vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

Barsine története - Thrákián keresztül (5. fejezet)

Szerző: PersepolisDátum: 2009. április 07. 09:34 Műfaj: NovellaCimkék: király, száműzetés, menekülés, utazás, thrák, makedón, görög, perzsa, ókor, élettörténet, politika, hódítás

Egy perzsa asszony élettörténete, aki három férfi szerelmén keresztül volt tanúja a perzsa birodalom lehanyatlásának, és a hellénizmus térhódításának. Története szorosan, de változatosan fonódik össze a kor legkimagaslóbb személyiségeinek életével és korával.

Negyedik fejezet: http://www.egypercesek.hu/cikkek/Barsinetortenete_033011/

 

 Európa földjén voltunk. Ez már Thrákia civilizálatlan vidéke volt, még akkor is, ha csupa csillogó, életvidám és gazdag görög város vett is bennünket körbe.

 A Khersonésos hosszú és keskeny félszigete mélyen benyúlt az Aigaios Pelagos nyílt vizeibe, ugyanakkor legdélibb csücske a troasi Dardanos városával volt egy magasságban, épp hogy csak a Hellespontos választotta el egymástól a két partot. Mégis, Dardanos Ázsia területén feküdt, míg a legdélibb khersonésosi város, Elaius Európához tartozott. Maga a félsziget pedig Thrákia területe volt, annak ellenére, hogy legrégebbi és legbefolyásosabb városait görög telepesek alapították.

Valószínűleg említettem már, hogy a görögöknek miért volt ennyire fontos a Hellespontos és környező vidéke, így a thrákiai Khersonésos is. A Pontos Euxenios partjain, de magán a Khersonésoson is jó minőségű gabonát termesztettek, s mivel Hellas sziklás talaján nem terem meg az életet adó búza, így a görögök már a kezdetektől igen sok gyarmatvárost hoztak létre ezeken a távoli területeken, ugyanakkor féltékenyen őrködtek a félszigeten is, nehogy kicsússzon kezükből az ellenőrzés, mert az Athén éhhalálát, bukását jelentené. Ugyanakkor ez a földnyelv jelentette Európa és Ázsia között a legnyilvánvalóbb átjárót is. Egész egyszerűen központi területen helyezkedett el, így – bármennyire is Thrákiához tartozott területileg[1] – a különböző görög flották, hadseregek és hadvezérek állandó befolyással és ráhatással rendelkeztek e területen.

Idővel azonban Thrákia is megerősödött, s a különböző thrák uralkodók egyre nagyobb jelentőséggel és befolyással bírtak a görög politikára is. Kotys idejében a területét hatalmasra növelő Thrákia már veszélyes ellenfélnek tűnhetett, s a khersonésosi görög városok ugyan megőrizték autonómiájukat, a keményfejű és erőszakos király állandóan kellemetlen vetélytársnak bizonyult. Még Sestosra is sikerült kiterjeszteni hatalmát, melyet csupán egy időre tudott Timotheos felszabadítani, de nem sokkal ezután a céltudatos odrys király ismét visszaszerezte „tulajdonát”. Kotys halála után azonban Thrákia félelmetes ereje egyszeriben semmibe veszett, ugyanis a területet három, még szinte kiskorú fia örökölte, akik azonban többé-kevésbé csak bábok voltak a rafinált, minden hájjal megkent szerencselovag, az euboiai Kharidemos kezében. Kharidemos még Kotys idején került be a királyi családba házassága folytán (Kotys egyik leányát vette feleségül), és ő lett a három herceg tanácsadója a király halála után. Kharidemos sokáig igyekezett fenntartani az érdemi tárgyalásokat Athénnel, hogy megakadályozza a félsziget elvesztését, de idővel lassan érezni lehetett az athéni hadvezérek helyzetének megerősödését a térségben, s bár egy ideig hol a görögök, hol a thrákok befolyása érvényesült, Kotys halála után egy évvel fel kellett adniuk az egész területet. Furcsa módon azonban az athéniek egyelőre nem küldtek a Khersonésosra telepeseket, s ez arra ösztönözte a sestosi görögöket, hogy megtagadják az együttműködést, mert nem kértek Athén önhatalmú védelméből és befolyásából, s mely állapotot immár négy éve eredményesen őriztek.

Amikor partra szálltunk Sestos kikötőjében, és atyám elment Mentorral a továbbutazásunkat intézni, valamint lovakat és kocsit bérelni, mi az egyik kikötőbeli fogadóban vártuk be őket. Finom, meleg étellel kínáltak bennünket, nekem azonban jólesett egy kicsit elüldögélni és hallgatni a körülöttünk ülő emberek beszélgetését is.

Elegáns, hófehér himationba[2], és bokáig érő, ünnepélyes khitonba öltözött előkelő férfiak ültek a körülöttünk lévő asztaloknál, akik lesbosi dialektusban[3] társalogtak. Egy kissé távolabb vörös katonai khlamyst viselő makedón katonák, valamint néhány helybeli is ebédelt, s meglepő módon szinte mindenki a kiélezett politikai helyzetről beszélgetett. Én ugyan nem ismertem a körülményeket, de azt mindenképpen éreztem, hogy vészterhes, fojtogató légkör telepedett a városra, mintha valami félelmetes vihar kitörése lenne készülőben.

            - Amióta Kharidemos kettős játszmát játszik, sosem lehetünk biztosak abban, hogy vajon meddig tarthat Sestos nyugalma. – hallottam a hátam mögött helyet foglaló egyik helyi polgár sopánkodását.

- Az a kalandor sosem tett semmi mást, minthogy úgy fonogassa a politika szálait, ahogy neki a legjobb volt. Kersobleptést, azt a szerencsétlen fiatalembert is csak eszköznek használta fel, hogy cselekedeteit legális színben tüntesse fel. – szólalt most meg egy másik is.

- Nem mondhatjátok; az euboiai mindvégig hűséges volt Kersobleptés apjához, Kotys királyhoz, s még annak a vén részegesnek a halála után is a legjobb belátása szerint igyekezett Thrákia ügyeit intézni Athénnal szemben. – hallottam egy harmadik közbeszólását.

- Valóban, egy darabig tényleg igyekezett fenntartani a látszatot, amikor még régi barátjával, Kephisodotossal[4] is sikerült elfogadtatnia azt az Athén számára rendkívül megalázó kompromisszumot, ami aztán jóformán Kephisodotos halálra ítéléséhez vezetett odahaza. Amikor pedig az athéni Athenodoros[5] kényszerítette volna Kersobleptést, hogy igazságosan osztozzon testvéreivel, Berisadessel és Amadokossal országa területén, valamint hogy haladéktalanul adják át Athénnek a Khersonésost, még mindig képes volt megakadályozni a katasztrófát, sőt, a Sestosban megjelenő Khabriassal egy még kedvezőtlenebb paktumot akart elfogadtatni, mint előtte Kephisodotossal. – szólalt most meg ismét az első férfi.

- De nem gondolod, kedves Diomedésem, hogy azzal, hogy ilyen pofátlan módon akarja ráerőltetni Athénre a saját érdekeit, ráadásul bolondot csinál belőlük, azok csak még inkább fel fognak háborodni? Talán a kevesebb több lett volna, de Kharidemos egyszerre akar mindent.

- Nem véletlen, hogy miután vakmerő módon rá akarta erőltetni Khabriasra, azt az arcpirítóan pimasz egyezményt, amit nyilván egy kevésbé hozzáértő hadvezérnek előbb be lehet adni, mint egy szemfüles politikusnak, az athéniek felháborodásukban hatalmas flottával küldték ide Kharést, mint strategos autokratort[6]. De persze Kharidemosnak egyetlen polis sorsa olyan mindegy. Neki az a legfontosabb, hogy ő mit nyerhet. De ráfázott a disznó. Ezek után kénytelen volt elfogadni a markába nevető Athenodoros lesajnáló békepaktumát, s lemondani az egész Khersonésosról.

- Azért Kardiát meg tudta tartani magának. És ezek után nem átallott még odáig is elmenni, hogy kedves barátait az athéni szónokok közt, és mindenek előtt Aristokratést[7] rávegye, hogy elhitessék az athéni démossal, hogy tulajdonképpen neki köszönhetik az egész Khersonésos megszerzését. Sőt, ha ez nem lenne elég, kegyes szolgálataiért még polgárjoggal és arany diadémmal is megjutalmazták.

- Mindig is volt érzéke hozzá, hogy sima modorával, bárkivel is elhitesse, hogy számára csak az a legfontosabb, ami a másiknak fontos, miközben felháborító módon csak a saját pecsenyéjét sütögette.

Érdeklődve hallgattam ennek a városon uralkodó nyomasztó hangulatnak az okát, s bár számomra sem volt ismeretlen ennek a Kharidemosnak a neve, egyelőre nem tudtam, hová tegyem. Nem emlékeztem pontosan, hogy mikor és mivel kapcsolatban hallhattam róla, de nem sokára választ kaptam erre is.

- Mikor hét évvel ezelőtt Timotheos Amphipolis megtámadását fontolgatta, Kharidemost az olynthosiak fogadták szolgálatukba, hogy segítsenek Amphipolisnak. Csakhogy Kharidemost az athéniak elfogták, s nyomorult szabadságát féltve, azon melegében elárulta az olynthosiakat. De amikor Timotheosnak nem sikerült az ostrom, ez a szerencselovag elmenekült a hellespontosi Phrygiába, s ott a satrapa, valamint a két rhodosi zsoldosvezér szolgálatába állt. – mondta a legfelindultabb sestosi polgár, majd folytatta: – De ott sem hazudtolta meg jó hírét! Hátba támadva munkaadóit, ahelyett hogy az ő ügyüket segítette volna elő, megszerezte Ilion[8], Sképsis és Kebren városokat. Artabazos fel volt háborodva. Kharidemos pedig már ekkor is felajánlotta állítólag Athénnak a Khersonésost, amennyiben segítenek neki kimászni a kelepcéből.

- Jól tudod Damis, valóban így történt. De a két rhodosi még így is túl elnéző volt vele, s azt javasolták a satrapának, hogy engedje szabadon távozni az áruló Kharidemost, mielőtt befutna az athéniek hajóhada a Hellespontosra.

Most már minden világos lett előttem, s eszembe jutott az a néhány évvel ezelőtti bosszús időszak, amikor atyám haragtól villámló tekintettel emlegette ennek az embernek a nevét, aki ilyen arcátlan módon becsapta őt.

- Ha így folytatja, lassan nem lesz hová menekülnie, mert mindenhol vadásznak rá.

- Okosabb ő annál. Jók az összeköttetései, és azért minden hidat nem éget fel maga mögött. Nem véletlen, hogy Athénnal mindig is óvakodott nyíltan ujjat húzni.

- Szerintem inkább azon mesterkedik most is, hogyan tudná ismét Thrákia fennhatósága alá vonni a Khersonésost, de úgy, hogy közben Athén önérzetét se sértse meg. – mondta egyikük, de a legjobban értesült férfi azon melegében leintette.

- Gondolod, hogy őt elsősorban a Khersonésos vagy akár a mi sorsunk érdekelné? Tévedsz kedves Zephyrion. Nagyon tévedsz. Ő is, és Kersobleptés is már régen lemondtak a félszigetről Thrákia biztos nyugalma érdekében. Félnek az állandóan jelenlévő athéni flottáktól, akik a Hellespontoson cirkának. Túl közel vannak, hogy Zeus villáma sújtana le rájuk. És az sem véletlen, hogy az a csepűrágó Kersobleptés mostanában ilyen buzgón teszi a szépet Athénnek, annak ellenére, hogy azok az urak diktálják politikáját, és még a Khersonésost is elcsatolták országától.

- Nem lehetséges, hogy inkább el akarják altatni az athéniek gyanakvását, hogy utána váratlanul visszaszerezzék a félszigetet?

- Nem, ebben nagyon tévedsz. Kharidemos nem akarja visszavonhatatlanul elrontani az esélyeit Athénban, s ezért inkább feláldozta a Khersonésost. Mostanában inkább azon mesterkedik, hogy a tavaly szerencsétlen módon elhalálozott Berisades területeit Kersobleptés, és természetesen a saját maga számára szerezze meg. Ezért is igyekszik keresztülvinni azt a tervet, hogy Berisades kiskorú gyermekeit kizárja az őket megillető örökségükből. Aztán már csak Amadokos marad majd, aki keresztül húzhatja számításait. És nem leszek meglepve akkor sem, ha netán a közeljövőben szerencsétlen Amadokos is valami feldühödött vadkan áldozatául fog esni egy vadászat alkalmával, vagy esetleg valamelyik dorbézolása után a mértéktelenül elfogyasztott alkohol fog neki végzetesen megártani.

- Azt akarod mondani, hogy Berisades nem természetes halállal halt volna meg?

- Ne szólj szám, nem fáj fejem. Csak azt akartam mondani, hogy nekem nagyon furcsa, hogy egy életvidám, ereje teljében lévő fiatalember egyik pillanatról a másikra így elmenjen. És aztán persze hirtelen megjelenik a színen Kersobleptés és Kharidemos, hogy szerencsétlen kisdedeket kisemmizzék.

- Bevallom, engem egyáltalán nem érdekel, hogy ők egymás között hogyan osztoznak a területeken, csak Sestosnak nyugalma legyen. Persze hogy jobb volt, amikor még Kotys volt a király, mert bármennyit is ivott meg az az öreg lókötő, azért, amikor kemény kézre volt szükség, akkor mindig hideg fejjel tudott gondolkodni, s még az athéniak sem igazán tudtak vele elbírni. Hiába is küldték ide Timotheost, még neki is csak időlegesen sikerült meghódítani a várost. De amióta az öreg királyt megölték, csak az állandó bizonytalanságot lehet érezni, és persze azt, hogy Kharidemos legfeljebb zálogként használja fel a félszigetet a saját érdekeiért. Mindig a khersonésosi görög városok isszák meg a thrák-athéni politikai csatározások levét. Kotys legalább meghagyta autonómiánkat, és úgy intéztük ügyes-bajos dolgainkat, ahogy az nekünk a legmegfelelőbb volt. De ezekben a bizonytalan, vészterhes időkben egy lyukas obolost sem mernék feltenni semmiféle üzleti ügyletre, mert ki tudja, hogy mit hoz a holnap.

- Én meg azt hallottam, hogy Kersobleptés Philippossal kezdett tárgyalásokat. – mondta most jól értesülten a Zephyrion nevű férfi.

- Ha ez így is van, akkor is Kharidemos lehet mindennek a hátterében. Kersobleptés nem kezd semmibe az euboiai tanácsai és irányelvei nélkül.

- Lehetséges, bár ha mindez igaz, akkor igen veszélyes játékot űz Athénnel szemben, ahol a makedón-ellenes párt élén olyan éles nyelvű szónok áll, mint Démosthenés, aki nagyon nem szívleli ezt a világ csavargóját. 

- Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mi fog ebből kisülni. Meddig tudja fonogatni Kharidemos a politika igen kusza fonalait anélkül, hogy végül valamelyik nagyhatalom meg ne unná, vagy hogy kiket fog végül visszavonhatatlanul egymásnak ugrasztani.

Mintegy végszóra atyám, és Memnon toppantak be a fogadóba. Ahogy beléptek, minden szem reájuk szegeződött, s a makedón katonáktól kezdve a helyi polgárokig – akik még az imént oly vehemenciával ecsetelték a politikai helyzetet – mindenki összesúgott, ahogy elhaladtak az asztalok mellett. Nem tudom, hogy atyám elegáns perzsa öltözete, vagy Memnon jól ismert katonai dicsősége volt-e az, amely felhívta figyelmüket, mert bár név szerint említették őket az imént, abban azért nem voltam biztos, hogy arcról is ismerné-e őket mindenki.

Ahogy elindultunk tovább, – miközben izgatottan csodáltam ezt a szép kis várost, mely a tengerpart fölé magasodó sziklákra épült, valamivel több, mint három phletron[9] magasságban, s csupán kikötője és citadellája épült a parttal egy szintben – folyamatosan a fogadóban hallott beszélgetésen járt az eszem.

Egyrészről büszke voltam arra, hogy még görög területen is ilyen sokan hallottak atyámról, férjemről és sógoromról (bár ez utóbbi kettő, görög lévén, itt nem is olyan meglepő), másrészről felkeltette a kíváncsiságomat a politika alakulása, mely már idáig is olyan mélyen érintette egész családom sorsát, s most valahogy úgy éreztem, hogy mindez ezután sem lesz másképpen. A nagypolitika valósággal összefonódott sorsunkkal, s úgy éreztem, ahhoz, hogy mindennel tisztában legyek, érdemes követnem alakulását.

Érdekes, bár Sestos volt a Khersonésos legjelentősebb városa, mégsem volt olyan nagy, mint az ázsiai oldal városai, pedig még kikötője is kedvezőbb fekvésű volt az északkeletről délnyugat felé tartó áramlások miatt, mint akár Abydosé. Inkább csak stratégiai fekvése és átkelői státusa tette a városkát jelentőssé a szoros legkeskenyebb pontján, de kereskedelmi jelentősége nem volt akkora, mint testvérvárosáé. Azonban ezen a stratégiai fontosságon lakói nagyon féltékenyen őrködtek, s most ezért volt ennyire felbolydulva Sestos egész szabad, felnőtt férfi lakossága.

Ahogy északkelet felé elhagytuk Sestos hívogató, hófehér házait, – már beljebb a tengerparttól – érett búzától ringatózó, lapos szántóföldek, élénksárgán virágzó repceföldek, és itt-ott zöldellő erdőségek követték egymást. Az utak errefelé még ugyanolyan jól kiépítettek voltak, mint Perzsia területén, s bár csak elvétve fordultak elő kisebb-nagyobb falvacskák, mindenfelé találtunk kutakat, ha megszomjaztunk volna. Néha egy-két fogadó is felbukkant az út mentén, és persze sok vándorral is találkoztunk; néhányan lovon, mások szamár, vagy öszvér vontatta kordén, megint mások gyalog folytatták útjukat.

Az emberek vonásait igyekeztem megfigyelni, de túl sok eltérést még mindig nem sikerült felfedeznem. Atyám azt mondta, hogy errefelé igen sok görög él, és persze jó néhány perzsa származású embert is találnánk, annak ellenére, hogy ez már a thrákok földje. Annyi volt talán csak a különbség a perzsa és görög arcvonásokhoz képest, hogy a thrákok világosabb bőrűek és szeműek, és a hajuk is inkább vöröses, szalmaszínű, vagy olyan fakó-barna, és minden felnőtt férfi bozontos, rőt szakállat visel. Sokan szeplősek közülük, bár igazi, vérbeli thrákkal még mindig nem találkoztunk.

- Talán jobb is, Barsiné, ha nem ismered meg őket közelebbről. – nevette el magát Memnon. – Az igazi, vad thrákok a szárazföld belsejében, a hegyvidéki területeken élnek, és nekik eddig még nem igazán sikerült átvenniük civilizált szokásainkat. Harciasak, vérszomjasak, nagyhangúak, és módfelett szeretik a pompát. Állatbőrökbe öltöznek, akarom mondani, abból szabják öltözetüket, vastag szőrme lábbeliket, vagy vadállatok bőréből cserzett, térdig érő csizmát hordanak, durva, kenderből szőtt nadrágot, ami a civilizált világban elég nevetségesen hatna, de hát arrafelé fogvacogtatóak a telek. Farkas, vagy medve szőréből készült prémeket, földig érő köpönyegeket, és jellegzetes, csúcsos és fülvédős rókabőr sapkát viselnek. És állandóan az eszméletvesztésig isszák magukat, amely szokást arrafelé megbecsülik, sőt vitéz dolognak számít, ha valaki merev-részegen üli meg a lovat. Egymás asszonyára sem igazán vannak tekintettel, hát még az idegen nőkre, úgyhogy jobb, ha egy védtelen leány nem kerül a közelükbe.

Egészen beleborzongtam mindabba, amit Memnon mesélt, s meglehetősen szívembe fészkelte magát a rémület, hogy mi lesz velünk, ha útközben ilyen vérszomjas thrákok fognak ránk támadni, amikor Memnon megnyugtatásomra folytatta: - De nem minden thrák ilyen vérszomjas és félelmetes. Azok az odrys thrákok, akik a völgyekben és itt a tengerparton élnek, már igen sok civilizált szokást átvettek a hellénektől, és messze nem olyan fenevadak, mint a hegyekben élő rokonaik. A legtöbben közülük beszélik a görögöt is, és igyekeznek görög divat szerint öltözködni, viszont mindezen előnyeik és a görög kolonizáció ellenére, furcsamódon idegenkednek a városiasodástól. Bizonyára hallottál már a gyönyörű Byzantionról, vagy a Pontos Euxenios partján fekvő Apollonia városáról, melyek eredetileg mind thrák települések voltak, majd a görög gyarmatosítás folyamán hatalmasra, gyönyörűre és komfortosra növekedtek, de minden kényelmük ellenére a thrákok nem szeretnek városokba költözni, vagy benne élni. Pedig igen gazdag törzsek, hiszen bővelkednek az arany és ezüstbányákban, és bár civilizálatlan és barbár népcsoport, mesés arany és ezüst tárgyakat tudnak készíteni mestereik.

Az utazás továbbra is kellemesen telt, én érdeklődve gyönyörködtem a táj nyugodt szépségében, ahogy haladtunk felfelé, a szárazfölddel való találkozási pontja felé. Itt egészen összeszűkült a félsziget, az isthmos[10] mintegy harminchat stadion széles volt csupán, s egy vastag, durva kövekből rótt kőfal futott keresztül egész hosszán, mely megvédte a Khersonésost az északról betörő portyázások ellen. Ez a kőfal Agora városkája mellett futott nem messze, s a Melas-öbölnél[11] ért véget. Itt volt a következő jelentősebb város, melyen keresztül utaztunk; Kardia.

Kardia eredetileg szintén thrák alapítású falu volt, melyet később a Klazomenai-beliek gyarmatosítottak, de utóbb több athéni is letelepedett a város területén, amikor a Khersonésos Miltiadés fennhatósága alá került.

A város az öbölre nézett, s enyhe lejtőn emelkedett a csillogó víztükör fölé. Kicsiny és romantikus kikötője legfeljebb nagyobbacska halászbárkák kikötésére volt alkalmas, de egyébként is nyugalmat sugárzó és csöndes település volt annak ellenére, hogy mellette vitt a Khersonésosra vezető egyetlen jelentősebb út, s bárki, aki át akart kelni Ázsiába, Kardia mellett haladt el. Mégis úgy tűnt, mintha a város nem akarta volna kihasználni fekvéséből adódó lehetőségeit. Sem nagyobb piactere nem volt, sem jelentősebb temploma, mely zarándokok ezreit vonzotta volna, de még méreteivel büszkélkedő színháza sem, hogy művészeti értékeit kamatoztathatta volna. Mégis olyan település volt, mely kiválóan alkalmas volt bármely tehetősebb polgár számára, hogy itt töltse élete alkonyát, mert minden olyan paraméterrel rendelkezett, mely a nyugalmat szolgálta: kellemes klíma, a tél enyhe, de a nyár sem forró. Inkább olyan volt, mintha örökké tavasz lett volna, vagy langyos, bágyadt ősz. A kilátás a Melas-öbölre nyugalmat kínált, de az egész környék is kedves és derűs volt. A legtöbb ház fehérre volt meszelve, s a sárgán simogató napsütésben olyan kellemes látványt nyújtottak, melyet az ember egész életében megőriz a szívében.

Amikor elértük a Khersonésos és a thrák szárazföld találkozását, s letértünk az északkelet felé tartó útról, mely a Propontis északi partvidékén haladt tovább a Pontos Euxenios felé, egy éles kanyar után nyugat felé vettük utunkat. Továbbra sem távolodtunk el a tengerparti úttól, melynek én azért titokban örültem, mert nem szerettem volna egy lépéssel sem közelebb kerülni, mint szükséges, azokhoz a vad és vérszomjas thrák törzsekhez, melyekről Memnon mesélt. De a partvidék barátságos és gyönyörű volt, s egymást váltogatták a lankás emelkedők, a sík terepek, az erdőségek, a sziklás partok vagy éppen a homokos lapályok. És mindenütt buján virágzó hófehér és sötét rózsaszín leander-bokrok pompáztak, a legtöbbnek olyan sűrű virágzata volt, hogy jóformán a szárak és a levelek nem is látszottak ki az illatos virág-labdacsokból. Körülöttük pedig dongók és méhek egész raja zümmögött, sőt, itt-ott pillangók, vagy szitakötők is megpihentek a növényeken.

Lassan elértük a Hebros[12] folyó deltájának lapos síkságát, mely meglehetősen mocsaras volt a part közelében, de mégis hosszan fel lehetett rajta hajózni, egészen a thrák városig, Eumolpiáig[13]. A folyó nyugodt sodrású volt, s visszafogottan kanyargó medre észak felől érte el a síkságot. A szárazföld felé a domborzat emelkedését sziklás magaslatok jelezték, de azért sík jellegét beljebb sem veszítette el a terület.

A síkság közepén, a folyó nyugati oldalán magasodott Doriskos erődítménye, mely eredetileg szintén egy thrák falucskára épült, majd a görög-perzsa háborúk idején a perzsa helyőrség megerősítette és kiépítette.

- Amikor Xerxés nagykirályunk Hellas ellen vonult, ezen a helyen gyűjtötte össze szemlére hatalmas seregét. A hely, mint te is látod, igen kedvező a hatalmas sereg táborozására és felsorakozására. Sőt, miután a thrákok, sőt később a makedónok és a thessalosok is a nagykirály hűségére esküdtek, ez az egész terület perzsa fennhatóság alá került, s állandó perzsa helyőrséget kapott. – mesélte atyám, s karjával széles ívben érzékeltette, hogy azokban a dicsőséges időkben milyen hatalmas kiterjedésű is volt birodalmunk. – Igen, ez mind, amit itt látsz, valaha szintén a perzsa birodalomhoz tartozott.

- Akkor nem éltek itt thrákok? – érdeklődtem naivan.

- Dehogynem. A thrákok már igen régóta ezen a vidéken élnek, de mivel sosem voltak képesek erős államalakulatokat létrehozni, szinte mindvégig megmaradtak a törzsi kereteken belül, így könnyű prédának bizonyultak annak ellenére, hogy híresen jó katonák. Bátrak, vérszomjasak, jó testalkatuk van a hadviseléshez, de mégsem voltak képesek magukat megvédeni, amikor Dareios, majd Xerxés meghódította országukat. De később viszont jó hasznukat vettük, amikor már látták, hogy autonómiájukat nem veszélyeztetjük, s így egyre gyakrabban és egyre szívesebben szegődtek hadi szolgálatunkba. – mondta atyám.

- Egy baj van csak velük. – tette most hozzá Memnon. – Rendkívül állhatatlanok. Tudják, hogy bárki szívesen fogad fel thrákokat a zsoldjába, ennek megfelelően aztán meg is kérik az árukat, de amint valaki más többet ígér nekik, abban a pillanatban minden lelkiismeret-furdalás nélkül hátat fordítanak korábbi gazdájuknak, s átállnak akár az ellenséghez is.

Az erődítmény szigorúan őrködött a terület és a folyó felett, s nagy, szürke kövei már messziről sugallták, hogy ez bizony nem egy könnyen bevehető városka. De most béke honolt a környéken, nem volt, aki ellen meg kellett volna védeni a lakosságot, s így azok békésen kereskedtek a környező vidékek parasztságával. Gyakran jöttek le a hegyvidékekről is távolabb élő, más thrák törzsekhez tartozó emberek, hogy Doriskos piacán értékesítsék portékájukat, legyenek azok drága prémek, finoman szövött házi szőttesek, arany, vagy ezüst tárgyak, melyeket híresen ügyes kézműveseik formáltak gondos alapossággal, vagy csak egyszerű parasztok, akik répát, babot, borsót, káposztát, vagy fűzfa kosárba rejtett szárnyasokat hoztak eladni. Néhány görögöt is megfigyeltem az úton, akik vagy a város felé igyekeztek, vagy onnan siettek valamerre.

Nem sokkal azután, hogy elhagytuk Doriskost, félre kellett kissé húzódnunk az úton, hogy elengedjünk egy makedón lovas osztagot, mely gyors iramban vágtatott Makedónia felé, tehát ugyanabba az irányba, amerre mi magunk is tartottunk. Felteszem, ők jóval hamarabb oda is értek, mint ahogy mi számoltuk a saját utunkat, de hát ők katonák voltak, akik hozzá voltak szokva a kényelmetlenségekhez, és nem voltak velük asszonyok. Ugyanakkor gyors csatalovaik voltak, s valószínűleg jóval kevesebbszer álltak meg pihenni, mint mi.

Elbűvölve néztem egyforma, de egyszerűen praktikus egyenruhájukat, azt a menetfelszerelést, melyet a csatatéren kívül viseltek: hosszú ujjú alsóruhájuk felett pterygesben[14] végződő, tűzött vászon mellvértet, vöröses-barna katonai köpenyt, lábukon bőrszíjakkal megerősített sarut viseltek, s néhányuknak érdekes formájú sisak is volt a fején. Vastag bőrből készült, és a körbefutó bővebb, levegősebb szemellenző jó kilátást biztosított, ugyanakkor azért valamennyire védte is viselője arcát, álluk alatt bőrszíjakkal kötötték meg, a sisak tetején pedig természetes színű lószőrből készült, lecsüngő sisakforgó volt.  

- Ezek makedón hetairosok[15] voltak. – mondta szűkszavúan Memnon. – Jól látszott ez felszerelésükről, és érdekes sisakjukról. Ez az úgynevezett boiótiai lovassági sisak, melyet a makedón lovasság tagjai igen előszeretettel viselnek, mert jól ki lehet látni alóla, és nem olyan nehéz, mint a régebbi fajta sisakok.

- De neked mégsem ilyen fajta sisakod van. – mondta neki bátyám, Pharnabazos, egyszerű kivitelezésű, de szépen tisztántartott sisakjára mutatva, mely most háta mögé, lova takarójára volt erősítve a málhazsák mellé.

- Valóban nem. De én már megszoktam ezt a régebbi fajta thrák sisakot. – mosolyodott el bátyám megfigyelésén. – Azért persze ez sem elavult fajta, mert mostanában ismét használatba került több formája is. És az sem utolsó szempont, hogy hosszú arcvédői jobban védik az ember arcát oldalról, mint a boiótiai sisak.

- Azért thrák sisak, mert ezek a thrák törzsek találták fel, vagy esetleg innen származik?

- Nem. Azért thrák sisak, mert hasonlít a thrákok jellegzetes, fülvédős rókabőr sapkájára, csak ez bronzból készült, és így erősebb és tartósabb is. – magyarázott Memnon türelmesen.

Még egy darabig beszélgettek a sisakokról, de bevallom, lány létemre kevésbé vonzott ez a téma, mint bátyámat, Pharnabazost, így lassacskán kivontam magam társalgásukból, és inkább a tájban gyönyörködtem.

Estére értük el Maroneiát, s mivel atyám itt óhajtotta tölteni az éjszakát, így kerestünk egy kedvező fekvésű és kényelmes fogadót, ahol meghúzhattuk magunkat egy éjszakára, s melynek istállójában lovaink is biztonságban kifújhatták magukat.

Maroneia virágzó, gazdag partmenti település volt, melyet eredetileg a kikoniai thrákok alapítottak nem messze az Ismaris-tótól, majd khiosi görögök telepítették be a gyarmatosítás idején. Legkiemelkedőbb exportcikke az a messze földön híres erős bor volt, melyet a város környékén termesztett szőlőből állítottak elő. Már a város előtt felfigyeltem a hatalmas, végeláthatatlan szőlőskertekre, a hosszan kígyózó tőkékre, melyek csak úgy roskadoztak a még nem egészen érett, kövér szőlőszemektől.

Homeros[16] azt mondja, hogy a várost Maron, Dionysos és Ariadné unokája alapította, aki Apollon papja volt. Így aztán Maroneia – bár nem éppen nagyvárosnak mondható település – híres volt Apollon, Dionysos és még Zeus kultuszáról is, s mindhárom istenségnek gyönyörű, hófehér márványból épített temploma volt itt. Természetesen egy kis fehér márvány színház is volt a városban, de nem olyan figyelemreméltó, mint amilyenek a templomok voltak.

Atyám a vacsoránál meg akarta kóstolni a híres maroneai bort, de Memnon nevetve figyelmeztette:

- Csak óvatosan kedves Artabazosom, nehogy aztán úgy járj, mint Polyphemos.

Lysistraté is elnevette magát öccse megjegyzésén, de amikor látta, hogy Artabazos nem igazán érti ezt az élcet, gyanút fogott, hogy férjének nem mond semmit Polyphemos neve, sem a történet:

- Azt hiszem, hogy kedves férjem nem ismeri szegény Polyphemos esetét Odysseussal.

- Nem, valóban nem ismerem. – mosolyodott el atyám.

- Polyphemos az egyik Kyklops[17] volt, akik Zeus villámait kovácsolták. Apja a félelmetes Poseidon tenger isten, anyja pedig a szépséges tengeri nimfa, Thoosa. Ez a hatalmas egyszemű fickó Szicília egyik barlangjában élt, s amikor Odysseus társaival együtt a szigetre vetődött, a félelmetes fenevad felfalta néhányukat. Ekkor Odysseus maroneai borral kínálta az óriást – melyet még Maron, Apollon papja adott neki, amikor a thrák tengerparton időztek – s Polyphemos elaludt az erős nedűtől, melynek olyan volt az illata, mint a nektárnak. Ekkor a világjáró hős egy felizzított végű rúddal kiszúrta Polyphemos egyetlen szemét, s mivel Odysseus korábban úgy mutatkozott be Polyphemosnak, hogy a neve „Senkisem”, amikor az fájdalmában elkezdett kiabálni a többi Kyklopsnak, hogy „Senkisem akar megölni!” azok ügyet sem vetettek társuk kiabálására. Ekkor Odysseus és megmaradt társai Polyphemos birkanyájának hasára kötözték magukat, úgy tudtak megmenekülni a Kyklops barlangjából, mert amikor a megvakult óriás végigtapogatta juhait, nem vette észre a megbújt menekülőket. – mesélte el készségesen a történetet Memnon.

- Én azért nem akarlak benneteket itt marasztalni, s remélem ti sem óhajtjátok kiszúrni szemeimet. – nevette el magát atyám.

- Természetesen erről szó sincs, csak jó, ha tudod, hogy ez egy igen erős fajta bor. Hússzoros vízzel szokás vegyíteni.

Atyám elismerően bólintott, majd még ennyit fűzött hozzá: - Azt hiszem, a maroneai bort nyugodtan említhetitek a leghatékonyabb hellén fegyverek között. De rajtam nem fog kifogni.

Memnont is szívesen hallgattam, akárcsak férjem színes, szellemes és szórakoztató történeteit. Általában a görög mitológiából merítettek, de több olyan is volt közöttük, melyek megtörtént, valós eseteket meséltek el, persze azokat is olyan izgalmasan és színesen tudták előadni, hogy örökre megragadtak hallgatóságukban. Csodáltam őket, hogy katona létükre ilyen behatóan ismerik a görög történelmet, mitológiát, vagy a különböző hellén városokra vonatkozó kultúrtörténeti ismereteket. Úgy éreztem, hogy én mindezzel gazdagodom, hiszen boldogan ismertem meg férjem kultúrájának minden egyes részét, s úgy szívtam magamba ezeket a történeteket, hogy, majd ha eljön az ideje, gyermekeimnek is tovább adhassam őket.

Másnap már csaknem delelőre hágott a Nap, mire végre tovább tudtunk indulni, mert atyám olyan beteg lett az erős maroneai bortól, hogy képtelen volt felkelni. Folyton csak jajgatott, és olyan fejfájás kínozta, hogy azt hittük, meg fog halni. Nem is tudott lóra szállni a többi férfival, hanem egy elfüggönyözött kocsin szállították, de a zötyögős út minden bukkanója úgy hasogatta fejét, mintha kalapáccsal ütögették volna. Csak Memnon mosolygott magában, hiszen ő előre szólt, hogy mi lesz, ha Artabazos mértéktelenül fogyaszt ebből az erős nedűből. Atyám csak azt tudta hajtogatni, hogy ő azt hitte, hogy kedves veje csupán erősen túloz, el sem hitte, hogy valóban létezik ilyen erős bor. A perzsa férfiak egyébként is jól bírják az alkoholt, hiszen volt egy olyan szokásuk, hogy az igazán fontos dolgokat erős bor hatása alatt vitatják meg, mert úgy hiszik, hogy a férfiemberek csak alkohol befolyásoltsága alatt mondják ki az igazat. Majd másnap mindezt józanul is megvitatják, s csak ezután véglegesítik döntésüket.

A thrákiai tengerpart ezen a vidéken igen változatos volt; kisebb-nagyobb földnyelvek, félszigetek, öblök és tavak szakították meg a homokos lapály vagy a sziklás tengerpart egyhangúságát. Egy nagyobb kiszögellés után a partvonal élesen északi irányba fordult egy óriási öblöt formálva, melynek legészakibb csücskében épült Dikaia városkája. A várostól északra húzódik a csaknem kétszáz stadionnyi kerületű Bistonis-tó, mely igen gazdag halakban, s a helyi lakosság számára gazdag megélhetést biztosít.

Dikaia után az alacsony fekvésű tengerparton Abdera a következő nagyobb város, mely Abdérosról[18] kapta nevét, akit Diomédés thrák király[19] lovai faltak fel. Ennek a királynak csodálatosan szép, de vad kancái voltak, melyek egész Thrákiát rettegésben tartották, s bár Diomédés erős vasláncokkal kötözte őket rézvályújukhoz, minden alkalommal gyanútlan vendégei húsát kapták eledelül. Héraklés e négy kanca befogását kapta Eurystheustól nyolcadik munkaként[20]. Miután Héraklés kijátszotta a lovászlegényeket, kihajtotta az állatokat a lapos és mély fekvésű síkságra, melyet csak egy vékony, természetes gát védett a tengertől. Itt barátjára, Abdérosra bízta a kancákat, s ő visszafordult, hogy az őket üldöző biston thrákokat megállítsa valamilyen módon. Ekkor jutott eszébe az a furfangos ötlet, hogy átvágja a vékony gátat, s a mély völgybe ömlő tengervíz elmosta az üldözőket. Azóta létezett ez a mélyen benyúló tengeröböl, mely Dikaiáig húzódott befelé, a szárazföld belseje felé. Ekkor Diomédés királyt vette üldözőbe, buzogányával leütötte, majd a királyt saját kancái elé vetette, melyek elevenen felfalták gazdájukat. Amíg Héraklés a thrákokat üldözte, szerencsétlen Abdérost is felfalták a vérengző lovak, s csak miután már jóllaktak, akkor tudta Héraklés lecsillapítani és befogni őket. Héraklés Abdéros sírja mellett emelte Abdera városát, majd a díszes harci kocsiba befogott lovakat – melyek addig sem zablát, sem kantárt nem ismertek – elhajtott Eurystheushoz, aki felajánlotta a lovakat Hérának, majd szabadon engedték őket az Olymposon. Azt mondják, hogy ennek a négy gyönyörűséges fenevadnak még mostanság is élnek az utódai, bár azóta sem hallott senki arról, hogy bárki halandót lovak faltak volna fel.

- Sőt, itt nem messze még mostanában is láthatók Diomédés király palotájának romjai, a városban pedig atlétikai játékokat rendeznek minden évben Abdéros tiszteletére, de a kocsiversenyt nem szokták megtartani. – fejezte be az érdekes történetet sógorom.

Amióta elváltunk Mentortól, s védelmező – és persze mesélő – szerepét öccse vette át, szinte fel sem tűnt, hogy mennyire hozzászoktam Memnon jelenlétéhez, sőt, ha nem mellettem lovagolt, szinte már izgatottan kerestem vékony, de izmos alakját, ahogy könnyedén ült lova hátán. Kedves volt velem, és figyelmes, hogy minél kellemesebb legyen számunkra a hosszú utazás. Észrevette, hogy mennyire szeretem ezeket a történeteket hallgatni, így lassan már kérés nélkül is mesélt nekem a különböző városok eredetéről. Kellemesen mély hangja, választékos stílusa mintha nem is katonaemberre vallott volna. Egyszer aztán nem bírtam tovább, és rákérdeztem, hogyan lehetséges az, hogy zsoldos létére ilyen kifinomult a stílusuk, neki és a bátyjának is?

Elmosolyodott; most először tűnt fel arcán valamiféle kedves, röpke zavar, ahogy lesütötte szemét. Megköszörülte torkát, s röviden csak annyit mondott, hogy mindez édesanyja áldozatos és körültekintő nevelésének és szeretetének köszönhető. Mivel többet nem mondott, faggatózni kezdtem. Hirtelen felébredt bennem a vágy, hogy közelebbről is megismerjem származásukat, ifjúkoruk történetét, családjukat, s azt az indíttatást, hogy hogyan lett belőlük zsoldosvezér, ahelyett, hogy biztonságos kereskedelmi tevékenységbe fogtak volna, mint a legtöbb rhodosi.

- Anyánk arisztokrata származású volt, a vezető rhodosi politikai körök egyik igen tekintélyes tagjának leánya, akit Rhodos egyik legünnepeltebb zsoldos-parancsnokához adtak nőül. Atyánkat keveset láttuk gyermekkorunkban, azonban mégsem szenvedtünk hiányt figyelemben és szeretetben, melyről anyánk mindig gondoskodott. Távollévő atyánk bátyja azonban igen gyakran megfordult házunkban, s ő mindig is szorgalmazta, hogy ne holmi vézna fűzfapoéta váljék belőlünk, hanem komoly fizikai és szellemi nevelést kapjunk. Így aztán a legnevesebb filozófusok és szofisták előadásait hallgattuk, akik csak megfordultak Rhodoson. Egy darabig még Athénban is éltünk, ahol Isokratést[21], majd egy rövid ideig Platont is hallgathattuk, mielőtt elindult volna harmadik itáliai útjára, Syracusába. Az újonnan épült, csodálatosan tágas rhodosi gymnasionban és palaestrában pedig képesek voltunk pirkadattól alkonyatig sanyargatni izmainkat. Bár Mentor öt esztendővel idősebb nálam, nekem csupán ő lehetett ellenfelem, a saját korosztályom soha. Ő, vagy a nálam legalább öt évvel idősebb fiúk. Őt pedig éppen az ösztönözte a komoly és kemény munkára, hogy érezte rajtam az elszánt erőt, hogy le akarom győzni. Ezért aztán még azokat az erőpróbákat is komolyan vette, ha velem állították szembe, s egyáltalán nem volt velem azért elnéző, mert én kisebb is voltam nála, meg elméletileg gyengébb is. Aztán egy őszi napon szomorú hírt kaptunk. Atyám, aki a perzsa nagykirály szolgálatában harcolt, elesett egy jelentéktelen összecsapásban. Legalább azt a kegyet megkaphatta volna a Sorstól, hogy egy diadalmas ütközetben vesztette volna életét. De nem. Egy eldugott, poros satrapia még eldugottabb szegletében a fellázadt helybeliek ellen kellett meghalnia. Egy olyan villongásban, melyről soha senki sem hallott, és még dicsőséggel sem fogják emlegetni nevét, holott mindig a nagykirály dicsőségéért harcolt, s életét is érte áldozta. Hát ezért döntöttünk mindketten úgy, hogy atyánk nevéért és dicsőségéért választjuk a zsoldos életet.

Romantikus kislány-lelkemet nagyon megindította történetük és elszántságuk egy olyan apa emléke iránt, akit jóformán nem is ismertek. Ettől függetlenül meglepett az a tény, hogy bár atyjuk perzsa szolgálatban esett el, ők ketten mégis lojálisak maradtak a nagykirályhoz, legalábbis egészen Artabazos lázadásáig. De lojalitásukat továbbra is fenntartották az iránt az ember iránt, aki becsületesen megfizette őket. Igaz, atyámnak mostanában igencsak megcsappantak a lehetőségei, s én ezért csak mégjobban meg tudtam becsülni a rhodosi testvérpárt, amiért kitartottak atyám mellett.

Lassan elértük Abderát. Ez a tengerparti város a Nestos-folyó[22] torkolata mellett terült el egy széles és igen gazdag, termékeny földsávon. A Maroneiára jellemző hatalmas szőlőskertek itt is feltűntek, s ameddig a szem ellátott, mindenfelé szabályos sorokban szőlőtőkék húzódtak lomhán felfelé a thrákiai dombokon.

Ahogy közeledtünk a városhoz, feltűnt annak hatalmas városfala, mely egészen a homokos tengerpartig húzódott. Itt egy kisebb kikötő volt egy kerek toronnyal, mely valószínűleg a navigálást könnyítette meg. Volt a városnak egy nagyobb kikötője is a nyugati oldalon, mely biztonságosan kiépített végcélja volt a gabonaszállító hajóknak, a hadiflottáknak, vagy az egyéb gazdasági célú, nagyobb gályáknak. Kikötőjében egymást követték a különböző raktárak, fogadók, irodaépületek, s a szélén egy jókora világítótorony magasodott, mely még éjszaka is biztonságos kikötést biztosított.

A kikötőből egyenes és széles utca vezetett a város központjába, ahol derékszögben metszette egy másik takarosan rendben tartott, csatornázott főút, mely keresztülvezetett Abderán, kelet-nyugati irányban. A főutak pontos metszése jól tükrözte a város modern, hippodamosi[23] tervezését, mely gazdaságosabb helykihasználást biztosított, s sokkal inkább tekintélyes, rendezett benyomást keltett, mint az ősi, girbegurba utcácskákkal tarkított, kusza városképű települések.

A város északi negyedében, egészen közel a hatalmas, hófehér márványborítású falhoz, egy jókora színház kapott helyet, melyet tehetősebb abderai polgárok magánházai vettek körbe. Ezek is mind, egytől egyig modern stílusú, tágas villák voltak, csodálatos, díszes porticusokkal[24], gazdagon faragott korinthosi oszlopokkal, árnyékos belső udvarokkal. A főtereket is oszlopos csarnokok ölelték körbe, s volt egy nagyobb agorája is a városnak, mely mellett Abdera szent templomai emelkedtek.

Ahogy áthajtottunk a kelet-nyugati irányú városi úton, hangos gyereksereg rohanta meg kocsijainkat; egymást túlkiabálva igyekeztek a távolról érkezett, módosabb idegeneket a kikötőbe invitálni egy kiadósabb ebédre, vagy üzleti ügyletre bíztatva.

- Gyertek le a kikötőbe, fenséges tintahal vacsorát kaphattok Dionysos kocsmájában. – rikkantotta egy nyolc-tíz év körüli maszatos arcú fiúcska, miközben izgatottan próbált belesni lefüggönyözött kocsinkba, majd Memnon körül ugrándozott.

- Fenséges, fűszeres kephalos-halat[25] ehettek Timesias fogadójában. Ez a csemege városunk nevezetessége! Gyertek kedves utazók, kóstoljátok meg! – kiabálta egy másik siheder, miközben majdnem orra bukott egy előtte okvetlenkedő kisebb fiúcskában.

Memnon aprópénzt szórt szét közöttük, s a szerteguruló, fényes és csilingelő pénzdarabok egy rövid időre lekötötték a gyerekeket. Úgy kapkodták fel a porból, mintha kincset találtak volna. Mi azonban nem tértünk le utunkról, hiába is volt a kedves invitálás, hanem a város nyugati kapuja felé igyekeztünk, hogy minél hamarabb átvágjunk a forgalmas és emberektől nyüzsgő Abderán, majd átkeljünk a Nestos széles hídján, s végre lassacskán elérjük Thrákia nyugati határát. Igaz, addig még hátra volt Neapolis városa, s a két nagy folyó, a Nestos, és a Strymon[26] torkolata közé ékelődött Pangaeon-hegység, melyet muszáj volt megkerülnünk. Ez a hegység volt Thrákia szíve, egészen Philippos három évvel korábbi meghódításáig; itt bányászták ugyanis az ország vagyonát adó aranyat és ezüstöt, s mint ilyen, igen fontos gazdasági körzet volt, számos bányászfaluval körbevéve. Ezért aztán érzékeny vérveszteséget jelentett a thrákoknak a Pangaeon elvesztése. Azon túl pedig már maga Makedónia terült el.

Bár mivel korábban eddig még sosem jártam szülőföldem szűkebb határain kívül, ez az utazás felejthetetlen élményekkel gazdagított, mindazonáltal már egy kicsit fáradt voltam napjaim legjavát egy zötykölődő kocsiban tölteni. Szerettem volna már megérkezni Pellába, ahol a makedón király és családja vártak minket, hogy országukban, városukban töltsük száműzetésünket. Immár lassan hét napja tartott az utazásunk, melyet csupán éjszakánként szakítottunk meg egy-egy nagyvárosban. Szerettem volna legalább néha lóra ülni, s úgy utazni, de atyám és Memnon egyszerre beszéltek le erről az esztelen ötletről, mely amellett, hogy hosszadalmas és kényelmetlen, egy jóformán még gyermeklány számára nem illendő ilyen barbár és civilizálatlan országban.

Neapolis környékén futottak össze azok a forgalmas parti utak, melyek a görög szárazföldről észak felé, Makedóniába, Thrákiába, vagy éppen a Pontos Euxenios felé vezettek, vagy Kis-Ázsiából Görögország felé. Ezért aztán a város igyekezett is kihasználni fontos stratégiai helyzetét, melyet még inkább emelt az a tény is, hogy szomszédságában emelkedett a Pangaeon-hegység összes arany- és ezüstbányájával. Éppen ezért ezen a részen igen sok embert lehetett megfigyelni az utakon; sokan igyekeztek a városba, mások a bekötő utakról csatlakoztak keleti vagy nyugati irányba, megint mások a hegyi bányákból igyekeztek pihenőhelyükre, sőt elvétve még katonai osztagokat is meg lehetett figyelni. Hirtelen felfigyeltem Memnon fojtott hangjára, ahogy atyámmal beszélgetett:

- Feltűnően sok makedón katonát lehet mostanság errefele látni, nem gondolod, kedves Artabazosom? Legalábbis, amióta átkeltünk a Khersonésoson, felfigyeltem nagy számukra.

Atyám, aki kiheverte már a maroneai bor erős hatását, mellette lovagolt: - Igen, jól látod Memnon. Nekem is feltűnt már, hogy milyen sokan vannak Thrákiában. Csak nem forgat a fejében megint valamit ez az ördöngös Philippos?

- Nem lennék meglepve, ha Philippos kihasználná a Thrákiában uralkodó rendezetlen állapotot, mely Kotys halála óta uralkodik. A kezére játszik az a kötélhúzás is, amely Kharidemos és Athén között megy immár öt vagy hat éve, és persze a bábkirályocskák gyengesége.

- Mintha Sestosban hallottam volna, hogy Kersobleptés állítólag szövetségre akar lépni a makedónnal. – gondolkodott hangosan Artabazos.

- Attól tartok, Kersobleptés a vesztét érzi. Ha Philippos egyszer meg akar szerezni valamit, akkor az csak idő kérdése, hogy megszerezze. Kersobleptés azzal, hogy felkínálja Philipposnak a szövetségét, legfeljebb csak időt nyerhet, amennyiben a makedónnak valóban Thrákiára fájna a foga. 

- Úgy hallottam, hogy a Khersonésos visszaszerzése miatt kezdett tárgyalásokat a makedón királlyal.

- Ez csupán annyit jelentene, hogy ha eljön majd az ideje, Philipposnak ennyivel lesz nagyobb az a terület, melyet Thrákia bekebelezésével megszerez. – latolgatta racionálisan az esélyeket Memnon.

- Azt hiszem, igazad lehet. Rafinált és ügyes politikát játszik, ahogy pillanatok tört része alatt felismeri a kínálkozó lehetőségeket, s rendre ki is használja azokat. Így szerezte meg magának pár év leforgása alatt Amphipolist (melyre a makedón királyoknak már oly régóta fájt a foga, de magának Athénnek is, aki nem bírta elviselni gyarmatvárosának függetlenségét), sőt ugyanakkor még Pydnát[27] is, vagy éppenséggel a paionok[28] területeit, majd a dardán Bardylisnek[29] mutatta meg, hogy nem érdemes a makedón Philippossal ujjat húzni. Nyugati határait pedig okosan dinasztikus házasságokkal biztosította.

- Krenidest pedig már jóformán a helybeli lakosok kínálták fel neki, hogy legyen a védelmezőjük, Philipposnak meg csupán nyúlnia kellett a gazdag városért. Meg persze átnevezni a saját nevére. – nevette el magát Memnon. – Így aztán már könnyű volt elfoglalnia a Pangaeont is minden bányájával együtt. Úgy hallom, évi ezer talantont jövedelmeznek a bányák a makedónnak.

- Nem kevés pénz… – füttyentett elismerően atyám, majd folytatta Philippos félelmetes hódításainak felsorolását. – Aztán következett Poteidaia, tavaly pedig Methone[30]. Azt hiszem, Athén már nagyon későn kapott észbe, ha egyáltalán tudatosult benne a hirtelen közeledő veszedelem. Bár amennyire legyengítette a szövetségesek háborúja, nem is tudott volna segítséget nyújtani ezeknek a városoknak. Philippos pedig mostanra olyan erős lett, hogy nem is lenne senki, aki meg tudná állítani további terjeszkedését.

- Az a három évvel ezelőtti nyár Philippos számára valóban igen jól sikerült. Mindamellett, hogy elfoglalta Poteidaiát, hűséges hadvezére, Parmenion legyőzte az illyr Grabost[31], az athéniek szövetségesét, pompás paripái győzelmet arattak az olympiai játékokon, és molossos[32] felesége is megajándékozta egy kisfiúval. Azt mondják, Olympias, aki egyébként Philippos olympiai győzelme tiszteletére kapta ezt a nevet, és eredetileg Polyxenának hívtak, igen szemrevaló asszony. Szemrevaló, de félelmetes hírű.

Elhagytuk hát Neapolis környékét, az Ennea hodoi-t[33], ahol összefutottak a környék legfontosabb útjai, s az újonnan átkeresztelt Philippoi felől megpillantottuk a híres Pangaeon hegyet, mely most tőlünk délre magasodott. Itt dúsan zöldellő erdők borították a vidéket, mely igen fontos volt a hajógyártás számára, a hegy oldalát pedig platán és szelídgesztenyefák tarkították. Én sehol sem láttam azokat a híres arany- és ezüstbányákat, de még csak a bányásztelepeket sem, amelyek a hegy fontosságát tanúsították volna. Sőt, ezen az oldalán semmiféle emberi „alkotást” sem véltem felfedezni, de hát amúgy meg olyan nagy kiterjedésű hegy volt, hogy bizonyára a túloldalát borították a vájatok és az aknák.

A termékeny síkságon pipacsokkal és kék szarkalábakkal tarkított, érett búzamezők következtek egészen a Strymon-folyóig, mely nem is olyan sokkal ezelőtt még Thrákia és Makedónia határfolyója volt, de amióta Philippos kiterjesztette országa határait, már kizárólag ő fölözte le a folyónak minden hasznát.

Egyszerre éreztem boldogságot, hogy végre megérkeztünk utunk végcéljához, megkönnyebbülést, hogy végre elhagytuk a félelmetes és vérengző thrákok országát, és szomorúságot, mert mostanra tudatosult bennem, hogy milyen messze is kerültem szülőföldemtől, és még inkább Mentortól.

 

vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

---

Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.