vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

Barsine története - Olynthos veszte (9. fejezet)

Szerző: PersepolisDátum: 2009. május 04. 11:21 Műfaj: NovellaCimkék: ókor, makedón, görög, politika, hadjárat, csata, vereség, árulás, érdekek, király, város, athén, olynthos, pusztulás

Egy perzsa asszony élettörténete, aki három férfi szerelmén keresztül volt tanúja a perzsa birodalom lehanyatlásának, és a hellénizmus térhódításának. Története szorosan, de változatosan fonódik össze a kor legkimagaslóbb személyiségeinek életével és korával.

Nyolcadik fejezet: http://www.egypercesek.hu/cikkek/Barsinetortenete_042710/

 

          De Philippos pillanatnyilag még az őt igen jól ismerőket is meglepte, bár ahogy múltak az évek, egyre inkább világossá vált mindenki előtt, hogy jól taktikázott, s tulajdonképpen mindig azoknak a lépéseknek kellett következniük, melyekről akkor ő úgy gondolta, hogy pillanatnyilag azok a legelkerülhetetlenebbek. Pedig sokszor valóban csak ő tudhatta, hogy miért úgy cselekszik, ahogy azt ő jónak tartja, mindenestre mindig, minden alkalommal beváltak elképzelései.

           Memnon, atyám és Amminapes arra gyanakodtak, hogy Philippos most kihasználja azt a lehetőséget, hogy Okhos Egyiptomban volt lekötve, kis-ázsiai területei viszonylag védtelenek voltak, sőt, hogy végül Nektanebo meglepő vereséget mért csapataira, ugyanakkor magát már annyira erősnek érezhette katonailag, hogy döntő lépést tehetett volna afelé, hogy valamilyen, Makedónia számára igen kedvező megállapodásra bírja Okhost.

          De Philippos mindannyiuk döbbenetére nem foglalkozott Perzsiával, hanem tekintetét a szomszédos Khalkidiké-félsziget felé irányította.[1] Ez pedig sosem jelentett jót azok számára, akik látószögébe kerültek.

        Később persze mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy cselekedetei szükségszerűek és logikusak, most mindenesetre meglepő volt, hogy egy olyan területen szándékozik közbeavatkozni, amely öt-hat éve baráti viszonyt ápolt vele, sőt, melynek polisai számára még a területi gyarapodást is lehetővé tette. De Philippos már előre tekintett. Tudta ugyanis, hogy számára most az elsődleges feladat a Thrák-tenger partvidékének ellenőrzése, s ennek stratégiai központja az említett félsziget, melynek városait éppen Athéntól való függésüktől igyekezett korábban megszabadítani. Csakhogy e görög városok most már egyre növekvő félelemmel tekintettek a makedón terjeszkedés felé is, s egyre intenzívebben nyert teret bennük az Athén-barát politikai vonal is. Philippos pedig ezt nem tűrhette.

           A pohár akkor telt be, amikor az olynthosiak befogadták Philippos két féltestvérét, Arrhidaiost és Menelaost[2], azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a megfelelő pillanatban, mint ütőkártyákat játszhassák ki a két trónkövetelőt Makedóniában. Philippos először diplomáciai úton, szép szóval kívánta kiadatásukat, majd miután többszöri felszólítás ellenére sem tettek eleget követelésének, sőt helyette inkább Athénhoz fordultak segítségért, a király mozgósította a környéken állomásozó seregeit.

          A Khalkidikéi Liga központjaként prosperáló Olynthos, melyet három évszázaddal korábban khalkisi telepesek alapítottak egy thrák városka helyén, a maga tizenötezer lakosával a félsziget legnagyobb és leggazdagabb városa volt, melyet hatalmas, jól megépített, masszív falak védtek a betörésektől. A falakon belül széles utcák, s a hippodamosi elrendezés szerint megépített szabályos háztömbök, templomok, színházak és gymnasionok kaptak helyet. Gazdag polgársága pedig szépen díszített házakban élt, melyeket föníciai bíborral, hófehér kis-ázsiai márvánnyal vagy gazdagon kirakott mozaikpadlókkal díszítettek.

          S ott volt Olynthosban Artemis szentélye is, ahol az a kőtábla volt felállítva, mely a hat évvel korábbi szövetséget szentesítette Philippos és a khalkidikéiek között, s melyet a delphoi szentély megkérdezése után szövegeztek meg. E kőtábla egyben azt a vallásos buzgalmat is tükrözte, mellyel a szerződő felek igyekeztek a megállapodást komolyan venni, mely szavatolta a félsziget nyugalmát, s egymás elkötelezett szövetségét. 

        …Tegyenek esküt a chalkidikéiek szövetségi tisztviselői és követei Philipposnak, a chalkidikéieknek pedig ő maga és vele azok, akiket még a chalkidikéiek kívánnak. Esküdjenek őszintén és mesterkedés nélkül, Zeusra, Gére, Héliosra és Poseidónra; az esküt megtartók sok jóban részesüljenek, az esküszegőket érje utol sok csapás; áldozatot bemutatva tegyen esküt mindkét fél. Ezt a megállapodást és a szövetségre vonatkozólag az istentől adott jóslatot írják fel kőtáblára, és állítsák fel a chalkidikéiek Olynthosban, Artemis szentélyében, Philippos pedig Dionban, az olymposi Zeus szentélyében, és helyezzék el Delphoiban a jóslat és a felirat másolatát…[3]

Igaz, hogy Delphoi politikai jelentősége az elmúlt két évszázadban jelentősen megkopott, mégis az a tény, hogy a szerződő felek Apollon szentélyéhez fordultak tanácsért, azt a törekvést erősítette, hogy vissza kell térni a régi gyökerekhez. Ugyanakkor – mivel éppen Philippos volt az, aki a Szent Háború után példásan megbüntette a szentségtörő phokisiakat – most meglepő volt, hogy ilyen nyilvánvaló módon semmibe venné a delphoi orákulum intését.

            De senki sem akart engedni a maga igazából, s mindkét fél a maga tényállását hangoztatta. Philippos úgy tartotta, hogy Olynthos megsértette esküjét azzal, hogy trónbitorlókat fogadott be, sőt, bujtogat ellene, s ha mindez még nem volna elég, Philippos ellenfelével, Athénnal kötött szövetséget. Az olynthosiak pedig Philippost tartották esküszegőnek, mert az utóbbi időben történt területhódításai igen veszélyesek a Khalkidikéi Liga érdekeire nézve, s attól tartanak, hogy a makedón király előbb-utóbb az ő területeikre is ráteszi a kezét. Philippos csak harsányan nevetett ezeken a vádakon, s azt hangoztatta, hogy ha ez lett volna a szándéka, akkor mindezt már évekkel ezelőtt is megtehette volna, s ahelyett, hogy Poteidaiát és Anthemist átadta az olynthosiaknak, inkább bekebelezte volna az egész félszigetet. Szerinte mindez valósághűen tükrözi az ő jó szándékát, melyet most az olynthosiak mégis megsértettek, s ami a legbőszítőbb, Olynthos elismerte Athénnek Amphipolisra vonatkozó jogait, amiért Athén végre lemondott Poteidaiára való igényeiről. Hát mi ez, ha nem esküszegés?

            De egyelőre még mindig tartózkodott a nyílt fellépéstől, mert számított rá, hogy Olynthos előbb-utóbb jobb belátásra fog térni, és mert nem akarta az egész Khalkidikét még közelebb sodorni Athénhoz. Mindenesetre az olynthosiak megfélemlítésére gigantikus méretű, fényes katonai felvonulást rendezett a félsziget határán. Therménél gyülekeztek borzalmas hírű, verhetetlen phalanxai, a thessal és a makedón hetairos lovasság, miközben a megrettent olynthosiak reszketve várták, hogy a felszabadító athéni flotta végre befusson Olynthos kikötőjébe, Mékybernába a Torónaios-öbölben.

           De hosszú és idegfeszítő heteken keresztül semmi különös nem történt, Athén ugyanis nem volt olyan helyzetben, hogy határozottabban léphetett volna fel Philippos ellen, a felsőbb rétegek, köztük a birtokos osztály tagjai már megcsömörlöttek az állandó háborúskodástól, s belátták, hogy Athén már nem folytathatja nagyhatalmi politikáját. Ehelyett inkább gazdasági érdekeltségeikkel akartak foglalkozni, s inkább csak fenntartani a pillanatnyi helyzetet. Ugyanakkor Eubulos békepártja volt már egy ideje hatalmon, s Eubulos sikeres gazdasági reformjaival, s szigorú törvényeivel erélyesen akadályozta meg, hogy Athén felelőtlen módon egy újabb véres háborúba sodródjon.

          Eubulost[4] öt éve a theorikon-pénztár[5] egyik kezelőjének választották, s oly tehetségesen bánt az állami pénzekkel, hogy az általános bizalom neki juttatta végül a nyilvános építkezések vezetését és anyagi kiadásainak felügyeletét is, sőt végül az egész financiális közigazgatást is. Most pedig, alig egy-két hónapja ismét megválasztották a pénzügyi irányítás élére, s ő eltökélten folytathatta békepolitikájának eredményes működését. Számos középület építését kezdeményezte, melyek közül az egyik legjelentősebb a peiraieusi nagy hajószertár építése volt, de fejlesztette és korszerűsítette az egész athéni hajóflottát is. Békés hozzáállása ellenére ugyanis nem hagyhatta figyelmen kívül szeretett városának védelmét sem, ezért erre a célra elkülönített pénzből újjászervezte a lovasságot, kiegészítette és felújította a hadi eszközöket, de szigorúan csak a béke fenntartása mellett. Sőt, igyekezett keresztülvinni annak a szigorú törvénynek a bevezetését is, mely szerint halálbüntetést kell kiszabni arra az illetőre, aki a theorikon-pénzeknek hadi célokra való fordítását indítványozná, ugyanis sikereinek elérésére mindenek előtt békére volt szüksége.

           Ezzel a politikájával éles ellenzékben álltak a Demosthenés vezette makedón-ellenes függetlenségi párt törekvései, akinek az utóbbi időben egyre több követője akadt, de még mindig nem annyi, hogy meg tudták volna buktatni Eubulos pártját. Eubulosnak ugyanis nem az volt a célja, hogy Athén másod, vagy harmadrangú hatalommá redukálódjon, s ezzel lehetőséget adjon bárki számára, hogy meghódítsa, csupán passzív külpolitikájával ésszerűen kerülte a háborús konfliktust, mert felmérte, hogy polisa mennyire kivérzett a szövetségesek ellen viselt háború során. Azonban amikor komoly érdekek forogtak kockán, vagy közvetlen veszély fenyegetett, Eubulos sem volt rest közbelépni, ahogy a két évvel korábbi thermopylai akció is mutatta, miután Philippos legyőzte a phokisiakat, s már Hellas déli területeit fenyegette.

          Démosthenés ugyanakkor egyre gyakrabban lépett fel lelkesítő beszédeivel az Eubulos és Démadés (aki pedig korábban barátja volt) vezette békepárt ellen, hogy végre felrázza súlyos apátiájából az elkedvetlenedett, közömbös athéni népet a makedón Philippos terveinek megakadályozására.

         Egyik ilyen nevezetes, már nyíltan ostorozó beszédét nem sokkal azután adta elő, hogy Philippost sikeresen feltartóztatták a Thermopylai-szorosnál. Ebben a beszédében elsősorban arra a veszedelemre akarta felhívni athéni polgártársai figyelmét, mely most már komolyan veszélyeztetett az északi határok felől, s mely most, úgy tűnt, Khalkidiké fenyegetésével egyre inkább bizonyosságot nyer.

         Athénban hívei kézről kézre adták Démosthenés beszédének másolatait, s igyekeztek minél jobban felszítani a háborús hangulatot, miközben büszkeségükre igyekeztek apellálni az athéni polgároknak. „…arcátlanságában oda jutott már ez az ember, hogy választást sem enged, kilépjetek-e a tettek mezejére, avagy továbbra is csendben maradjatok, hanem szinte kényszerhelyzetbe hoz, oly dölyfös nyilatkozatokat tesz, s eszében sincs beérni eddigi hódításaival, hanem folyton újabb-újabb szerzeményekkel gyarapítja; bennünket meg, amíg tétovázunk, amíg veszteg ülünk, köröskörül egészen behálóz.”[6]

         Más részletekkel meg éppenséggel Eubulos béke-politikáját kifogásolták. „Ugyan mit gondoltok, athéni férfiak, a Panathénaiák, a Dionüsziák[7], melyekre pedig több pénzt fordíttok, mint egy hadjáratra, melyekhez annyi embert alkalmaztok, akkora előkészületeket tesztek, mint tán semmihez sem: mit gondoltok, ezek az ünnepek mért mennek végbe mindenkor a rendes időben, csapataitok meg mért késnek el mindig, de mindig, mint elkésett a Methonébe, el a Pagaszaiba, el a Poteidaiába küldött? Azért, mert amaz ünnepeken minden a kiszabott rendben megy; jó előre tudja mindegyitek, ki lesz törzséből a koregosz[8], vagy gümnasziarkosz[9], mikor, kitől, mit vesz át, mit kell tennie; meg van ott szabva gondosan mindennek a helye, mindennek a módja: ellenben a hadviselés, hadi felszerelés dolgában rendezetlen szabálytalan, bizonytalan minden. … mert a tettek idejét készülődésre pazaroljuk; pedig a kedvező alkalom nem vár a mi kínos huzavonáinkra.”[10]

        Ahányszor csak felszólalt, Démosthenés mindannyiszor lángoló szenvedéllyel hangsúlyozta, hogy amíg a nép nem képes félretenni apró-cseprő vitáit, amíg nem fog össze, halogató és túl óvatos politikát folytat ahelyett, hogy a fontos és fenyegető problémákat oldaná meg, amíg elvesznek a hivatali gépezet és akadékoskodás útvesztőiben, addig a szavak bővelkedése közben meghal az igazság, de akkor vele hal a város is.

       Mesterétől, Isaiostól[11] átvett pátosszal és az érzelmi hatást is felkorbácsoló szavakkal igyekezett a démos bávatag közönye ellen felszólalni. Tudatosan alkalmazta a néhol kissé teátrálisnak ható hirtelen felkiáltásokat, a megdöbbenésre apelláló, hatékony, tömör tényfelsorolásokat, a néha gúnyos, máskor pedig megható kitérőkkel operáló részleteket. Hiszen oly arcpirító már a makedón király hybrise[12], oly szégyenletes, mely vétek megérett a büntetésre.

         De hiszen a természet örök rendjét megtestesítő istenek ellen való lázadást, az emberi gőgöt, a törvényszerűen romlásba döntő hybrist az istenek majd maguk megbüntetik, s vele együtt a gyenge embert is, aki engedett a mindent legyőző hatalomnak, a csábításnak, mely hatalma alá rántotta. Mert hiába is igáz le minden elébe kerülő népet a makedón, őt saját elbizakodottsága hajtotta igába. Mert nem éppen Athéné istennő választotta ki Athént vezető szerepére, azzal, hogy a város védőistene lett? Ezért nem visel Athénben Niké, a Győzelem istennője sem szárnyakat, minthogy onnan soha nem távozhat a győzelem… – így vélekedtek a békés rendezésben reménykedők, majd még hozzátették: - Merthogy Athéné hiába is hadistennő, mégsem a hadakozásban leli örömét, mint Árész, a háború istene, vagy féltestvére, Eris, a Viszály; ő inkább az ellenségeskedés, a széthúzás elrendezésén és az igazságszolgáltatás békés eszközökkel való megőrzésén fáradozik.

        - Amint azonban hadakozni kényszerül, mindig ő diadalmaskodik, még Árészt is legyőzi, minthogy jobban ért a harcmodorhoz és a stratégiához. – replikáztak Démosthenés támogatói. – S miután bennünket Athéné pártfogol, bizonyára győzedelmeskedni fogunk a makedónok felett is. Mert már nem kétséges: háborúzni kényszerülünk, különben a makedónok rabszolgái leszünk. S bizony egy dologban szégyen nélkül vehetnénk példát Philipposról, aki tökéletesen alkalmazza e taktikát: ki győzelmesen akar háborúzni, annak az eseményeknek nem nyomában kell járnia, hanem vezetnie kell azt; és ahogy a hadvezérnek illő helye a sereg élén van, úgy álljon az ügyek élén a politikus is, hogy az legyen, mit ő akar, s ne a váratlan fordulatok ragadják magukkal minduntalan.

        - De talán az is lehet, athéni férfiak, hogy éppenséggel valamelyik olymposi isten plántálta a makedónba eme hatalmas sóvárgást a cselekvésre, azon szégyenében, mi szeretett hazánkkal történt. Mert úgy gondolta, ha Philippos megelégedvén azzal, mit már uralma alá vont, nyugton hagyna benneteket, s újabb vállalkozásba nem kezdene többet, azt hiszem, legtöbbetek – gyalázat – elfogadná helyzetünket, s nem törődne a hazánkat ért förtelemmel. De talán így, hogy Philippos még mindig nem nyughat, s egyre többre tör, úgy érzem, nem való, hogy cselekvésre ne ösztökéljen benneteket, athéni férfiak, ha csak lelketekben fel nem adtátok már végérvényesen. – hangzottak Démosthenés újabb intelmei.

Tanácsokat adott, s dörgedelmes kirohanásokkal ostorozta a fennálló rendszer fonákságait, majd körvonalazta az általa megvalósíthatónak tartott megoldást is: először is, mindig legyen biztosított a zsold kifizetése, hogy a hadvezéreknek, s seregeiknek ne kelljen a hadjárat kellős közepén idegenek szolgálatába állniuk, hogy folytathassák saját érdekeik megvédését, másodszor, polgárkatonák szolgáljanak a zsoldosok mellett, ezzel mintegy ellenőrizve a hadműveleteket is. Legyen csak egy hadvezér, aki a harctéren állja meg a helyét, ne az ünnepi felvonulásokon, aki pedig nem való a harctérre, az ne is nevezze magát katonának. Nincs szükség léhűtőkre! Ugyanakkor a hadvezérek feladata ne a pénzügyek intézése legyen, hanem a csata eredményes vezetése. A pénzt az athéni polgárok kezeljék, s ők is hajtsák be. Nem utolsó sorban pedig a szükséges pénzösszeg előteremtéséről beszélt, arról a csaknem száznyolcvan talanton értékű összegről, mely mindenképpen szükséges lenne egy eredményes hadjárathoz. Mert mindenképpen szükséges lenne kiállítani ötven triérést[13], valamint lószállító hajókat legalább a fele lovasság számára, s ezen felül még elegendő számú teherhajót is. Ugyanakkor legyen készenlétben legalább egy kis számú zsoldos kontingens, mely folyamatosan zaklassa a makedón csapatokat, nehogy egy pillanatra is azt érezhesse Philippos, hogy az athéniek felemelt kézzel várják, hogy végre megadhassák magukat.

           Philippos a Thermé melletti táborában követte figyelemmel az Athénban lezajló eseményeket, valamint a Démosthenés és Eubulos között végbemenő küzdelmet. Természetesen tudott mindenről, mert hivatásos besúgói és jól fizetett „vendégbarátai” naprakész információkkal látták el, s csak mosolygott azon a fejetlenségen, mely pillanatnyilag a valaha szebb napokat is megélt Athénban játszódott le.

Gyakran beszélgetett az athéni helyzetről Skyrosból származó barátjával, Neoptolemossal[14], aki Philippos érdekeit képviselte Athénban. Neoptolemostól kapta azokat a híreket, melyek Démosthenés javaslatait tartalmazták a hadi kiadásokat illetőleg.

         - Ugyan már, kedves Neoptolemosom! Csak nem gondolod, hogy Démosthenés keresztül tudja vinni Eubulos ellenében ezt a tervét. Igaz, hogy Athén képes lenne kiállítani ekkora számú flottát, sőt akár ennél nagyobbat is, ha a saját bőréről lenne szó. De én nem Athént fenyegetem, addig pedig Eubulos a kisujját sem fogja mozdítani.

         - Csakhogy Olynthos athéni érdekszféra, és nem utolsó sorban igen nagyszámú athéni él ott. Gondolj csak vissza; amikor a Thermopylai-szorost érezték fenyegetve, Eubulos azonnal elrendelte a hadsereg mozgósítását. Most is hajlani fog a cselekvésre. – bizonygatta véleményét Neoptolemos élénken.

        - Az könnyen meglehet, ezt nem is vonom kétségbe, elvégre a presztízsük forog kockán. De figyeld meg, hogy végül maga Démosthenés is meg fog elégedni egy sokkal csekélyebb haderő felállításával. Athén nem akar háborút, és nincs is abban a helyzetben, hogy ezt megengedje magának. Legfeljebb egy látványos készülődéssel kell megelégedniük, hogy mégse essen csorba Athén jó hírén.

Philipposnak lett végül igaza. Démosthenés utoljára beérte volna egy sokkal kisebb haderő felállításával is, mely kétezer gyalogoson kívül (akik közül ötszáz athéni lett volna) kétszáz lovast és legfeljebb tíz háromsorevezőst tartalmazott volna, de végül még ezt sem tudta keresztülvinni a népgyűlésen.

          Most pedig Olynthos védelmében mondta sorban, egymás után lángoló beszédeit a makedón veszedelem ellen, mely már a Khalkidiké-félsziget bejáratánál várt ugrásra készen, de ismét hiábavalónak tűnt fáradozása. Philippos pedig mindeközben kérlelhetetlenül követelte féltestvérei kiadatását Olynthostól, de a rettegő város még mindig ellenállt, holott jól tudták, rohamosan csökken a makedón király türelme.

Igazság szerint az olynthosiak szentül meg voltak győződve arról, hogy Athén nem fogja hagyni az ő pusztulásukat; na persze nem emberszeretetük vagy nagylelkűségük folytán, sokkal inkább azért, mert biztosak voltak saját fontosságukban. Mintegy északon előretolt erősségnek tekintették Olynthost, mely Athén szövetségeseként tulajdonképpen az athéni érdekszféra északi határát képezte. Így aztán – bár egyre türelmetlenebbül – még dacoltak a makedón haraggal, s a mielőbbi felmentésben reménykedtek. De reményük, ahogyan Démosthenés háborús fellépést sürgető beszédei is, hiábavalók voltak.

         Az év derekán végül Philippos megindította seregeit a Khalkidiké-félsziget városai ellen, melyek érett gyümölcsként hullottak sorban a makedónok ölébe. Jól szervezett csapatainak, valamint a korábbi görög szokástól merőben különböző hadrendjének szinte egyik város sem állt ellen, bár esélyük sem lett volna semmiféle ellenállásra. A király ismert volt kifürkészhetetlenségéről, s ez a szeszélyes magatartás nem csak taktikájában nyilvánult meg, hanem gyorsaságában is. Annak ellenére, hogy serege viszonylag nagy létszámú volt, nyitott hadrendben haladva rendkívül mozgékonynak bizonyult, s igen rövid időn belül szinte az összes várost átállította a saját oldalára, vagy elfoglalta és lerombolta a félszigeten.

Elesett Strepsa, Stageira, Aphytis; a városokat teljesen kifosztották, majd a földdel tették egyenlővé, s lakosságuk nagy részét végül eladták rabszolgának. Aki meg tudott menekülni, az a holdvilágos éjjelek jótékony sötétjében igyekezett kijutni a félszigetről. Egyesek tutajokon, vagy kis halászcsónakokon keltek útra, dacolva a tenger háborgó hullámaival, vállalva inkább a tengerbefúlás veszélyeit, semmint a vad makedón sarissák[15] hegyén való kiszenvedést. Mások eszüket vesztve a félelemtől a Kissos-hegy lábánál bolyongtak, hogy északon, Mygdonia felé tudjanak kijutni a Khalkidikéről, de próbálkozásukat az is nehezítette, hogy senki sem mert már megbízni senkiben, rendes menedéket nem lelhettek, s ezért a legtöbben kiszáradt vízmosások, elvadult rekettyések, vagy lakatlan tanyák rejtekében igyekeztek megbújni napközben, s inkább éjszaka menekülni. Tudták, hogy a makedón katonák kíméletlenül vadásznak mindenkire, s attól is tartani lehetett, hogy az ember esetleg árulók markába kerül, akik néhány obolosért is képesek feladni embertársaikat. Jó páran pedig az Olynthos és Poteidaia környéki Bolyca-mocsárba fulladtak, bár talán még ezek is jobban jártak azoknál, akiket láncra verve vittek Makedóniába, hogy a kecskepásztorokból felkapaszkodott bugrisok kényét-kedvét szolgálják. Szerte a partvidék még megmaradt görög városaiban ez volt az általános vélemény.

         Démosthenés pedig egyre hangosabban, egyre sürgetőbben és egyre kétségbeesettebben igyekezett az athéni polgárokat rábírni, hogy halaszthatatlan gyorsasággal küldjenek Olynthos, és egyáltalán az egész Khalkidiké-félsziget felmentésére egy megbízható és erős, polgárkatonákkal megerősített felmentő sereget.

De Eubulos még mindig ellenállt, mert úgy vélte, hogy mindaz, ami eddig történt, csak erőfitogtatás volt Philippos részéről, amivel őket akarja megfélemlíteni, de ahogy hétről hétre csak a rossz hírek és a makedón király erőszakos városfoglalásairól érkeztek információk Attikába, végül Eubulos is hajlott arra, hogy elinduljon a Démosthenés által javasolt haderő.

          Kharést nevezték ki a harminc hajóból és kétezer zsoldosból álló, egyébként meglehetősen kis létszámú seregnek az élére. Ráadásul Démosthenés azon követelése sem nyert meghallgatást, hogy polgárkatonákat is küldjenek a zsoldosok mellett, s így csak elenyésző sikerre lehetett kilátásuk, de mindenesetre számítottak az olynthosiak saját egységeire is; az ezer lovasra, valamint a Liga gyalogságára.

          Kharés csekély sikereket ért csak el, vagy jobbára semmit, de azt igyekezett hangosan és feltűnően hangoztatni, és folyton fennhangon ünnepeltette magát. Nagy ritkán okozott csak némi kellemetlenséget Philippos katonáinak, de az sem számbeli veszteség volt, ugyanakkor a khalkidikéi városok sokat nem köszönhettek neki. A kudarcokat látva Athénban megelégelték halovány ténykedését, és visszahívták, míg helyette Kharidemost nevezték ki egy újabb haderő élére, aki most tizennyolc hajóval és négyezer zsoldossal indult útnak észak felé. És bár eddig sem Kharés, sem Kharidemos nem tudták megállítani a makedón előrenyomulást, mindenesetre átmenetileg feltartóztatták Philippost gyors hódításaiban.

          Ugyanakkor – bár nem lehetett egyértelműen kideríteni, hogy vajon Athén bujtogatta-e, vagy saját önszántából ténykedett – Kersobleptés is újból hallatott magáról; Thrákiában könnyelmű merészséggel hátba támadta Philippost, s bár a makedónnak ezúttal nem ő volt a fő ellenfele, Philippos egy erős egységgel visszazavarta a kellemetlenkedő thrákot Propontis-partvidéki fővárosába, Heraionteikhosba. Csakhogy nem elég, hogy Kersobleptés fellépett ellene, most még a thessal ellenzék is megérezte a szabadság lehetőségét, s elérkezettnek érezték az időt ahhoz, hogy visszavegyék jogosnak vélt tulajdonukat. Egyre elszántabban mozgolódtak, s elhatározták, hogy a városok éléről el kell zavarni a makedónbarát vezetést, az árulókat és makedón-bérenceket, pedig példás büntetésben kell részesíteni.

           De Philippos tudta, hogy mit tegyen, s ismét csak kiderült, hogy újfent jól taktikázott, amikor csaknem négy évvel korábban[16] azt az előrelátó tervét kezdte megalapozni, amely mostanra valóban beérett. Már a thessal hadjárat idején elkezdte megszervezni, hogy az Attikával szomszédos Euboia szigete végérvényesen elpártoljon Athéntől, s ennek érdekében megbízható barátait, diplomatáit és meggyőzően csengő aranyait küldte a városba. Mesterkedéseinek meglett az eredménye, a szigetről elűzték az Athénhoz húzó tyrannosokat, a megerősödött makedón-barát irányzat felülkerekedett az egész szigeten, és végül Athén kénytelen-kelletlen elismerte Euboia függetlenségét.

            Kharidemos bár időközben sikeresen feldúlta Bottiaeát és Pallénét, mely területek már a makedónok kezében voltak, de egyébként oly felháborítóan, és erkölcstelenül viselkedett a hadjárat során, hogy Olynthosból folyamatosan érkeztek a panaszok Athénba, s kérték a város vezetését, hogy sürgősen hívják vissza Kharidemost, mert már több kárt okoz a városnak, mint a makedónok. S ha mindez nem lett volna elég, azt sem tudta megakadályozni, hogy Philippos a tél folyamán[17] – harc nélkül, természetesen ebben az esetben is árulás folytán – bevegye Torónét, majd Olynthos kikötővárosát, Mekybernát is.

           És a makedón nem volt tekintettel senkire és semmire. Az ellenszegülőket megölette, a foglyokat rabszolgának adta el, a városok egy részét leromboltatta, nem kímélte még a halhatatlan istenek szentélyeit, sem a szent épületeket, de még az egyes városok állami védőisteneinek templomait sem. Lángokban állt sok város, s szörnyű halálsikolyok közepette hamvadtak el az épületek, az emberek házai és gazdaságai, de Philipposnak még ez sem volt elegendő. A legnagyobb és legmakacsabb város még nem volt az övé.

            Két csatában hívta ki tehát az olynthosiakat, jobban mondva rájuk kényszerítette. Philippos jól időzítette ezt az akciót is, ugyanis megvárta, amíg Athén visszahívja a kellemetlenné vált és különösebben nem is sikeres Kharidemost, s a magukra hagyott olynthosiak, bár kezdetben hősiesen harcoltak, végül egyre kevésbé bírtak a makedónok mindent lehengerlő rohamával. Szokatlan volt számukra a makedón phalanx, a könnyűgyalogság és lovasság kombinált támadása, s a gyakorlott és fegyelmezett sorokban támadó phalangitések[18] félelmetes sarissáikkal felőrölték a görög hopliták sorait, akik közül a legtöbb polgár katona volt, s kiképzésben messze elmaradtak Philippos hivatásos katonáinak tudásától. A makedón könnyűgyalogság olyan tökéletesen látta el az arcvonal szárnyainak védelmét, hogy az olynthosiak nem találtak fogást a makedón phalanxon, s oldaltámadásaik minduntalan eredménytelenül végződtek, de amint az olynthosiak sorai fellazultak, a makedón könnyűgyalogság támadásba lendült, s átkaroló hadmozdulatával már majdnem bekerítette az ellenséget. Olynthos sorsa így rögtön megpecsételődött volna, mert a verhetetlennek tűnő makedón phalanx elsöprő és lehengerlő rohamával szemben már semmi esélyük nem lett volna.

           De Philippos még mindig nem érezhette a győzelem édes mámorát, mert bár mindkét csatában megverte az olynthosiak szedett-vedett seregét, azok szívós ellenállással a város falai mögé menekültek, s egyáltalán nem állt szándékukban, hogy feladják Olynthost. Bíztak a jól megépített, megerősített, kőtörmelékkel alapozott vályogtégla falak erősségében, s felkészültek egy hosszabb ostromra is. A város kútházai elegendő vízzel láthatták el a lakosságot, s bíztak bátorságukban, kitartásukban és elszántságukban. Csak egyetlen dologgal nem számoltak, amely végül aztán vesztüket is okozta.

           Philippos ismét régi, jól bevált szokásához fordult, s úgy gondolta, hogy ha erővel nem megy elsőre, akkor a ravaszság „diplomáciájának” bizonyos formájához fog fordulni, elvégre már eddig is túl sok embert veszített a falak elleni hiábavalónak tűnő ostromban. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy valami ne azonnal és ne úgy történjen, ahogy azt ő kívánja, s nem állt szándékában további értékes makedón vért áldozni az olynthosi falak alatt.

           Még a második csatában foglyul ejtette az olynthosi lovasság két parancsnokát, s velük együtt ötszáz lovasból álló egységüket is. Immár hosszú hetek óta fogságában sínylődtek anélkül, hogy bármi bíztatót is mondtak volna nekik, sőt, egyáltalán nem vettek tudomást az olynthosi hadifoglyokról, s jóformán még élelmezésükről sem gondoskodtak. Esőben, szélben, tűző napsütésben is a szabad ég alatt tartották őket, s bár konkrétan nem bántották a foglyokat, olyan hírek keltek szárnyra, hogy a hadjárat után mindannyiukat ki fogják végezni. Ettől, és persze attól, hogy semmilyen kérdésükre, könyörgésükre nem érkezett válasz, egyre jobban megrémültek, s legtöbbjüket már az őrület környékezte a félelemtől.

            Egyik hajnalban aztán egy makedón osztag jött a két lovassági parancsnokért, akik első pillanatra azt sem tudták, hogy mi történik velük, ahhoz képest, hogy hetek óta még csak nem is vesznek róluk tudomást. De most, hogy szorosan hátrakötözött kézzel, durván kirángatták őket bajtársaik közül, eszelős rémület ült meg a szemükben.

           A makedónok némán hajtották végre a parancsot, s bár a két ember folyamatosan könyörgött, hogy mondjanak valamit arról, hogy hová viszik őket, hallgatag közömbösség tükröződött az arcukról, s továbbra sem szóltak egy szót sem, hanem a király tábori sátra felé kísérték a foglyokat.

          Amint aztán megpillantották a király eltökélt és szigorú vonásait, földre vetették magukat, s zokogva és csúszómászóként fetrengve előtte könyörögtek kegyelemért, miközben félelemtől reszkető kézzel kapkodtak Philippos köpenye után. De legnagyobb meglepetésükre a makedón király szívélyes hangon szólt hozzájuk, s lehajolt, hogy talpra segítse a két olynthosi foglyot. Nem akartak hinni a fülüknek.

           - Ugyan már kedves Euthykratés és Lasthenés, ugyan már… - hallatszott Philippos nyájas, s kissé gunyoros hangja. – Álljatok csak fel, előttem nem kell hason kúszni, mint kedves perzsa kollégám előtt. Én ezt nem kívánom meg egy görög embertől sem. A leborulás az isteneket illeti meg, halandó embert nem.

Euthykratés és Lasthenés még mindig nem akarták elhinni, hogy Philippos nem a halálukat kívánja, sőt mi több, nyájasnak és szívélyesnek mutatkozott.

- Mondd királyom, mit kívánsz tőlünk, nyomorultaktól? – rebegte elhaló hangon Lasthenés. – Ha tudunk, segítségedre leszünk.

- Én a barátaimmal nagylelkű szoktam lenni, és most a barátságomat szeretném nektek felajánlani. – mondta megfontoltan a makedón. – És semmi szolgálatot nem kívánok ingyen.

            Amíg a király hátrafűzött kézzel sétált fel s alá a sátorban, a két olynthosi fickó még mindig nem merte elhinni, hogy nem a saját halálukkal néznek szembe, sőt, talán még a szabadságukat is visszanyerhetik. Rögtön visszatért hát emberi büszkeségük, s bármit képesek lettek volna ígérni, csakhogy végre szabadon távozhassanak.

- Nem kérek én egyebet, – folytatta a király – csak békességet és nyugalmat mindannyiunknak. Csakhogy mindaddig nem lehet békesség és nyugalom, amíg Olynthos, a városotok ellene szegül minden kérésemnek. Nem lett volna semmi probléma és ellenségeskedés, hiszen mindenki jól tudja, hogy szövetségesei voltunk egymásnak, ha városotok vezetői nem fogadták volna be két testvéremet, Menelaost és Arrhidaiost, akik trónomra akarnak törni. De ha már mindez meg is esett, legalább adtátok volna ki őket, amikor kértem. De ehelyett, ó istenek, ti gyalázatos olynthosiak inkább athéni segítségért fohászkodtatok…

- A testvéreidet mi nem tudjuk számodra átadni, hiszen túl kis emberek vagyunk mi ehhez. – dadogta most Euthykratés, s már kezdett is elborulni arca a félelemtől, hogy talán ez lenne a feltétele annak, hogy szabadon távozhassanak a makedónok táborából.

           - Tudom én azt jól. Most már nem is ez a kívánságom, hiszen majd én magam megyek értük, amikor eljön az ideje. – válaszolt Philippos határozottan, majd amikor látta a két fogoly falfehérré vált ábrázatát, még hozzátette: – Csak annyit kívánok tőletek, hogy áruljátok el nekem annak a titkos akna-vágatnak a helyét, mely bevezet városotokba, s mindezt csupán azért, hogy megkímélhessük a további emberéleteket, hiszen sem nekem, sem nektek nem jó, hogy ekkora véráldozatot kíván makacsságotok. Ezzel hazátoknak is nagy áldozatot tennétek, és még sokak megbecsülését is kivívnátok, hiszen az emberélet mindennél fontosabb.

            - Nincsen ilyen aknajárat – kezdett bele remegő hangon a válaszba Lasthenés – ez csak egy mendemonda, amit…

- Az északi völgy nyugati végénél áll egy magányos mandulafa, ami mögött egy elvadult rekettyés húzódik hosszan, s ennek sűrű ágai rejtik a sziklahasadék bejáratát, de már erősen omladékos… – vágott bele társa tétova mondatába Euthykratés.

            Philippos elégedetten elmosolyodott, s erőteljesen meglapogatta Euthykratés vállát, majd hozzátette: - Meglátjátok, makedón Philippos nem marad adósa a barátainak. Nagy szolgálatot tettetek nekem is, de hazátok fiainak is. Forduljatok csak titkáromhoz bizalommal, s mondjátok el neki, hogy mire lenne szükségetek, majd ő haladéktalanul intézkedik, hogy megkapjátok. – Azzal sarkon fordult, s kisietett sátrából.

            Két napon belül a makedónok kezén volt a város[19], Philippos pedig példát statuált, nehogy még egyszer egy görög államnak is eszébe jusson, hogy dacoljon vele. Egész Olynthost egy nap alatt a földdel tette egyenlővé, házait, templomait, középületeit lerombolta, vagy felgyújtatta, megmaradt lakosságát pedig eladatta rabszolgának; legyenek azok férfiak, asszonyok, gyerekek, idősek, vagy fiatalok, szegények, netán gazdagok. Kedves barátait, Euthykratést és Lasthenést pedig magához hívatta, és gazdagon megjutalmazta a két árulót, sőt a város eleste után éppen magára Euthykratésre bízta a foglyok elárverezését, melyből az olynthosi is szép hasznot húzott. Lasthenés pedig Makedóniából hozatott fával emelt tetőt új, s immár sokkal szebb háza fölé, s ezentúl minden szavukkal és tettükkel a makedón király érdekeit képviselték. A Pellába hurcolt foglyok között pedig ott volt a király két féltestvére is, akiket végül Philippos kivégeztetett, nehogy akár csak még egyszer eszükbe jusson elbitorolni tőle jogos jussát, melyet oly sok fáradozással, vérrel és verítékkel szerzett meg magának. És nem utolsó sorban Makedóniát ő emelte fel a viszály, széthullás és alávetettség sarából azzá a világbirodalommá, mely most elfoglalhatta méltó helyét Európa színpadán.

            És bár Athén ismét, immár harmadszor is sereget küldött Olynthos felmentésére, Kharés kétezer polgárkatona és háromszáz lovas élén már későn érkezett. Philippos saját katonái között osztotta fel Olynthos hajdan volt területét, a Khalkidiké városait pedig saját szövetségesei sorába vonta be, mégpedig régebbi hódításaival egyenlő jogon.

           Egy szokatlanul langyos, késő őszi napon a palotakertben sétálgattam, amikor Memnonra és az erősen sántikáló Kleitosra lettem figyelmes, amint éppen mélyen elmerülnek beszélgetésükben. Nem vettek észre, így igyekeztem továbbra is megőrizni láthatatlanságomat, de azért hallótávolságon belül maradni. Tudom, hogy jól nevelt hölgyeknek nem illik a férfiak párbeszédét kihallgatni, de máskülönben nem ismerhettem volna meg az események alakulását.

           - Athénban állítólag óriási a riadalom és az elkeseredés Olynthos sorsa miatt. – mesélte Memnonnak az Olynthos falai alatt megsérült Kleitos, akit Philippos nem sokkal azután küldött haza lábadozni, hogy a makedónok bevették a várost.

          - Honnan vagy te ilyen jól értesült az athéni helyzetet illetően, amikor állítólag Olynthosnál sérültél meg, nem pedig Athénban? – kérdezte a fiútól Memnon csipkelődve.

          Kleitos nem vette zokon a rhodosi élcelődését, s mosolyogva válaszolt: - Van éppen elég athéni besúgó és élősködő Philippos közvetlen környezetében, akik elegendő és kielégítő információkkal tudnak szolgálni saját hazájuk hangulatát illetően.

         - Hja, a sok úgynevezett vendégbarát… erről híres Philippos. – nevette el magát Memnon. – De végül is neki van igaza. Ki hogy tudja felhasználni a politika és a diplomácia lehetőségeit… Csak egy probléma van ezzel a sok vendégbaráttal: kissé sokba kerülnek.

        - Ó, amióta megszereztük a Pangaeon bányáit, kiapadhatatlanok Philippos lehetőségei. Éjjel-nappal dolgoznak pénzverdéi, s még így sem tudják azt a rengeteg nemesfémet feldolgozni, annyit termelnek a bányák.

          Memnon nem szólt erre semmit, csak sokat sejtetően mosolygott, s Kleitosra hagyta annak véleményét. Inkább visszatért a korábbi témához. – Mit mondanak, miért olyan elkeseredettek, amikor nem is Athén ellen viselt hadat Philippos? 

         - Most már szinte mindenki Athén szuverenitását ért sérelemként fogja fel a khalkidikéi városok elestét, s ráadásul ezt az általános borús közhangulatot csak még jobban felerősítette az Euboia elvesztése felett érzett elkeseredésük is. – válaszolt készségesen Kleitos, miközben helyet foglaltak egy szépen faragott kőpadon a palotakertben. Kinyújtóztatta sebesült lábát, hogy kímélje a további terheléstől, majd folytatta mondandóját.

        Én óvatosan visszahúzódtam a fedezékemül kiválasztott szénás taliga árnyékába, nehogy véletlenül észrevegyék ottlétemet. Nem mintha bajom származott volna abból, hogy jelen vagyok, hiszen perzsa származásomnak és neveltetésemnek köszönhetően engem nem rejtettek el férfi rokonaim a zárt szobák magányába, csak talán őket feszélyezte volna, hogy egy asszony fültanúja beszélgetésüknek. Én pedig éppen ezt nem akartam. Amióta elindultunk Daskyleionból, érdeklődve követtem nyomon a politika alakulását. És ha lehetett, mindig igyekeztem azok közelében tartózkodni, akik biztosan első kézből szerezhettek tudomást az események változásáról. 

          - Igaz, Démosthenés az Euboia visszahódítására tervezett hadjáratot fölösleges erőpazarlásnak tartja. – folytatta Kleitos – És ez igen meglepő, ismerve az ő harciasságát.

          - Démosthenés így, Démosthenés úgy, Démosthenés ezt mondta, aztán meg azt mondta… Ki hát ez az ember, hogy mindkét oldalon csak őróla beszélnek? Másról sem lehet hallani, csak Démosthenésről… - fakadt ki Memnonból.

         - Ó, hát te még nem hallottál volna róla?

         - Dehogynem. Tudom, hogy Athén egyik legtüzesebb makedónellenes vezérszónoka, de azt nem gondoltam volna, hogy ilyen befolyása van.

         - Eddig nem is volt, hiszen Olynthosnak el kellett buknia ahhoz, hogy végre hallgassanak rá, de valójában még a király is méltó ellenfelének tartja. Philippos is azt mondta róla, hogy a legveszedelmesebb kígyó, akinek olyan a méregfoga, amit jobb elkerülni. És ami a legkellemetlenebb, megvesztegethetetlen. Legalábbis tőlünk semmit sem fogad el.

         - Ezért hát a gúnyneve: „Argas[20]”. Vad, harapós nyelve, haragos természete miatt. De ezek szerint a gondolkodása igencsak józan és következetes. Igaza is van; most nem Euboia az elsődleges feladat, mellyel Athénnak szembe kell néznie.

        - És mostanra már olyan befolyást tudhat magáénak, hogy végre csak keresztül tudta vinni akaratát a népgyűlésen, s a békepárt ellenzéke azonnal megragadta az alkalmat, hogy felelősségre vonjon minden olyan személyt, akinek a közreműködése miatt az athéni segélyhadak ismételten csak késve érkezhettek, s Olynthosnak el kellett esnie. – folytatta a lelkes beszámolót Kleitos.

         - Gondolom, most aztán mellét döngetve jár fel s alá a Pnyx[21] szónoki emelvényén, hogy ő hányszor, de hányszor figyelmeztetett, de intése ismét csak süket fülekre talált. Kiket fogtak perbe? Eubulost, Démadést, Meidiast[22], esetleg Aiskhinést? Elvégre mindannyian alaposan közreműködtek abban, hogy az athéni felmentő egységek csak késve indultak Olynthos felmentésére.

         - Nem. Eubulos befolyása még mindig olyan kikezdhetetlen, hogy őt nem merték perbe fogni. Sőt, Eubulos most éppen Démosthenés tanácsát támogatja, s úgy tudom, hogy azon igyekeznek, hogy követségeket küldjenek szét, szerte Hellasban, a Peloponnésoson,[23] hogy megnyerjék ügyüknek a többi görögöket ellenünk. És most úgy fest, hogy Aiskhinés is ezen követek egyike lesz. – válaszolt jól értesülten Kleitos, majd folytatta: – Viszont a gazdag Meidiast és a befolyásos Hegesileost[24] elítélték. 

         - Athén nem bír veszíteni. És ennek nem lesz jó vége. – csóválta a fejét borúsan Memnon, mintegy előre látva az események későbbi végkifejletét.  

          A khalkidikéi hadjárat, és Olynthos elestének történetét ily módon elég sok forrásból hallottam, mert akkoriban már több, nagyjából velünk egyidős fiatalember is részt vett ezeken a hadjáratokon, s gyakran volt beszédtéma a királyi udvarban ez a dicsőség, úgyhogy ilyen vagy olyan módon mindenki füléhez eljutottak a különböző történések. Pharnabazosnak is több barátja hencegett első hadi sikereivel, vagy büszkélkedtek a csatában tanúsított bátorságukkal. A fiúk számára ezek az első próbálkozások voltak, hiszen mostanában érték el azt a kort, hogy Philippos őket is csatasorba állította már különböző katonai akcióiban, természetesen kellő odafigyelés és szigorú irányítás alatt, hogy azért lehetőleg ne a legnagyobb veszedelemnek legyenek kitéve, amit esetleg tapasztalatlanságuk folytán még nem megfelelően ítélnének meg. De fontosnak tartotta a hasonló tapasztalatszerzéseket, ezért senkinek sem engedte meg, hogy kivonja magát a hasonló akciókból.

           S mialatt ezek az események történtek a messzi Egyiptomban, és a kevésbé távoli Khalkidiké-félszigeten, Pellában is zajlott az élet.         

 

 

 

vissza a főoldalraajánlom ezt a cikket

---

Még nem érkezett hozzászólás.
Új írásához regisztrálj, vagy lépj be a jobb oldalon.