vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

Barsine története - Hírek Egyiptomból (8. fejezet)

Szerző: PersepolisDátum: 2009. április 27. 10:42 Műfaj: NovellaCimkék: ókor, makedón, perzsa, egyiptom, levél, élettörténet, szerelem, vágyakozás, politika, királyi udvar

Egy perzsa asszony élettörténete, aki három férfi szerelmén keresztül volt tanúja a perzsa birodalom lehanyatlásának, és a hellénizmus térhódításának. Története szorosan, de változatosan fonódik össze a kor legkimagaslóbb személyiségeinek életével és korával.

 

 

Hetedik fejezet:http://www.egypercesek.hu/cikkek/Barsinetortenete_042010/

 

Mentor sok üdvözletet küld úrnőjének, és feleségének, Barsinének.

Mindenekelőtt tudatni óhajtom veled, szépséges úrnőm, hogy naponta imádkozom jólétedért és egészségedért az összes istenekhez, még a téged szerető Ahura Mazdához is. Kérdezhetnéd, hogyan lehet az, hogy én az istenekhez fordulok, amikor nem is hiszek bennük, de tettemet a távolság megmagyarázza. Te viszont hiszel egy Felsőbbrendű Lény létezésében, s mindez engem is megnyugtat, ha ahhoz fordulok kérésemmel, akiben te hiszel. Nyugodj meg azonban te is, hogy velem sincsen semmi baj, és jó egészségnek örvendek.

Végre alkalmam nyílt valakire bukkanni, aki Makedóniába megy, és elviszi számodra levelemet, így végre lehetővé vált számomra, hogy megírjam neked a velem történteket oly hosszú és ínséges idő után. Tehát Thoth hónap 6.-án, ami a makedón Dios hónapnak felel meg[1], partra szálltam Pelusionnál, mely kikötővárost görög telepesek alapították a Nílus-delta legkeletibb ágánál. Innen Memphisbe mentem, ami Nektanebo fáraó fővárosa, s most itt igyekszem zsoldosokat kiképezni, s felkészülni a hathatós védelemre, mely mindinkább sürgetővé válik, mert a perzsa fenyegetés egyre jobban érezhető. Hiszen már eddig is megpróbálkoztak ennek az ősi földnek a visszahódításával, nem kevesebbszer, mint háromszor. De azt hiszem, hogy mindezt neked nem is kell említenem, hiszen éppen a te nagyatyád volt az, aki ezzel a feladattal, több-kevesebb sikerrel megbirkózott. Pénzünket a görög drachmákhoz hasonló ezüstben kapjuk. Sikerült megszerezni a nubiaiak és a libyaiak támogatását is már, úgyhogy talán elhiszed, ha azt mondom, igencsak megsokasodtak mindennapi teendőim, elfoglaltságaim. Ezeket a szívós, de meglehetősen önfejű és fegyelmezetlen harcosokat most görög módra igyekszem kiképezni, bár hála jó szerencsémnek, jó pár görög is van Nektanebo szolgálatában, akikkel jóval kevesebb a gond. Azonban a súlyos görögországi helyzet miatt sajnos még sincs elegendő görög zsoldos, akikre bizton lehetne számítani, ha tényleg megtámadnák az országot a perzsák. A legtöbb polis, mint tudod, érintett a Szent háborúban, melyet az amphiktyonia[2] hirdetett a phokisiak ellen, ezért aztán szükségük van harcosaikra odahaza. De a fáraó engem igen megbecsül, mert elégedett, hogy egy olyan zsoldos parancsnokot ismert meg személyemben, aki ismeri a perzsa harcmodort. Mit is írhatnék még neked ezen kívül, amikor napjaim ugyanebben az egyhangúságban telnek? Hiszen tudod, hogy számomra a hadművészet az egyetlen, amihez igazán értek. Talán még annyit: ez itt egy mesés ország, mely jóval forróbb és szárazabb éghajlattal rendelkezik, mint Göröghon, Makedónia, de még a te szép Kis-Ázsiád is. Ősi istenei és ősi kultúrája van, képírással jegyzik le viselt dolgaikat, melyeket mi görögök hieroglifáknak nevezünk, s ennek ismerete kizárólag a papok birtokában van. Egy száraz, forró, sivatagos ország, aminek szívében a Nílus életet adó bő vize folyik, mely azonban hemzseg az olyan elképzelhetetlen állatoktól, melyektől csak rettegni lehet. Ezek az egyiptomiak mégis istenekként tisztelik vérszomjas állataikat. Alattomos, zöldes-barna, vízi fenevad a krokodilus, mely élve falja fel áldozatait, vagy itt van az a rettenetes tömegű és hatalmas pofájú szörnyeteg, mely egész nap csak a mocsárban dagonyázik, a hippopotamos[3]. Bárcsak láthatnád őket, mert így azt gondolom, el sem hiszed, hogy valóban léteznek ilyen vadállatok. Persze az egyben azt is jelentené számomra, hogy a közelemben lennél, melytől rögtön gyorsabban ver régóta magányos szívem. Ne mulaszd el az írást, hogy boldogabban érezzem magamat miattatok.

Kérlek, üdvözöld nevemben atyádat, bátyádat Pharnabazost, és az én szeretett rokonaimat is, nővéremet, Lysistratét és Memnont, és egész házatok népét. Jó erőt és boldogságot neked mindenkoron, és nagyon vigyázz magadra, amint kívánom, jó órában legyen mondva. Köszönt mindnyájatokat Mentor.

Adassék feleségemnek, Barsinének, a rhodosi Mentor részéről.

 

Legalább tucatszor végigolvastam szeretett férjem várva várt levelét, s minden sorát szinte már fejből tudtam. Azonnal leültem, hogy megírjam válaszlevelemet, de olyan izgatott voltam, hogy egyelőre csak zúgva követték egymást fejemben a gondolatok, egy sort sem tudtam volna megírni rendesen.

Lassan kitavaszodott, majd végre eljött a várva várt nyár is, mire Mentornak eme első írását magamhoz szoríthattam. A fák megint a zöld ezer árnyalatába öltöztek, s kellemes árnyékot biztosítottak a nap erős sugarai ellen. A Pellát körülvevő mocsárvilág megélénkült, a sűrűbb részeken egészen átjárhatatlan lett még ladikkal is, úgyhogy ilyenkor messze elkerülték ezt a vidéket még a helybeliek is. Viszont a mocsáron túl elterülő dombok kellemes kirándulóhelynek bizonyultak. Én is többször kilovagoltam, hol Eumolpia társaságában, aki legalább olyan jól ülte meg a lovat, akárcsak Philippos dardán felesége, Audata. Máskor meg Phila, vagy éppen Lysistraté kísért el, de persze mindig kaptunk alkalmi testőrséget is az udvarból, nehogy véletlenül bajunk essék, hiszen hiába is teremtett Philippos rövid idő alatt rendet Makedóniában, bizony még most is gyakran előfordult, hogy haramiák ereszkedtek le a magasabb hegyekből, s kifosztották az útjukba kerülő ártatlan embereket. Ezek a kirándulások jó hatással voltak csapongó gondolataimra, végre lassacskán megnyugodtam, és megírtam a messzi távolban tartózkodó férjemnek a válaszlevelet. Aztán megint elkezdtem türelmesen várni, s számoltam a napokat, mikor végre megint kezemben tarthatom levelét.

        Gyakorta álmodtam Mentorral, sőt az általam még sosem látott Egyiptommal is, pedig férjem meglehetősen szűkszavúan és röviden jellemezte az országot, ahol szolgált. Mégis egy olyan misztikus és csodás érzés kerített hatalmába Egyiptommal kapcsolatban, hogy könnyedén elképzeltem, hogy milyen is lehet ez a távoli ország. Megjelent előttem Mentor kedves, napbarnított arca, bozontos szakálla, a napsütésben hunyorgó, mosolygó tekintete, sőt megpróbáltam elképzelni őt kiképzés közben is. Láttam magamban az előtte szigorú rendben felsorakozott osztagokat, hallottam a vezényszavakat, mi több, még a napsütésben megcsillanó, fényes fegyvereket is magam elé képzeltem. Közben pedig azért nyugtalankodtam, nehogy valami baja essék, függetlenül attól, hogy tudtam, ő mindig is ezernyi veszély közepette élt, s már tökéletesen hozzászokott ehhez az életformához. És hiába voltam ennek én is régóta tudatában, most először éreztem, hogy bizony már sokkal jobban féltem őt a csapásoktól és veszélyes helyzetektől, mint eddig bármikor is. Úgy tűnik, mostanra értem el azt a kort, hogy bizonyos felelősséget is éreztem mások iránt, ahogyan átéreztem azokat az élethelyzeteket, melynek az emberek adott esetben ki voltak téve. Amikor feleségül mentem Mentorhoz, még olyan kislány voltam, hogy bár tudtam mit jelent az esküvő szó, mégsem voltam képes felmérni, hogy ez a fogalom mit is rejt magában. Nem éreztem még át azt a szeretetet, kötődést, féltést és aggódást, mely a férjet és a feleséget összefűzi. És persze még nem voltam belé szerelmes, úgy, mint most. Ez pedig meglehetősen megnehezítette dolgomat, amennyiben állandósult egy bizonyos vágyakozás az iránt a férfi iránt, akinek én elvileg a felesége voltam, de mégsem lehettem vele.

        Lassan egy éve voltunk száműzöttek Makedóniában, s ahelyett, hogy tisztult volna helyzetünk alakulása, egyre inkább úgy éreztem, hogy a nagypolitika lassan olyan sűrűvé válik, hogy teljesen kilátástalan lesz, hogy mi a közeljövőben hazatérjünk. Eddig abban reménykedtem, hogy otthon, Perzsiában konszolidálódik annyira a helyzet, hogy a nagykirály megbocsásson atyámnak, s visszafogadjon bennünket. De erről egyelőre szó sem volt. Okhos, a sértett nagykirály pillanatnyilag az Egyiptom ellen indítandó hadjáratával volt elfoglalva, ugyanakkor Görögországban a vezető hatalomért folytatott sorozatos háborúk olyannyira legyengítették a valaha volt hatalmas, gazdag és sikeres polisokat, hogy már csak árnyékuk voltak önmaguknak. A hajdani hatalmas Thrákián, melynek területét a ravasz Kotys király növelte meg, eddig fiai marakodtak, s a széthúzás egyre inkább a zseniális Philippos malmára hajtotta a vizet. Úgy tűnt, egyedül Philipposnak terem babér a nagypolitikában. Nem csak hogy megszilárdította hatalmát, fellendítette gazdaságát, de még határait is rövid időn belül konszolidálta, miután először északon csendesítette le ellenfeleit, majd nyugaton kötött hasznos szövetségeket. Keleten egy huszárvágással vetett véget a thrákok marakodásának, s szerzett értékes befolyást, mostanra még déli határain is sikerek születtek azzal, hogy teret nyert Közép-Görögországban. Úgy tűnt, hogy ez az ember megállíthatatlan, s amit a fejébe vesz, azt mindenképpen el is éri, miközben a világban teljesen felborulnak az erőviszonyok.

       Saját uralkodói személyében egyesítette Thessaliát Makedóniával, most pedig már azon kezdett szervezkedni, hogy egy bizonyos pánhellén szervezetet hívjon létre, természetesen a saját vezetésével. Mindennek érdekében, ha arra volt szükség, nagylelkű is tudott lenni, s nem feltétlenül megsemmisítő győzelmekkel akart felülkerekedni. Nem állt szándékában végzetes vereségekkel eltörölni a többi görögöt a föld színéről, ehelyett inkább zseniális politikával és persze barátsággal összefogásra buzdított. Ugyanakkor az sem mellékes, hogy régtől vágyott álma teljesülhet végre: többé már senki sem tarthatja őt barbár vadembernek.

       Philippos uralkodásának nyolcadik esztendejében, amikor mi már második évünket töltöttük országában, viszonylagos nyugalom köszöntött Makedóniára. Nem mintha Philipposnak elfogyott volna a lelkesedése, vagy esetleg az utánpótlása, sokkal inkább lehetőséget akart adni görög ellenfeleinek, vagy inkább potenciális szövetségeseinek, hogy kissé magukhoz térjenek és fellélegezzenek a nagy vérveszteségekkel járó háborúskodások után, ugyanakkor valamennyire meg is bízzanak benne. Nyilván nem vérszegény, legyengült és Perzsiához húzó koalíciós partnerekre volt szüksége, amikor távolba törő terveit szövögette, melyeket ekkor rajta kívül még senki más sem ismerhetett.

       Most úgy tűnt, hogy nem győzedelmes fegyvereivel akar sikereket elérni, hanem rafinált diplomáciai érzékével. Ebben az emberben minden jellemzője megvolt a legjobb politikusoknak, s mindezt gátlástalan, ambiciózus fogásokkal is kiegészítette. Anélkül, hogy egyszer is kimozdult volna gyönyörűen megépített, kényelmes palotájából, képes volt úgy irányítani az eseményeket, ahogy az számára a leginkább kívánatos volt. Ha kellett, két kézzel szórta temérdek aranyát az egymással vetélkedő görög polisok közé, ha meg úgy hozta érdeke, nem riadt vissza még a megvesztegetésektől sem. Tökéletesen kiismerte a görögök természetét, s nem átallott gyengeségeiket is rögtön kihasználni. Ráadásul Philipposnak még az az előnye is megvolt a többi görög politikussal szemben, hogy egy fél pillanat alatt képes volt felmérni az elébe került helyzeteket, politikai éleslátásával rögtön tudta, hogy mit kell tennie, s azt kivel kell megvalósítania. Mindig az arra legmegfelelőbb embereket találta meg az adott feladatokra, s összehangolt vállalkozásai mindig sikerrel is jártak. De mindemellett szent meggyőződése volt, hogy mindaz, amire becsvágya ösztönzi, önmagában véve is elkerülhetetlen és szükségszerű dolog: a görög polisok csak összefogva élhetik túl önmagukat, különben egymást és saját magukat felmorzsolva elvesznek a történelem süllyesztőjében. Nem akart mást, mint a hellén civilizációt megőrizni.

         Ezekben a nyugalmas időkben ismét egymást követték az udvarban zajló bankettek, lakomák, vadászatok, sportversenyek, színi előadások, melyekre egyre több görög is meghívást kapott. Amióta ismét megszaporodott eggyel Philippos hellén származású hitveseinek sora, csak még inkább érezni lehetett a görög vendégbarátok jelenlétét az udvarban. Nikésipolissal igen sok pherai művész, filozófus vagy éppen kalandor érkezett Makedóniába.

        A király akaratán kívül is kénytelen volt egy időre Pellában maradni, ugyanis egy hosszabban elhúzódó, súlyos lázrohamokkal és hányással járó betegség fenséges ágyához kötötte. Valószínű, hogy valamiféle fertőzést szedhetett össze, és valamennyire ki is merülhetett, hiszen az utóbbi időben egymást érték megterhelő hadjáratai, melyekben nem hogy pihenni, és erőt gyűjteni nem tudott, de még többször súlyosan meg is sérült. Jobb szemének elvesztését már korábban is említettem, de számtalanszor megsebesítették eltévedt nyílvesszők, nagyobb parittyák, vagy kardcsapások. Így tehát kénytelen volt bizonytalan ideig palotájában maradni, s ekkoriban – amikor már rövidebb időszakokra felkelhetett az ágyból – figyelmét inkább utódainak fejlődésére irányította; gyakorta felkereste a gyermekek okulására és erősödésére szolgáló közeli gymnasiont, ahol fiai és azok hasonló korú társai lelkiismeretes oktatást és erőnléti nevelést kaptak a Philippos által kiválasztott nevelőktől.

        Alexandros és Arrhidaios ebben az időben már betöltötték ötödik életévüket, s a két kisfiú szépen fejlődött. Igaz ugyan, hogy Arrhidaios egy kicsit magasabb és erősebb testalkatú volt, minthogy fél esztendővel idősebb volt féltestvérénél, de mindezt Alexandros hatalmas akarattal, gyors felfogóképességgel és fürgeséggel igyekezett ellensúlyozni. Birkózásban még ugyan általában alulmaradt Arrhidaiossal szemben, de nagyon látszott rajta rendkívüli elszántsága, győzni akarása és kitartása. Csakhogy Arrhidaioson kezdtek kiütközni édesanyja, Philinna erőszakos és törtető, gyakran álnok viselkedésének jegyei, s előfordult, hogy csalással vagy más, nem megengedett eszközökkel akarta megszerezni a győzelmet. Amikor a gyermekek felügyelője ezt észrevette, szigorúan megrótta a kis herceget, s mindez mélyen gyökeret is vert Arrhidaiosban, s elmélyítette már egyébként is meglévő ellenszenvét Alexandrossal szemben, aki ettől fogva már másik fiúcskák barátságát kereste inkább.

        De persze külsőségekben is igencsak különböztek egymástól. Arrhidaios sötétebb bőrű, barna hajú és barna szemű, durcás vonású kisfiú volt, akinek ha valami nem sikerült elsőre, hisztérikus rohamot kapott; toporzékolt, megmakacsolta magát, sőt még olyan is előfordult, hogy földhöz vágta magát, és hangosan kiabálni kezdett. Gyakorta próbálta társait megfélemlíteni, ami a többi gyerekből azt váltotta ki, hogy fokozatosan eltávolodtak Arrhidaiostól. Természetesen ezt a kirekesztést sem viselte jól a kis herceg, s csak még inkább elmélyítették benne a haragot és dühöt. Arrhidaios kizárólag atyja jelenlétében hunyászkodott meg, s tanúsított illő és megfelelő viselkedést.

       Ugyanakkor a szelíd arcú Alexandros világos bőrével, szőkés hajával és zöld szemével éles ellentéte volt Arrhidaiosnak. Alacsony, vékony termetét édesanyjától örökölte, de szorgalmával és elszántságával folyton azon dolgozott, hogy fizikai hátrányát lefaragja. Összeszorított szájjal inkább minden gyakorlatból kétszer annyit végzett el, amelyekről úgy gondolta, hogy épülésére, erősödésére szolgálnak. Szívós volt és kitartó, s még a fáradalmakat és fájdalmakat is némán tűrte. Ez a magatartás persze Arrhidaiost csak még inkább felingerelte, mert egyre inkább érezte, hogy ő előbb-utóbb háttérbe fog szorulni Alexandros nemesebb viselkedése és rátermettsége miatt. Az irigység pedig rossz tanácsadó.

       Az udvarban nevelkedő arisztokrata származású gyerekek közül kitűnt egy nagyjából azonos korú fiúkból álló kis csoport, akik általában Alexandros mellett voltak. A rangidős fiúcska a hét esztendős Seleukos volt, aki a király egyik legkedveltebb tisztjének, az europosi Antiokhosnak a fia volt, s a kisfiú így került Philippos udvarába, mint királyi apród, de nagyjából ennyi idős volt Androtimos fia, Nearkhos is, bár ő meglehetősen visszahúzódó és halk szavú volt, így automatikusan Seleukos vette át a kis csapat vezérszerepét. De közéjük tartozott az egyik pellai nemesnek, Amyntornak hat esztendős fia, Hephaistion is (aki külsőleg és viselkedésben leginkább hasonlított Alexandrosra, s a két kisfiú igen hamar szoros barátságot is kötött egymással), valamint a lynkéstisi fejedelmi család legifjabb sarja, Leonnatos, aki pedig éppen egyidős volt a kis herceggel. 

       Valamennyire ebbe a kis csoportosulásba tartozott a korábban már említett mytilenei testvérpár fiatalabb tagja, Laomedon is, bár ő nem mindig tudta eldönteni, hogy Alexandros baráti körébe szeretne-e tartozni, vagy pedig bátyja, Erigyios társaságába, akik egy korosztállyal idősebb fiúkból álltak. Erigyios három évvel, Laomedon pedig egy esztendővel volt idősebb, mint Alexandros, de mégis, olyan egyforma volt a két testvér, hogy szinte fel sem tűnt a korkülönbség. Mindenesetre Laomedon mindenben követte bátyját, s így a hat éves kisfiú hamarosan elsajátította mindazokat a gyermek-csínyeket, melyek a nyolc esztendős Erigyiosra jellemzőek voltak. Egyébként is, ha zsiványságról volt szó, Erigyiosnak nem kellett kétszer szólni, minden ramazúriban benne volt, s bizony sokszor meggyűlt a baja a szigorú nevelőkkel is. Persze ez a zűrös viselkedés a nyolc-tíz éves korosztályra általában jellemző volt, ezért aztán ők kapták a legszigorúbb nevelőket is, hogy kellőképpen meg legyenek regulázva, ha arra lenne szükség.

        Az ő barakkjukban állandóan állt a bál, de persze nem mindig Erigyios volt az egyedüli kópé, aki kirobbantotta a ribilliót. Máskor éppen az orestisi Perdikkas törte a fejét valami válogatott rosszaságon, aki még csak a maga alig kilenc esztendejével legalább olyan vásott kölyök volt, hogy egymagában felért az összes többivel. A legemlékezetesebb gaztette napokig aggodalomban és félelemben tartotta a királyi udvart, mely ezekben a napokban leginkább egy felbolydult méhkasra emlékeztetett.

       Az történt ugyanis, hogy Perdikkas a fejébe vette, hogy néhány társával együtt felkerekedik bátyja, Alketas és annak barátai után, akik egy néhány napos kirándulásra Orestisbe, a családi fészekbe tartottak. A probléma csak az volt, hogy Perdikkas erről a tervéről senkinek sem szólt, csak szép csöndben elindultak egy hajnalon. Vele volt a vele egyidős Koinos, aki egy elimiotisi nemesnek, Polemokratésnek a fia volt, s családja közeli barátságban állt Parmenion tábornokkal, valamint a náluk egy esztendővel idősebb Lysimakhos, Agathoklés fia, és természetesen a kis csapat elmaradhatatlan benjáminja, Erigyios is. Egyedül a kardiai Eumenést hagyták otthon, aki még csak nem régen érkezett a pellai udvarba, így nem is igazán tudott eddig beilleszkedni saját korcsoportjába. De egyébként is, ő rendszerint kimaradt az ilyen kétes kimenetelű kalandokból, és inkább olvasmányaival volt elfoglalva.

       Perdikkas tehát összeszedte cimboráit, és egy borongós hajnalon elindultak Alketasék nyomában. A négy kisfiú egy kivénhedt öszvért vitt csak magával, melynek felváltva ültek fel a hátára, ha már nagyon elfáradtak, bár tulajdonképpen egészen pontosan nem is tudták, hogy merrefelé kell menniük. Amikor reggel felfedezték eltűnésüket, szinte mindenki a négy elveszett gyermeket kereste, szegény megrémült Kraterost pedig, aki a felügyeletükkel volt megbízva, a sárga földig letorkolták felettesei és a gyermekek nevelői. Krateros tudta, hogy komolyabb is lehet a probléma, amikor már Parmenion tábornok is feltűnt az apródok barakkjainál, s morózus ábrázattal hallgatta az ott szolgálatot teljesítő őrség jelentését.

      Hasonlóan volt ugyanis kialakítva a gyermekek felügyelete, mint Spártában. Minden, korosztályonként kialakított csoport élére egy idősebb évfolyamú fiút helyeztek felügyelőnek, akinek a kisebbek kötelesek voltak szót fogadni. A tizenkilenc esztendős Krateros pedig a nyolc és tíz év közötti csoportnak volt a kijelölt vezetője, ő viszont a gyerekek nevelőinek tartozott felelősséggel, s most bizony nem tudott elszámolni a négy fiúcska eltűnésével. Hamarosan már a király fülébe is eljutott a hír, hogy négy nemes hetairosának fiacskája szőrén-szálán eltűnt, de mivel együtt veszett nyomuk, gyanította, hogy a gyermekek önszántukból indultak el valamerre. Azonnal intézkedett, s a szélrózsa minden irányába futárokat, nyomkövetőket és kisebb csapatokat indított, hogy Makedónia egész területén keressék a gyerekeket. Kraterost pedig maga elé rendelte, s dörgedelmes hangon vonta felelősségre a rémült, kialvatlan és megtört fiatalembert, aki már a legszigorúbb büntetéstől tartott. De végül csak szégyenszemre hazazavarta Orestisbe – ő is onnan származott ugyanis – s mindaddig felfüggesztette katonai szolgálatából, amíg meg nem találják a négy világgá ment kis csavargót. Azért persze Krateros után dörögte Philippos, hogy az összes istenekhez rimánkodjon, hogy a gyerekek egyben és egészségesen kerüljenek elő, különben jaj lesz neki.

       Az udvarban mindent felforgattak, minden résbe, üresen álló terembe, szobába és gödörbe belenéztek, hogy esetleg nem rejtőzött el, vagy nem esett-e bele valamelyikük, a palotát körülvevő mocsárvilágba sajkások indultak keresésükre, molossos vérebekkel kerestették a gyerekeket az erdőkben, a mezőkön, s külön hegyi vezetőket bíztak meg kutatásukkal a hegyvidéki agrianok közül. Krateros pedig könnyeivel küszködve ült fel lovára, hogy elinduljon hazafelé büntetését letölteni, miközben magában hol a csirkefogó gyerekeket, hol Philippost, de leginkább magát szidta, hogy ilyen helyzetbe került.

      Alkonyodott már, amikor egy útelágazáshoz ért Eordaia és Orestis határán. Az elhagyatott, hegyes-völgyes vidék meglehetősen barátságtalannak tűnt egyedülálló utazóknak, s Krateros is nyugtalanul vonta magán összébb köpenyén, miközben azon gondolkodott, hogy mi lesz, ha netán a négy fiúnak baja történik. Bele sem mert gondolni.

      Ekkor elfojtott sírdogálás és vékonyka gyermekhangok ütötték meg a fülét, s ő hirtelen visszarántotta lova gyeplőjét. Körülfürkészett a már rohamosan erősödő félhomályban, s ekkor megpillantotta a kopott öszvér sovány véknyát és csontos farát, ahogyan békésen álldogált egy fához kötve egy sűrű cserjés rejtekében. Közelebb ment, s ekkor észrevette a gyerekeket, ahogyan ott gubbasztottak egy már alig-alig pislákoló tűzrakás mellett, s Perdikkas ijedten próbálta megnyugtatni a síró Erigyiost, aki láthatóan megsérült, miközben Lysimakhos és Koinos lehántott, friss fakérget igyekeztek társuk sérülésére helyezni.

       Kraterosnak hatalmas kő esett le a szívéről, mert ahogy elsőre felmérte a helyzetet, Erigyios sérülése sem lehetett életveszélyes, bár láthatóan nem sikerült neki lábra állni. Örömében azt sem tudta, hogy tettetett szigorral ugyan, de itt helyben megbüntesse engedetlen, szófogadatlan neveltjeit, vagy szeretettel ölelje őket magához. A gyerekek első pillanatra ugyan megrettentek Krateros felbukkanásától, mert a sötétségben már nem volt éppen könnyű felismerni a jól ismert vonásokat, de ahogy meghallották érdes hangját, megnyugodtak. Kiderült, hogy Erigyios leesett egy szikláról, miközben ebédjükre próbáltak vadászni, s csúnya, mélyen tátongó seb lett lábszárán. Krateros ahogy elsőre felmérte, törésre gyanakodott, s igyekezett szakszerű elsősegélyben részesíteni; egy erősebb, merevebb faágat szorosan a törött végtag mellé kötözött, majd felnyalábolta a maszatos arcú, hüppögő gyereket, s feltette lova hátára. Lysimakhost Erigyios mögé ültette, meghagyta neki, hogy szorosan tartsa a kicsit, nehogy leessen, majd szigorúan a többi gyereket is az öszvér hátára parancsolta, maga pedig megragadta a két állat gyeplőjét, s elindult velük vissza, Pella felé.

     Útközben Perdikkastól számon kérte buta és felelőtlen tettüket, s szigorú büntetést helyezett kilátásba, amint hazaérnek, de szíve mélyén repesett az örömtől, hogy tulajdonképpen egyiknek sem lett különösebb baja, s Erigyios is ugyanúgy ugrándozhat néhány hét múlva most megsérült lábán, mintha sosem történt volna ez a baleset. A megszeppent Perdikkas elmesélte Kraterosnak, hogy ők tulajdonképpen semmi rosszat nem akartak, csak Alketasék után akartak menni Orestisbe, s csak azért nem szóltak tervükről senkinek, mert be akarták bizonyítani maguknak, hogy már elég felnőttek ahhoz, hogy egyedül is elboldoguljanak a világban.

      Kraterosnak ez életre szóló lecke volt arra az esetre, hogy ilyen fiatal gyerekeket egy pillanatra sem szabad szem elől veszíteni, még akkor sem, amikor normális esetben éjszaka aludniuk kellene. Így aztán Krateros szigorúbb felügyeletet vezetett be náluk, s saját társaival megegyeztek abban, hogy amikor éjszakai ügyeletüket ellátják, a rebellis csirkefogókra is mindig odafigyeljenek. Szerencsére Philippos, Parmenion és a megrémült apák is megbocsátottak Kraterosnak, akinek éppen elég büntetés volt az az idegőrlő időszak, amíg nem voltak meg a gyerekek.         

      Nekem néhány év múlva maga Krateros mesélte el a történteket, most már jóval felszabadultabban, és vidámabban, mint ahogyan akkoriban érezte magát a bőrében, ezért ismertem ilyen részletességgel az esetet.

       Bátyám, Pharnabazos, aki Alketas társaságába tartozott a náluk két évvel idősebb Ptolemaiossal, valamint a tizenhárom éves Koragossal, a korosztályos birkózó bajnokkal, és a vele egykorú Eudemossal, csak néhány nap múlva értek vissza Pellába, s ekkor értesültek Perdikkasék kalandjáról. Alketas feldühödten esett neki öccsének, hogy mit szólt volna atyjuk, ha neki valami baja történik, s ő, mármint Alketas nem lett volna mellette. Szegény Perdikkas egy életre megjegyezte, hogy ilyen vakmerő kalandba soha többet ne vágjon bele.

       Ennek az évnek a nyarán családom is gyermekáldás elé nézett, ugyanis atyám rhodosi származású asszonya, Lysistraté is várandós volt, s a meleg Lóos hónapra[4] várta első közös gyermeküket atyámmal. Végül a sűrű, fekete hajjal megszületett kislány, akit Artakamának neveztek el, csaknem két hetet késett a várthoz képest, s a még mindig meleg Gorpaios hónapban[5] látta meg a világot. Világra jövetelével rendesen megkínozta szegény anyját, mert nem elég, hogy Lysistraté az utolsó hetekben igen szenvedett a szokatlanul meleg időtől, még maga a szülés sem volt könnyű, s Artakama csaknem fél napos vajúdás után érkezett meg közénk. Atyám külön szívfájdalma volt, hogy kicsi lánya nem Perzsia tündöklő világoskék egét láthatta meg először, hanem a magas hegyekkel körbevett Makedónia vadregényes vidékét, de a kislány erős volt és egészséges, és most mégiscsak ez volt a legfontosabb.

       Hogy megkönnyítsem a gyermekágyban fekvő Lysistraté helyzetét, aki csak nagy sokára szedte össze magát annyira a kimerítő szülés után, hogy felkelhessen ágyából, gyakorta én foglalkoztam a kicsivel. Mosdattam, öltöztettem, ringattam, éppen csak etetni nem tudtam, mert szerencsére Lysistraté még gyenge állapota ellenére is el tudta látni kislányát, s így nem kellett szoptatós dajkát venni a gyermek mellé.

      Örültem ennek a felelősségteljes feladatnak, mert magamban már számtalanszor eljátszadoztam a gondolattal, hogy milyen is lesz, ha majd a saját gyermekemet tarthatom a karjaimban. Lett volna lehetőségünk dajkát vagy egyéb cselédséget foglalkoztatni a gyermek mellett, ahogy ez a görögök között megszokott volt, Lysistraté azonban nem ragaszkodott ehhez a megoldáshoz. Örült, hogy együtt lehet kislányával, akinek napról napra történő fejlődése újabb erőt adott neki ahhoz, hogy minél hamarabb erőre kapjon. Néha már rövidebb sétákat is tett a lakosztályunkhoz tartozó kis kertekben, s hosszabb, rövidebb időre kiült levegőzni kedvenc rózsalugasa alá is. Ilyenkor kihozatta magához Artakamát az egyik szolgálólányával, s amíg a kicsi békésen szendergett, vagy éppen csöndesen gügyögött, Lysistraté sápadt arcát a lenyugvó nap felé fordítva pihengetett. Két-három hét elteltével pedig már látogatókat is fogadott: apróbb ajándékokkal megjelent nálunk Phila, Philippos új görög felesége, Nikésipolis, és még Audata is, kézen fogva vezetve a már öt és fél éves Kynanét. Csak a két vetélytárs, Philinna és Olympias nem tették nálunk tiszteletüket. Olympias nyilván rangjához méltatlannak találta, hogy egy nem fejedelmi származású asszonyt meglátogasson annak gyermekágyánál, Philinna pedig semmiben sem akart elmaradni cselekedeteiben Olympiastól. Nem Lysistratét akarta ezzel megbántani, hanem nyilvánvalóan minden pillanatban azzal volt elfoglalva, nehogy valami olyat tegyen, amivel elárulná magát Olympias előtt, s ez által riválisa fölébe kerekedhessen.

      Egy alkalommal karomon ringatva a kicsi Artakamát, lakosztályunk széles teraszán álldogáltam, ahonnan jó kilátás nyílt az előtte végighúzódó tágas térre, mely a palota mögötti királyi istállók felé kanyarodott. Egyszer csak megpillantottam lent Memnon arányos, formás alakját, ahogy elmélyülten beszélgetett a Fekete Kleitosszal. Alkatilag nagyon hasonlítottak egymásra, sőt még magasságuk és félhosszú, fekete hajuk is egyforma volt, így fentről alig lehetett a két férfit megkülönböztetni egymástól. Lassan sétálva elindultak az istállók felé.

      Elgondolkodva ringattam a kicsi lányt a karomban, miközben gondolataimban Memnon vonásai kezdtek összeolvadni rég nem látott férjemével. Mostanában ráadásul Memnon is szakállat növesztett, s így hasonlatosságuk megdöbbentő lett. Én pedig egyre hevesebben kalapáló szívvel járkáltam fel s alá szobáimban, gondolataimban egyre élénkebben kísértett férjem kedvesen mosolygó arca, s rádöbbentem, hogy mennyire hiányzik. Óvatosan átadtam Artakamát Eumolpiának, mert hirtelen fájdalmasan belém hasított, hogy milyen jó lenne végre a saját kisbabámat ringatni, s hogy ez a vágyam mennyire hiábavaló is mostanában. Mentor nagyon messze van tőlem, s az sem bizonyos, hogy egyhamar visszatér hozzám. Igazság szerint saját jellegzetes vonásai is egyre inkább halványultak emlékeimben, csak az a határtalan szeretet maradt meg bennem, ami szétszakíthatatlanul hozzá kötött. Amennyire halványultak az ő vonásai, annyira erősödtek gondolataimban Memnonéi. Sőt most már az is előfordult, hogy amikor férjem levelét vettem elő olvasgatni, öccsének kedves mosolya jelent meg lelki szemeim előtt. Ez megriasztott.

      Nem szabad elfelejtenem férjem arcát, mert az azt jelentené, hogy megszűnt szívemben az iránta érzett szerelem, s ő, aki jó ember, nem ezt érdemli. Igyekeztem hát kerülni Memnont, s megpróbáltam kizárólag Mentor arcát, alakját, meleg hangját, s szeretett gesztusait felidézni magamban.

      Ez annál is könnyebben sikerült, mert végre ismét levél érkezett tőle, bár ezt most nem nekem címezte, hanem öccsének és atyámnak. Megírta benne, hogy az elmúlt időben egyre fenyegetőbbé vált Okhos egyiptomi készülődése, s ezért nincs ideje, hogy levelet írjon nekem, de sokat gondol rám. Egy évvel előbb a perzsa nagykirály konszolidálta helyzetét nyugati területei felett, s most már bármelyik pillanatban készen állt arra, hogy betörjön Egyiptomba. Nektanebo fáraó seregének kiállítása és görög módra való kiképzése azonban jól haladt. A fáraó ezzel a spártai Lamiast és az athéni Diophantost[6] bízta meg, miközben titkos tárgyalásokat kezdett folytatni szövetségesével, a sidoni Tennes királlyal[7] és férjemmel, a rhodosi Mentorral. Ugyanakkor igyekezett a hátát is biztosítani, mert nem akarta meghagyni azt a lehetőséget, hogy amíg ő keleten harcol a perzsákkal, mindezt a nubiaiak vagy a lybiaiak kihasználják, s esetleg támadást kezdjenek Egyiptom ellen. Ezért aztán, hogy szimpátiájukat megnyerje, templomokat emelt, egyet Philae szigetén Isisnek, és egy másikat Amonnak a távoli, lybiai sivatagban megbúvó Siwa oázisban, mely isteneket e két nép igen szerette.

      Most tehát férjem Sidonba készült, s ott igyekezett titokban a föníciaiakkal együttműködni, mindezzel elősegítve Egyiptom és a többi nyugati terület teljes felszabadítását a perzsa hatalom alól. Mindebben Tennes készségesen segítségére lesz.

       Csakhogy Okhos tudta, hogy a föníciai partvidéken Sidon és annak uralkodója a leginkább rebellis érzületű vazallusa, s hogy bárminemű lázadást vagy akárcsak mozgolódást megelőzzön, egész megszálló seregét Sidon környékén vonta össze, s mindaddig, amíg tökéletesen fel nem készül a hadjáratra, a sidoniakra hárul e roppant hadsereg teljes eltartása.

       Még azt is írta, hogy amint ideje engedi, s esetleg valamennyire a helyzet is úgy alakul, nekem is írni fog, mert minden éjjel és nappal rám gondol, s nagyon hiányzom neki.

      Boldog voltam, még akkor is, ha eme gyors és lényegre törő, leginkább csak a hadi helyzetet elemző írását nem is nekem küldte. Tudtam, hogy él, hogy egészséges, s ez volt a legfontosabb. Egy pár hétig mintha könnyebb is lett volna őt, magát felidézni gondolataimban és álmaimban, de aztán, ahogy ismét csak teltek a mindennapok, már megint Memnon arca kezdett körvonalazódni előttem.

       Idő közben ismét hírek érkezett Egyiptomból, ami arról számolt be, hogy Nektanebo görög zsoldosaival nem csak hogy meg tudta állítani a perzsa egységek előrenyomulását, hanem katasztrofális vereséget mért a nagykirálynak – szintén görög zsoldosokból toborzott – hadseregére, akik ezáltal kénytelenek voltak visszavonulni. A nagykirály állítólag tajtékzott a hír hallatán, s most már személyesen ellenőrizte következő expanziós seregének megszervezését Babylonban. Kiadta a parancsot, mely szerint lehengerlő méretű flottát kell gyűjteni, melyet Sidonnál vonnak majd össze. Itt volt hát az ideje, hogy Nektanebo útnak indítsa Mentort Sidonba négyezer görög zsoldos élén, hogy Tennesszel megszervezzék az ellenállást, bár egyelőre még nem állt szándékukban a nyílt támadás.

       Philippos – aki maga is szinte teljesen meggyógyult már – mérlegelte a helyzetet, s számításba vette a folyamatosan érkező híreket is mind a görög szárazföldről, mind Perzsiából és Egyiptomból is. S csak miután ezeket kiértékelték hadvezéreivel és tanácsadóival, döntött a következő lépésről. Természetesen ezekre a tanácskozásokra atyám, és Memnon is meghívást kaptak, sőt jelen volt a hozzánk hasonlóan menekült, parthyai származású perzsa nemes, Amminapes is. Ő is akkoriban érkezett családjával Makedóniába, amikor mi, s szintén jó szolgálatot tett Philipposnak jelentős információival. Okhos dühe őt is messze űzte hazájától, s bár korábban hűséges alattvalója és lelkiismeretes satrapája volt a zaklatott lelkű perzsa nagykirálynak, mostanra megtörte és csalódottá tette az a hiábavalóság, melyet afelett érzett, hogy idegen származása ellenére hűséget és elkötelezettséget tanúsított még a legutolsó pillanatban is, de végül még ez sem volt elég.

      Atyám, Amminapes és Memnon előtt lassan körvonalazódni kezdtek Philippos közeljövőben tervezett lépései, s azok lehetséges következményei, egyelőre azonban senki sem beszélt ezekről a feltételezett tervekről. Egyrészt, mert Philippos kellőképpen ravasz volt ahhoz, hogy teljesen sose adja ki elképzeléseit, másrészt, mert minden apró részlet olyan aprólékosan fonódott össze, hogy egyelőre még azt sem lehetett látni, hogy a körvonalazódó lépések hogyan fognak kibontakozni, nemhogy azt sejtse az ember, hogy mindennek mi lesz a végeredménye. Egyelőre tehát vártak és figyeltek.

vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

---

Eddig 2 hozzászólás érkezett.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.

---

1. Persepolis   (#8755)	2009. április 28. 09:19
Ja, ha kész lesz, és netán ki is tudom adatni, ígérem, kapsz egy tiszteletpéldányt!
Válasz hozzászólására (#8735).
2. Persepolis   (#8754)	2009. április 28. 09:17
Kedves Janó! Jól indult a napom, köszönöm! :)
Válasz hozzászólására (#8735).