még akkor is keresztül kell vinnie, ha mások minden lehetséges módon megpróbálják benne megakadályozni. És atyám minden bizalmát ebbe a két fiatal férfiba vetette.

            Abban az esztendőben, amikor a perzsa nagykirály nyomására Athén visszahívta Kharést, atyám komoly elhatározásra szánta el magát; meg kell erősíteni szövetségüket a rhodosi testvérpárral, hiszen mostantól már csak az ő hűségükre számíthat.

           Ekkor vett fordulatot az én életem is, bár ebből egyelőre én még akkor szinte semmit sem éreztem meg.

            Sosem felejtem el azt a szép kora őszi délutánt.

Kleobulossal üldögéltünk a palotakertben, aki éppen Euripidés[13] „Héraklés” című drámáját ismertette meg velem. Akkoriban gyermeki igazságérzetem sok párhuzamot vélt felfedezni a tragikus történet és korunk eseményei között, s önkéntelenül is eszembe jutott összehasonlítani a családját kiirtó Héraklést Okhos királlyal. Csakhogy Okhosra nem Héra, a büntető istennő küldött elmét elborító tébolyt, hanem a hatalomvágy.

Kiváltképp három sor ragadta meg a fantáziámat:

 

„Szerencse s kincs embereket

Eszüktől gyakran megrabol

                                        S hatalmi vágyra csábít.”[14]

 

          Kleobulos éppen azt próbálta nekem elmagyarázni, hogy mi a különbség a józanésszel, számításból elkövetett erkölcstelen gonosztett, és a szörnyű tébolyodottság vezérelte bűncselekmény között, amikor atyám értem küldetett. A szolgának lelkére kötötte, hogy siessek, de mielőtt megjelennék atyám és vendégei előtt, ne felejtsek el megfürödni és új, ünneplő ruhát venni.

          Amikor lélekszakadva visszaértem a hárem fürdőtermébe, szolgálóleányaim már vártak rám, s gyors és ügyes kezüknek köszönhetően hamarosan készen is lettem, s magamra ölthettem az előre elkészített pávakék színű, aranyszállal gazdagon átszőtt ünneplő ruhámat, mely még egyszer sem volt eddig rajtam. Izgatottságtól vegyes borzongás futott tagjaimon keresztül, amikor a szépen kiterített brokát ruhát megpillantottam; tudtam, hogy ezt a darabot különleges eseményre, nagy pillanatra tartogatták.

          De bárkit is kérdezgettem környezetemben, senki sem tudott felvilágosítással szolgálni, hogy mi lehet az oka ennek a sietős jelenésnek, melyhez ezt a különlegesen szép ruhát kellett magamra ölteni. Öreg dadám, aki gondosan rendbe szedte rajtam a ruha nehéz selyemszövetének ráncait, csak annyit mondott, hogy atyám majd minden bizonnyal időben tudatni fogja velem, hogy miért kell előtte megjelennem.

          Hajamat gondosan kifésülték, tarkómon a fonatot lazán rögzítették, s egy vékony selyemszalaggal leszorították, majd arcomat finoman kifestették. Most már végképp fogalmam sem volt, hogy mit szolgálhat ez a különleges készülődés, s magamban egyre inkább izgatott lettem.

          Atyám meglepő módon mégsem a hatalmas apadana-csarnokban várt reám, hanem a sokkal kisebb, és visszafogottabb díszítésű, és csupán bizalmasabb alkalmakkor használt, személyes tanácstermében. Furcsálltam, mert abból, hogy tanórámat félbehagyva, ilyen hirtelen hívatott, és ezt a különleges ruhát kellett felvennem, úgy gondoltam, hogy valami kivételes ünnepi alkalom van. Azon egyáltalán nem is gondolkodtam, hogy vajon mi történhetett, hogy nekem, a nyolc éves kislánynak is jelen kell lennem.

         Hevesen kalapáló szívvel léptem be a helyiségbe, ahonnan atyám kellemesen meleg hangján kívül még két idegen, mély férfihangot is hallottam kiszűrődni, s szinte fel sem tűnt, hogy nem is perzsául, hanem görög nyelven folyt a társalgás.

         De amint beléptem, hirtelen mély csönd ült a teremre, s mind a hárman rám szegezték tekintetüket. A két idegen férfi, akik atyámmal szemben foglaltak helyet, megelégedéssel és leplezetlen elismeréssel a szemében követte minden mozdulatomat, amitől meglehetősen zavarba jöttem, s csak atyám kellemes hangja oldotta valamelyest bizonytalanságomat. Izgatottságomban nem is mertem rájuk pillantani, hanem bátortalan, földre szegezett tekintettel közeledtem apám felé. Ettől a pillanatnyi, váratlan közjátéktól nem is igazán emlékszem első mondataira, hanem csak ösztönösen meghajoltam előtte, ahogyan azt egészen kisgyermekkorunktól fogva megtanították nekünk. Ezalatt a röpke pillanat alatt végre, volt időm, hogy összeszedjem szertekalandozó, izgatott gondolataimat, és megnyugodjak.

        - Engedjétek meg, nemes barátaim, hogy bemutassam nektek leányomat, a kedves Barsinét – hallottam atyám kellemesen zengő, lágy hangját, ahogy a vendégek felé fordult, majd leültetett maga mellé. Még ekkor sem értettem, hogy mi lehet az apropója annak, hogy magához rendelt, de nem sokára világos lett előttem minden, amikor hozzám fordulva folytatta: - Bizonyára ismert előtted is szűkebb otthonunk sorsa, kedves gyermekem, s ez az oka annak is, hogy ilyen hirtelen kérettelek ide. Bár négy évig nyugalomban tudtam irányítani és gazdagítani otthonunkat, a gyönyörű Daskyleion satrapiát, azonban nagybátyám trónra kerülésével nagy veszélybe került egész családunk. Úgy gondolom, hogy ezzel te is tisztában vagy, még ha nem is ismert előtted minden részlet. Azt is tudod, hogy ez a veszély tovább erősödött, amióta harcomban magamra maradtam, s csupán idegen segítségre számíthatok, már ha egyáltalán marad számomra segítség…

            Amíg atyám beszélt, volt időm, hogy végre szemügyre vehessem idegen vendégeinket is, bár kíváncsi tekintetük elég gyakran visszatért hozzám, elidőzött rajtam, s ilyenkor ijedten sütöttem le szemem.

            Mindketten húszas-harmincas éveikben járhattak, s kemény vonású, markáns arcvonásaik a katonaélet minden keservét és megpróbáltatását magukon hordozták, de mégsem voltak csúnyának mondhatók. Inkább csak idősebbnek tűntek valós koruknál. Először én is korosabbnak gondoltam mindkettőjüket, s csak később tudtam meg az igazi korukat. Azt elsőre is észrevettem, hogy testvérek lehetnek, mert egyformán hosszúkás arcuk, erős járomcsontjuk volt, és hasonlóan, enyhén lefelé hajlott mindkettejük felső szemhéja, ami kedves, szomorú kutyatekintetet kölcsönzött arckifejezésüknek. Meleg-barna szemük volt, és szépen ívelt sasorruk, de az idősebb bozontos szakállt növesztett, mely kihangsúlyozta férfias lényét és tekintélyét, s azt sugallta, hogy céltudatos és bátor emberrel van dolgunk. A fiatalabb gondosan borotvált arca viszont éppen tökéletes vonásait hangsúlyozta ki, de úgy, hogy az összhatás mégsem volt lágynak, vagy erélytelennek nevezhető. Ellenkezőleg. Ellentmondást nem tűrő erő sugárzott belőle is, akárcsak bátyjából, s mindezt a hatást katonai öltözetük csak még inkább hangsúlyozta. Egyszerű, fehér khiton[15] és jobb vállukon fibulával összefogott, vörös katonai khlamys[16] volt rajtuk, mely alól ültükben kilátszott izmos combjuk és formás alsó lábszáruk.

            Ahogy lezser kényelemmel helyet foglaltak a díszes, szépen faragott, és ezüstbrokáttal gazdagon hímzett székeken, egyszerű, katonás lényük csak még jobban elütött ettől a cifra világtól. De mégis olyan közvetlenséggel társalogtak a finom eleganciával jellemezhető perzsa satrapával, mintha ez számukra a világon a leginkább magától értetődőbb dolog lett volna. Tetszett ez az őszinte visszafogottságuk.

             - …és bár nagyon fiatal vagy még gyermekem, mert normális körülmények között vártam volna még néhány évet, hadd élvezd ki minden percét gyermekkorodnak, most mégsem tehettem kedvem szerint. Úgy döntöttem tehát, hogy szövetségünk megpecsételéseként feleségül adlak, Barsiné, a nemes Mentorhoz, én pedig feleségül veszem az ő nővérüket, s ez az elszakíthatatlan kötelék fogja erősíteni szükségszerű szövetségünket.

            Atyám e mondata hirtelen magamhoz térített. Ahogy nevem visszhangzott az ürességben, olyan valószerűtlennek tűnt ez az egész pillanat. Tudtam, hogy egyszer férjhez fogok majd menni, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ez a perc ilyen hamar fog elérkezni. Azt sem tudtam, hogy örüljek-e, vagy bánkódjak a hír hallatán, hiszen egyelőre még semmit sem tudtam ebből leszűrni, csupán annyit, hogy mostantól e két férfi valamelyikének az asszonya leszek. Néhány röpke pillanattal korábban még két idegen ült atyámmal szemben, most meg már egyikük a jövendőbelim, a másik meg a sógorom.

            És mostanra tudatosult bennem a másik név is, melyet az imént hallottam. A nemes Mentorhoz… A rhodosi Mentor, a sokat hallott zsoldosvezér, az egyetlen, aki megmaradt atyám mellett. Ő, és testvére, Memnon. Akkor a másik férfi nyilván Memnon lesz, de melyikük Memnon, és melyik Mentor?

            Most láttam életemben először közelről görög zsoldosokat, mert eddig csak kislányos képzeletemben éltek, s fantáziám olyan csodálatos képet festett róluk, elsősorban a legendás Iphikratésről, mintha nem is e világ szülöttei lennének. S most mégis, mintha csalódás ért volna. Nem maguk miatt, egyszerűen csak azért, mert ezek az emberek egyszerű katonák voltak, semmiben sem különböztek bármelyik görög harcostól, akik gyakran megfordultak atyám udvarában. Én gyermeki képzeletemmel külön választottam az egyszerű, reguláris katonát a zsoldosoktól, s ez most valamiféle csalódást okozott. Mert hiába is láttam már korábban, például Kharést – igaz ugyan, hogy csak távolról –, ő semmiben sem hasonlított az általam kreált eszményképhez, ezért őt sosem tartottam igazi zsoldosnak, s így azt sem tudtam, hogy a többi zsoldos sem különbözik semmiben az átlag sorkatonáktól.

De ugyanakkor büszkeséget is éreztem belül, mert úgy véltem, hogy ezzel a nemes cselekedetemmel családom javát is szolgálom, és jól tudtam, hogy atyám csak olyanhoz adna nőül, akiben maga is megbízik.

Furcsa érzés kerített hatalmába: eddig állandóan arról álmodoztam, hogy milyenek lehetnek a vitéz és bátor zsoldos vezérek, s most egy csapásra legizgalmasabb álmaim váltak valóra azzal, hogy éppen egy zsoldos parancsnok számára lettem kijelölve jövendőbeli feleségnek, de mégsem érzem azt a gyomortájéki, kellemes bizsergést, amit vártam volna. Nem mintha kellemetlen érzés lett volna úrrá rajtam, hiszen nem tartottam jövendőbelimet visszataszító ábrázatúnak (gyanítottam, hogy a szakállas lesz a nemes Mentor), és egyelőre még azzal sem voltam teljesen tisztában, hogy mivel is jár maga a házasság. Csak egyszerűen az kedvetlenített el egy kicsit, hogy én délceg termetű, hatalmas erejű, minden sebesülést kiheverő, már-már halhatatlan, fölséges ábrázatú férfiaknak képzeltem el a zsoldosokat, s ez a képzelt benyomás most romjaiban hevert, mert csak két halandó férfi ült velem szemben.

De amilyen hirtelen jött ez az elkedvetlenedés, olyan hamarjában tovább is szállt részemről, mert már az új helyzet komolysága kezdett el foglalkoztatni, s egyre inkább felülkerekedett bennem az a magasztos érzés, hogy atyámon így segíthetek legjobban, s ez talán mindannyiunknak a javát fogja szolgálni. Ahogy igyekeztem visszatérni a jelenbe, egyre inkább megfogott beszélgetésük is, s most már figyeltem választékos kifejezésüket, kellemesen mély hangjukat is, s azon kaptam magam, hogy ha késve és lassacskán is, de kezd előjönni az imént még hiányolt gyomortájéki bizsergés is, csak már nem egy képzelt mondai hős irányában, hanem a hús-vér jövendőbeli zsoldosvezérem iránt, aki semmiben sem különbözik az átlagos harcosoktól.

- Megtisztelő rám nézve, kedves Artabazosom, hogy ilyen csodálatos kitüntetésben részesítesz, s nekem adod egyetlen leányod kezét, – mondta most felém fordulva Mentor, majd rám mosolyogva folytatta: – s az is óriási megtiszteltetés, hogy gyönyörű jövendőbeli feleségem mindaddig biztonságos házadban maradhat, amíg nem rendeződik Daskyleion sorsa. Mert most, mindannyian tudjuk, hogy először a hadi dolgokat kell rendeznünk, s én addig nem tudnám az elragadó Barsinét megfelelő védelemben elszállásolni, amíg nem lesz a helyzet megbízható. Nem tudok feleségemnek biztonságos otthont nyújtani, amíg pontot nem teszünk akciónk végére, mert így nem kockáztathatom testi épségét.

- Természetesen Barsiné egyelőre házamban marad, hiszen amellett, hogy nagyon fiatal és tapasztalatlan még, pillanatnyilag nem olyan a helyzet, mely indokolná, hogy magára hagyhassam, s tőled sem várhatom el azt, hogy ilyen kiélezett helyzetben megfelelően gondoskodj a lányomról is, és megfelelően helyt állj a szolgálatomban is. De azokat a birtokokat már most nektek adom, melyet korábban gondoltam odaajándékozni számotokra hűséges támogatásotokért, s az csak külön öröm, hogy később kedves leányom sem fog ily módon olyan távol kerülni tőlem, mintha Rhodosra vinnéd el. – válaszolta udvariasan és előzékenyen Artabazos.

- Köszönjük nagylelkűségedet uram, – szólalt most meg a fiatalabb, Memnon, majd folytatta: – amíg ti megegyeztek a részletekben bátyámmal, s előkészítitek a közeljövő terveit a katonai vállalkozást illetően, én hazatérek Rhodosra családi birtokunkra, s elkísérem udvarodba nővérünket, valamint újabb sereget toborzok a szigeteken.

- Köszönöm a fáradozásaidat, Memnon. Benned megbízok, hogy jövendőbeli feleségemet semmi bántódás nem érheti az úton, ha te kíséred. Remélem nem lesz megerőltető számára sem az utazás, bár út közben megállhattok már Troasban megpihenni új birtokotokon, melyet nektek szándékozom adni. Titkáromat már elküldtem oda, hogy ellenőrizze az ottani dolgokat, mérje fel, hogy milyen állapotban van a birtok és a hozzá tartozó épületek.

- Köszönjük neked, nemes Artabazos. – mondta szinte egyszerre a két görög, majd Mentor felém fordulva udvariasan folytatta: – Remélem a gyönyörű Barsiné számára sem fog csalódást okozni édesatyja döntése.

Én udvariasan meghajoltam felé, mielőtt válaszoltam volna: - Természetesen atyám döntése a legelső, s én ezt nem kérdőjelezem meg. Nyilván jól meggondolta, hogy kihez szándékozik feleségül adni, s én elfogadom akaratát, ha ezzel kedvére tehetek.

- Nem is gondoltam volna, hogy a szép Barsiné is ilyen kiválóan beszéli nyelvünket. – hangzott Mentor őszinte elismerése, s Memnon is kedvesen mosolygott rám.     

            Büszkeség öntött el, s elpirulva válaszoltam: - Már egészen kisgyermekkoromtól fogva tanulom nyelveteket, sőt görög nevelőm azt is fontosnak tartotta, hogy irodalmatokat, kultúrátokat is megismertesse velem. Én pedig igyekszem.

            Aznap éjszaka csak forgolódtam ágyamban, s lázasan váltogatták egymást fejemben a gondolatok. Büszke voltam, s már felnőtt nőnek éreztem magam, hiszen már igazi jövendőbelim volt, akinek arca minduntalan felrémlett előttem félálmomban. Úgy éreztem, hogy egyik pillanatról a másikra minden megváltozott, hogy gyermekkorom tegnap egyszer s mindenkorra lezárult, s holnaptól, mint férjes asszony fogok felébredni. Nyolc évesen természetesen még nem foglalkoztatott az a kérdés, hogy maga a házasság mit jelent, mivel jár, s egy feleségnek milyen kötelességei vannak. Még az sem realizálódott bennem, hogy hivatalosan még nem is vagyok Mentor felesége, mert ez még csak a szerződés megkötését jelentette. De a tudat, hogy már van jövendőbelim, önérzettel és boldogsággal töltött el.

            Magát az esküvőt néhány héttel ezután tartottuk meg, amikor Memnon visszaérkezett nővérükkel, Lysistratével Rhodosról. Atyám jövendőbeli férjemnek a troasi birtokokon kívül egy nagyobb mennyiségű pénzösszeget ajánlott fel, valamint ezüst és arany tárgyakat és ékszereket, bár ahogy elnéztem Mentort, nem az a fajta ember volt, aki ilyesmiket visel magán. Egyszerű mértéktartása béke idején sem halmozta a hivalkodó gazdagságot, s hétköznapi megjelenése semmiben sem különbözött attól az egyszerű, leginkább a spártaiakra illő habitustól, ami a háború idején jellemezte. 

Egyébként is a szokásoktól eltérő menyegzőnk volt, hiszen férjem, valamint atyám új felesége nem perzsa, nem árja származású volt, nem a zoroasztriánus tradíciók szerint tartottuk meg esküvőnket, ugyanakkor a politikai helyzet sem kedvezett éppen a szokványos, gazdag és mulatozó násznak. De atyám szűk családi körben – mintegy hatszáz vendég volt jelen – azért illően gondoskodott a megvendégelésről, s még így is jelentős összeget áldozott az ünnepi vacsorára. 

Természetesen házasságkötésem Mentorral egyelőre csak jelképes volt, s elsősorban katonai szövetségük megerősítését jelentette, és mivel ekkor még nagyon fiatal voltam, házasságunk elhálása még jó ideig szóba sem került. Sőt, igazság szerint az esküvő után férjemet jó ideig nem is láttam viszont, mert ismét a harcmezőre szólította kötelessége, én pedig újfent visszatértem játékaimhoz, görög nevelőmhöz és a többi velem egykorú kislány közé, akikkel eddig is együtt nevelkedtem.

A tél folyamán számos alkalommal vették fel atyám, valamint Mentor és Memnon csapatai a küzdelmet Okhos seregeivel, de a nagykirály hadainak számbeli fölénye egyre inkább defenzívába kényszerítették a felkelőket. Pedig a rhodosiak megfelelő flottáról is gondoskodtak, s anyagi kereteiket megfeszítve mintegy negyven hajót sikerült is kiállítaniuk a perzsa flotta ellen, de mégis, a látszólagos sikerek ellenére, egyre kevesebb esély maradt a győzedelmes befejezésre.

Atyám lázasan gondolkozott az újabb lehetőségeken. Továbbra sem adta fel, hogy még több görög hadvezért nyerjen meg saját ügye érdekében, de a görög szárazföld politikai eseményei továbbra sem kecsegtették őt biztos sikerrel. Egy évvel korábban ugyanis újabb ellenségeskedés tört felszínre Görögország középső területein, mely magával rántotta aztán szinte az összes görög polist. Ennek ellenére, valami csoda folytán atyám mégis sikerrel járt, mert sikerült kieszközölnie egy jelentősebb thébaii segítséget. Bár Thébai pillanatnyilag szintén részt vett a kirobbant viszályban, a Delphoi által meghirdetett Szent háborúban a phokisiak ellen, mégis elküldött számunkra egy ötezer fős hoplita[17] sereget Pammenés[18] vezetésével, mely szárazföldi úton közeledett a Hellespontos felé.

Artabazos ismét egészen fellelkesült, s igyekezett rávenni Mentort és Memnont, hogy osszák meg seregeiket, s két fronton vegyék fel a harcot Okhos ellen, majd így kerítsék be a nagykirály hadseregét. Mentor alig tudta atyámat meggyőzni arról, hogy ennek semmi értelme, hiszen ehhez túl kevesen lesznek még Pammenés egységeivel együtt is, s ha szétforgácsolják erőiket, a perzsa seregek külön-külön hamar fel fogják morzsolni a felkelőket. Atyám megfogadta vejének és egyben sógorának tanácsát, s egyesítették seregeiket Pammenés egységeivel, majd két nagy összecsapásban is győzedelmeskedtek.

Pammenés furcsa ember volt. Jó hadvezér, kemény és kérlelhetetlen parancsnok, aki túl sok felesleges szó nélkül tette a dolgát, sokszor még a saját szakállára is. Atyám igen furcsállta, hogy bár az ő zsoldjában áll seregével együtt, mégis többször is függetlenítette magát az előre megbeszélt tervektől, s folyton attól rettegett, hogy Pammenés egy meggondolatlan cselekedetével veszélybe fogja sodorni küldetésüket. S bár a thébai akciói mindig sikerrel jártak, atyám egyre inkább gyanakodott rá. Nem volt ugyan semmi különösebb oka a gyanúra, de mégis folyton ott motoszkált a fejében, hogy esetleg valami olyan helytelen cselekedetben sántikál, mellyel atyámat veszélyeztetné.

Egy szerencsétlen véletlen aztán még jobban megerősítette rossz előérzetét. Később persze már kiderült, hogy csupán egy hamis, rosszindulatú cselekedet és egy kegyetlen pletyka keverte bele Pammenést a bajba, de akkor már késő volt.

Az történt ugyanis, hogy a thébaii sereg egyik alvezére féltékeny volt Pammenés sikereire, s mindenáron meg akarta kaparintani a thébaii osztag főparancsnoki posztját. Ezért aztán nem átallott valótlanságokkal bevádolni felettesét atyámnál, aki ekkor már amúgy is gyanakodott a szótlan Pammenésre. Azt állította, hogy Pammenés titokban elküldte őt Okhos táborába, hogy tárgyalja meg az árulást, mely szerint az összecsapás döntő pontján a thébaiak át fognak állni a nagykirály oldalára, s ezzel megadásra kényszerítik a daskyleioni satrapát. Sőt, ha nem lett volna mindez elég, még azt is hozzátette, hogy hogyan is lehetne hinni egy olyan embernek, aki a legszívesebben kisgyermekek megrontásával tölti szabad idejét? És atyám is jobban teszi, ha nem engedi fiatal leányát, aki már amúgy is férjnél van, a thébai Pammenés közelébe, mert lehet, hogy a rhodosi Mentor tiszteletben tartja Barsiné fiatal korát, Pammenés bizonyára nem fogja.

Atyámnak ezután már nem kellett több, olyannyira felháborította mindaz, amit hallott, hogy anélkül, hogy utánajárt volna a vádaknak, elfogatta Pammenést, s átadta testvéreinek, Oxythras és Dibiktos felügyelete alá, akiknek gondjaira volt bízva Daskyleion irányítása, amíg a satrapa távol volt. Meghagyta nekik, hogy a thébait a legszigorúbb felügyelet alatt tartsák, s még véletlenül se eresszenek védtelen kisgyermekeket a közelébe.

Azt nem tudom ugyan, hogy ennek az utóbbi vádnak mennyi lehetett a valóságalapja, hiszen én sosem találkoztam személyesen Pammenéssel, így aztán azt sem tudhatom, hogy hogyan is viselkedett volna a jelenlétemben. De egyszer – már évekkel később – a makedón Philippos király szóba hozta Pammenést, akinek a felügyeletére volt bízva még kora ifjúsága idején, amikor Thébaiban tartózkodott, mint királyi túsz, s amikor atyám félreérthetetlenül rákérdezett Pammenés hajlamaira, a makedón király csak harsányan elnevette magát, de semmi konkrétumot nem mondott. Csak sokatmondóan nevetett még jó sokáig.

Hogy Pammenéssel mi lett később, már nem lehet semmi érdemlegeset megtudni, ugyanis rejtélyes módon egyik napról a másikra eltűnt a tömlöcéből, de holttestét senki sem látta, s vele sem találkoztak. Mindenesetre atyám később rájött, hogy nagyon súlyos balgaság volt részéről hitelt adni a thébai alvezér vádaskodásainak, mert, még ha Pammenés hibáztatható is a pederasztia súlyos vádjával, akkor sem lehet rábizonyítani az árulás legalább olyan elítélendő vádját, mely később nem is nyert hitelt.

De a tehetséges hadvezér hiányát nem sokkal később keservesen megérezték, ugyanis hiába tettek meg minden erőfeszítést atyámék, végül Okhos nagykirály kerekedett felül, s leverte Artabazos függetlenségi megmozdulását.

 

vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

---

Eddig 5 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.

---

1. Persepolis   (#9516)	2009. június 17. 12:54
Kedves Kaktusz, nagyon-nagyon megtisztelő, hogy ennyire kitüntető figyelemben részesíted írásomat, és értékeled annyira, h megérje lementened, és úgy olvasni. Hálásan köszönöm. Óriási kitartást és ösztönzést ad a bátorításotok, mert sokszor elbátortalanodom amiatt, h szükség van-e az én írásomra, témámra, és úgy egyáltalán a történelmi regényre? De ha már ennyien olvassátok, és ennyi bátorítást és dícséretet kapok, akkor úgy érzem, h jó úton járok. Köszönöm.
Válasz kaktusz hozzászólására (#9515).
2. Persepolis   (#8431)	2009. március 31. 09:03
De lehetne... :) Ki is javítottam, csak nem itt, nem ezen az oldalon, hanem az otthoni teljes anyagban. Ez a foma itt a vélemények, kommentek és ötletek kikérésére szolgál. Amúgy ezeket a fejezeteket nem most írtam, nem egy-egy hét termései, hanem már régóta megvannak. Pillanatnyilag a 12. fejezetet írom, úgyhogy kicsit előrébb járok már vele, mint amit felteszek az egypercesekre. És köszi a kitartást és a véleményeket, mindig megszívlelem.
Válasz Pigniczki Ágnes hozzászólására (#8416).
3. Pigniczki Ágnes   (#8416)	2009. március 30. 19:14
Én mondtam előre, hogy "bocsika" ld. Thébai. A "realizálódik" nem lehetne mégis.... :))) Legalább látod, hogy tényleg elolvasom, és tényleg érdekel a mű. Bár nehéz a képernyőről olvasni, hamarosan nekifutok a 4. résznek is, úgy látom, Te aztán termelsz derekasan. Gratula érte! Üdv.: Ági
Válasz Persepolis hozzászólására (#8405).
4. Persepolis   (#8405)	2009. március 30. 09:11
Kedves Ági! Köszönet az észrevételekért. Igazad van, a magyaros kifejezések fontosak, úgyis épp elég korabeli görög és perzsa kifejezést használok, akkor amit lehet, azt magyarul kell írni! Igaz, van néha egy-két olyan kifejezés, amit ha az ember naponta használ, észre sem veszi, hogy az jobb lenne magyarosan. Azonban mivel Barsine már idősebb fejjel, mindezen események megtörténte után évtizedekkel meséli el, gondol vissza minderre, már nem egy kislány fejével, hanem egy felnőtt nő eszével gondolkodik. Thébai pedig azért Thébai, mert nem az egyiptomi Théba, hanem a görög Thébai, aminek ott van a végén az i. :) Így kénytelen vagyok így írni.
Válasz Pigniczki Ágnes hozzászólására (#8380).
5. Pigniczki Ágnes   (#8380)	2009. március 28. 19:27
Egyre jobban tetszik a történet. Iszonyú mennyiségű ismeretanyagot sűrítesz bele, de már nem annyira töményen, mint az első fejezetben. Az alakok megformálása tetszik. Lévén hogy valóságos személyekről van szó, nem szaladhat el túlságosan a fantáziád, mégis élőnek kell lennie a karakternek. Ebben éreztem egy kis zavart, egy kislány fejébe ne "realizálódjon" szerintem a gondolat, érzés, vagy bármi, inkább ne tudatosuljon. Tudom a kettő szó szerint ugyan azt jelenti, de Te magyarul írsz. A másik Théba alapból Théba és nem Thébai, mint pl. Havaii, ezért gondolom csak elírás a thébaii. Bár ezekről Te egészen biztosan sokkal többet tudsz nálam, ezért még az is lehet, hogy tévedek, akkor bocs a zargatásért :)) Várom a folytatást! Üdv: Ági