vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

Barsine története - Az első tél Pellában (7. fejezet)

Szerző: PersepolisDátum: 2009. április 20. 10:51 Műfaj: NovellaCimkék: tradiciók, makedónia, ókor, perzsa, élettörténet, tél, száműzetés, udvari élet, asszonyok, vadászat, szerelem

Egy perzsa asszony élettörténete, aki három férfi szerelmén keresztül volt tanúja a perzsa birodalom lehanyatlásának, és a hellénizmus térhódításának. Története szorosan, de változatosan fonódik össze a kor legkimagaslóbb személyiségeinek életével és korával.

 

Hatodik fejezet:http://www.egypercesek.hu/cikkek/Barsinetortenete_041511/

 

Berendezkedtünk hát Pellában, s mi több, egészen megszoktam ezt a különös, idegen világot. Eleinte furcsa volt minden. Legfőképpen az időjárás, mely jóval hűvösebb volt, mint szeretett hazámban, Daskyleionban. A hegyek közelsége miatt kevésbé élvezhettük a csodás tengeri levegőt, a meleg napsütést és a lágy szellőt, mely a lapályos tengerparton fut végig. Itt, a magas hegyek között gyakran volt hűvös az idő, és sokat esett is az eső, viszont a növényzet állandóan csodás smaragd színben pompázott. Égig érő fenyvesek, apró, rózsaszín virágú hangával borított völgyek, sűrű tölgyerdők borították a vidéket, de ahogy közeledett a számunkra szokatlanul hideg tél, egyre kevesebbet merészkedtünk a városfalakon kívülre. Aztán leesett az első hó is, s szinte mindenki vastag, meleg prémekbe burkolózott, még a palota falain belül is. A leheletünk kavargott a levegőben, olyan hideg volt, s amikor kinéztünk a palota ablakain, a távolban láthattuk a magas hegyek vakítóan fehér hótakaróját, s a fenyőágakra nehezedett hópárnákat. Aki ilyen hidegben is kimerészkedett, az mind vastag, földig érő prémeket, szőrmesapkákat és térdig felkötözött szőrme-lábbeliket viselt. De úgy tűnik, hogy az itt élő emberek már hozzászoktak az itteni időjárás viszontagságaihoz, mert sok helybeli parasztgyerek falapokból eszkábált csuszkákon száguldott le a közeli lejtőkön, s úgy tűnt, hogy egy csöppet sem búslakodnak a hideg miatt.

Tulajdonképpen mi sem panaszkodhattunk, mert a palotának ama részében, ahol a mi szállásaink voltak, szinte mindenfelé hatalmas parazsas tálak ontották magukból a meleget, s a vastag falikárpitok, kényelmes párnák és ágymelegítő prémek mind megtették jótékony szolgálatukat, este, a lefekvés előtt pedig felforrósított téglákat, vagy forró vízzel töltött kecsketömlőket tettek szolgálóink az ágyainkba, hogy ne fázzunk.

Mostanra már egészen jól kiismertem magam a pellai palotakomplexumban, s egyre több barátra is szert tettem, így hát nem panaszkodhattam az egyedüllétre és unalomra. Csak Mentor hiányzott nagyon, s bár már lassan fél esztendeje éltünk itt, tőle még nem érkezett levél, pedig én eddig már vagy hatot, hetet is írtam neki. Kezdtem szomorúan azt gondolni, hogy lehet, hogy már régen meg is feledkezett rólam, vagy ami még rosszabb, lehet, hogy már nem is él. De atyám mindig igyekezett megnyugtatni, hogy Mentornak komoly, felelősségteljes beosztása van a távoli Egyiptomban, és nem biztos, hogy van elég ideje levelet írni, de ő biztosra veszi, hogy amint ideje engedni fogja, fog nekem válaszolni.

Atyám, bátyám Pharnabazos, valamint Memnon igen hamar beilleszkedtek a makedón nemesség szokásos mindennapjaiba. Még az ősz folyamán több vadászatot is szerveztek a tiszteletükre, melyek mind több napig is eltartottak a távolabbi, felső-makedóniai erdőségekben. Eordaiában szarvasbikákra vadásztak, Orestisben vadkanra, Lynkéstisben, a Lykhnidos-tó partján pedig medvékre. Ezeken a vadászatokon természetesen csak férfiak vettek részt, az asszonyok ilyenkor mindig a palotában maradtak. Nem is tudom elképzelni, hogy Philippos király hogyan tudott egyáltalán időt szakítani asszonyaira, hiszen folyamatosan háborút viselt, de amikor otthon volt is, vadászatokkal és borgőzös orgiákkal múlatta az idejét barátai és a makedón arisztokrácia körében.

Makedóniába való érkezésünk őszén jóformán nem is láttam atyámékat, mert olyan sűrű volt a tiszteletükre rendezett vadászatok, bankettek és ünnepségek sorozata. Mi nők persze egyáltalán nem vettünk részt ezeken a vacsorákon, melyekre tisztességes nők a lábukat sem tették be. Ez alkalmakkor távoli vidékekről érkezett kitharások[1], fuvolás lányok, artisták, aprócska udvari bolondok, és egyéb izgalmakat kielégítő hetairák[2] szórakoztatták a férfinépet. Gyakran előfordult, hogy hangos és hamis gajdolásba fúlt skolion-éneklésük. Ezt az időtöltést igen szerették egész Hellas szerte, s tulajdonképpen a szabály csupán annyiból állt, hogy egy mirtusz ágat adtak körbe, s aki megkapta, annak egy versszakot kellett rögtönöznie valamelyik közkedvelt énekből. Máskor abban versengtek, hogy ki tud minél több bort meginni. Persze nem csak úgy egyszerűen, egyik kehellyel a másik után, hanem éppen az számított dicsőségnek, hogy minél nagyobb pohárral igyanak meg egy lélegzetre. Ez volt a híres Héraklés kelyhe, mely csaknem akkora volt, mint egy kisebbfajta kratér, melyben a bort szokás vegyíteni. A termeket pedig mindig beborította az illatos fűszerek és a tömjén illata, melyeket ilyenkor a füstölőben égettek.

Máskor aztán olyan vacsorákat adtak, melyekre messze földön híres filozófusokat vagy egyéb megbecsült művészeket hívtak meg, s az ilyen intellektuális beszélgetések gyakran hajnalig is elhúzódhattak. Philippos adott a jó hírnevére, s nem sajnálta a pénzt, melyet csodálatos palotájának építésébe, szépítésébe fektetett; hadd vigyék csak az athéni, miletosi, ephesosi, syrakusai, vagy éppen korinthosi vendégek a lenézett makedón vadember gazdagságának és hivalkodó ízlésének hírét.

Lakomái híresek voltak gazdagságukról, változatosságukról és különcségükről. Csodálatos, színes kavicsokkal kirakott mozaikok díszítették a vacsorák helyszínéül szolgáló symposion-termek[3] padlóját: növényi indák, akantuszlevelek művészi kuszaságban csavarodtak egymásba, másutt tengeri idillt jelenítettek meg, vagy pedig a görög mondavilágból merített témát a művész, aki gondos munkával rakta ki e padlókat. A termeket puha drapériák, aranyszállal átszőtt kósi selymek, nehéz perzsa brokátok, kényelmes karthágói díszpárnák, ébenfából faragott és teknőcpáncéllal berakott heverők, élethűre festett márványszobrok, valamint díszes arany és ezüst tálak, edények díszítették. Philippos nem sajnálta a távoli Arábiából érkező, igen drága tömjént sem, olyan dúsan szórta a parázstartóba, mintha egyszerre az összes isteneknek akarna vele áldozni, holott csupán vendégei kényelméről gondoskodott.

Szép formájú rabfiúcskák gondoskodtak a sohasem kifogyó öblítővízről, melyet öblös ezüst kancsókból mértek bőven a vendégeknek. Más szolgáló fiúk, vagy éppen zsenge korú leánykák szorgalmasan fonogatták a dús babér-, borostyán-, ibolya-, nefelejcs- vagy mirtuszkoszorúkat a vendégek fejére, s amikor egy-egy ilyen koszorú már hervadni látszott, újat kötöttek. Megint mások krémes szappannal, langyos vízzel és gyapjúkendővel várakoztak, ha a kedves vendég meg akarta volna mosni a kezét. Mindezeket persze hallomásból tudom, mert ezeknek a híresen hírhedt lakomáknak messze földön híre kélt. Számtalan változata látott napvilágot e tivornyáknak a makedón falak között is, s szinte mindenki ezekről a vacsorákról beszélt állandóan.

A király nem restellt a leghíresebb élisi szakácsokkal főzetni, a bort Phleiusból és Maroneiából hozatta, a sózott halat, makrélát, kephalos-halat Abderából és Sikyonból, a sima, fénylő testű angolnát Boiotiából, a sajtot és a sertéshúst Szicíliából, Thessaliából a gabonát, Rhodos szigetéről a mézédes mazsolát és a szárított fügét, Euboia szigetéről pedig az aranyló körtét és a borízű almát. Mandula Paphlagoniából érkezett, Föníciából pedig datolya, míg a gyógyhatású silphiont[4] Kyrénéből hozatta drága pénzért.

Bátyám láthatóan megerősödött, és amióta Makedóniában időztünk, hirtelen meg is nőtt. Állán már pelyhedzett vékonyka fekete szakálla, s ezzel gyakorta el is dicsekedett.  Büszkeséggel töltötte el, hogy ő már a felnőtt férfiak közé tartozik, és ugyanúgy részt vett a vadászatokon, akárcsak a filozofikus témájú symposionokon. Atyám azt azért még szem előtt tartotta, hogy Pharnabazos, fiatal korára való tekintettel a borivásba fúló orgiákon ne vegyen részt. Ugyanakkor igen sok barátra tett szert a makedón arisztokraták udvarban nevelkedő fiai között, s ezekkel a suhancokkal gyakran kilovagoltak a közeli hegyekbe, vagy a kék vizű Haliakmon völgyébe. Részt vett lovas vagy éppen íjjal és dárdával való versengéseikben, azonban amikor a szigorú katonai kiképzésre került sor, melyre minden makedón fiút folyamatosan készítettek fel, szinte érthetetlen módon zárkóztak el előle. Ez olyannyira makedón sajátosság maradt előttünk, perzsák előtt, mintha meg sem érthetnénk lényegének miben létét. E katonai felkészítés kizárólag a makedón emberek sajátja lehetett, büszkék voltak rá, de ránk, idegenekre nem tartozott. Pharnabazos részt vehetett versenyfutásukban, birkózásban, kocsihajtásban, vadászataikban, de a makedón titokból, az összetartás és együttműködés eme csodálatosan működő szervezetéből kizárták pajtásai. Persze ők úgy gondolkodtak, hogy végtére is Pharnabazosnak mi haszna lehet a makedón harcmodor, a phalanx-taktika elsajátításából?

Én a telet mostoha-anyám, Lysistraté, valamint Philippos első asszonya, Phila társaságában töltöttem. Ők rengeteget meséltek nekem a sokféle, számomra idegen, de érdekes görög és makedón szokásokról. Ami nekem mégis a legszokatlanabb volt, az, hogy a hellén asszonyokra mennyivel szigorúbb szabályok voltak érvényesek, mint mondjuk a perzsa nőkre. Nem járhattak ki az utcára akkor, amikor szerettek volna, nem vehettek részt férjeikkel semmiféle köztéri eseményen, legfeljebb lakodalmon, vallási ünnepen vagy temetésen. Így aztán a legtöbb jellemes görög asszony igen beszűkült gondolkodású és szemérmes volt, aki járatlan bármiféle művészi, vagy irodalmi kérdésben. Ezt a szerepet a művelt és messze földön híres szépségű hetairák töltötték be.

Philippos feleségei közül Phila, aki makedón származású volt, valamint a thessal Philinna valamennyire hellén nevelésben részesültek, minthogy származásuk feljogosította családjukat, hogy utódaikat a divatos, követendő klasszikus görög nevelésben részesítsék. Így aztán rajtuk meglehetősen érezni lehetett azt a fajta naivságot és egyszerű gondolkodásmódot, mely a tisztességes görög nőket jellemezte. Őket kisgyermekkoruktól fogva kizárólag a gyermeknevelésre és a háztartás vezetésére készítették fel, még akkor is, ha királynéi helyzetük most még ezt sem igazán kívánta meg tőlük. Audata jóformán nem is beszélt görögül, makedónul pedig alig-alig, de amikor Philippos és Bardylis megkötötték a békeszerződést, és a makedón király feleségül vette a vad dardán leányt, ez csupán másodlagos fontosságú kérdés volt. Philippos úgy tartotta, ahhoz, hogy utódot szüljön neki, nem kell közös nyelvet beszélniük. Viszont annál ügyesebben ülte meg a szinte még be sem tört thessal paripákat, és férfiakat megszégyenítően bánt az íjjal, a nyíllal és a dárdával, s házasságuk elején még az is előfordult, hogy elkísérte urát egy-egy vadászatra. Állítólag nem egy vadkant és szarvasbikát terített le lóhátról mindenféle segítség nélkül. És bár már évek óta a makedón királyi udvarban élt, mégsem vette át a divatos hellén öltözködési szokásokat, hanem megmaradt barbár, színes viselete mellett, mely – meg kell hagyni – igen jól is állt neki. Róla tehát még a legkevésbé sem lehetett azt mondani, hogy hasonlított volna a görög nőideálhoz; sem külső megjelenésében, sem gondolkodásában. És végül itt volt a titokzatos épeirosi Olympias, aki bár királylányként látta meg a napvilágot, mégis zsenge ifjúkorától papnőként működött Démétér és Koré szentélyében Samothraké szigetén, így nem csak hogy a makedónt beszélte tökéletesen, hanem a görögöt is. És legkevésbé sem lehetett rá azt mondani, hogy olyan behatárolt és naivan egyszerű lett volna a gondolkodása, a világról és az emberekről alkotott véleménye, mint amit egy átlagos, jellemes és erkölcsös görög feleségtől elvártak. Ellenkezőleg: ravasz volt, csavaros gondolkodású, okos és öntörvényű. Egyszerűen fittyet hányt az elvárásokra, a tradíciókra és a felfogásra, és azt tette, amit jónak látott; a saját útját járta, sokszor még olyan esetekben is, amiről tudta, hogy esetleg ellenkezik férje elképzeléseivel. Ettől függetlenül Philippos nem sokat törődött azzal, hogy feleségei viselkedése olyan legyen, mint az átlagos görög családanyáknak. Az ő feleségei királynék voltak, s ebben a minőségükben kellett megfelelniük.

És bár Philippos nem foglalkozott különösebben asszonyai illendő és megkívánt viselkedésével, számomra mégis megdöbbentő volt, amikor Phila naivan rácsodálkozott az olyan, nekünk perzsáknak természetes emberi szabadságokra, mint hogy akkor megyek ki az utcára, amikor csak akarok, és anélkül, hogy bárki rosszat gondolna rólam. Ugyanakkor elkerekedett szemmel hallgatta azt is, hogy egy perzsa nőt nem kényszeríthetnek szülei olyan férfihoz, akihez ő nem szeretne férjhez menni. Mert bár ő sem szerelemmel szerette férjét, az meg sem fordult a fejében, hogy nem a lehető legtermészetesebb dolog lenne az, hogy ő ahhoz menjen férjhez, akit számára szülei kiválasztanak.

Ezen még atyám új felesége, Lysistraté is elcsodálkozott, mert bár Rhodos – ahonnan családja származott – a perzsa érdekszférába tartozott, s mind adókörzetileg, mind kereskedelmileg az Akhaimenida-birodalomba tagozódtak, mégiscsak görög származásúak voltak, minden görög szokásukkal egyetemben. Így aztán náluk is a családfő döntött arról, hogy a leány kihez menjen férjhez. S mivel Lysistraté édesapja már nem élt, így férjemre, Mentorra hárult a gyám és a családfő szerepe, s amikor Memnonnal együtt szövetséget kötöttek a daskyleioni satrapával, vagyis atyámmal, magától értetődő volt, hogy szövetségüket egy kettős házassággal pecsételjék meg. És bár ez esetben számomra ugyanúgy atyám döntött arról, hogy kihez menjek férjhez, akár csak a görög nők esetében, ha nem akartam volna a rhodosi Mentor asszonya lenni, atyám nem kényszerített volna hozzá. De amellett, hogy tudtam, hogy ez a szövetség nekünk az életünket jelentheti, nekem tetszett is Mentor, így boldogan fogadtam el atyám választását, és lettem annak a férfinak a felesége, akit kiválasztottak számomra.

Azon is elcsodálkoztak, hogy nálunk, Perzsiában egy nőnek saját vagyona lehet, s saját maga intézheti gazdasági ügyeit, ugyanis Görögországban az asszonynak nincs szava a ház falain kívül, nemhogy vagyona legyen. Ha egy nő mégis valamilyen oknál fogva kimegy az utcára, még azt is meghatározzák, hogy mekkora mennyiségű élelmet vihet magával.

- Perzsiában ennyire önálló lehet minden asszony? – kérdezte csodálkozva Phila.

- Természetesen nem azt mondom, hogy korlátlan szabadsággal és ellenőrizetlen függetlenséggel rendelkezne minden nő, mert hiszen a királyi családban is a legutolsó szó mindig a királyé, elvégre ő állítja fel a szabályokat és a követendő mértékeket, de egy bizonyos határon belül az asszonyok gazdasági függetlenséget élveznek, utazhatnak, és saját maguk intézhetik gazdasági ügyeik adminisztrációját. Vallásunk pedig biztosítja azt a jogot, hogy ahhoz menjünk férjhez, akihez mi is szeretnénk, ugyanis a zoroasztrizmus[5] mindennél fontosabbnak tartja a férfi és a nő egyenlőségét, az emberi méltóságot és a választás szabadságát. Az egyedüli, amit szem előtt tart, a helyes gondolkodás és a becsületesség; ez mindenképpen legyen meg a választottban. Ugyanakkor lehetőség van a válásra is. Olyan azonban elképzelhetetlen lenne, hogy egy nő előbb az apja, majd a férje, végül annak halála után a fiai felügyelete alá legyen kényszerítve, s soha életében ne érezhesse a személyes szabadság édes ízét.

- Válni görög asszonyoknak is lehetősége van elvileg, – mondta Lysistraté – bár nagyon bonyolult és megalázó procedúra. A válni szándékozó asszonyt férfirokonainak kell támogatniuk, a szerencsétlen nőnek személyesen kell megjelennie az arkhon[6] előtt, és írásban kell benyújtani válási szándékát, majd a férj után automatikusan visszaszáll a rokonokra a képviselő szerepe. És ha mindez nem lenne elég, még a gyermekekről is le kell mondania, mert azok az atyjuknál maradnak.

- Azért én úgy vélem, hogy mi mégis kivételes helyzetben vagyunk. – summázta végül helyzetünket Phila. – Talán már Athénban sem ilyen szigorú a helyzet, de mi Makedóniában vagyunk, ráadásul társadalmi helyzetünk sem indokolja, hogy ilyen problémákon kelljen gondolkodnunk. Artabazos eleve perzsa származású, úgyhogy kedves Lysistraté neked nem kell attól rettegned, hogy személyi szabadságodtól meg leszel fosztva. Az én uram, Philippos pedig bármivel előbb foglalkozik, mint velem. Neki a háborúi, az ivászatai, a lovai és a többi felesége, akik gyermekeket is szültek már neki, mind fontosabbak, mint én vagyok. Egyedül a te férjed, Barsiné, aki görög születésű, de mivel Mentor is egész életét perzsa szolgálatban töltötte, ráadásul legtöbbször távoli vidékekre szólítják megbízásai, azt hiszem, neked sem kell majd attól rettegned, hogy megfosztanak megszokott szabadságodtól.

A tél folyamán Olympias egy újabb gyermeknek adott életet, egy kislánynak, akit Kleopátrának neveztek el, talán nem is véletlenül. Nevének jelentése – „Az atya dicsősége” – ugyanis annak a szóbeszédnek az elhallgattatására utalhatott, miszerint Olympias és Philippos házassága megromlott. Ennek a híresztelésnek talán volt is némi alapja, ugyanis az asszony első terhessége után olyan pletykák keltek szárnyra, hogy a kis Alexandrosnak talán nem is a makedón király az atyja, hanem egyenesen Zeus isten. Ezeket a történeteket Olympias nem is nagyon cáfolta, sőt inkább még jobban elhomályosította az eseményeket. A fogantatás előtt ugyanis azt álmodta, hogy hatalmas vihar támadt, s egy igen fényes villám belecsapott méhébe, mely először lobogva betöltötte a szobát, majd lassacskán kihunyt. S ha mindez nem lett volna elég, nászéjszakájuk után nem sokkal a király is álmot látott, melyben lepecsételte asszonya testét, s a szép pecséten egy fiatal oroszlán képe volt látható. Természetesen az udvar összes jósa és álomfejtője egyként értelmezte álmukat: Philipposnak jobban kellene vigyáznia kikapós feleségére, ha nem akarja, hogy szégyenszemre felszarvazzák. Egyedül a thelméssosi Aristandros, a király első jósa értelmezte az álmot másként. Szerinte Olympias várandós, ugyanis nem szokás valamit lepecsételni, ami üres, és az asszony egy oroszlánhoz hasonló, dicsőséges fiat fog szülni. Philippos ugyan némileg megnyugodott, de amikor ismét álmot látott, megint elbizonytalanodott. Álmában belesett felesége hálószobájába, s azt látta, hogy az alvó királyné mellett egy hatalmas, izmos testű kígyó hever. Verítékben úszva ébredt fel, s azonnal talpra szökkent, hogy megnézze, valóban így van-e? Amikor bepillantott az ajtónyíláson, az asszony mellett valóban ott feküdt az óriási kígyó. Teljesen összezavarodott, mert tartott Olympias boszorkányságától, a kígyó látványa egészen lelohasztotta az asszony iránt érzett vonzalmát, ugyanakkor megijedt attól is, hogy talán felesége egy felsőbbrendű istenséggel folytat titkos viszonyt. Futárt küldött hát Delphoiba, hogy választ kapjon, vajon mi az értelmezése zavaros álmainak, és mit tegyen annak elkerülése érdekében, hogy az események még kuszábbá váljanak? A Pythia azt a jóslatot adta erre, hogy Philippos mindenek előtt mutasson be áldozatot Zeusnak, s ezen túl is első sorban ezt az istent részesítse tiszteletben. Ugyanakkor egy kedvezőtlen hírrel is szolgált: Philippos el fogja veszíteni azt a szemét, mellyel belesett az ajtónyíláson, s meglátta a szendergő istenséget feleségével. Ez a baleset nem is olyan sokára valóban bekövetkezett: a király egy évvel azelőtt, hogy mi Makedóniába érkeztünk, megostromolta a Pydnától északra fekvő kikötővárost, Methonét, s az ostrom folyamán egy ostromgép nyila eltalálta arcát, ekkor vesztette el jobb szemét.

És persze Olympias sem tett semmit annak érdekében, hogy ezek a kétes pletykák elcsituljanak. Egyesek szerint még inkább kihangsúlyozta bensőséges viszonyát a szent kígyókkal, lelkesen részt vett a thrákiai eredetű dionysosi és orphikus misztériumokon[7], melyek állítólag teljesen megvadították a rajtuk résztvevő asszonyokat. Én nem ismerhettem meg behatóbban ezeket a titkos szertartásokat, hiszen felfedésüket halállal büntetik, de amiket véletlenül hallottam vad és fékezhetetlen rítusairól, az elborzasztott. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a csupán félig-meddig civilizált vidékről, az épeirosi hegyekből származó Olympias nagyon fogékony volt az ilyen jellegű titokzatos misztériumokra.

Már eleve kisgyermekként elküldték őt Samothraké szigetére, ahol beavatott papnője lett Démétér és Koré istennőknek, akiknek szintén hasonlóan bűbájos rejtélye igen varázsos hatással lehetett az érzékeny korban lévő fiatal leányra. És mivel úgy gondolkodott, hogy ezt a tudását saját pozíciójának erősítésére is felhasználhatja, hát minden energiáját, tudását és akaratát belevetette, s szinte szívta magába a tanokat. Miután feleségül vette őt a makedón király, nyilvánvaló lett számára, hogy jó úton halad afelé, hogy ambícióit megvalósítsa. Elkerülvén Pellába, hamarosan megtalálta annak is a módját, hogyan tudná felvenni a kapcsolatot Dionysos isten követőivel, s nem sokkal ezután a misztériumok beavatott papnője lett belőle. Azt mondják, hogy ezek a menádok[8] őrjöngésig fokozódó vad tánccal ünneplik a bor és a mámor istenét és az élet valódiságát a természet lágy ölén. Ezeken a rítusokon kezdetben szigorúan tilos volt férfiaknak jelen lenniük, aki azonban mégis vette a bátorságot, hogy meglessen egy ilyen orgiát, könnyen az életével fizethetett szentségtöréséért. Az extatikus táncban részt vevő nők egyszerű, hosszú, hófehér köpenyt viselnek, fejükön borostyánkoszorú van, kezükben pedig az ánizsgyökérből faragott, repkénnyel és szőlőlevéllel díszített, úgynevezett thyrsost[9] tartják, melyre a szent kígyók tekerednek fel. A vad táncot fuvolaszó, csörgődobok, és cintányér izgató hangja kíséri, mely megkönnyíti számukra, hogy beleélhessék magukat a szertartásba. Állítólag, amikor már az őrület határán vannak, szétszélednek, és az erdőben talált vadakat tépik szét, melyeknek húsát aztán nyersen megeszik. Ezzel a félelmetes szokással, vagy inkább szertartással Dionysosnak a titánok által elkövetett erőszakos halálát élik újra.

Amikor ezekről a barbár és igencsak őrületes szertartásokról hallottam, rögtön eszembe jutott nevelőm, a korinthosi Kleobulos, aki annak idején fontosnak tartotta, hogy megismertesse velem Euripidés Bacchánsnők című színdarabját, melyet a görög szerző itt, Makedóniában írt meg pártfogója, Arkhelaos király udvarában. Euripidés ezt a titkos misztériumvallást ábrázolta művében szimbolikusan, sejtelmesen éreztetve annak természetfölötti hatalmát; azt mondják, hogy ő maga is beavatott volt, s most már igencsak izgalmasnak tűnt számomra, hogy mindezen ismeretek tükrében ismét elolvassam a színdarabot.

Állítólag Olympias is buzgón részt vett ezeken a végül önkívületi állapottal járó, az istennel őrületig eltelt, titkos szertartásokon, s ezért tartott magánál szelídített, szent kígyókat is, melyektől Philippos mindig feldúlt és vad lett, amikor csak meglátta feleségét a hüllőkkel játszadozni. A szobalányok és szolgálók mesélték, hogy igen gyakorivá váltak közöttük a nézeteltérések, melyek sokszor akár tettlegességig is fajultak, főleg, ha a király már ittas állapotban kereste fel Olympiast.

Így aztán valóban nem meglepő, ha olyan híresztelések láttak napvilágot, hogy a három éves kis Alexandrosnak talán tényleg nem is Philippos az apja. Azt ugyan senki sem állította, hogy esetleg valaki más, póri halandó lenne a királyné szeretője, hiszen az asszony becsvágyó céljai közé ez a kép nem is illett volna, de így csak még inkább félelmetessé vált az a tény, hogy talán valóban Zeus látogatta meg az alvó Olympiast. Persze a királynő, amikor már nagyon kiélezetté és veszélyessé vált a helyzet, gyakorta megjegyezte, hogy ő soha sem bántaná meg Hérát olyan felelőtlen kijelentésekkel, hogy Zeustól származik a fia. Ugyanakkor mindig tudta azt is, hogy Philipposnál hol a határ, és meddig mehet el anélkül, hogy férjét úgy magára haragítsa, hogy véglegesen kegyvesztetté váljék, amivel végső soron saját fiát ütné el a vágyott trónutódlástól.

Ily módon, bár kígyóitól soha nem vált meg, veleszületett bűbájával sikerült megint magához édesgetnie urát, ismét megfogant, télre pedig megszületett leánya, Kleopátra, akit talán éppen azért nevezett el így, hogy Philippos kételyeit és sértett hiúságát lecsillapítsa, s bizonyítsa hűségét, amit legalábbis lányánál senki sem vont kétségbe. A kislány apja természetét és ellentmondást nem tűrő, konok állát, ugyanakkor anyja néha álmodozó, néha pedig varázslatos szemeit és tekintetét, és vöröses árnyalatú, sötét haját örökölte.

Amikor még a nyár derekán sietve indultunk el otthonunkból, Daskyleionból, megfogadtam, hogy ezentúl mindig igyekezni fogok figyelemmel követni, amennyire csak számomra lehetséges, a nagypolitika alakulását is, hiszen mostanra már magam is rájöttem, hogy milyen mértékben befolyásolja egész családom életét is. És bár a Makedóniában eltöltött első hónapok az ismerkedés és beilleszkedés jegyében teltek el, amit ráadásul fűszerezett az a velünk való kedvesség és vendégszeretet is, amit vendéglátóinktól kaptunk, rá kellett hogy döbbenjek, hogy ezentúl nem elég csak a perzsa és esetleg a görög eseményeket számon tartanom, hanem tudatában kell lennem Philippos viselt dolgainak is. Hiszen ez az ambiciózus király mostanra már olyan hatalommal rendelkezett, mellyel könnyedén befolyásolhatta akár az egész ismert világ politikáját is. Ezért aztán minden alkalommal, amikor atyám és Memnon a politika alakulásáról és az aktuális ügyekről beszélgettek, igyekeztem a közelükben elfoglaltságot keresni, hogy hallhassam, miről is van szó.

Így értesültem arról is, hogy nem sokkal azután, hogy keresztülutaztunk a thrákiai Khersonésoson, annak csodálatos kis kikötővárosára, Sestosra végül is lecsaptak az athéniak. Felrémlett előttem a helyi polgárok izgatott beszélgetése, melyet akaratlanul is kihallgattam a fogadóban, amíg atyámra és Memnonra vártunk. Akkor még milyen bizakodóan latolgatták az esélyeket, függetlenül attól, hogy tudták, hogy ez az alkalom egyszer mégiscsak bekövetkezik. És most itt volt; Kharés, az athéniak tapasztalt hadvezére egy rövid, de elkeseredett ellenállás után ostrommal bevette a várost, s annak minden, fegyverforgató férfi lakosát kegyetlen módon legyilkoltatta, míg az asszonyokat és gyermekeket eladták rabszolgának. Amikor mindezt meghallottam, nem akartam elhinni, hogy azt a gyönyörű, büszke és romantikus kisvárost ilyen szívtelenül elpusztították.

- Úgy hallom, hogy bár eddig Kersobleptés gátlástalanul udvarolt az athéniaknak, annak ellenére, hogy tudta, a Khersonésost mostanában úgysem tudja tőlük visszaszerezni, de legalább a viszonylagos nyugalom megmaradhasson, ráadásul tanácsadója, Kharidemos is kieszközölte saját maga számára a sérthetetlenséget Athénban, sőt tovább ment, az elismerést és a diadémot is, most mégis úgy döntöttek, hogy Sestos ostromát nem lehet válasz nélkül hagyni. – elmélkedett atyám félhangosan.

- Valóban. Én már akkor gondoltam, hogy Kharidemos és Kersobleptés kettős játékot játszanak, amikor Philippos Thrákiában tárgyalt velük. Amíg Kharidemos Athénban próbálta meg Démosthenés és társai figyelmét elterelni az eseményekről, Kersobleptés a makedónokat igyekezett ügyüknek megnyerni. És véleményem szerint nem is okoskodott rosszul, hiszen Philipposnak igencsak figyelemre méltó hadereje van. Ha valakivel, vele biztosan sikerülni fog visszaszerezniük az athéniaktól a félszigetet. – fűzte tovább a gondolatokat Memnon.

- Csakhogy ahhoz Philipposnak előbb át kell vonulnia Berisades és Amadokos területein, őket viszont az athéniak támogatják. Ők ragaszkodnak ahhoz, hogy Kersobleptés lemondjon a Khersonésosról, és belenyugodjon atyjuk, Kotys birodalmának három részre osztásába. – válaszolta atyám.

- Kedves Artabazosom, ne légy ennyire naiv. Gondolod, hogy mindez Philipposnak nem lesz gyerekjáték? Ha másért nem, hát saját büszkeségéért nem fogja hagyni, hogy Athén szava legyen az utolsó.

De most az egyszer mégsem lett igaza Memnonnak. Amikor ugyanis Philippos át akart vonulni Thrákia nyugati területein, mely Berisades utódai és Amadokos uralma alá tartozott, Amadokos kereken megtagadta a makedónoknak a területen való átvonulást. Ugyanakkor a mostanra igen széles frontúvá vált görögországi események pillanatnyilag el is vonták Philippos figyelmét a thrák ügyekről, nem forszírozta az erőszakot, s így Kersobleptés ismét magára maradt ambiciózus céljaival.

Görögországban ugyanis a három éve tartó, úgynevezett Szent háború[10] ekkorra már magával rántott szinte valamennyi jelentősebb görög városállamot. A két legnagyobb, Athén és Spárta, mostanra teljesen kivérezve és legyengülve csak erkölcsi támogatásukat tudták felajánlani a hadakozó polisoknak, s végül maga Philippos is belekeveredett a háborúskodásba azáltal, hogy Larissa tőle kért segítséget, amikor a phokisiakkal szövetkezett pherai hadsereg megtámadta. Makedónia természetesen Larissa szövetségese volt már régtől fogva, ráadásul innen származott a király második felesége, Philinna is, s most a makedón király azonnal feladta a kevésbé fontos thrákiai segítségnyújtást, amikor Amadokos megtagadta az átvonulást területén, s inkább a stratégiai fontosságú Larissának nyújtott segítséget. Azonban váratlan nehézségekkel találta magát szemben, alighogy beavatkozott a görög ügyekbe. Mindenki legnagyobb meglepetésére gyors egymásutánban két alkalommal is vereséget szenvedett a phokisi seregtől, mely balszerencse eddig még mindig elkerülte, majd a tél beköszöntével saját csapatain belül is zendülés ütötte fel fejét, bár ezeken hamarosan felülkerekedett, és a rövid közjáték után ismét magabiztosan és eredményesen tudott működni, végül pedig a Krokion-síkságon döntő győzelmet aratott a phokisiak és Pherai felett.

A Szent háború után a makedón királynak lehetősége nyílt arra, hogy beavatkozhassék Közép-Görögország kérdéseibe, melyre titkon oly régóta várt. A továbbvonulást dél felé nem kockáztatta, mert a Thermopylai-szoros mellett hatalmas phokisi, athéni és spártai sereg gyűlt össze, hogy megvédje Hellas déli részeit Philippos kéretlen segítsége ellen, de Thessaliában megerősítette kivívott pozícióját. Szövetséget kötött Thébaijal, majd a thessaliai városok megválasztották tagosukká[11], mely tisztség birtokában komoly befolyásra tett szert további görögországi térnyerése érdekében. A legyőzött Pherai városával pedig a tőle már megszokott módon kötött szövetséget: feleségül vette a város uralkodó családjának egyik nőtagját, az alig tizennyolc esztendős Nikésipolist. Ez a frigy aztán újabb ünnepségsorozat ürügyét jelentette a pellai udvarban, mely legalább egy hétig eltartott. Én pedig egy újabb asszonyt ismerhettem meg a már amúgy is népes makedón királyi házban.

Természetesen Philippos az elkövetkező év során még visszatért Thrákiába is, ahol időközben a magára hagyott Kersobleptés nagy ellenfelével, Athénnal lépett szövetségre, minthogy pillanatnyilag mindkettejüket már elsősorban Philippos térnyerése nyugtalanította. Mindketten tudták, hogy gyenge lábakon álló szövetség az övék, azonban abban reménykedtek, hogy ily módon harapófogóba kényszeríthetik a makedónt. Ez a kényszerű szövetség viszont éppen azt eredményezte, hogy a Kersobleptéssel ellenséges viszonyban álló Amadokos pedig a makedónokkal lépett szövetségre, s hozzájuk csatlakozott még Byzantion és Perinthos is, akik ellenben az athéni fennhatóságból nem kértek. Philippos gyors iramban kelet felé vonult, egészen a Propontisig, megostromolta Kersobleptés fővárosát, Heraionteikhost, s miután a várva várt és megígért athéni segítség csak nem akart megérkezni, a thrák végül kénytelen volt megadni magát Philipposnak. A király kegyesnek mutatkozott, Kersobleptésnek és egész családjának haja szála sem görbült, de egy dologhoz azonban mégis ragaszkodott: magával vitte Kersobleptés egyik fiát Pellába, mint fejedelmi túszt, aki atyja hűségéért vállalt garanciát. Mostantól tehát Philippos jelentős politikai és gazdasági befolyással rendelkezett Thrákiának ezen a területén is, függetlenül attól, hogy Kersobleptést egyelőre meghagyta trónján. A két nyugati thrák királyság, Amadokos és Berisades területei azonban végül Philippos vazallusi érdekszférájába kerültek. Az euboiai kalandornak, Kharidemosnak pedig végképp leáldozott a napja Thrákiában, kénytelen volt elhagyni évtizedes ténykedésének színterét. Visszatelepült Athénba, ahol ismét megpróbálta felépíteni romjaiból politikai karrierjét.

Ekkoriban került mellém az általam csak Eumolpiának elnevezett, besszosz származású thrák szolgálólányka. Amikor végül Philippos elhatározta, hogy végérvényesen rendet tesz Thrákiában, s jelentős befolyást szerzett Makedóniától keletre, igen sok thrák hadifogoly került a birtokunkba. Ez a leányka, aki éppen csak hét-nyolc éves lehetett, valójában más névre hallgatott, de olyan kimondhatatlan neve volt, hogy én arról a városról neveztem el inkább, amelynek a környékén fogságba került. Eumolpia városa végül Philippos király saját nevét kapta, s így lett belőle Philippoupolis, azaz Philippos városa[12].

A kislány nemesi származású lehetett, mert kezein és lábain törzsi tetoválások voltak, mely, mint mondja, náluk szokás volt a nemesség körein belül. Igen sok érdekes thrák szokásról is mesélt nekem később, amikor már egészen jól elsajátította a görög nyelvet, melyre igyekeztem őt megtanítani, hogy kommunikálni tudjunk egymással, s ő is könnyebben elboldoguljon a görög kultúrájú környezetben. Igen szorgalmas és jó természetű leányka volt, s inkább társnőmnek tartottam, semmint szolgának, mert egészen közel álltunk egymáshoz korban is. Répa-vörös haja és világoskék szeme volt, arcát pedig helyes szeplők pettyezték. Bőre olyan áttetszően fehér és érzékeny volt, hogy nyaranta inkább mindig az árnyékban igyekezett meghúzódni, mert bőre igen hamar leégett a napon, s ilyenkor olyan vörös lett, mint egy főtt rák.

Eumolpia elmesélte nekem, hogy náluk, thrákoknál az eladósorba került leányokat komoly összegekért adják el szüleik jövendőbelijüknek. A házasság után az addig igen szabad és gondtalan életet élő leányok, immár férjes asszonyként nagyon szigorú felügyelet alá kerülnek, mely persze még nem jelenti azt, hogy ezzel elveszítenék boldogságukat. Megbecsülik és tisztelik férjeiket, akik vitézek és bátrak a csatákban. Thrákiában a férfiak ugyanakkor a semmittevést tartják a legdicsőbb dolognak, legfeljebb harcolni hajlandóak, azt viszont igen gyakran meg is teszik. A háborúban rablott holmi a legnagyszerűbb minden érték közül, s ezekre nagyon büszkék is. Azonban a földművelést mélységesen lenézik, dicstelen, megszégyenítő tevékenységnek tekintik, melyet csak szolgalelkű emberek végezhetnek.

Amikor ezeket a szokásaikat mesélte nekem, teljesen elámultam, hiszen más társadalmakban meg éppen hogy fordítva van: dicsőséges és tisztességes, megbecsülendő dolog, ha az ember keményen megdolgozik javaiért. De mesélt nekem egy még elképesztőbb hagyományról is, mely ugyan nem az ő törzseiknél volt szokásban, hanem a vad, hegyi khrestonaeanoktól északra élő törzseknél; ott minden férfinak több felesége is lehetett – akárcsak a makedón Philipposnak – és amikor valamelyik férfi meghalt, özvegyen maradt asszonyai között azonnal megindult a küzdelem azért a kitüntető címért, hogy vajon melyiküket is szerette az elhalt családfő leggyengédebben. Támogatókat és családtagokat nyernek meg ügyüknek, akik buzgón érvelnek annak érdekében, hogy pártfogoltjuk nyerhesse el ezt az igen kitüntető címet. Azt az özvegyet, akinek ezt a kegyet mind az asszonyok, mind a férfiak odaítélik, halott férjének sírja felett legközelebbi rokona a győzelem után megöli, majd férjével együtt temetik el. A többi asszony pedig, akiket ez a dicstelen megaláztatás ért, még hosszú ideig búslakodnak és sírnak szégyenükben.

Ilyenkor örülök annak, hogy az én népem humánus és békeszerető, bár meg kell vallani, egyre szívesebben figyeltem meg és hasonlítottam össze a különböző népek és emberek szokásait, melyek néha olyan különösek is lehetnek, akárcsak ez a vad thrák hagyomány is.

vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

---

Eddig 2 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.

---

1. Persepolis   (#8716)	2009. április 24. 09:44
Kedves Ágnes, örülök, hogy továbbra is érdekel a történet. Sajnos kicsit megcsappantak az olvasások és a vélemények, pedig nagyon szívesen venném a továbbiakat is, hogy bizonyságot kapjak arról, hogy jó-e, amit csinálok, vagy esetleg lennének-e olyan dolgok, amiket javítanom kellene benne. Persze tudom, hogy a kor, amiben játszódik, és eleve a műfaj nem olyan széleskörben kedvelt, de hát én ezt csinálom szívesen, ebben érzem magam hitelesnek. Köszönöm Neked még egyszer.
Válasz Pigniczki Ágnes hozzászólására (#8710).
2. Pigniczki Ágnes   (#8710)	2009. április 23. 23:11
Szia Persepolis, nem vesztem el. Sok pótolni valóm van Barsine történetéből, de igyekszem mielőbb a végére járni. Egyenlőre kíváncsian vetem magam bele a számomra még ismeretlen részekbe. Üdv.: Ági