vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

Barsine története - Az új otthon, Makedónia (6. fejezet)

Szerző: PersepolisDátum: 2009. április 15. 11:19 Műfaj: NovellaCimkék: ókor, makedónia, utazás, száműzetés, család, élettörténet, intrikák, szerelem, király, utód, királyi udvar, város

Egy perzsa asszony élettörténete, aki három férfi szerelmén keresztül volt tanúja a perzsa birodalom lehanyatlásának, és a hellénizmus térhódításának. Története szorosan, de változatosan fonódik össze a kor legkimagaslóbb személyiségeinek életével és korával.

 

Ötödik fejezet: http://www.egypercesek.hu/cikkek/Barsinetortenete_040709/

 

Amphipolis a Strymon torkolata mellett feküdt. Ez volt az a város, melyről talán legtöbbször hallottam egész utunk során; a város, mely stratégiai elhelyezkedése folytán egyformán fontos volt Makedóniának, Görögországnak, sőt még Thrákiának is, melyért királyok, politikusok és hadvezérek versengtek, s végül a szemfüles Philipposnak sikerült végleg megkaparintani.

Egyre inkább kíváncsi lettem erre az emberre, aki annyi mindenkinek borsot tört az orra alá, aki képes volt saját testi épségét is kockáztatni a számos csatában, csakhogy földöntúli dicsőségben pompázhassék. Az uralkodóra, aki kiemelte az elmaradott, archaikus törzsi királyságot a nagypolitika színpadára, aki megerősítette gazdaságát, átszervezte közigazgatását, és félelmetes hírű és jólszervezett hadsereget hozott létre, mely biztosította Makedónia újonnan elért pozícióját. A politikusra, aki egyenlő súllyal nyomott a latban, mint a perzsa nagykirály, s akitől minden görög polis egyformán rettegett. És nem utolsósorban a vendéglátóra, aki nagylelkűen felajánlotta számunkra saját otthonát hajlékul száműzetésünk idejére, ameddig csak maradni kívántunk. 

A város, mely az edoniai régióban feküdt, a Strymon keleti partján, szinte uralta azt a sík platót, melyre épült, s a körülötte lévő egész vidéket. Innen csodás kilátás nyílt a Pangaeon délnyugati lejtőire, s arra az éles kanyarra, melyet a szeszélyes folyó leírt, mielőtt beletorkollott volna a tengerbe.

A város hatalmas kikötője a legnagyobb volt, melyet eddig láttam; óriási trirémések[1], gabonaszállító teherhajók, kisebb birémések[2] ringatóztak nyugodt vizén, nyüzsgő dokkjai pedig hajnaltól késő estig lüktettek a mindennapi élet igényeitől. A kikötőpart ívét követő lacikonyhákból és fogadókból fenséges ínyencfalatok illata szállt az ég felé, a hangzavar pedig olyan fülsiketítő volt, hogy el sem tudtam képzelni, hogyan is képes itt valaki huzamosabb ideig dolgozni.

Halászok húzták partra hálóikat, s szorgalmasan javítgatni kezdték a szakadásokat, míg mások a frissen fogott halakat púpozták fel a parton. Színes embertömeg álldogált a kirakodó egy részén, s csak rövid szemlélődés után jöttem rá, hogy ezek eladásra szánt rabszolgák lehetnek, míg korábban munkára fogott sorstársaik félmeztelenül hordták ki izmos vállukon a gabonazsákokat, az olajos vagy boros amphorákat.

Érdekes módon ebben a városban is igen sok makedón katonát lehetett látni, bár miután csak nemrég került Philippos hatalma alá, s Thrákia is fenyegető közelségben volt, érthető volt jelenlétük. Ettől függetlenül egyfajta megszokott monotonitása és nyugalma volt a városnak, s semmiféle zavargás nem volt készülőben.

A város közepén pompás középületek, sztoák, templomok, gymnasion, palaestra, színház, agora és törvénykezési épület kapott helyet, s jól kiépített vízvezeték rendszerével, csatorna-hálózatával és széles, tisztán tartott utcáival gazdag és prosperáló város benyomását keltette. Ebben a városban volt Philippos királyi pénzverdéje is, s ez a gazdasági nyereség olyan lehetőségeket biztosított Amphipolisnak, melyről a többi polis csak álmodozhatott. 

Itt kellett találkoznunk Philippos egyik bizalmas emberével, Androtimossal, aki elkísért bennünket Pellába, a királyi udvarba. Ez az ember krétai származása ellenére már egy ideje Amphipolisban élt egész családjával, s igen közeli és bensőséges kapcsolatot ápolt a makedón királlyal. Philippos ezért bízta rá fogadásunkat, s azt a feladatot, hogy a hátralévő úton tájékoztasson bennünket a makedón politikai helyzetről, valamint arról a tényről, hogy valószínűleg a király nem lesz odahaza, amikor megérkezünk Pellába, ugyanis elszólították hadi kötelességei. Ebben az esetben neki kell majd gondoskodnia arról, hogy egész családom a legnagyobb kényelemben foglalja el rezidenciáját a palota-komplexum erre kijelölt területén. Arról is biztosított minket, hogy amint megérkezünk a fővárosba, minden fontos tisztviselőt, illetve királyi családtagot egyenként fog bemutatni kedves családomnak.

Androtimossal volt öt év körüli kisfia, egy komoly arcú, fekete göndör hajú, hatalmas kék szemű és olajbarna bőrű gyermek, akit Nearkhosnak hívtak. A fiúcska nyugodtan fogta apja kezét, s türelmesen, szó nélkül hallgatta annak beszédét a furcsa, messziről érkezett idegenekkel. Amikor Memnon rákérdezett, hogy miért hozta magával fiacskáját, meglepő választ hallottunk:

- Nearkhos elérte azt a kort, hogy felvegyék a királyi apródok közé. Ezért most ő is eljön velünk, hogy mostantól a többi arisztokrata gyerekkel együtt nevelkedjék a királyi udvarban. Itt, Makedóniában ez egy megtiszteltető szokás, hogy a király magához veszi a nemesség fiúgyermekeit, s királyi apródokat nevelnek belőlük.

- Ez ismerős. – hallottam atyám hangját. – A perzsa királyi udvarban is él ez a szokás. Minden arisztokrata származású ifjú öt és húsz éves kora között a nagykirály mellett szolgál. És egyben garanciát is jelentenek a király számára szüleik viselkedésére.

Androtimos mintha meg sem hallotta volna ez utolsó mondatot, melyet atyám keserű szájízzel említett, visszagondolva arra a félelemre, amíg magához nem ölelhette Persepolisból visszamenekített fiát, Pharnabazost.

- Itt jó helyen vannak a gyermekek, a király a legjobb nevelőket fogadja melléjük, s együtt nevelkednek a királyi család fiaival. Ugyanakkor ezzel a keggyel csak a legközelebbi bizalmasait és a legnagyobb nemesi családokat tünteti ki. Nekem, aki krétai bevándorló vagyok, ez a figyelmes kitüntetés igen megtiszteltető. És abban is biztos vagyok, hogy Nearkhos számára ez a lehető legjobb megoldás lesz, és a legjobb nevelésben fog részesülni.                  

Androtimos maga elé emelte fiát lova hátán, s úgy indultak el Memnonnal konvojunk élén. Csöndesen beszélgettek egymás között, miközben a kisfiú elaludt apja karjai között.

Egy darabig nézegettem a megváltozott tájat – amióta a Khalkidiké-félsziget lezárta előttünk a kilátást a tengerre, mintha a hegyek is megnövekedtek volna. A Strymoni-öböl partjának sziklás terepén még ezüstkérgű mediterrán fenyők és pineák váltották egymást, a gyér füvet juhok legelték le, de ahogy beljebb haladtunk Mygdonia dimbes-dombos vidékén, távolodva a tengerparttól, egyre nagyobb erdőségek és dús, füves ligetek következtek. Egy kisebb folyó völgyét követtük, melynek medre néhol nagyobb tóvá szélesedett. Itt sokszor egészen elmocsarasodott a vidék, s csak óvatosan lehetett előre haladni, nehogy a szekerek elmerüljenek a láp ingoványában. Mindenütt kecskebékák brekegtek kórusban, melyet legfeljebb egy-egy énekesmadár vidám csicsergése szakított félbe.

Amikor Androtimos és Memnon kissé lemaradtak a sor elejéről, szóltam a krétainak, hogy nyugodtan adja át nekünk a kisfiút, mégiscsak kényelmesebben alhat a szekéren, mint atyja karjában. Neki is könnyebb lesz a lovaglás, ha nem kell folyton arra figyelnie, nehogy kicsússzon karjai védelméből a kicsi. Androtimos hálásan megköszönte törődésemet, és átadta kocsinkba a gyermeket. Én gondosan betakargattam, s hagytam, hogy tovább alhasson. Később, amikor felébredt, durcásan nézett körbe, s bár nem szólt egy szót sem, láthatóan atyját kereste. Aztán egy idő után elvonta figyelmét kényelmes utazókocsink díszes felszereltsége, s elmélyülten vizsgálgatta a gazdagon szőtt gyapjútakarót, meg a puha farkasprémet, melyen feküdt.

Lassan elértük a Khalkidiké-félsziget nyugati oldalát, a Thermé városáról elnevezett Thermaios-öblöt[3], ahonnan már csak alig félnapi járóföldre voltunk Pellától, Makedónia fővárosától. Átvágtunk az Ekhedoros és az Axios folyókon, s lassan elértük utunk végcélját.

Nearkhos átkéredzkedett atyja elé a lóra, s onnantól kezdve be nem állt apró szája. Énekelt, mutogatta apjának a madarakat, gyíkokat, melyeket menet közben fedezett fel, s kérte Androtimost, hogy meséljen arról a helyről, ahová megyünk. Én – miközben magam is a krétai beszámolóját hallgattam – élénk érdeklődéssel követtem a táj szépségét, mely elkövetkezendő tartózkodásunk színhelyéül fog szolgálni.

A Pellát körülvevő vidék vadregényes, erdőségekkel körülvett széles völgy volt, mely észak felé emelkedett; ettől délre egy nagyobb tó terült el, melynek Loudias nevű folyóján – mely a Thermaios-öbölbe torkollik – fel lehet hajózni egészen Pelláig, mintegy százhúsz stadionnyi távolságban. A Loudias-tó egész környéke mély, ingoványos mocsár volt, melyen sem télen, sem nyáron nem lehetett átkelni száraz lábbal. A mocsár egy szigetén emelkedett a megerősített város, Pella, és mellette, egy hármas domb középső magaslatának délnyugati lejtőjén a királyi rezidencia, az akropolis. A királyi székhelyet még Arkhelaos király[4] – ki első volt ezen a néven a makedón királyok között – tette át a korábbi fővárosból, Aigaiiból, de magát a királyi várat Philippos király tette egyszerre bevehetetlenné és luxus kényelművé.

Ezt az erődített szigetet, melyen a város és a királyi rezidencia állt, Phakosnak nevezték, s úgy volt megerősítve, hogy a hatalmas kövekből rótt alépítmény elég erős legyen ahhoz, hogy a monumentális városfalakat elbírja, ugyanakkor megelőzhető legyen a lagúnából beszivárgó vízbetörés. Messziről úgy tűnt, mintha a város és a királyi palotát magában foglaló akropolis egybe lenne építve a városfallal, de amikor közelebb értünk, csak akkor vettem észre, hogy a két városrészt egy mély csatorna választja el egymástól, s csupán egyetlen híd köti össze a két városfalat.

Kelet felől közelítettük meg a Phakost, s amint végighajtottunk a városkapukhoz vezető széles úton – mely csodálatosan kiépített új út volt a mocsáron keresztül – teljesen elámultam Philippos városának modernségén és monumentalitásán.

A városfalakon kezeletlen téglákból emelt bástyák könnyítették meg a védők dolgát egy esetleges támadás esetén, de ahogy elnéztem ezt az erősséget, nem lehetett épeszű ember, aki vállalkozott volna megtámadására. A tégla-bástyák alatt masszív kőalap volt, s a két bástya – az egyik északon, a palota mellett, a másik délen, a tónál – tökéletesen elégnek bizonyultak a város védelmére. Hatalmas, erős tölgyfa-kapuit egyszerre tíz-tíz embernek kellett mozgatni csörlők segítségével, hogy ki tudják nyitni.

Amint beértünk magába a városba, mintha a legszebb, legnagyobb és legmodernebb hellén városba érkeztünk volna. Pella is a hippodamosi városrendezési terv szerint épült, akárcsak Amphipolis, vagy Abdera; párhuzamos, egyenes, kövezett utcái derékszögben metszették egymást, szabályos téglalap alakú háztömböket alkotva, s mindegyik utca egyformán harminc-harminchárom láb[5] széles volt, kivéve a centrális kelet-nyugati tájolású főutat, mely ötven láb szélesen vezetett keresztül a városon, egészen a központi nagy agoráig. A kelet-nyugati főutat leszámítva volt a városnak még két szélesebb, észak-déli tájolású főutcája is, melyek a déli kikötőbe vezettek. Az utak mentén óriási olajlámpák voltak elhelyezve egyforma távolságokra egymástól, melyek az éjjeli világításról gondoskodtak. Minden utcához kanális is tartozott, mely elvezette az eső- és szennyvizet, valamint kiépített vízvezetékrendszere is volt a városnak, melyek a gazdagabb polgárok magánházaihoz vezettek, vagy a nyilvános kutakhoz, ahol a szegényebbek is tiszta ivóvízhez juthattak.

Álmélkodva nézelődtem, s magamban elismeréssel tartoztam ennek a barbár királynak, aki ilyen csodálatos és virágzó fővárost emelt magának s népének. Közben elértük a tágas agorát, melyet ízléses, ion oszlopokból álló, árnyékos sztoák és portikuszok[6] vettek körbe minden oldalon. A teret színes embertömeg töltötte meg, gazdagon öltözött előkelők ugyanúgy feltűntek, ahogy egyszerű posztóba öltözött parasztok, de mintha mindenki elégedett és vidám lett volna. Sokan csoportokban beszélgettek, mások határozott irányban siettek valahová. Vaskos, pirospozsgás parasztasszonyok igyekeztek bevásárolni, vagy portékájukat eladni a piactérre, sikongató gyereksereg hancúrozott egy díszkút mellett, s egy katonai osztag szabályos rendben menetelt el sietve. Azt sem tudtam, hogy hová is kapjam a fejem, annyi érdekes látnivaló fogott meg.

Elhaladtunk Aphrodité, Athena Alkidemos, Poseidon, Héraklés, Démétér és Kybelé istennők fenséges templomai mellett; s amikor feltűnt ez utóbbi szentélye, egy kicsit otthon érezhettem magam Kis-Ázsiában, ugyanis ezt az ősi istennőt phryg őslakosaink is imádták, s Daskyleion területén is több temploma volt. Egy fedett odeion[7] is volt a városban, mely szintén azt a törekvést erősítette, hogy Pella egyenértékű hellén város legyen a többi görög nagyvárossal. Már a korábbi makedón királyok is ezen fáradoztak, így minél több görög művészt és filozófust próbáltak a városba csábítani. Járt itt miletosi Timotheos, a költő, vagy a híres festő, Zeuxis, aztán Agathon, meg az athéni Euphraeos, aki Platon tanítványa volt, és Kallistratos[8], a gazdasági szakember, aki segített Perdikkas[9] királynak átalakítani a makedón gazdaságot és adórendszert, de talán a leghíresebb mind közül Euripidés[10], a klasszikus kor utolsó nagy drámaírója, aki élete alkonyát barátjánál és pártfogójánál, Arkhelaos királynál töltötte. Itt írta két utolsó darabját, az Iphigenia Auliszban és a Bakkhánsnők című műveket. Ez utóbbit a vadregényes, hegyes-völgyes, végtelen fenyvesekkel borított, titokzatos makedón táj, és a számunkra szokatlan rítusú thrák Dionysos-kultusz ihlette.

Ahogy rátértünk a királyi palotába vezető széles útra – mely mentén vásárlóktól nyüzsgő bolthelyiségek, üzletek, pékségek és szatócsboltok sorakoztak – szemünk elé tárult a város felett uralkodó impozáns uralkodói rezidencia. A palota déli homlokzatát, mely a város felé nézett, egy szokatlanul hosszú és egyszerűségében lenyűgöző, ion oszlopokkal díszített, halványszürke márvány-portikusz zárta le, melyet egy csaknem hét láb magas alapzatra építettek. Ezt a portikuszt egy hármas beosztású, csarnokszerűen kiképzett díszkapu-sor szakította meg, melyek egyenként fél phletron magasak voltak. Ez adta a palotának azt az érzetet, mintha uralná a várost és a körülötte elterülő vidéket.

- Csodálatos hajlékot emelt magának a mi kedves vendéglátónk. – hallottam atyám dicsérő szavait, melyeket Androtimoshoz és Memnonhoz intézett.

- Szükség is volt ezekre az átépítésekre, hiszen Pella ma már jóval több, mint annak idején Aigaii volt. Ez az új város a magja annak a terjeszkedő nagyhatalomnak, melyet Philippos Makedóniából faragott néhány év leforgása alatt. – válaszolt a krétai.

- Lépést kell tartani a növekvő igényekkel. Nem szabad elfelejteni, hogy ez a város már nem csak egy egyszerű, névleges királyi főváros, vagy egy grandiózus építészeti túlkapás, hanem egyben adminisztratív, kormányzati és katonai székhely is, mely hivatalnokok és tisztségviselők egész hadát foglalkoztatja. – kapcsolódott be a beszélgetésbe Memnon is, miután felocsúdott a meglepetésből. – De meg kell hagyni, ilyen szépre én sem számítottam.

- Amióta Philippos elfoglalta a Pangaeon ércbányáit, valamint a Strymon és a Philippoi környéki erdőségeket, melyek a hajógyártás alapjául szolgálnak, igencsak megnőttek a lehetőségei. Amphipolisban pénzverdét létesített, hogy közel legyen az alapanyag kitermeléséhez. – magyarázta Androtimos a siker okait.

- És mindezt úgy, hogy közben egyszerre többfrontos hadjáratokat vívott. – válaszolta atyám elismerően.

- Valóban. Tykhé[11] igen szeretheti ezt az embert. Philippos fürdik az istennő bőségszarujában, s úgy tűnik, hogy nem is távozik tőle ez a rengeteg szerencse. – nevette el magát Memnon, majd folytatta. – Hiszen néhány éve, amikor trónra került, egy több sebből vérző fejedelemséget kapott örökül, melyet az összeomlás fenyegetett, északnyugatról a dardánok, északról a paionok, keletről az odrys thrákok fenyegették, miközben a tengeren túlról Athén fente rá a fogát.     

- Azt hiszem, tudta, hogy mi a siker záloga: mindenekelőtt ütőképes katonaságot hozott létre, melyre támaszkodhatott további céljai elérése érdekében. És azok a katonai reformok, melyeket thébaii tartózkodása idején Epameinondastól ellesett, bizony előnyére váltak. Ez a sereg most verhetetlen.

- És mindezt csak kiegészíti briliáns politikai és diplomáciai érzéke. Mindig megérzi a lehető legjobb pillanatot a cselekvésre, s akkor kíméletlenül lép is a siker érdekében.

- Valóban, de egy dolgot azért elfelejtetek: mégpedig azt, hogy keservesen meg is fizeti a siker árát. Nem tudom, hogy hány hadvezér vagy uralkodó lenne képes feláldozni a győzelem érdekében saját testi épségét is? – morfondírozott félhangosan atyám.

- Az biztos, hogy ő tényleg nem a leghátsó sorból vezényli csatáit vagy város-ostromait. Ha kell, akkor katapeltést[12] tölt, ha arra van szükség, akkor fent harcol a városfalon, s nem érdekli, hogy a saját életével játszik. Methone ostrománál az előző évben elvesztette egyik szemét, de még mindig személyesen vezényli a támadó jobbszárnyat, amely szintén nem elhanyagolható, ha bátorságért fel kell nézni rá. – mondta erre Androtimos.

- Ezek után nagyon kíváncsi vagyok, hogy embernek milyen lehet. Azt már tudom, hogy vendéglátónak nagylelkű, hiszen rögtön felajánlotta segítségét vereségünk után, de vajon milyen természetű ember ez a híres Philippos? – kérdezte Artabazos.

Androtimosnak sokatmondó mosoly jelent meg szája szegletében, s röviden csak ennyit mondott: - Majd magatok is látni fogjátok.

Elértük az akropolist és a várost összekötő hidat, ami a mély csatorna felett ívelt át, majd lassan áthaladtunk a lenyűgöző méretű propylaia-kapu[13] alatt, mely a palota-komplexumba vezetett.

Tágas, ízlésesen díszített rezidenciák, lakóépületek követték egymást, melyeket gyönyörűen ápolt kertek kötöttek össze egymással. Díszkutak, színesre festett, ember nagyságú szobrok, apró szentélyek, egy hófehér kis színház, valamint egy mindennel felszerelt gymnasion és palaestra is helyet kapott a királyi lakónegyedben. A hátsó traktusban a személyzet lakásai, istállók, kovácsműhely és egyéb olyan épület húzódott meg, melyekre a mindennapi életben van szükség.

Androtimos úgy tűnik, már jól ismerte a királyi udvart, mert otthonosan mozgott az épületek között, s rögtön tudta, hogy hová is vezessen bennünket. Több kíváncsi ember került elő, akik mind vidáman köszöntötték a krétait, minket leplezetlen érdeklődéssel bámultak meg, majd folytatták mindennapi munkájukat. Az egyik fiatalembertől Philippos felől érdeklődött: - Kleitos, a király itthon van?

A megkérdezett húsz év körüli ifjú sötét olajbarna bőrű, sűrű fekete, göndör hajú, erős szemöldökű és villámlóan fekete szemű volt, s csak hófehér fogai világítottak, ahogy elnevette magát, majd egy élénk mozdulattal a legnagyobb rezidencia felé mutatott: - Itthon van, tegnap érkezett vissza Thrákiából, tárgyaltak. Azt hiszem, lassan megérik ott is a helyzet a változásra.

Mi persze nem értettük, amit a fiú mondott Androtimosnak, ugyanis makedón nyelven beszéltek egymás között, de Androtimos lefordította nekünk. Igencsak meglepődtem, hogy a krétai milyen jól beszéli ezt a mi fülünk számára teljesen érthetetlen nyelvet.

A fiú – akit Androtimos Kleitosnak nevezett – vidáman elnevette magát, miközben egy kedves, varázslatos mosolyt küldött felém is, aztán sietősen tovább ment a palotaőrség laktanyái felé. Egészen zavarba jöttem ettől a szokatlan és leplezetlen viselkedéstől, de mégis jóleső érzés szaladt rajtam keresztül. Ezek szerint már nem csak férjem, Mentor fedezte fel bennem a csaknem felnőtt nőt, hanem mások is.

Androtimos felénk fordult: - Akkor azt hiszem az lesz a legjobb megoldás, ha először a király elé vezetlek benneteket. Mégiscsak őt illik legelőször megismernetek, hiszen ő a vendéglátótok. Meg aztán elkél fordítói segítségem is, ugyanis Philippos nem beszél görögül, csak makedónul.

A király magánlakosztálya egy kétszintes épületben kapott helyet, mely számos, portikuszokkal díszített belsőudvar köré épült. Az épületben kisebb-nagyobb termek és szobák voltak, de ő általában a legnagyobb, központi trónteremben fogadta vendégeit, mely mégsem trónteremre emlékeztetett, hanem inkább egy nagy, barátságos csarnokra, mely minden kényelemmel fel volt szerelve. A falakat gyönyörű, színes freskók díszítették, a padlón tarka folyami kavicsból kirakott, igen érdekes mozaikok pompáztak, s mindenfelé csodaszép kárpitok és egzotikus állatok prémei tették kényelmesebbé a berendezést.

Az alkonyi sötétedés érkeztével a házi szolgák parázsló serpenyős tálakkal mentek végig a szobákon, s szorgalmasan gyújtogatták a háromlábú tripusokban[14] az olajat, melyek fényt és meleget is adtak egyszerre.

A ház nem éppen egy méltóságteljes, fejedelmi rezidencia benyomását keltette, ugyanis a belső termekből hangos beszélgetések, nevetés és zsivaj szűrődött ki, mintha legalábbis egy mindenki által látogatható középületben lennénk. Éppen csak fényűző berendezése tanúsította királyi hajlék mivoltát. Rengeteg ember jött-ment minden teremben; házi szolgák, magasabb rangú katonák, furcsán vad, de mégis gazdagon díszített öltözetben pompázó törzsi vezetők (ezt persze csak később tudtam meg, hogy ők a felső-makedóniai hegyi törzsek fejedelmei), egyforma, dísztelen, de finom anyagból készült exomisba[15] öltöztetett királyi apródok, és hófehér himationba vagy khitonba öltözött alsó-makedóniai arisztokraták, akik már átvették a görög öltözködési szokásokat.

Androtimost és minket a király udvarmestere jelentett be, s ekkor végre elcsöndesedett a bentről kiszűrődő hangzavar, csak a király mély, reszelős de vidám hangját lehetett hallani, ahogy helyben hagyta, hogy fenséges színe elé engedjenek minket.

Makedóniai Philippos erőteljes testalkatú, nagyhangú férfi volt, aki pillanatnyilag jobb lábára erősen sántított egy sebesülés miatt, s egyik szemére megvakult egy katapeltésből kilőtt nyíl következtében, de ahogy elnéztem, mindezek a fogyatékosságok egyáltalán nem zavarták. Arca enyhén felpuffadt és vörhenyes volt, haja és szakálla rendezetlenül bozontos, s kellemetlenül kellett megállapítanom, hogy képtelen vagyok levenni tekintetemet a még viszonylag friss sebhelyről, mely élénkvörösen kellette magát egykori szeme helyén. Fején a babérkoszorú már erősen félrebillent, s ahogy bizonytalanul elindult felénk, a kezében tartott pompás arany-rhytonból[16] a bor a földre loccsant, s gyönyörű anyagból készített, ibolyaszín himationján is végigfolyt. Ahogy elnéztem, már régen nem lehetett józan, de mindennek ellenére családomat rendkívül barátságosan fogadta, s Androtimosra bízta elhelyezésünket, valamint azt is, hogy mutassa be nekünk a királyi udvar többi tagját is.

Ez a rituálé természetesen családom férfitagjaira vonatkozott elsősorban, hiszen egy perzsa nőnek semmi dolga egy idegen királyi család többi tagjával, bár ez természetesen nem jelentette azt, hogy lassacskán meg ne ismertem volna a legjelentősebb makedónokat. Sok olyan személy volt, akiket később is legfeljebb csak látásból ismertem, a fejedelmi asszonyokkal meg úgy voltam, hogy jobb volt megtartani velük azt a bizonyos távolságot. De ennek ellenére szinte minden udvari intrikáról, eseményről azonnal értesültem én is, s mindezt készségesen hallgatózó, jól informált helyi cselédségemnek köszönhettem.

Az a tény, hogy a makedón királyi udvarban az idősebb generációból csak kevesen beszéltek görögül, eleinte megnehezítette a dolgomat, később azonban láthatóan megszaporodott azoknak a száma, akik megtanulták a hellén nyelvet, s egyre több vendég érkezett a távoli görög polisokból is. Később persze azt is megtudtam, hogy mindaz nem volt teljesen igaz, hogy Philippos nem beszélte volna a görög nyelvet, hiszen fiatal korában Thébaiiban élt Pammenés és Epameinondas házában, mint fejedelmi túsz, de annak ellenére, hogy tökéletesen elsajátította a nyelvet, erősen érezni lehetett makedón akcentusát. Ezért inkább nem erőltette, mert hiúságát zavarta, hogy mindezért lenéznék, s kihangsúlyozná barbár mivoltát. Így aztán seregnyi tolmácsot alkalmazott, s aki közvetlenül akart vele társalogni, az jobban tette, ha inkább megtanult makedónul. Androtimos kezdetben rengeteget segített atyáméknak, később azonban már önállóan is eligazodtak a makedón udvar szabályaiban és szokásaiban.

Én eleinte inkább az asszonyokat figyeltem (persze csak kellő távolságból), bár voltak közöttük olyanok is, akik rendkívül barátságosak és készségesek voltak velem, mint távolról érkezett csodabogárral. A legtöbb asszonyt a kíváncsiság késztette arra, hogy beszélgetésbe elegyedjen velem, de később találtam közöttük olyanokat is, akiknek őszinte volt a barátsága.

Philippos asszonyai közül – az első, Phila kivételével, aki a felső-makedóniai Elimiotis tartomány fejedelmeinek, Derdasnak és Makhatosnak a húga volt – legtöbben szintén nem makedón származásúak voltak, hiszen második felesége, Philinna thessaliai származású volt, akiről azt suttogták az udvarban, hogy nem is igazán fejedelmi származású, mi több, táncosnőként kereste kenyerét Larissában. Harmadik asszonya, Audata, a vad dardánok királyának, Bardylisnek a lánya volt, s ez a nő származásához méltóan igen félelmetesen is festett. Derékig érő, dús, vörös sörénye és elefántcsont-fehér bőre volt, melyet apró vöröses szeplők tarkítottak, s zöldeskék szeme úgy villogott, amikor dühöngött, mintha villámokat akarna szórni vele. Legújabb asszonya, a huszonkét esztendős Olympias pedig az épeirosi molossosoktól érkezett, s titokzatossága és megközelíthetetlensége miatt az összes asszony tartott kiismerhetetlen, szeszélyes és vad természetétől, melyet nem egyszer be is vetett annak érdekében, ha el akart érni valamit.

Philippos ezeket a dinasztikus házasságokat céltudatos politikája érdekében kötötte, bár ahogy elnéztem Olympias gyönyörű, ellenállhatatlan, de mégis kegyetlen vonásait, nem kételkedtem abban, hogy ez az asszony minden praktikájával együtt, az épeirosi együttműködésen túl is valóban tetszik a királynak.

A király asszonyai között valóságos versengés alakult ki; mielőbbi gyermekszüléssel igyekeztek helyzetüket megszilárdítani, de nem csak a király szívében, hanem az udvarban betöltött pozíciójukban is, hiszen mindannyian tudták, hogy aki először hoz világra egészséges fiúgyermeket, az lesz Philippos első asszonya és a későbbi anyakirálynő. Így aztán állandó rivalizálás és intrikálás folyt az asszonyok hálótermeiben, s mindegyik igyekezett Philippos kegyét maga felé fordítani.

Azonban Olympias nem csak hogy megbabonázta a vad és szilaj férfit, a többi asszonyt is sikerült olyannyira háttérbe szorítania, hogy a király legtöbbször nála töltötte az éjszakáit többi felesége legnagyobb bosszúságára és elkeseredésére. Ettől függetlenül először a thessaliai táncosnő, Philinna szült fiút Philipposnak, akit Arrhidaiosnak neveztek el. Audatának egy kislánya született, Kynané, aki örökölte anyja és nagyatyja vad és szenvedélyes természetét, s ugyanolyan vörös volt ő is, mint az édesanyja. Három esztendővel ezelőtt, Hekatombaión hó 6.-án[17] aztán Olympias is fiúgyermeknek adott életet, alig fél évvel Philinna gyermekének születése után, s ettől kezdve a már amúgy is elmérgesedett helyzetet csak még inkább behálózta az állandó féltékenykedés és gyűlölködés. Philinna betegesen óvta fiacskáját Olympiastól, s állandóan arra panaszkodott, hogy a molossos hercegnő kárt akar tenni gyermekében, hogy az ő fia, Alexandros örökölje majd a makedón trónt. Ezekben a vádaskodásokban lehetett némi igazság, ugyanis Olympias azt a ködös mendemondát terjesztette el, hogy teherbe esését csodás jelek kísérték, melyek mind azt sugallták, hogy fia üstökösszerű pályát fog befutni. Ezeket a legendákat az első számú udvari jós, a thelméssosi Aristandros is megerősítette. Philippost pedig azzal győzték meg a jósok, hogy az a gyermek, akinek világrajövetelének napján három győzelem is születik, az maga is legyőzhetetlen lesz később. Mint tudjuk, Alexandros születése idején győzte le Philippos Poteidaiát, ezen a napon győztek versenylovai az olympiai játékokon, Parmenion pedig legyőzte az illyr Grabost.

Mindezeken a problémákon túl az asszonyok még származásuk előkelőségét is számításba vették, s folyton azt latolgatták, hogy vajon melyikük a legelőkelőbb születésű, s melyikük áll legközelebb a makedónok vérvonalához. Ez megint csak nem könnyítette meg a dolgukat, hiszen Audata és Olympias fejedelmi születésűek voltak, s kettejük között csak az lehetett kérdéses, hogy melyikük édesapja volt a nagyobb tekintélyű fejedelem. Audata atyja, Bardylis éppen olyan erős és jelentékeny uralkodó volt, mint Olympias atyja, Neoptolemos[18] király. A thessaliai Philinna nem uralkodói sarj volt, „mindössze” előkelő családból származott, viszont származása szerint közelebb állt a makedón vérhez, mint akár a molossosok, akár a dardánok. A thessalosok valahol a görögök és a makedónok között álltak, ami a rokonságukat illette. Egyedül az Elimeiából származó Phila rendelkezett makedón vérrel, de neki nem volt gyermeke.

Szegény asszony sokat betegeskedett, sovány és gyenge volt, s ha csak tehette, igyekezett kivonni magát társnői intrikálása alól. Megvolt neki a maga baja; még házasságuk elején egy halott kisgyermeke született, s ezután már képtelen volt többet teherbe esni. Philippos pedig egyre ritkábban kereste fel a szomorú és betegeskedő asszonyt. Így aztán Phila csak kívülről szemlélte azt a lelketlen hatalmi harcot, mely a többi feleség között zajlott. Én megéreztem benne azt a kedvességet, természetességet és barátságot, mely alaptermészete volt, s melyet még a király kegyéért folytatott harc sem tudott megtörni. Háttérbe húzódott, elfogadta sorsát, s megpróbálta ehhez képest pozitívan látni a világot.

Sokat beszélgettünk, s tulajdonképpen ő ismertetett meg engem a makedón szokásokkal, valamint ő mutatta meg nekem azokat az udvari személyeket, akik számítottak, akiket nekem is érdemes volt megismerni. Ő mondta el azt is, hogy tulajdonképpen néha Audata is egészen kellemes társaság szokott lenni, csak hirtelen dühkitöréseit kerüljem el, sőt előfordult, hogy Philinnával is megtalálták a közös hangot. Egyedül Olympias nem szokott senkivel sem szóba állni, s ne lepődjek meg, ha netán engem is elkerülne.

Ezután beszélt nekem arról a két férfiról is, akik Philippos után a legbefolyásosabbak voltak a makedón királyságban, Parmenion tábornokról és Antipatrosról, aki már Perdikkas királynak is megbízható, hűséges politikusa volt, akárcsak a tábornok. Ők annak az arisztokratikus eredetű politikusi-hadvezéri testületnek a tagjai voltak, akik a királytól kapták földbirtokaikat, vagyonukat és így kizárólag neki tartoztak feltétlen hűséggel is. Ennek a szervezetnek a tagjait nevezték hetairosoknak, vagy más néven Társaknak, ugyanis a királynak az uralkodásban segítő társai voltak. Ők alkották a hadseregen belül a nehézfegyverzetű lovasságot is, mely igen jelentős harcértékkel bírt, mint ahogy ez később számtalan esetben újra és újra bebizonyosodott.

Ez a rendszer nem volt új keletű; attól függetlenül, hogy Philippos igen sok újítást bevezetett trónra lépése után, a hetairosi rendszer már régóta létezett, s úgy tűnik, hogy eredményes volt. A makedón előkelőket magában foglaló gyűlés – mely békeidőben, mint népgyűlés, háborúban pedig hadsereggyűlésként funkcionált – választotta a királyt az uralkodóház férfi tagjai közül, s ily módon a saját magához való elvhűség következtében engedelmességgel tartozott a királynak. Az uralkodónak pedig azt az alkotmányos fórumot kellett tiszteletben tartania, melynek szuverenitását köszönhette. Tulajdonképpen azt lehetett mondani, hogy a király első volt az egyenlők között. Philippos trónra lépte után azonban már egyre inkább érezni lehetett, hogy a makedón arisztokrácia befolyása folyamatosan csökken, s a király már nem makedónokkal is kész volt feltölteni elitalakulatát. Ezzel a lépéssel növelte azoknak a számát, akik csak és kizárólag neki köszönhették gazdagságukat és pozíciójukat az udvarnál, s csak neki tartoztak lojalitással.

Így már rögtön érthető volt a krétai Androtimos előkelő helyzete Philippos udvarában, de hasonló helyzetű volt a mytilenei Larikhos is, akinek két fia, Erigyios és Laomedon szintén a királyi apródok közé kerültek, akárcsak Androtimos fia, Nearkhos. Szintén nem makedón származású hetairos volt a larissai Oxynthemis, akinek még csak alig két éves, Medios nevű kicsi fia, valószínűleg, idővel szintén Philippos királyi apródjai közé fog kerülni.

Sőt, bár továbbra is létezett és jelentős volt a hetairosi rendszer, mostanra Philippos már olyannyira függetlenítette magát a nemzetségi előkelők eme testületétől, mely a korábbi királyokat még eredményesen ellensúlyozta, hogy lényegében azt lehetett mondani, Philippos korlátlan hatalommal uralkodott, tulajdonképpen ő maga volt Makedónia: saját nevében veretett pénzt, vagy kötött megállapodásokat önálló polisokkal. De amíg a király ily módon megerősítette új nemességét, akikkel a régi bárókat ellensúlyozta, a független katonai parancsnoki tisztségek továbbra is kizárólag a régi makedón arisztokrácia tagjai számára voltak fenntartva, mint Parmenion, Antipatros, vagy éppen Attalos.

vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

---

Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.