Harmadik fejezet:http://www.egypercesek.hu/cikkek/Barsinetortenete_032310/

      Tíz éves voltam, amikor menekülnünk kellett.

Artabazos öt esztendővel korábban elindított felkelését a perzsa nagykirály, atyám nagybátyja, kíméletlenül eltiporta, s vele minden szabadságunkat, biztonságunkat és emberi méltóságunkat is. Olyanok lettünk, mint a mindenétől megfosztott földönfutók, s most mindennél jobban rá voltunk utalva mások jóindulatára. Egyszeriben elvesztettük mindenünket. Hazánkat, otthonunkat, hitünket, kitartásunkat, a másokba vetett bizalmunkat, egyszóval hazátlan koldusok lettünk.

Hirtelen kellett indulnunk, s alig volt időnk összeszedni azt a maradék, biztonságot jelentő tulajdonunkat is, ami még megmaradt számunkra. Atyám magához vett némi pénzt, meg anyám ékszereit, melyektől akkor sem vált volna meg, ha ezután fakérgen és vízen kellene élnünk, s sietősen elintézte, hogy egy kereskedelmi gályára fel tudjunk jutni, mely a Hellespontosnál várakozott.

Jóformán arra sem maradt időnk, hogy búcsút vegyünk Daskyleiontól, a földtől, mely családom birtoka volt már hosszú generációk óta, ahol felnőttem, ahol gondtalan gyermekkoromat töltöttem, egyszóval szűkebb pátriámtól. És most mindent itt kellett hagynom, ami szívemnek kedves: a Daskylitis-tavat, a várost, a csodálatos kilátást a citadelláról, és még azt sem tudtam, hogy hová indulunk.

Egyik hajnalban útrakész utazókocsik álltak készen, melyek ránk vártak, hogy nyugat felé, Abydosba menekítsék egész családomat. Csak azt vihettük magunkkal, ami felfért a kocsikra. Atyám azt mondta, hogy a biztonságunk fontosabb, mint az anyagi javak mentése.

Hűvös volt a hajnal, és barátságtalan köd ereszkedett a tájra. Elszomorított, hogy ezt az egyébként kedves tájat ilyen mogorva körülmények között kell elhagynom, s azt sem tudom, hogy vajon életemben viszont fogom e látni még valaha. Nagyanyám, Apamé, aki anyám halála után gyöngédséggel teli gondoskodásával igyekezett pótolni az elvesztett szeretett szülőt, most is mellettem volt. Most, amikor fájó szívvel, és könnyes szemmel búcsúztam otthonomtól. De egy kicsit megkönnyebbült a lelkem, amikor egy hatalmas és meleg gyapjúkendőt terített a vállamra, kézen fogott, és azt súgta a fülembe, hogy az igaz emberekre Ahura Mazda jósága mindig vigyáz, s ha az a sorsom, akkor még úgyis viszontlátom szülőföldemet. Majd szelíd nógatással betessékelt a kocsiba.

Egy dolog azért megnyugtatott, mégpedig az, hogy együtt volt egész családom, s pillanatnyilag senkit sem fenyegetett közvetlen veszély. Ott volt velem nagyanyám, atyám új hitvese, a rhodosi Lysistraté, valamint több ágyasa a kisgyermekekkel, és a cselédség azon tagjai, akik a gyermekek körül segédkeztek. Az asszonyok között utaztak nagybátyáim feleségei, és számos unokatestvérem is.

A férfiak más kocsikkal, vagy lóháton indultak. Láttam, hogy bátyámat atyám feltette egy hatalmas szürke ménre, majd ő is lóra szállt Mentorral és Memnonnal együtt. Oxythras és Dibiktos kocsin utaztak, ahogy a nagyon agg Bagaeos is, aki nagyatyám, Pharnabazos öccse volt, és hajlott kora miatt már mindenről megfeledkezett, kezei és feje reszketett, szinte semmit sem hallott, és folyton elfelejtette, hogy kik vagyunk. Jóformán senkit sem ismert meg már a családból, holott mindig gondos odafigyeléssel vette őt körül mindenki. Időnként pedig eszelős kacagásba kezdett, még akkor is, amikor pedig semmi nevetséges nem történt.

Én eddig még sosem hagytam el a vidéket messzebb, mint a Daskylitis-tó nyugati vége, így izgalommal vegyes várakozással néztem a hosszú utazás elé, s kíváncsi voltam hogy milyenek is lehetnek az idegen tájak és városok, s jóformán azt is elfelejtettem, hogy egyáltalán megérdeklődjem, hogy hová is tartunk.

Kis-Phrygia északi része (vagy ahogy mások hívják, Mysia), majd a Troas vidéke alig különbözött Daskyleion tájaitól. Ugyanolyan napsugaras kék ég borult e tájak fölé is, mint szeretett otthonom fölé, ugyanolyan növényzet borította földjeit, mint amiket eddig megszoktam, s ugyanazt a madárcsicsergést hallottam, mint szobám ablakából. Az emberek is ugyanúgy festettek, mint Daskyleionban, s ugyanúgy perzsául, esetleg görögül szólaltak meg, ha kérdezték őket.

Már éppen kezdtem volna unni a nézelődést, hiszen semmi új és izgalmas látnivaló nem volt, amikor atyám mellénk irányította lovát, s érdeklődött kényelmünk iránt. Megnyugtattam, hogy mindannyian jól vagyunk, de aztán csak nem bírtam tovább kíváncsiságommal: - Hová tartunk most, hogy ilyen hirtelen kellett elhagynunk otthonunkat?

- A Yauna takabarák[1] országába. – válaszolt atyám lakonikus rövidséggel, enyhe szomorúsággal a hangjában.

- A szalmakalapos görögök országába? És az a hely milyen messze van? – érdeklődtem tovább.

           - Nincsen olyan messze. A Khersonésoson túl már Thrákia erdei nyúlnak el, és attól nyugatra fekszik a Yauna takabarák hazája. Királyuk, Philippos felajánlotta segítségét, s szívesen lát bennünket udvarában.

Egy darabig megpróbáltam elképzelni magamban, hogy milyen is lehet majd a makedón udvarban, de aztán újabb kérdés merült fel bennem:

- És ott is mindenki perzsául, vagy görögül beszél?

- Nem kicsim. Ott mindenki makedónul beszél, de sokan tudnak görögül is.

- És a vidéke hasonlít ahhoz, amit mi megszoktunk otthon? Úgy értem, olyan, mint ez? Mert amióta csak elindultunk, szinte semmit sem változott a tájkép.

- Még én sem jártam soha a Yauna takabarák országában, de úgy tudom, hogy ott roppant erdőségek vannak, nincsenek leanderek, és babérfa, viszont rengeteg fenyőfa van. És persze nagy hegyek. Azt hiszem, más, mint a mi szeretett otthonunk. De nem kétlem, hogy meg fogod szeretni azt az országot is.

Hamarosan elértük az Aisépos, majd a Granikos folyókat, itt észak felé fordultunk, s az Adrasteia-síkságon, a tengerparton folytattuk utunkat; ezen túl már egyre erősebben lehetett érezni a görög hatást. A városok, Priapos, Parion, Paisos, Lampsakos és Perkóté már igazi hellén városok voltak, egészen mások, mint a perzsa, vagy phryg alapítású települések.

Mindenfelé szőlővel borított lágy domboldalak futottak a tengerig, melyek az Ida-hegynek északi nyúlványai voltak. A napsütötte domboldalakról csodálatos kilátás nyílt a mélykék, ködpárába burkolózó Propontis nyílt vizeire, s a távolban apró, hófehér vitorlákat lehetett felfedezni, amint a Khersonésos, vagy Kyzikos, s azon is túl, Byzantion felé ringatóztak.

A Hellespontos és Propontis partján fekvő mysiai ion városok szépek voltak, és gazdagok. Mindegyik igyekezett kihasználni azt az előnyét, mely abból származott, hogy központi helyen feküdtek Európa és Ázsia, valamint a Pontos Euxenios[2] és az Aigaios Pelagos között. Kikötőik és agoráik éjjel-nappal nyüzsgő hangyabolyhoz hasonlítottak, s soha egy pillanatra sem állt meg az élet e vidám görög városokban.

Az első város, melyet érintettünk a tengerparton, Parion volt. Enyhén lankás domboldalról ereszkedtünk éppen lefelé, s ekkor tárult szemünk elé a völgyben meghúzódó hófehér, márványból épült város, melynek szíve már messziről láthatóan forgalmas kikötőjében dobogott. Tulajdonképpen Lampsakos és Priapos között ez volt a legjelentősebb kikötő, s mivel a priaposi nem volt éppen igazán nagynak mondható, így a Prokonnésos[3] és Kyzikos előtt ez volt az utolsó számottevő kirakodóhely. Tulajdonképpen egész Parion kikötőjének köszönhette virágzását és gazdagságát. A város ezen kívül egy hatalmas és gyönyörű márványoltárral dicsekedhetett, melyet Hermokreon[4] építtetett, s olyan méretei voltak – minden oldala egy stadion[5] hosszúságú – melyek igen ritkák a görög építészetben, mint ezt később Mentortól megtudtam. Óriási élmény volt nekem Parion, mert korábban még sosem jártam görög városban, s bizony lenyűgözött nyüzsgése és számomra idegen atmoszférája.

 A város egy szép központi terén pedig az egyik ünnepelt görög szobrásznak, bizonyos Praxitelésnek[6] állították fel egy műalkotását nemrégiben. Amikor megláttam a meztelen, fiatal férfit ábrázoló szobrot, arcomat hirtelen elfutotta a pír, s zavarodottan kaptam el tekintetemet az illetlen ruhátlanság láttán. A mellettem lovagló Mentor elnevette magát megütközésem láttán: - Azt hiszem, nem láttál még meztelen embert ábrázoló görög szobrot.

- Valóban nem. – zavaromat alig tudtam férjem elől elrejteni, s rá sem mertem

nézni.

- Majd megszokod. A szép ruhátlan test megjelenítése művészi értéket képvisel. Az emberi test harmóniáját így lehet legkifejezőbben ábrázolni. Egyébként is, ez egy istenszobor, s a Szerelem ifjú istenét hogyan lehetne másként ábrázolni, mint tökéletes mezítelen testtel?

- Számomra szokatlan a ti rengetegféle antropomorf istenetek. Nekem csak egy isten létezik, a jóságos és bölcs Ahura Mazda. És az ő tökéletességét el sem tudnám képzelni meztelenül.

- Akkor tekintsd csupán művészetnek ezt az ábrázolásmódot. – mosolyodott el Mentor kedvesen, s én éreztem, hogy nem akarja rám erőltetni a görög vallás elfogadását.

- Nem zavar téged, hogy én nem tudok hinni a ti isteneitekben?

- Nem. – válaszolt röviden.

- Te hiszel egyáltalán ezekben az istenekben? – faggatóztam tovább.

- Nem hiszek bennük. Semelyikben sem. Úgy vélem, az ember saját maga határozza meg életét, s ehhez egyik istennek sincsen semmi köze. Amit elérsz az életben, azt csakis saját magadnak köszönheted, és nem az isteneknek.

Beszélgetésünk meglehetősen rövidre sikeredett, én azonban nagyon örültem még ennek is, hiszen amióta férjhez mentem Mentorhoz, lassan két éve, nem hogy beszélgetni nem tudtunk, de még látnom is alig sikerült. Amikor mégis néhányszor szóba elegyedhettünk egymással, mindig volt velünk valaki. Igaz, most is több családtagom volt körülöttem, de mégis sikerült úgy beszélgetnem Mentorral, hogy senki sem szólt közbe, de még csak nem is figyeltek ránk. Ezért nem is éreztem feszélyezve magam, s férjemen is azt a közvetlenséget tapasztalhattam, ami első alkalommal annyira megtetszett rajta. Annyira szerettem volna, ha már nem kislányként tekintene rám, s most lassacskán úgy éreztem, hogy végre felnőtt nőként kezel, s olyan komolyan is beszél hozzám.

Parion után Paisos kicsiny városa következett, majd a gyönyörű Lampsakos. Ez a stratégiai fontosságú város, melyet phokaiai és miletosi ionok alapítottak még az idők kezdetén, jelentősége miatt mindig máshova tartozott. Először Lydia fennhatósága alá került, majd Perzsiához (a nagykirály a hazájából száműzött híres athéni államférfinak, Themistoklésnek[7] ajándékozta a várost), végül pedig Athén szövetségese lett.

Gazdagságát központi fekvésének, élénk kereskedelmének és kitűnő borának köszönhette Lampsakos. Gyönyörű márvány épületek, templomok, tágas agora[8], tiszteletet parancsoló buleterion[9], újonnan épített gymnasion és palaestra[10], hófehér, a domboldalban óriási kagylóként szétnyíló színház, és társalgásra hívogató sztoák[11] tanúskodtak prosperáló gazdaságáról. Ugyanakkor a város szívesen nyújtott kedvező feltételeket a kibontakozó kultúrának és tudománynak is.

Itt ért minket az este, s atyám és Mentor az egyik tágas vendégfogadót bérelték ki éjszakára, majd csak reggel óhajtottak továbbutazni.

Örültem a kényszerű megállónak, mert az egész napos utazástól már nagyon elfáradtam, azon kívül annyira tetszett Lampsakos hangulata, hogy szívesen töltöttem el egy kis időt a városban. De a fáradtság ellenére nem jött álom a szememre, hiszen annyi új és izgalmas élmény ért alig néhány óra alatt, s szívesen ringattam el magam még egy kicsit ebben a meseszerű érzésben.

A fogadó a város felett, a domboldalban épült, s csodás kilátás nyílt az előtte elterülő, fényben fürdő Lampsakosra, a sötéten és baljóslatúan végighúzódó Hellespontosra, s a túlparton apró, fényes pontokban fel-feltünedező Kallipolisra, mely már a thrákiai Khersonésoson feküdt. A város esti neszei már alig hallatszottak fel idáig, s én kényelmesen elhelyezkedtem a fogadóhoz vezető széles lépcsősor tetején, s bágyadtan hallgattam a kabócák kedves zümmögését a csöndben. Élveztem a kellemes balzsamillatú éjszakát és a megnyugtató magányt, melyben végre összeszedhettem gondolataimat, s átadhattam magam ébredező érzéseimnek.    

Egy kis idő múlva csöndes léptek hallatszottak a hátam mögül, s valaki gyöngéden a vállamra terített egy puha köpenyt.

- Köszönöm Apamé. – mondtam nagyanyámnak anélkül, hogy felnéztem volna.

- Én ugyan nem Apamé vagyok, de azért nagyon szívesen. – hallottam a kellemes, halk férfihangot, ahogy megállt fölöttem.

Egy pillanat alatt a torkomban éreztem dobogni a szívemet, s éreztem, ahogy arcom hirtelen forró lesz. Lelkem csöndben ujjongott a nem várt lehetőség jöttén. A várva várt és titokban remélt alkalom végre itt volt, s én kettesben lehettem Mentorral. Eszembe sem jutott, hogy vajon illendő-e, hogy felügyelet nélkül egy férfival beszélgetek éjnek évadján, de nem is érdekelt. Elvégre már két éve a felesége voltam, még ha csak névlegesen is.

- Ha ez a tengerszoros beszélni tudna, rengeteg könnyről és tragédiáról mesélne. – szólalt meg végre Mentor.

- Miért, mi történt itt?

- Aigospotamoi[12]. Csaknem két emberöltővel korábban szörnyű vereséget szenvedtek itt az athéniek a spártai flottától, de még inkább saját elvakult, demagóg politikusaiktól. Persze ez már csak a katasztrófa betetőzése volt… – kezdett bele a történetbe Mentor. – Ekkoriban élte Athén talán legsötétebb időszakát[13]. Az állandó gyanakodás hangulatában elűzték Alkibiadést, akinek csak alig egy évvel korábban bocsátottak meg, persze a legnagyobb pompa közepette. Aztán jött az utolsó nagy győzelem, Arginusai[14], ahol még az athéniaknak sikerült tönkreverni a peloponnésosi flottát. De ahelyett, hogy dicsőségben hazatérő, még megmaradt győztes hadvezéreiket babérkoszorúval fogadták volna, ehelyett halálra ítélték őket, mondván, nem mentették ki a fuldoklókat a tengerből, és nem temették el a halottakat. Nyilvánvaló, hogy a pernek politikai színezete volt, de a kegyetlen és erőszakos demagóg, a lantkészítő Kleophon[15] vezette Athén ekkor már elveszítette minden politikai tisztánlátását. Ahelyett, hogy elfogadható békét kötöttek volna Spártával, ámokfutást rendeztek, noha ez lett volna Athén utolsó esélye. S itt, Aigospotamoinál meg már ismét Lysandros[16] állt velük szemben… – Mentor egy pillanatra elhallgatott, s szomorúan végignézett a sötét víztömegen – csak kilenc hajójuk tudott elmenekülni, a többieket, háromezer athénit a spártai Lysandros kivégeztette… De ezelőtt meg éppen az athéni Strombikhidés flottája fenyegette Lampsakos városát, s mivel a város nem volt erődítve, az athéni könnyűszerrel el is foglalta. És akkor még a korábbi eseteket nem is mondtam; az idősebb Miltiadést[17], végül a ion felkelés[18] idején a város perzsa fennhatóság alá került.

- Eddig olyan kellemesnek tűnt nekem ez a hely, de mindaz, amit elmondtál, félelmet keltene bennem, ha itt kellene élnem. Olyan szomorú ez…

- A legtöbb olyan város, amely jelentős útvonalak találkozási pontján fekszik, vagy stratégiailag fontosak, mind ki vannak téve ennek a veszedelemnek. A Hellespontos pedig mindig is fontos volt az athéniaknak, mert ezen keresztül bonyolítják a pontosi gabonaszállítmányaikat[19], mely nélkül Athén éhen halna, s ezt Athén ellenfelei is jól tudják. Úgyhogy érthető, hogy ez a terület mindig is központi kérdés volt. De az itt lakók már megtanultak ezzel együtt élni.

- Én azt hiszem, hogy ezt sosem tudnám megszokni. Egy életen át rettegnék. Nem is tudom elképzelni, hogy te hogyan vagy képes ebben a militáns életformában élni? Nem félsz, nem vagy magányos, nem félted a szeretteidet, hogy mi lesz velük, ha netán veled valami történne? – kérdeztem reszketve, mikor hirtelen megvilágosodott előttem, hogy férjem micsoda veszélyeknek van és lesz ezután is kitéve.

- Ehhez is hozzá lehet szokni. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem félek, mert aki a csatamezőn nem fél, az vagy őrült, vagy felelőtlen hősködő, aki bajtársait is veszélybe sodorhatja. De aki kellő tisztelettel fordul ellenfele felé, az megtanulta tisztelni a hadművészetet. Ez már egy életformává vált, s azt hiszem, nem is tudnám feladni.

- Akkor nekem ezután állandó, érted való aggódás lesz az osztályrészem? – kérdeztem szomorúan, s ráemeltem könnyekkel telefutott szememet.

Mentor gyöngéden tenyerébe zárta kezemet, mélyen a szemembe nézett, s csak hosszú hallgatás után szólalt meg végre: - Nem tudom, hogy lesz ezután. Én nem értek máshoz, csak a hadviseléshez. Ez az életem, de…

- De? Ez azt jelenti, hogy akkor most már nekem is ez lesz az életem?

- Te egy zsoldos felesége lettél, bár akkor még mások voltak a kilátásaink. Azóta sajnos sok minden megváltozott, s nem éppen jó irányban. – mondta lassan, majd elhallgatott, rám nézett, s gyöngéden megszorította ujjaimat. – Erről is akartam veled beszélni.

- Miről?

- Olyan nehéz… mert nem szeretnélek elkeseríteni.

- Miről beszélsz? Kérlek, mondd már. – sürgettem rémülten.

- El kell búcsúznunk egy időre. Holnap különválnak útjaink, s nem tudom, hogy mikor láthatjuk egymást ismét. Én nem megyek veletek Makedóniába. De atyád mellett veletek lesz Memnon öcsém is, és az ő segítségére mindig számíthatsz majd.

- Ne, kérlek, mondd, hogy nem igaz! – nem bírtam visszatartani tovább a könnyeimet, s súlyos cseppek gurultak most végig az arcomon. Mentor óvatosan letörölte, majd gyengéden végigsimította az arcomat. – Még meg sem ismerhettük egymást, s most el kell, hogy veszítselek? Mit fogok én nélküled csinálni, mint egy szalmaözvegy?

- Reméljük, hogy minél hamarabb rendeződni fog a helyzet, én legalábbis mindenképpen azon leszek, s akkor majd ismét együtt lehetünk. Most azonban ez sajnos nem lehetséges. De mindennap gondolni fogok rád, s várni fogom, hogy megint veled lehessek, mint most is. És remélem, hogy te is várni fogsz rám…

- Hová mész? – szipogtam alig érthetően.

- Egyiptomba. Ott van most szükség zsoldosokra, de folyamatosan azon leszek, hogy újra együtt lehessünk. Kérlek, ne sírj. Olyan rossz így látni örökké mosolygós arcodat, s nem szeretném ezt a szomorú pillanatot magammal vinni a szívemben. – mondta együttérzően, és megint letörölte könnyeimet.

- Írni fogok neked minden nap, és ígérd meg, hogy te is minden nap fogsz nekem válaszolni. És számolni fogom a napokat, amikor végre találkozhatunk, és végre tényleg a feleséged lehetek.

Mentor elmosolyodott, s gyöngéden megcsókolta a homlokomat. – Megígérem.

Aznap éjjel egyáltalán nem tudtam elaludni. Szomorú és csalódott voltam, s bánatomat csak még jobban felerősítette a bizonytalanság, hogy azt sem tudtam, hogyan lesz ezután, és hogy el kell veszítenem Mentort, akire éppen, hogy csak rátaláltam.

Reggel borult időre virradt, a súlyos, ólomszínű esőfelhők rátelepedtek a tájra, s úgy festett, mintha a következő pillanatban leszakadnának az égboltról, rá a szomorú vidékre és a háborgó vizű Hellespontosra. Aigospotamoi jutott eszembe; bizonyára ilyen szomorú és barátságtalan idő volt akkor is, amikor a gyanútlan athéni flottán rajtaütött a spártai Lysandros. Mintha minden szomorú alkalomhoz ilyen borongós hangulat és esős idő illene. Éppen olyan, mint az én bánatos szívem.

Elhagytuk végre Lampsakost, mely tegnap óta minden báját elveszítette szememben. Közben eleredt az eső is, s csöndes, kitartó esőzésbe kezdett. Úgy felázott az út, hogy a lovak csüdig a masszív sárban baktattak, a kocsik kerekei pedig mélyen belesüppedtek a kátyúba. Jobbra a szürkén, ijesztően felkorbácsolt víztömeg húzódott, s most nem is lehetett látni a túlpartot, olyan fakó esőfüggöny és pára lepte be a látóhatárt. A környező vidék növényzete mégis valószerűtlenül zöldnek mutatkozott, mintha kivirult volna az életet adó esőtől.

Átvágtunk a következő városkán, Perkótén, mely annak idején szintén Themistoklés tulajdonát képezte, s annak folyócskáján, a szeszélyes kis Perkótésen. Hangulatos, szép, de meglehetősen álmos kis város volt, semmi olyan nyüzsgés nem jellemezte, mint Lampsakost, vagy Pariont. Parányi kikötőjében is legfeljebb csak halászcsónakok ringatóztak. Annyira kicsi kikötő volt, hogy amikor Antalkidas Iphikratés elől akart elrejtőzni (aki Abydosnál akarta útját állni), itt húzta meg magát, s az őt üldöző athéniek túlhaladtak a kisváros öblén anélkül, hogy felfedezték volna a spártait.

Perkóté után pedig már a híres rév-város, Abydos következett. Itt várt ránk a gálya, mely átmenekített bennünket a Khersonésosra, Sestosba.

Idő közben elállt az eső, az ég kezdett kitisztulni, s a pára lassacskán felszállt. Döbbenten vettem észre, hogy a csatorna mennyire összeszűkült ezen a partszakaszon, legfeljebb olyan széles volt itt a Hellespontos, mint egy nagyobb folyó. Ez volt a csaknem tizenegy parasanga[20] hosszúságú Hellespontos legkeskenyebb pontja[21]. Tisztán ki lehetett venni a túlpart házait, templomait, s szívem elszorult. Az ott már Európa. Egy másik földrész, mely mostantól otthonunk lesz, s mely elválaszt majd a kedves Mentortól.

Abydos volt a legnyüzsgőbb partmenti város, melyet utazásunk során eddig láttam. Nekem már Lampsakos is hatalmas és felbolydult, zsibongó nagyvárosnak tűnt, de erre nem számítottam. Színes embertömeg hömpölygött széles utcáin, forgalmas kikötőjében pedig katonai gályák, kereskedelmi hajók, de kisebb halászhajók is horgonyt vetettek. A várostól nem messze pedig gazdagságának egyik alapja, néhány aranybánya működött.

Viszont Abydos feltűnően új épületekkel büszkélkedett ahhoz képest, hogy nagyon régen alapították, s atyám nem sokára el is mondta mindennek magyarázatát.

- A várost még annak idején Dareios nagykirályunk elpusztította[22], miután szerencsésen sikerült visszatérnie szkíta hadjáratából. Attól való aggodalmában, hogy ezek a félelmet nem ismerő pusztai harcosok esetleg utána nyomulnának, keresztül még a Hellespontoson is, felgyújtotta Abydost, nehogy ellenfelei kezére kerülhessen a város. Alig hogy újjáépült, ismét összecsapás áldozatává vált, de legalább most épsége nem került veszélybe. – mesélte atyám a város történetét – A ion felkelés után, amikor Abydos szintén csatlakozott a lázadó görög városokhoz, Daurisés nagyvezérünk elfoglalta[23], s megbüntette a rebellis város lakosságát. A görög-perzsa háborúk után a függetlenségét visszanyert város a déloszi szövetség tagja lett, de később összekülönbözött Athénnal[24], s végül Spárta megbízható bázisa lett.

- Olyan furcsák nekem ezek a folyton marakodó görög városállamok. Mintha nem is egy tőből származnának.

- Valóban, történelmük folyamatos harcok sorozata a vezető szerepért azon a tenyérnyi területen, amit Hellasnak neveznek. De ezek a harcok meg is erősítették őket, s ha közös veszedelem fenyeget, akkor össze is tudnak fogni, ahogy ez Dareios, majd Xerxés nagykirályunk hadjáratai idején bebizonyosodott.

            Kíváncsian fordultam atyám felé, mert olyan szívesen hallgattam ezeket a történeteket. Már az is megindított, amit előző este Mentor mesélt nekem az aigospotamoi tragédiáról, hiszen ezek a történetek hús-vér emberek életútjait mondták el.

- Mert nem egy hős került ki közülük, akik még az életük feláldozását sem tartották túl nagy dolognak a függetlenség megőrzése érdekében. – folytatta atyám.

- Ismersz te is ilyen történetet, hallottál te is ilyen hősről?

- Természetesen. – bólintott Artabazos.

- Kérlek, meséld el, szívesen hallgatom.

- Ilyen önfeláldozó ember volt például a spártai Leonidas király[25], aki háromszáz válogatott harcosa élén a végsőkig tartotta azt a szűk szorost, melyen keresztül az út vezetett Athénba. Xerxés nagykirály nem is tudta volna elfoglalni, mert olyan szűk volt, hogy még az a háromszáz mindenre elszánt spártai hoplita is napokon keresztül tartani tudta, akik felvették a perzsák ellen a küzdelmet. Csupán árulás révén sikerült Xerxésnek egy hegyi ösvényen keresztül a spártaiak hátába kerülni. De a nagykirály is fejet hajtott méltó ellenfele előtt, s az árulónak igazságosan fizetett meg. Annyi olvasztott aranyat öntöttek a szájába, amennyiért eladta hazáját az ellenségnek.             

- Az igazsághoz az is hozzátartozik, – csatlakozott társalgásunkhoz Mentor – hogy Leonidas eredetileg nem csupán háromszáz emberrel vette fel a küzdelmet, mert vele tartottak még a spártaiak szövetségesei, és néhány közép-görögországi polis csapatai is, akiket azonban szélnek eresztett az árulás után. A spártai katonai erények ugyanis azt mondják, hogy a katona vagy pajzzsal, vagy pajzson térjen haza a csata után.

- Ez mit jelent? – érdeklődtem kíváncsian.

- Megvetik a gyávaságot. Egy spártai vagy győzedelmesen térjen haza, vagy holtan hozzák haza társai a pajzsukon. De olyat nem hallottam még, hogy eldobálták volna pajzsukat, és gyáván megfutamodtak volna. Leonidas is tudta, hogy eleve kilátástalan a harc a perzsák ellen, hogy a halálukba menetelnek, ezért is engedte el szövetségeseiket. És ezért választott ki csak olyan katonákat, akiknek már volt otthon gyermeke, hogy ne szakadjon meg a család vérvonala. Tudták tehát, hogy esélytelen akcióra vállalkoznak, mégis felvették a harcot Xerxés sokkal nagyobb hadserege ellen, és mind egy szálig odavesztek.

Mentor ismét lenyűgözött. Nagyon szívesen hallgattam történeteit, s tőrként fúródott szívembe a felismerés, hogy lassan itt az ideje, hogy hosszú időre tényleg búcsút vegyünk egymástól, s többé már nem mesélhet nekem, hiszen lassan fel kell szállnunk a gályára.

A kikötőben aztán atyám kettéosztotta kis csapatunkat, mert csak a szűkebb család utazott Makedóniába Memnonnal; atyám féltestvérei, Oxythras, Dibiktos, az ő családjaik, az öreg Bagaeos, valamint nagyanyám, Apamé az atarneusi tyrannosnál[26], Hermeiasnál[27] leltek menedéket, Mentor pedig Egyiptomba készült. Amíg a csomagokat felpakolták a hajóra, s az utolsó előkészületeket is megtették a továbbutazáshoz, még volt időnk utoljára elbúcsúzni egymástól. Legnehezebben nagyanyámtól, és természetesen Mentortól szakadtam el.

- Annyira fáj, hogy így kellett történnie – mondtam szomorúan férjemnek.

- Én is sajnálom. De remélhetőleg hamarosan rendeződni fog a helyzet, és akkor majd megint együtt lehetünk. Próbálj a bánkódás helyett arra figyelni, hogy milyen sok új élményre és ismeretre, sőt barátságra fogsz szert tenni ezután.

- Megpróbálom. – mondtam csöndesen, és ujjaimat belefűztem nagy, meleg tenyerébe.

           Kicsit félrehúzódva a többiektől, csöndben beszélgetve üldögéltünk a rakparton, és közben nézegettem azt a színes sürgés-forgást, mely minden forgalmas kikötőt jellemzett.

Nagydarab, verejtéktől csillogó, izmos rabszolgák cipelték az árúval megrakott zsákokat a vállukon, miközben a munkafelügyelők kis asztalkáknál ülve szorgalmasan feljegyeztek minden egyes tételt. A rakparton már bálákban álltak a kirakodott, vagy berakodásra váró árúk. Durva kender-zsákokban a gabona, fából eszkábált tárolókban a különböző fazekas-termékek, vöröses színű amphorákban a környék híres bora, meg olaj, kicsivel távolabb elkerített karámokban az élő állatok; hatalmas hófehér ökrök, mellettük juhok, sőt még válogatott paripák is voltak. Valahonnan ínycsiklandó, meleg étel illatát sodorta felénk a levegő, de ebben a pillanatban nem is figyeltem arra, hogy éhes vagyok.

- A többiekkel fogsz most tovább utazni? – kérdeztem Mentort szomorúan.

- Egy darabig biztosan. De én Assosban hajóra szállok, ők meg tovább mennek Atarneus felé. Assos Lesbos felett a tengerparton fekszik, Atarneus pedig az alsó szegélyével szemben, szintén a tengerparton.

- Már most hiányzol, pedig még el sem váltunk. – mondtam neki elcsukló hangon. – Sőt a történeteid is hiányozni fognak. Jó volt hallgatni őket.

- Mondjak még egyet útravalónak? – kérdezte kedvesen.

- Igen, de most ne olyan szomorút, mint amilyen az aigospotamoi tragédia volt. Mondj valami szívderítőbbet.

Mentor hosszan körülnézett, mintha keresne valamit, aztán egy kis gondolkodás után megszólalt: - Azt hiszem ez tetszeni fog. Itt, ebben a városban történt a következő eset, mely Xerxés nagykirályotokkal történt meg több, mint négy emberöltővel ezelőtt. Amikor elhatározta, hogy megtámadja a görög polisokat, vagyis Hellast, méghozzá Thrákián keresztül, ő is ezt az útvonalat választotta, amin most ti is utazni fogtok. Csakhogy ő kicsit több emberrel utazott, mint atyád, s ahhoz, hogy egész seregét minél hamarabb át tudja szállítani a csatornán, ő másik módot választott. Túl sok hajó kellett volna ahhoz, hogy seregének minden tagja, és még a lovak is felférjenek, ezért úgy döntött, hogy több hajót egymás mellé kötöztet jó szorosan, s ezeken, száraz lábbal, mint egy hídon fog keresztülmasírozni a hatalmas perzsa hadsereg. Már majdnem teljesen készen volt a látványos, hajókból összekötözött pontonhíd, mely Abydos mellől kiindulva, egészen a másik parton lévő hegyfokig ért, Sestos és Madytos között, amikor óriási vihar kerekedett. Iszonyú erővel fújt a szél, a tenger háborgott, s mivel itt teljesen összeszűkül a csatorna, a hatalmas víztömeg itt tölti ki legkomolyabban dühét, hamarosan széjjelszaggatta Xerxés pontonhídját a fergeteg. A nagykirály, aki nem volt hozzászokva ahhoz, hogy kívánságait figyelmen kívül hagyják, s elképzelése csődöt mondott, dühében megostoroztatta a rebellis Hellespontost, de persze mérnökei sem úszták meg a kudarcot, mindegyiket lenyakaztatta.

- Hát, ha ezt az utolsó félmondatot nem tetted volna hozzá, tényleg egy kedves történet lett volna, bár az is igaz, hogy Xerxésről keringenek ilyen szigorú és meglehetősen kegyetlen történetek, mint ez is. Nem sok olyan dolog történt, melyet nem tudott volna keresztül vinni.

            Ahogy Mentorra néztem, csak azt láttam, hogy kedves, meleg barna szemei olyan megindultsággal néztek rám, mintha örökre az emlékeibe akart volna vésni. Ez ijedtséggel és félelemmel töltött el, még szorosabban markoltam fele akkora kezemmel az övét, s szinte már kibuggyant belőlem, hogy ne hagyjon egyedül elmenni. Ez persze butaság lett volna, mert nem voltam egyedül hagyva, ráadásul neki katonai ügyei legalább annyira fontosak voltak, mint annak az embernek a biztonsága és támogatása, aki zsoldjába fogadta. Ez az ember pedig atyám volt, akinek érdekei pillanatnyilag azt kívánták, hogy férjem a messzi Egyiptomban járja ki Artabazos lehetőségeit. Mi pedig a makedónok fővárosában valóban biztonságban leszünk. Mégis nehéz pillanatok voltak, és frissen bimbózó szerelmem fájdalmasan nehezen akarta elengedni azt a férfit, akinek szeretete és megbecsülése éppen csak kezdett előttem feltárulni.

Talán lassan összegyűlt könnyeket pillantottam meg szemeiben, de az is lehetséges, hogy ezt csak szerettem volna látni benne; mégis olyan mélyen belém ivódott ez a pillanat, hogy még évek multával is annyira élesen láttam magam előtt Mentor vonásait, ahogyan mellettem ült, és szomorúan nézett a szemembe. Kihúztam kezem a tenyeréből, és gyengéden végigsimítottam arcán. Furcsa, de már erős, bozontos szakálla sem tűnt durvának, vagy szúrósnak. Egyszerűen csak szeretnivalóan kedves volt számomra, és nem akartam elveszíteni.

- Én kicsi szerelmem – suttogta alig hallhatóan Mentor, és gyöngéden szájon csókolt. Olyan érzés volt ez nekem, amilyet eddig még sosem éreztem. Eddig mindig csak a homlokomra adott csókot, és ezért úgy éreztem, hogy bármennyire is a törvényes hitvese vagyok immár két éve, még mindig gyermeknek tart. Váratlan gyöngédsége, és az, hogy életemben először a számra adott csókot, teljesen összezavart. Éreztem, hogy fülig elpirulok, és nem mertem kinyitni a szememet sem, nehogy kipukkanjon ez a törékeny, szivárványszín pillanat. A szívem pedig olyannyira kalimpált a szomorúsággal vegyes boldogságtól, hogy majd kiugrott a helyéről. Nem akartam, hogy elmúljon ez a törékeny pillanat. – Mindig vigyázz magadra, és várj rám, kérlek. Amint lehetséges, ismét együtt leszünk.

Ez már a végső búcsú szomorú pillanata volt, mert fel kellett szállnunk az Európába tartó gályára, mely bármelyik pillanatban kifutni készült az abydosi kikötőből. Csomagjainkat már felrakodták, s atyám mindenkit felterelt a fedélzetre.

Borzasztó nehéz volt Mentortól elszakadni. Arcomon megállíthatatlanul csurogtak a könnyek, s alig tudtam szóhoz jutni. Ő szeretettel törölgette könnyeimet maszatos arcomról:

 - Kérlek, ne sírj, hiszen nem végleg válunk el egymástól. Nekem is megnehezíted így a búcsúzást, ha ennyire szívettépően zokogsz, gyönyörű kis Héróm.

Az elcsukló zokogástól és a pillanat fájdalmától fel sem tűnt, hogy milyen kedveskedő elnevezéssel illetett, s ez a furcsa és idegen csengésű név csak később jutott eszembe, amikor már valamennyire összeszedtem magam, miután kihajóztunk a Hellespontos vizeire.

De egyelőre vigasztalhatatlan bánatommal voltam elfoglalva, s mire végül sikerült kibontakoznom ölelő karjai közül és elszakadnom tőle, atyám már türelmetlenül álldogált a hajó és a rakpart közé lefektetett széles palló mellett, s csak rám várt. Mentor vállamat átkarolva odakísért atyámhoz, mintegy gondjaira bízva és átadva neki, míg végül ők is elbúcsúztak egymástól. Atyám szeretettel teli nógatással igyekezett felterelni a fedélzetre, ahol a többiek már vártak ránk. Én megálltam a fedélzeti korlát mellett, mert addig akartam tekintetemmel követni Mentort, amíg el nem tűnik a szemem elől.

A lomha gálya végül megmozdult, s lassú, ütemes evező-csapásokkal kisiklott a kikötő nyugodt vizeiről. Csak álltam ott, a korlát mellett, mint aki megkövült, s szívemet oly nehéznek éreztem, mintha ércből faragták volna. Éreztem, ahogy a hatalmas, gömbölyű könnycseppek ismét telefutják szememet, s lassan egész tekintetem elhomályosult, úgyhogy már alig láttam tőle a szeretett férfit, ahogy ott álldogált a parton egyedül. Valamivel mögötte, már indulásra készen várakoztak rokonaim is, akik Atarneusba igyekeztek, s mindannyian nekünk integettek. Szégyelltem magam, de ebben a pillanatban olyannyira nem tudtam Mentorról levenni a szemem, hogy többi rokonomnak, nagyanyámnak nem is integettem vissza. Pedig ekkor láttam őt utoljára, de ezt akkor még nem tudhattam.

A hajó szépen, nyugodtan távolodott az ázsiai partoktól, Abydos házai, épületei egyre kisebbek lettek, s Mentor magányos alakja végül teljesen beleveszett a színes forgatagba. Ugyanakkor a másik oldalon az európai Sestos hófehér házai és a hatalmas erőd a kikötő felett, egyre inkább növekedett.

Furcsa, de a két város (kikötőtől kikötőig) mégsem a legkeskenyebb pontján épült a Hellespontosnak, mert míg Abydos az Aigaios Pelagos felé néz, addig Sestos a Propontis felé, és ahhoz, hogy a legkisebb legyen a távolság a két város között, Abydosnak a néhány stadionnyival északabbra kiugró nyúlványon, félszigeten kellett volna elhelyezkednie. Mint utóbb megtudtam, valahol ott indulhatott Xerxés pontonhídja észak felé.

Így azonban mintegy harminc stadiont kellett megtennünk északkelet felé, méghozzá ellenáramlatokkal szemben, következésképpen lassabb volt az út, mint lett volna fordítva, Sestosból Abydosba. De az idő szép volt, az út pedig egészen kellemes.

Egy idő után lassan abbamaradt sírásom, s észrevétlenül belefeledkeztem a táj szépségébe. Izgalmas volt számomra a tengeri utazás, hiszen eddig még nem utaztam hajón és tengeren, még ha az olyan keskeny csatorna is volt, mint a Hellespontos a két város között. Érdeklődve figyeltem a hatalmas, piszkos-fehér tengeri sirályokat, melyek vijjogva repkedtek hajónk mellett, majd kecsesen leereszkedtek a hullámok tetejére ringatózni. Más tengeri madarak bukórepülésben vetették magukat a habokba, hogy nem sokkal később csőrükben ezüstösen csillogó zsákmányukkal tovarepüljenek. De gályánk két hosszú evezősora minduntalan megbontotta ezt a természetes harmóniát, ahogy ütemesen, egyszerre csaptak bele a vízbe, s érezhetően újabb és újabb lökést adtak a hajótestnek.

Lassan elhaladtunk az Abydostól északkeletre kiszögellő földnyelv mellett, s megfigyeltem, hogy amíg az ázsiai partok lágyan érkeznek bele a Hellespontos kék vizébe, addig a Khersonésos partjai szakadékszerűen merednek magasan a hullámok fölé, s ijesztően metsző sziklái sokszor igen éles kontúrt adnak partvidékének. Sestos városa is meredeken kúszik fel a parttól a mögötte emelkedő sziklás terepre, mely ugyan nem nevezhető hegynek, de jóval az ázsiai partok fölé magasodik tengerszint feletti magasságában.

Már messziről csodáltam ezt a szép, fehér görög kikötővárost, mely, annak ellenére, hogy erős fallal volt körülvéve, és erődítését sem lehetett figyelmen kívül hagyni, mégis megőrizte diszkrét báját és nyugalmát. Talán annak köszönhette ezt a benyomást, hogy jóval kisebb település volt, mint Abydos, vagy akár Lampsakos.

Már távolról ki lehetett venni kikötőjét a benne sorakozó hajókkal, a körülöttük elterülő piacot, és nyüzsgő agorát, majd az egész egység fölé magasodó falat, mely tulajdonképpen magát, a magasabban fekvő várost kötötte össze az alant elterülő kikötőjével. A fal erős és masszív volt, s jól érzékeltette azt a jelentőséget, mellyel ez a kicsiny város bírt, mégpedig azt, hogy tulajdonképpen ez az aprócska település jelentette egész Görögország éléskamráját, s olyan fontos volt az athéniaknak, mintha valamiféle ékszeres doboz lett volna. A város fölé néhány igen szép kivitelezésű templom, valamint egy érdekes, misztikus hangulatú torony magasodott.

- Ez a régi Héró-torony jelenti az idetartó és eltávozó hajósoknak a legfontosabb támpontot, hogy hol is kell ráfordulni a megfelelő áramlatokra ahhoz, hogy biztosan elkerüljék a katasztrófát, a hajótörést. – hallottam Memnon nyugodt hangját, ahogy atyámnak mutatta a sötéten és misztikusan emelkedő tornyot a part mentén.

A torony elütött Sestos hófehér, napsütötte jellegétől, amint komoran és sötéten emelkedett a sziklás part fölé, s hatalmas terméskő alapja évszázadok óta dacolt a Hellespontos állandóan háborgó hullámaival. Tövénél az óriási, sima felületű és sötéten csillogó sziklák hol eltűntek a kifröccsenő habokban, hol meg nedvesen előtárultak fenyegető közelségükkel elriasztva a gyanútlan hajósokat.

Ekkor azonban szöget ütött fejemben a torony elnevezése; Héró-torony. …gyönyörű kis Héróm… - így szólított Mentor búcsúzásunkkor. Talán nem véletlenül.   

- Miért nevezték el ezt a barátságtalan tornyot Hérónak? Ki volt ez a Héró? – kérdeztem érdeklődve sógoromat.

- Héró és Leandros; az elszakított szerelmesek. Az ő történetük miatt is szokták együtt emlegetni a két város, Sestos és Abydos nevét.

Memnon, látva érdeklődő tekintetemet, folytatta a történetet: - Héró egy gyönyörű szűz volt, akit szülei Aphrodité istennő papnőjének szenteltettek fel. Itt, ebben a városban, Sestosban éltek, s a leány szállásául ez a magányos torony lett kijelölve. Olyan magányos, amilyen a leány volt. De gyönyörű vonásaira, ártatlan szépségére mindenki felfigyelt, többek között az az ifjú is, aki a szoros túlpartjáról, Abydosból érkezett a városba. Hérónak is megtetszett az ifjú Leandros, aki az este jótékony, bársonyos sötétje alatt odamerészkedett a leányhoz, hogy feltárja szíve szerelmét. Héró is viszonozta volna a fiú érzelmeit, de kötötte szüzességi fogadalma. Leandros erre így ellenkezett: „Hogyan várhatja el a szerelem istennője, hogy kedves papnője szerelem nélkül éljen?” Héró végül titokban engedett saját és szerelmese érzéseinek, és elárulta lakhelyét, Leandros pedig megígérte a leánynak, hogy minden éjszaka át fog hozzá úszni a szemközti Abydosból. Legyőzte félelmét a hatalmas hullámokkal szemben, Héró pedig minden éjjel olajlámpás fényével jelezte az irányt hűséges szerelmének. Így ment ez minden áldott éjszaka, mindaddig, amíg végül elérkeztek a hideg, szeszélyes, téli szelek. De Leandros ekkor sem adta fel, ugyanúgy belevetette magát a hideg hullámok közé, mint korábban. Egy alkalommal azonban a hirtelen támadt vihar eloltotta az olajlámpás fényét, a tengerben úszó Leandros pedig elvétette az irányt. Hajnalban a kimerült és félelemtől reszkető Héró lemerészkedett a torony mellé, hogy megnézze, mi történhetett szerelmesével. Ekkor pillantotta meg a partmenti sziklák között az ifjú holttestét, elkeseredésében visszarohant a toronyba, ahonnan végső reményvesztettségében levetette magát a mélybe. Hát, ez a keserű és megindító, de egyben gyönyörű története a két városnak, és ennek a szomorú toronynak. – fejezte be a csodaszép, szerelmes történetet Memnon.

- Egy világ választotta el őket egymástól, akárcsak Mentort és engem. – mondtam még mindig a történet hatása alatt.

Atyám is végighallgatta Héró és Leandros megindító legendáját, majd a tőle megszokott józan és tényszerű kifejezésmódban fűzte hozzá: - Sajnos mindannyiunk életét a politika határozza meg, legyünk akár férfiak, akár asszonyok. És ez a jelenlegi politika nem kedvez a romantikának.